Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-11 / 41. szám - Gecser Lujza: Fotószövés • kép (5. oldal) - Lázár István: Szeptember '80. III. • Utak valahová (5. oldal)

• Szabolcs földváránál, Rakamaz környékén tartottunk éppen. Foly­tatom hát Szabolccsal. A felzárkó­zás jegyeivel. Nem indulhatok ki másból, csak a faluképből és az öl­tözködésből: a néhány év alatti fej­lődés szembeszökő. Vannak tovább­ra is elmaradott részek és falvak. De átszelve két különböző úton az egész Szabolcs-Szatmár megyét, már láthatni azt az átlagot, amely nem csaphat be. Már láthatni a jel­lemző tendenciát. S észrevehetni ennek gyökérzetét is. A megye fejlődése ott karakte­risztikus, ahol vagy — jelentős részben fiatal— üzemi gyűrű, öve­zet veszi körül a települést (ezek a városok, kisvárosok és a kedvező fekvésű nagyobb községek), vagy ahol (a falvakban) hétvégeken két­­három utcánként ott áll egy-egy, üzemi emblémás busz, amely a dol­gozókat háztól házig viszi. Tudom én, hogy a fekete vonatok és a VOLÁN-buszok utasainak egy része is tud akkumulálni, nem her­dálja el minden keresetét a kísértő alkalmak során. Ám az ingázók számára nagy fegyelmező erő és konkrét előny a — különben nem mindenben racionális — vállalati busszal közlekedés, így a legkisebb az úti fáradtság és az időveszteség, s így marad a legtöbb energia ar­ra a kiegészítő­ háztáji tevékenység­re, amely a kettős jövedelem ma­gas szintjét adja, a munkás- és az agrárélet előnyeit jobban egyesítő életvezetést tesz lehetővé. S ha most visszatérek azokra, akik helyzete viszont még előnyö­sebb, mert egyáltalán nem kell in­­gázniok, hanem a kifejlesztett helybeli ipar dolgozói, akkor be kell ismernem valamit Ma már meglehetősen ismerjük a régiók vezetői által annyit erőszakolt „vi­déki ipartelepítés” gyakran magas költségeit, alacsony hatékonyságát s egyéb hátulütőit. Mégis, abban a gazdasági és társadalmi szerkezet­ben, ama gazdaság- és társadalom­­politikai égtáj alatt, amely az el­múlt két évtizedet jellemezte, né­mely vidékek emelkedésének alig volt más útja, csak ez az iparosí­tás. Ez olykor erőszakolt volt úgy is, hogy a helyiek nagyon erőltet­ték, és úgy is, hogy nem a legna­gyobb gazdasági-termelési raciona­litás elve alapján történt, hanem „egyéb” döntések szerint. Lehetett volna össztársadalmi szempontból vagy különösen népgazdaságilag jobb fejlesztési stratégiát is válasz­tani? Ez igaz. S a mai eredmény nem igazol mindent, bármeddig visszamenően. Körülményeink, be­idegzéseink, dogmáink szorítása kétségkívül túl erős volt, például a mezőgazdaság és az ipar elsőbbsé­geinek megállapításában. Az adott körülmények között azonban végülis ma indokoltnak kell látnom sok helyi vezető oly­kor sziszifuszi, minden mást háttér­be szorító erőlködését, hogy az or­szágos vagy az iparági fejlesztési alapok valami hányadát a maga ré­giója számára leszakítsa. Az ágon ez volt a látható, a pirosló gyümölcs. Csoda-e, ha annyi kéz nyúlt ki érte? Igen, a fejlődés itt is nekilendült. S mennyi mindenben behozta a le­maradást... Nem egyetlen skanzen már ez a megye, hanem tegnap még jellegzetes részletei — a turist­­vándi vízimalom, a rákosi templom, ez a paticsfalu „mezítlábas Notre- Dame” meg a többi — mindjob­ban apró rezervátumokká