Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám - Vázsonyi Endre: Hétköznapok • novella (12. oldal) - Vaderna József: Az inger naplója • vers (12. oldal) - Gecser Lujza: Szövés • kép (12. oldal)

_____________________ » • i " -■ ■■ "T ■ ■■■■■■■" «■■■■ —i—-i ——■■■■ .... S Gecser Lujza: Szövés ! VÁZSONYI ENDRE: HÉTKÖZNAPOK A kalap A legtöbb kalap kitűnően repül. Legjobban, persze, a merev kari­májú, lapos tetejű, szalmafonatos Girardi és a kemény, domború fej­­részes, fekete posztó derby-kalap, amelyeket­ azonban manapság már inkább csak színpadon, vagy régi fényképeken lát az ember. De azért egyes puha kalapok is jól repülnek. Természetes, hogy gyakorlat mind­egyikhez szükséges, és éppen ennek érdekében — új ügyességek elsajá­títása és a már megszerzett ügyes­ségek megtartása végett — repít­­gette a kalapját Czobor Kálmán annyiszor, ahányszor csak tehette. Egyre mindenesetre vigyáznia kel­lett: arra, hogy ne legyen a közel­ben fa, vagy olyan háztető, ame­lyen a kalap fennakadhat. Nincs bosszantóbb annál, mint amikor az ember kalapja eltűnik a lombos ágak között vagy valahol a kémé­nyek tövében; csak az tudja iga­zán, aki egyszer-kétszer már maga is próbálta. Ezúttal egyenesen felfelé repí­tette a kalapot, függőleges irány­ban („toronydobás”-nak nevezte az ilyent, saját sportnyelvén), mert az volt a szándéka, hogy helyéről (műnyelven: „a hajítópontról”) el sem mozdulva kapja el majd, ha leesik, félkézzel („Állókapás”). A teljes szélcsend mindenesetre kedvezett a becsvágyó kísérletnek. A dobás jól sikerült — apról fi­nom, erőfeszítés nélküli, majdnem észrevehetetlen csuklómozdulattal (úgynevezett Czobor-rándítással) végezte el, karját alig távolította el a testtől, mellmagasságban­­, és a kalap, egyenletesen peregve víz­szintes tengelye körül, könnyedén, biztonságosan emelkedett a nyugal­mas kék nyári égbolt felé. Czobor kedvteléssel nézte, milyen jól illik a középbarna nyúlszőrkalap az ég kékségéhez. Elégedett volt, mert ha az ég színét nem is, de a kalapot ő maga választotta. Ketten-hárman megálltak az utcán, utánabámultak a szálló kalapnak, egy kissé fur­­csálkodva, de jóakaratú érdeklő­déssel. Eltelt egy perc — Czobor órával mérte —, egy egész perc, ami hosz­­szú idő, azután még egy perc, ami még sokkal hosszabb, ha közben egy kalap lebeg a szellőtlen ma­gasságban. A kalap már nem emel­kedett tovább, de nem is süllyedt. Ha nem látszott volna — szabad­szemmel is, hiszen Czoboron kívül senkinek sem volt látcsöve —, hogy pergése nem szűnt meg, sőt, egyre gyorsul, könnyű, fehér párafoszlá­nyokat késztetve lassú, örvény­szerű forgásra maga körül, azt le­hetett volna hinni, hogy fennakadt valamin. Olykor, ha egy-egy pilla­natra alábbhagyott az utcalárma, az is hallható volt, hogy a kalap, mind sebesebb körmozgásában, olyasféle rekedten mozgó, berregő, kereplő zajt okoz, mint valami­­apró repülőgép. — Mi az? — kérdezték az embe­rek. — Kalap — felelte Czobor. — Úgy, szóval kalap. És hogy került oda, ha szabad kérdeznem? Ilyent sem hallott még a világ: ka­lappal hajigálni, egy jó kalappal, amit manapság nem adnak ingyen.