Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-16 / 33. szám - Vázsonyi Endre: Hétköznapok • novella (12. oldal) - Vaderna József: Az inger naplója • vers (12. oldal) - Gecser Lujza: Szövés • kép (12. oldal)
_____________________ » • i " -■ ■■ "T ■ ■■■■■■■" «■■■■ —i—-i ——■■■■ .... S Gecser Lujza: Szövés ! VÁZSONYI ENDRE: HÉTKÖZNAPOK A kalap A legtöbb kalap kitűnően repül. Legjobban, persze, a merev karimájú, lapos tetejű, szalmafonatos Girardi és a kemény, domború fejrészes, fekete posztó derby-kalap, amelyeket azonban manapság már inkább csak színpadon, vagy régi fényképeken lát az ember. De azért egyes puha kalapok is jól repülnek. Természetes, hogy gyakorlat mindegyikhez szükséges, és éppen ennek érdekében — új ügyességek elsajátítása és a már megszerzett ügyességek megtartása végett — repítgette a kalapját Czobor Kálmán annyiszor, ahányszor csak tehette. Egyre mindenesetre vigyáznia kellett: arra, hogy ne legyen a közelben fa, vagy olyan háztető, amelyen a kalap fennakadhat. Nincs bosszantóbb annál, mint amikor az ember kalapja eltűnik a lombos ágak között vagy valahol a kémények tövében; csak az tudja igazán, aki egyszer-kétszer már maga is próbálta. Ezúttal egyenesen felfelé repítette a kalapot, függőleges irányban („toronydobás”-nak nevezte az ilyent, saját sportnyelvén), mert az volt a szándéka, hogy helyéről (műnyelven: „a hajítópontról”) el sem mozdulva kapja el majd, ha leesik, félkézzel („Állókapás”). A teljes szélcsend mindenesetre kedvezett a becsvágyó kísérletnek. A dobás jól sikerült — apról finom, erőfeszítés nélküli, majdnem észrevehetetlen csuklómozdulattal (úgynevezett Czobor-rándítással) végezte el, karját alig távolította el a testtől, mellmagasságban, és a kalap, egyenletesen peregve vízszintes tengelye körül, könnyedén, biztonságosan emelkedett a nyugalmas kék nyári égbolt felé. Czobor kedvteléssel nézte, milyen jól illik a középbarna nyúlszőrkalap az ég kékségéhez. Elégedett volt, mert ha az ég színét nem is, de a kalapot ő maga választotta. Ketten-hárman megálltak az utcán, utánabámultak a szálló kalapnak, egy kissé furcsálkodva, de jóakaratú érdeklődéssel. Eltelt egy perc — Czobor órával mérte —, egy egész perc, ami hoszszú idő, azután még egy perc, ami még sokkal hosszabb, ha közben egy kalap lebeg a szellőtlen magasságban. A kalap már nem emelkedett tovább, de nem is süllyedt. Ha nem látszott volna — szabadszemmel is, hiszen Czoboron kívül senkinek sem volt látcsöve —, hogy pergése nem szűnt meg, sőt, egyre gyorsul, könnyű, fehér párafoszlányokat késztetve lassú, örvényszerű forgásra maga körül, azt lehetett volna hinni, hogy fennakadt valamin. Olykor, ha egy-egy pillanatra alábbhagyott az utcalárma, az is hallható volt, hogy a kalap, mind sebesebb körmozgásában, olyasféle rekedten mozgó, berregő, kereplő zajt okoz, mint valamiapró repülőgép. — Mi az? — kérdezték az emberek. — Kalap — felelte Czobor. — Úgy, szóval kalap. És hogy került oda, ha szabad kérdeznem? Ilyent sem hallott még a világ: kalappal hajigálni, egy jó kalappal, amit manapság nem adnak ingyen. — Saját kalapom —jegyezte meg Czobor. — Persze, hogy a sajátja, ezt aztán említeni sem kell. Szép volna, ha más kalapjával dobálódznék! Annyit mondok, hogy aki az enyémhez nyúl, csak egy ujjal is, tisztességre tanítom! — Nem nyúlok — ígérte Czobor. Akkor már kerek perce állt a kalap a levegőben,és Czobor szívesen vette volna, ha végre leszáll. — Hát arra nem gondolt, hogy ebből baj is lehet? Erre feleljen! Úgy van, baj. Például forgószél, néha éppen így kezdődik, kicsiben, egy kalap, vagy akármi más körül. És zavarja a tévéadást, a hajózási jeleket. Lehet belőle szárazvillám. Gömbvillám, mindenféle. Vagy madarak gyűlhetnek rá, horgas csőrű, nagy madarak, ragadozók, százával, ez is megtörténhetik, ölyvek? Haha, még keselyűk is. Kerecsensólymok? Ki tudja! Mindenesetre nagy könnyelműség volt, felelőtlen dolog. Esetleg még egy alacsonyan szálló helikopter is beleütközhetik. Esteledett. Az emberek — akik végül belátták, hogy egy a