válnak. S hömpölyögve ömlik erre az or­szágos , sírkultusz is. Unt téma ez, kedvetlen elevenítem föl. S nem is a terjedő, egyforma műkő síremlé­kek miatt. Hanem? Életemben először jártam Szat­­márcsekén. S Kölcsey iránti min­den tiszteletem mellett is — ame­lyet azért leróttam a művelődési ház előtt, a megkapóan szép­ szob­ránál — elsősorban a sokat emle­getett csónakalakú fejfákat keres­tem. S találtam egy erőteljesen res­taurált temetőt. Isten ments, hogy belebonyolód­jak a csónak- s egyszerre ember­­arc-alakú, döbbenetes hatású, ge­rendából bárdolt sírjelek szimboli­­kumának vagy idő­­s térbeli ere­detének titkaiba. Csak a látványt kerestem, amelyet, a mégoly nagy­szerű, de a részleteket mindig kira­gadó, s így a fotográfusok által szükségszerűen átkomponált fény­képek hitelesen meg nem mutat­nak. És ez a látvány mellbevágó. Nem túlzás azt mondani, hogy pár­jáért­­ a Húsvét-szigetekig kellene menni. A túlvilági út, a Styx-vízi hajózás, az elmúlásba beledermedő arc brutálisan egyszerű jelképei­ként ... — de nem, miért szegem meg a szavam, hogy erről nem me­ditálok ... Kisebbek és nagyobbak ezek a fejfák, s külön-külön vagy család szerint csoportosítva, párosan és el­szórtan, sűrűn és ritkábban sora­koznak­ néhol fák alatt, a túlnyo­móan gyepes vagy beültetett, régi és új sírhalmok felett. S valameny­­nyi sötét, majdnem fekete. Túl egyformák ahhoz, ahogyan egy temetőben, a folyamatos temet-­­kezés során, vegyülnek a régi és az új sírjelek? S túl sötétek ahhoz, ahogyan barnul, majd tovább kor­hadva feketedik a fa? Nos, ha az erőteljes restaurálást említettem az imént, akkor helyben vagyunk. Nemigen volt más mód. Közelebb­ről szemlélve észrevenni, hogy sok régi sír fejfáját újrafaragták vagy a régi fejfának új lábat csináltak, s közvetlenül, ahol a földbe mé­lyed, látni az összetoldás vonalát. A sötétbarna szín tehát nem az időé, hanem a konzerválószeré. Nem tudom, hogy ez a szín-uni­formis mennyire szükségszerű é s mennyire felel meg a restaurálás­sal fenntartani kívánt hagyomány­nak. Mentségül szóljon, hogy a mű­emlékileg védett temető új keríté­se esztétikailag beilleszkedő. S még inkább érdeme a szatmárcsekei ha­gyománymentésnek, hogy a koráb­bi, elszórt próbálkozások után, amelyek még nem bontották meg túlságosan az ősi temető jellegét, úgy tetszik, az újdivatú síremlékek létesítését sikerült megállítani. Van tehát egy messze földön egyedülálló, a kutatónak és a laikus látogatónak egyaránt drága értéket jelentő, ősi temetőnk e határszéli faluban, ahol a restaurálás aligha­nem szükségszerű „átszínező” hatá­sa ugyan észrevehető, de nem kar­dinális. És mégis, a mai szatmár­csekei temető látványa sírnivaló. Minden vagy majdnem minden sötétfájú, haragosbarna csónak­alakú fejfán ugyanis, mint fejre csapott kalap vagy nyakbavetett pányva: idétlen, fehér-zöld színű, műanyag koszorúcsinálmány fityeg. Ehhez az elképesztő ízlésficamhoz képest az összetett kacsájú, bárgyú mosolyú műkőangyalkák csak bo­csánatos esztétikai kihágást jelen­tenek. A szörnyű présgép okádta ki őket, a műanyag fröccsöntés rém­szülöttei. S divatjuk jelzi minden hasonló járvány ama tulajdonsá­gát, virulenciáját, hogy ahová egyetlen ember behurcolja őket, ott végigpusztítják az egész népességet — alig akad immunis egyed. A szatmárcsekei fertőzés mértéke azt jelzi, hogy ahol mégsincs — foszló műanyag madzaggal vagy , rozsdás dróttal — az archaikus fejfa „fel­ékítve” ilyen koszorúval, ott alig­hanem kihalt vagy messze földre szakadt az eltemetett egész famí­liája, teljes rokonsága, minden le­származottja. Mert aki él és itt él, szoros kötelességének érzi, hogy mint a szomszéd síron van, az álta­la gondozotton is legyen kegyeleté­nek ilyen torz jele. Cenzúráért ritkán szoktam kiál­tani. A panoptikumi viaszt utánzó, fröccsöntött műanyag sírvirágok gyártását, árusítását azonban, gon­dolom, tilalommal sem volna hely­telen akadályozni. Mert amíg a közművelődés létrehozza azt az íz­lést, amely csődbe juttat minden hasonló vállalkozást , még tenger­nyi víz lefolyik a Túron, Szamoson. Ismét, az idén is: gabona az úton. Hogy mennyi? Sem a tonnák az­ Utak valahová szolút számában, sem a termés szá­zalékában vagy ezrelékében mérve nem tudom megmondani. De szem­re, sok. Néhol nagyon sok. Olyany­­nyira, hogy kézzel összesöpörni sem hiába. A megkésett betakarítás — ahol a talaj s a gabona állapota éppen lehetővé teszi a munkát — lenyű­gözően szervezett. Csak azok a rosszul záró oldalú teherautók és vontatók ne volnának, amelyek út­ját — mint sebzett vadét a vér­nyom — jelzi a sűrűn elszóródott mag. Csak néhol látni egy-egy szál­lító járművet, amelynek öblét mű­anyagfóliával bélelték ki, ezeken azonban az éppen csak begyűrt fó­lia szélét nagyobb sebességnél ki­csipkézi az elsüvítő levegő. Hallunk, olvasunk a legkorsze­rűbb kombájnokról, amelyeken automatikus érzékelő számlálja a hulló szemet, s ha növekszik a szemveszteség, a műszer ezt rög­tön közli a kombájnvezetővel. A­ szállítólánc járművein nincs vesz­teségmérő műszer. Egyik-másikon még talán kilométeróra sincs, ab­ból következtetve, hogy mekkora sebességgel száguldanak, veszik a kanyart — bőkezűen juttatva ter­­hükből útra, útpadkára. Meglehet, hogy ez az egész szál­lítási veszteség összességében nem jelentős m értéke nem éri el azt, amennyivel meg lehetne szüntetni bekövetkezését. Mégis, meggondo­landó volna tenni ellene. Nemcsak a magunk gazdasági gondjai, a ta­karékosságot előtérbe helyező szempontjai — s a világ gabona­éhsége — intenek erre. Hanem az is, hogy erkölcsileg romboló, a köz­véleményt felháborodva foglalkoz­tató, a most már évről évre ismét­lődő látvány: a kenyérgabonával — majd pedig kukoricával — végig­szórt útvonalak sok ezer kilométe­re a nyári—őszi betakarítás idején. Sajnos, már a kenyér pazarlódásá­­ra, pazarlására sem vagyunk érzé­kenyek. Nem csodálom hát, ha ez az újfajta, országúti szemveszteség a szállítást végzőknek és felette­seiknek alig tűnik föl. Annál in­kább szemet szúr a nem érdekelt közlekedőknek, akik ha akarom, kibicként, ha akarom, állampolgá­ri felelősségtől áthatva — felhábo­rodnak. S ez a széleskörű felhábo­rodás célt ugyan aligha ér , ám tovább rontja esélyeinket arra, hogy hitelre találjanak a köteles gondosságra, a takarékosságra, az alapanyagok megbecsülésére buz­dító, szép szavak. A tarlón országszerte elégetett szalma értéke az elszórt gabonáé­nál nyilván sokkalta több. A meg­oldás viszont nehezebb. Igaz, a Fi­gyelő című gazdasági hetilap sze­rint a ma nálunk