­ — Saját kalapom —jegyezte meg Czobor. — Persze, hogy a sajátja, ezt az­tán említeni sem kell. Szép volna, ha más kalapjával dobálódznék! Annyit mondok, hogy aki az enyémhez nyúl, csak egy ujjal is, tisztességre tanítom! — Nem nyúlok — ígérte Czobor. Akkor már kerek perce állt a kalap a levegőben,­­és Czobor szí­vesen vette volna, ha végre leszáll. — Hát arra nem gondolt, hogy ebből baj is lehet? Erre feleljen! Úgy van, baj. Például forgószél, néha éppen így kezdődik, kicsiben, egy kalap, vagy akármi más körül. És zavarja a tévéadást, a hajózási jeleket. Lehet belőle szárazvillám. Gömbvillám, mindenféle. Vagy madarak gyűlhetnek rá, horgas csőrű, nagy madarak, ragadozók, százával, ez is megtörténhetik, ölyvek? Haha, még keselyűk is. Kerecsensólymok? Ki tudja! Min­denesetre nagy könnyelműség volt, felelőtlen dolog. Esetleg még egy alacsonyan szálló helikopter is be­­leütközhetik. Esteledett. Az emberek — akik végül belátták, hogy egy a fontos: nem az ő kalapjuk lebeg odafent — lassan hazaszállingóztak. Czobor, noha már alig látta a kalapját a homályban, sokáig nem mozdult. De aztán, amikor már végképpen besötétedett, ő is elindult. Másnap visszatért, de a kalapot már nem látta sehol. Most is szép kék volt az ég, szép, meleg, nyári kék, de kissé egyhangú, mert a barna ka­lap nem volt a helyén. Egy barátságos, idősebb férfi ült egy padon, Czobor ahhoz fordult: — Nem tetszett egy kalapot lát­ni? Barnát, kék alapon. . — Nem — felelte a férfi. Pályaválasztás Az érettségit követő nyarat Alf­réd egy tengerparti üdülőhelyen töltötte, néhány volt osztálytársá­val. Kipihenten, vidáman tért haza. — Maholnap itt az ősz — mondta az apja. — Lassacskán el kellene döntened, hogy mi lesz belőled. Alfréd ráemelte tisztakék, derűs tekintetét. — Már döntöttem — közölte. — Tudom, hogy mi leszek. — Igazán? — kiáltott fel örven­dezve az apja. — No, mi? — Csörgőkígyó — felelte a fiú. Az apa csak egy kis szünet után válaszolt. — Őszintén szólva, meglep a do­log — mondta, kissé halkabban és tagoltabban a megszokottnál. — Meglep, igazán. Alfréd bólintott. — Elismerem, hogy van benne valami meglepő. De meg lehet ba­rátkozni a gondolattal. Az anyja közelebb lépett, úgy bámult Alfréd arcába. — Csörgőkígyó! — suttogta, és könny öntötte el a szemét. — Csör­gőkígyó lesz az én kis­fiam! Alfréd megcsókolta. — Ne tessék azt úgy venni, mama — kérlelte. — Csörgőkígyó! — ismételte az asszony, mint aki még mindig nem fogta fel a szó teljes jelentését. — Csörögni fogsz? Az apa bosszúsan köhintett. — Felesleges kérdés. És amellett tapintatlan is. A részletek nem tar­toznak ránk. — Két hosszú fogad lesz? — fag­gatta a fiát az asszony, önkínzó kí­váncsisággal. — Két hosszú, horgas méregfogad, Alfréd? És akit azzal megmarsz, belehal? — Ez korántsem bizonyos — fe­lelte a fiú megnyugtatóan. — Aki idejekorán kórházba kerül, azt akárhányszor sikerül megmenteni. Csak persze sietni kell. Az apa a fiú vállára tette a ke­zét. — Azt ígértem, hogy nem szólok bele az