fontos: nem az ő kalapjuk lebeg odafent — lassan hazaszállingóztak. Czobor, noha már alig látta a kalapját a homályban, sokáig nem mozdult. De aztán, amikor már végképpen besötétedett, ő is elindult. Másnap visszatért, de a kalapot már nem látta sehol. Most is szép kék volt az ég, szép, meleg, nyári kék, de kissé egyhangú, mert a barna kalap nem volt a helyén. Egy barátságos, idősebb férfi ült egy padon, Czobor ahhoz fordult: — Nem tetszett egy kalapot látni? Barnát, kék alapon. . — Nem — felelte a férfi. Pályaválasztás Az érettségit követő nyarat Alfréd egy tengerparti üdülőhelyen töltötte, néhány volt osztálytársával. Kipihenten, vidáman tért haza. — Maholnap itt az ősz — mondta az apja. — Lassacskán el kellene döntened, hogy mi lesz belőled. Alfréd ráemelte tisztakék, derűs tekintetét. — Már döntöttem — közölte. — Tudom, hogy mi leszek. — Igazán? — kiáltott fel örvendezve az apja. — No, mi? — Csörgőkígyó — felelte a fiú. Az apa csak egy kis szünet után válaszolt. — Őszintén szólva, meglep a dolog — mondta, kissé halkabban és tagoltabban a megszokottnál. — Meglep, igazán. Alfréd bólintott. — Elismerem, hogy van benne valami meglepő. De meg lehet barátkozni a gondolattal. Az anyja közelebb lépett, úgy bámult Alfréd arcába. — Csörgőkígyó! — suttogta, és könny öntötte el a szemét. — Csörgőkígyó lesz az én kisfiam! Alfréd megcsókolta. — Ne tessék azt úgy venni, mama — kérlelte. — Csörgőkígyó! — ismételte az asszony, mint aki még mindig nem fogta fel a szó teljes jelentését. — Csörögni fogsz? Az apa bosszúsan köhintett. — Felesleges kérdés. És amellett tapintatlan is. A részletek nem tartoznak ránk. — Két hosszú fogad lesz? — faggatta a fiát az asszony, önkínzó kíváncsisággal. — Két hosszú, horgas méregfogad, Alfréd? És akit azzal megmarsz, belehal? — Ez korántsem bizonyos — felelte a fiú megnyugtatóan. — Aki idejekorán kórházba kerül, azt akárhányszor sikerül megmenteni. Csak persze sietni kell. Az apa a fiú vállára tette a kezét. — Azt ígértem, hogy nem szólok bele az életedbe. Nehezemre esik, de megtartom az ígéretemet. — Köszönöm — felelte Alfréd —, nagyon jólesik. — Élettapasztalataim eredményét azonban mégis szívesen megosztanám veled — folytatta az apa —, amennyiben erre igényt tartanál. Alfréd hallgatott. — Akárhogy is — mondta az apja —, annyit őszintén meg kell mondanom, hogy nem helyeslem a választásodat. És nem is nagyon értem. Manapság, amikor annyi pálya áll nyitva a tehetséges fiatalok előtt! — Végiggondoltam a lehetőségeket — válaszolta Alfréd —, de valahogyan ez az egyetlen, amire igazán hajlamot érzek. Az apa sóhajtott. — Ki-ki saját szerencséjének kovácsa — mondta. — Csak azután meg ne bánjad! Alfréd begombolta a kiskabátját. — Ha már szóba került a dolog — szólt egy kissé elfogódottan —, azt hiszem, legjobb, ha mindjárt túl is esünk a búcsúzkodáson. Megyek. — Csak így? — kiáltott fel az anyja. — Vacsora nélkül? — Szeretnék sötétedés előtt az erdőbe érni. Majd ott eszem valamit. — Mit? — Nem tudom még. Talán békát, persze egeret. Meg ami akad. — Hol fogsz lakni? — tudakolta az apja. — Nyáron, azt mondják, legjobb a lapulevél alatt. A tél pedig még messze van. — Csomagolok valamit — ajánlkozott az anyja. — Egy szendvicset! Fehérneműt! Aszpirint! — Semmit. Az a legjobb az egészben, hogy nem kell csomagot cipelnem. Már a nyitott ajtóban állt. — Majd írj! — mondta az anyja. Alfréd szelíden mosolygott. Az apja utánakiáltott a lépcsőházban : — Azért, ha valami kellene, tudasd velünk. Valahogyan. Ahogyan lehet. Becsukta az ajtót. Most, hogy a fia nem volt jelen, már nem igyekezett leplezni a haragját. , — Az én időmben — kiáltotta — az ilyesmi teljesen elképzelhetetlen volt. Boldogult apám két pofont kent volna le, ha ilyesmivel állok elő! Nem is tudom, jót teszünk-e ezzel a nagy engedékenységgel! — A rossz társaság! — sírta el magát az asszony. — Nem lehet emögött valami nőügy? Télen gyakran kérdezték egymást: — Mit csinálhat most Alfréd? — Alighanem hibernál — mondták gyengéden. — Hibernál a kedves. — Mindig