évente „veszen­dőbe menő mezőgazdasági hulladék energiatartalma megfelel 1 millió tonna kőolajénak”, és „ennek érté­ke mintegy 200 millió dollár”. Ám helyes-e rögtön energiát számítani, ha az égetésre különben többé-ke­­vésbé valóban alkalmas mezőgaz­dasági hulladék hasznosítását sze­retnénk? Amíg, persze, égetünk, addig sokkal jobb volna ezt meg­felelő kazánokban végezni, az ener­giáért, és nem „ingyen”, odakinn a tarlón. Távlatosan azonban a nagy cellulóztartalmú szalma, a kukori­caszár meg a többi — mint bioló­giai termék — inkább visszaforga­tandó volna a természetbe vagy energianyerésre, nem égetéssel, ha­nem biogáztermeléssel volna föl­használandó. Mindez azonban messzire vezet. Itt nemigen követhető technikai, technológiai, gazdaságossági és egyéb gondok szövevényébe. Ben­nem többnyire csak az a kérdés merült föl, többnyire akkor, ami­kor hunyorogva próbáltam kocsimat átvezetni egy-egy alattomos füst­csíkon, tarlótűz nyomán gomolygó, kormos felhőn, hogy az Irgalmas Isten micsoda kegyelme őrzi az ége­tőket és a közelükben járókat (az autósokat az utakon), s a közelük­ben lakókat (a faluszéli házakban, a külterületi tanyákon). Mert már az sem kis veszélyforrás, amit a váratlan füst jelent a közlekedés­re; a hirtelen beszűkült látótávol­ság könnyen oka lehet akár töme­ges balesetnek. Az pedig csoda­számba megy, hogy a tarlóégetések nyomán eddig még kevés komo­lyabb tűzvész keletkezett. Ahogy esetlen napok után a csontszáraz búzaszalma ég, pattogva, forrón, mint a zsír... Kelyhek és térítők, drága és szent egyházi edények, dúsan hím­zett úrasztali leplek bűvölték el Tóbiás Áront, amikor — lásd: az Új Tükör szeptember 7-i számát — Bodrogkeresztúron felkereste dr. Bazsó Béla református tiszteletest. A kivándorolt szülőktől az USA- ban, Pittsburgben született, s ma lelkes hegyaljai lokálpatrióta lel­kész, egyházművészeti gyűjtésének legszebbjét meghívták a reformá­ció 450. évfordulójára rendezett genfi világkiállításra is ... Ismét: egy feldúlt régészeti lelő­hely híve. Ezúttal Bodrogke­­resztúrról. Nem akármilyen név ez régészetünkben. Itt feltárt első le­lőhelye után bodrogkeresztúri cso­port a neve a rézkor egyik, jól el­különíthető társaságának, amely jellegzetes edényei mellett fém­­(réz- és arany-) gazdagságáról is ne­vezetes. De több más régészeti kul­túra is hagyott e községben fontos leletanyagot... Fönt, a falu feletti dombtetőn, kordonos szőlők között épültek meg a regionális vízmű keresztúri kiszolgáló betontartályai, amelyek hosszú vezetéken Tárcái felől kap­ják a jó vizet. Az építkezés helyén azonban már csak jellegtelen cse­répdarabokat, csontszilánkokat rejt a kiásott föld; a java edényeket, úgy hírlik, buzgó amatőr gyűjtők rég hazavitték. Igaz viszont, hogy értesült a lelőhelyről az illetékes múzeum is, régészei kijöttek, re­gisztrálni a történteket. Ennyit tu­dunk meg. Vigaszul megcsodáljuk a Bodrog és a Tisza összefolyása, a folyókö­zi árterület felett Szabolcsra ki­nyíló káprázatos kilátást, s szót váltunk a tartályokat szigetelő munkásokkal, amíg csak a borot­váló, goromba szél vissza nem ker­get a kocsiba. S a keskeny dűlőn visszadöcögve a községnek a hegy­re kapaszkodott széle felé, ösztönö­sen állok meg a dombnak majd­nem a tetejére szorult