életedbe. Nehezemre esik, de megtartom az ígéretemet. — Köszönöm — felelte Alfréd —, nagyon jólesik. — Élettapasztalataim eredmé­nyét azonban mégis szívesen meg­osztanám veled — folytatta az apa —, amennyiben erre igényt tar­tanál. Alfréd hallgatott. — Akárhogy is — mondta az apja —, annyit őszintén meg kell mondanom, hogy nem helyeslem a választásodat. És nem is nagyon ér­tem. Manapság, amikor annyi pálya áll nyitva a tehetséges fiatalok előtt! — Végiggondoltam a lehetősé­geket — válaszolta Alfréd —, de valahogyan ez az egyetlen, amire igazán hajlamot érzek. Az apa sóhajtott. — Ki-ki saját szerencséjének ko­vácsa — mondta. — Csak azután meg ne bánjad! Alfréd begombolta a kiskabátját. — Ha már szóba került a dolog — szólt egy kissé elfogódottan —, azt hiszem, legjobb, ha mindjárt túl is esünk a búcsúzkodáson. Megyek. — Csak így? — kiáltott fel az anyja. — Vacsora nélkül? — Szeretnék sötétedés előtt az erdőbe érni. Majd ott eszem vala­mit. — Mit? — Nem tudom még. Talán békát,­­ persze egeret. Meg ami akad. — Hol fogsz lakni? — tudakolta az apja. — Nyáron, azt mondják, legjobb a lapulevél alatt. A tél pedig még messze van. — Csomagolok valamit — ajánl­kozott az anyja. — Egy szendvi­cset! Fehérneműt! Aszpirint! — Semmit. Az a legjobb az egészben, hogy nem kell csomagot cipelnem. Már a nyitott ajtóban állt. — Majd írj! — mondta az anyja. Alfréd szelíden mosolygott. Az apja utánakiáltott a lépcső­házban : — Azért, ha valami kellene, tu­dasd velünk. Valahogyan. Ahogyan lehet. Becsukta az ajtót. Most, hogy a fia nem volt jelen, már nem igye­kezett leplezni a haragját. , — Az én időmben — kiáltotta — az ilyesmi teljesen elképzelhetetlen volt. Boldogult apám két pofont kent volna le, ha ilyesmivel állok elő! Nem is tudom, jót teszünk-e ezzel a nagy engedékenységgel! — A rossz társaság! — sírta el magát az asszony. — Nem lehet emögött valami nőügy? Télen gyakran kérdezték egy­mást: — Mit csinálhat most Alfréd? — Alighanem hibernál — mond­ták gyengéden. — Hibernál a ked­ves. — Mindig szeretett nagyokat aludni — emlékezett ellágyultan az anya. Ha kisütött a nap, ez jutott az eszükbe: — Tavasszal majd előjön, kifek­szik a jó melegre. Elképzelték, hogyan tekereg Alfréd, óvatosan, mégis könnyedén, hogy siklik a száraz avarban, két­ágú nyelvét öltögetve, karcsún, iz­mosan, a jó sportember higgadt fürgeségével, vadászzsákmány után. — Vajon van-e cickány, pocok, vakondok elég az erdőn­? — kér­dezte aggodalmasan az asszony. — Hajjaj! — felelte a férje. — Több a kelleténél. Ebből ne csi­nálj gondot magadnak. De azt már ő sem vette félváll­ról, hogy a konzervatórium egy leánynövendékét — a helyi lap je­lentése szerint — csörgőkígyó mar­ta meg a városi erdőben; a fiatal hölgy életét gyors beavatkozással megmentették ugyan, de kérdéses, hogy énekhangja nem veszített-e sokat ígérő csengéséből, a nagy testi és lelki megrázkódtatás kö­vetkeztében. — Micsoda felelőtlenség! — kiál­totta a férfi. — Micsoda meggon­dolatlanság ! — Honnan tudod, hogy ki ha­rapta meg azt a lányt? — kérdezte indulatosan az