szeretett nagyokat aludni — emlékezett ellágyultan az anya. Ha kisütött a nap, ez jutott az eszükbe: — Tavasszal majd előjön, kifekszik a jó melegre. Elképzelték, hogyan tekereg Alfréd, óvatosan, mégis könnyedén, hogy siklik a száraz avarban, kétágú nyelvét öltögetve, karcsún, izmosan, a jó sportember higgadt fürgeségével, vadászzsákmány után. — Vajon van-e cickány, pocok, vakondok elég az erdőn? — kérdezte aggodalmasan az asszony. — Hajjaj! — felelte a férje. — Több a kelleténél. Ebből ne csinálj gondot magadnak. De azt már ő sem vette félvállról, hogy a konzervatórium egy leánynövendékét — a helyi lap jelentése szerint — csörgőkígyó marta meg a városi erdőben; a fiatal hölgy életét gyors beavatkozással megmentették ugyan, de kérdéses, hogy énekhangja nem veszített-e sokat ígérő csengéséből, a nagy testi és lelki megrázkódtatás következtében. — Micsoda felelőtlenség! — kiáltotta a férfi. — Micsoda meggondolatlanság ! — Honnan tudod, hogy ki harapta meg azt a lányt? — kérdezte indulatosan az asszony. — Még az sem biztos, hogy egyáltalában csörgőkígyó volt-e, crotalus adamanteus és nem rézfejű kígyó, ancistrodon contortrix vagy fekete vízikígyó, ancistrodon piscivorus, ami szintén itt tenyészik, utánanéztem. Kerek egy év telt el, amióta a fiú az erdőbe költözött. Vége felé járt a nyár megint. — Mit csinálhat most Alfréd? — kérdezte az asszony, szokása szerint, mielőtt leült volna a televízió elé, amelyen aznap este a „Csúszómászók és gerinctelenek” című ismeretterjesztő filmet készültek bemutatni. De a férje nem válaszolhatott, mert csengettek, és ajtót kellett nyitnia. Alfréd állt ott. Kissé mintha lefogyott volna, de vállas volt, barna és szemlátomást egészséges. Tekintete is olyan volt, mint régen, tisztakék, derűs. — Bejöhetek? — kérdezte elfogódottan. — Ó! — mondta az apja. — Hát hogyne! Mindennap vártunk. — Alfréd! — zokogott fel az anyja. — Csinálom a vacsorát ! — Nem vagyok éhes — felelte Alfréd, maga is könnyesen. — Már vacsoráztam.— Elég volt? — tudakolta az anyja. — Hajjaj! — mondta a fiú. — Több a kelleténél. Ebből ne csinálj gondot magadnak. A szobájában vetett ágy várta, pizsama, papucs és egy könyv, nyitva, ott, ahol egy év előtt abbahagyta az olvasást. Apa és fia délutánonként hosszasan sétáltak a parkban. A fiú nem beszélt az elmúlt esztendőről, az apja nem kérdezte. Mindössze egyszer ejtett el néhány szót, inkább csak mellékesen, bizonyos konzervatóriumi növendékről, akit kígyó mart meg a városi erdőben. — Te nem tudod, hogy van az — felelte a fiú idegesen. — Az emberre rálépnek, az ember ösztönszerűleg odakap, és akkor már késő. — Jól van, fiacskám — mondta csillapítóan a férfi —, szerencsére nincs nagyobb baj. De azt ajánlom, hogy soha senkinek ne beszélj a dologról. A lány apja ügyvéd, és kapzsi ember. Ha megtudja, hogy téged lehet felelősségre vonni, csúnya kártérítési pert akaszt a nyakadba. Még csak az kellene! Sárgultak, itt-ott már hullottak is a falevelek. — Maholnap itt az ősz — jegyezte meg az apa, de őrizkedett attól, hogy a pályaválasztást, bármennyire indokolt lett volna is, újra szóbahozza. Van, amivel nem szabad sietni. Van viszont, amivel — mint a konzervatóriumi éneknövendék esetéből is kitűnik — éppenséggel sietni kell. Embernek, kígyónak, mindenkinek csak hasznára válhatik, ha kiismeri magát az élet dolgaiban. VADERNA JÓZSEF: Az inger naplója Az inger naplója be nem telhet. Fölborzolt munkám: idegzetem. Oda-vissza jár: hántás, símogatás, társtalan fények, zajok, elvakítás, szerelem. Bőrömön háza van csöndnek, csúcsforgalma a veszteseknek, s az elhagyott játszótér szomorúságával nő ki újra a szakállam. Az ellenségeskedés lámpasoránál betört a gondolat ablaküvege, csavargók, fáradtságig kifosztottan, meglebbent szellőben a szél, érzékeny rezdülés marad elég. Nincs hatalmasabb az öt mikronnál, lötyög benne templom, virág és az elvesztett harmóniák. A kerek, orsó, piramis, csillagidegek végződéseinél minden metafora csak amőba-nyulvány, egysejtű dac az egységben. I 1980. AUGUSZTUS 16.