temető mel­lett, ahonnan löszös sárgaföldet hordanak gépkocsik, szekerek. Az apró „bányát” csak egy keskeny kukoricás választja el a régi és friss hantokkal-síremlékekkel teli temetőtől. Elválasztja? Akkor mi az a furcsa folt, elszíneződés a földbá­nya függőleges falában? Csont pereg ki a földből, s ahon­nan kihull, ott korhadásbarna vo­nalak rajzolják ki egy hajdani ko­porsó körvonalait. És nemcsak egy helyen. Három feldúlt, alighanem többszázéves sír­foltja látszik a bá­nya naponta tovább bontott falá­ban, amely mellől csak pár perce ment el egy megrakott szekér. A földön szétrúgott koponyatető, az arcrészt, az állkapcsot azonban el­­vihette valaki; lábszárcsontok alatt apró ujjpercek morzsái, törékeny bordarészek, vaskos csigolyák. S ami itt elénk tárul, az nem a puszta nemtörődömség jele. Az egyik sír merőleges a bányafalra, s lábtól került elő. Valaki gondosan utánaásott hát, befelé, a kezek, a nyak, a mell, a fej irányába. Ugyan miért? Miféle sírmellékletet ke­reshetett? Gyűrűt? Ékszert? A szemhéjra tett pénzdarabot? És megtalálta-e, amit keresett? Vagy „célszerű szegény embereket” te­mettek hajdan ide, a temetőszélre, akiknek nem jutott a túlvilági út­ra semmi „himmi-hummi”? Ki tud­ja? S ekkor következett, a történeti idő fintora. Két koporsós sír foltja között, látszólag bolygatalan talaj­ban, sötétlő cserepek. Jórészt már ki is hulltak a bányafalból. Két-há­­rom edény néhány, apróra darabo­­lódott töredéke. A fazekastechnika és a fülek formája alapján: késő­­rézkori-koravaskoriak? S a kis csontszilánkok hamvasztásos urna­­temetkezésre utalnak? Az anyag kevés, és kiperegve a csontszilán­kok a lényegében recens — tehát: mai — temetkezések feldúlt anya­gával keveredtek. De a két fül elég lesz régész barátaimnak a kormeg­határozásra ... Szombat délután hová mehet­nénk? Csak magunkban tűnődünk hát: hogyan lehetséges a temető szélét hordani el, ha föld kell? Mi­csoda ellentét: pár méterre a hi­valkodóan díszített, go­ndozott sírok tanúskodnak az élők „őszinte” ke­gyeletéről, ám ez a kegyelet csak addig ér, amíg a halott megnevez­hető, amíg élő rokonai gondolnak rá? Vagy amíg — mert szokás, di­vat így írja elő — nem is halottaik­­nak adják meg a tiszteletet, ha­nem egymást vakítják csupán a „törődés” külsőségeivel? S a jel­telen sír már csak szétszórható ka­­cat , vagy szabadon kirabolható? Nem ismerem a jog finomságait, így hát csak sejtem, hogy ez a bodrogkeresztúri földbánya, a ben­ne folyó tevékenység, kimeríti a sírgyalázás vagy a sírrablás tény­­álladékát. Ha viszont ezek ilyen „régi” sírokra nem vonatkoztatha­tók, akkor netán a régészeti tör­vény idevágó szakaszai volnának alkalmazhatóak. S ez utóbbi lehe­tőséget csak erősíti a véletlen ad­ta, archaikus cseréplelet. Akárhogy forgatom: a mai Ke­resztúrnak nyilván nem szabad rombolnia, hanem őriznie, védenie kell régi és ősi temetőit. S ha nem teszi, figyelmeztettessék vezetői ál­tal. A törvényszabta kötelesség er­re elsősorban a tanács­­ elnökét jelöli ki. De ha ő — elsőre leg­alábbis — nem akar adminisztratív szigort alkalmazni, hanem inkább a jó szót választaná, nyilván segítsé­get kaphat a meggyőző szó erejé­hez községe papjaitól. LÁZÁR ISTVÁN SZEPTEMBER’80 III. Gecser Lujza: Fűtészüvés I . t

Next