asszony. — Még az sem biztos, hogy egyáltalában csör­gőkígyó volt-e, crotalus adaman­­teus és nem rézfejű kígyó, ancistro­­don contortrix v­agy fekete vízi­kígyó, ancistrodon piscivorus, ami szintén itt tenyészik, utánanéztem. Kerek egy év telt el, amióta a fiú az erdőbe költözött. Vége felé járt a nyár megint. — Mit csinálhat most Alfréd? — kérdezte az asszony, szokása sze­rint, mielőtt leült volna a televízió elé, amelyen aznap este a „Csúszó­mászók és gerinctelenek” című is­meretterjesztő filmet készültek be­mutatni. De a férje nem válaszolhatott, mert csengettek, és ajtót kellett nyitnia. Alfréd állt ott. Kissé mintha le­fogyott volna, de vállas volt, barna és szemlátomást egészséges. Tekin­tete is olyan volt, mint régen, tisz­takék, derűs. — Bejöhetek? — kérdezte elfo­gódottan. — Ó! — mondta az apja. — Hát hogyne! Mindennap vártunk. — Alfréd! — zokogott fel az anyja. — Csinálom a vacsorát ! — Nem vagyok éhes — felelte Alfréd, maga is könnyesen. — Már vacsoráztam.­­— Elég volt? — tudakolta az anyja. — Hajjaj! — mondta a fiú. — Több a kelleténél. Ebből ne csinálj gondot magadnak. A szobájában vetett ágy várta, pizsama, papucs és egy könyv, nyitva, ott, ahol egy év előtt abba­hagyta az olvasást. Apa és fia délutánonként hossza­san sétáltak a parkban. A fiú nem beszélt az elmúlt esztendőről, az apja nem kérdezte. Mindössze egy­szer ejtett el néhány szót, inkább csak mellékesen, bizonyos konzer­­vatóriumi növendékről, akit kígyó mart meg a városi erdőben. — Te nem tudod, hogy van az — felelte a fiú idegesen. — Az ember­re rálépnek, az ember ösztönszerű­­leg odakap, és akkor már késő. — Jól van, fiacskám — mondta csillapítóan a férfi —, szerencsére nincs nagyobb baj. De azt ajánlom, hogy soha senkinek ne beszélj a dologról. A lány apja ügyvéd, és kapzsi ember. Ha megtudja, hogy­­ téged lehet felelősségre vonni, csú­nya kártérítési pert akaszt a nya­kadba. Még csak az kellene! Sárgultak, itt-ott már hullottak is a falevelek. — Maholnap itt az ősz — je­gyezte meg az apa, de őrizkedett attól, hogy a pályaválasztást, bár­mennyire indokolt lett volna is, új­ra szóbahozza. Van, amivel nem szabad sietni. Van viszont, amivel — mint a kon­­zervatóriumi éneknövendék eseté­ből is kitűnik — éppenséggel sietni kell. Embernek, kígyónak, minden­kinek csak hasznára válhatik, ha kiismeri magát az élet dolgaiban. VADERNA JÓZSEF:­ Az inger naplója Az inger naplója be nem telhet. Fölborzolt munkám: idegzetem. Oda-vissza jár: hántás, símogatás, társtalan fények, zajok, elvakítás, szerelem. Bőrömön háza van csöndnek, csúcsforgalma a veszteseknek, s az elhagyott játszótér szomorúságával nő ki újra a szakállam. Az ellenségeskedés lámpasoránál betört a gondolat ablaküvege, csavargók, fáradtságig kifosztottan, meglebbent szellőben a szél, érzékeny rezdülés marad elég. Nincs hatalmasabb az öt mikronnál, lötyög benne templom, virág és az elvesztett harmóniák. A kerek, orsó, piramis, csillag­idegek végződéseinél minden metafora csak amőba-nyulvány, egysejtű dac az egységben. I 1980. AUGUSZTUS 16.

Next