Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-11 / 41. szám - Gecser Lujza: Fotószövés • kép (5. oldal) - Lázár István: Szeptember '80. III. • Utak valahová (5. oldal)
• Szabolcs földváránál, Rakamaz környékén tartottunk éppen. Folytatom hát Szabolccsal. A felzárkózás jegyeivel. Nem indulhatok ki másból, csak a faluképből és az öltözködésből: a néhány év alatti fejlődés szembeszökő. Vannak továbbra is elmaradott részek és falvak. De átszelve két különböző úton az egész Szabolcs-Szatmár megyét, már láthatni azt az átlagot, amely nem csaphat be. Már láthatni a jellemző tendenciát. S észrevehetni ennek gyökérzetét is. A megye fejlődése ott karakterisztikus, ahol vagy — jelentős részben fiatal— üzemi gyűrű, övezet veszi körül a települést (ezek a városok, kisvárosok és a kedvező fekvésű nagyobb községek), vagy ahol (a falvakban) hétvégeken kéthárom utcánként ott áll egy-egy, üzemi emblémás busz, amely a dolgozókat háztól házig viszi. Tudom én, hogy a fekete vonatok és a VOLÁN-buszok utasainak egy része is tud akkumulálni, nem herdálja el minden keresetét a kísértő alkalmak során. Ám az ingázók számára nagy fegyelmező erő és konkrét előny a — különben nem mindenben racionális — vállalati busszal közlekedés, így a legkisebb az úti fáradtság és az időveszteség, s így marad a legtöbb energia arra a kiegészítő háztáji tevékenységre, amely a kettős jövedelem magas szintjét adja, a munkás- és az agrárélet előnyeit jobban egyesítő életvezetést tesz lehetővé. S ha most visszatérek azokra, akik helyzete viszont még előnyösebb, mert egyáltalán nem kell ingázniok, hanem a kifejlesztett helybeli ipar dolgozói, akkor be kell ismernem valamit Ma már meglehetősen ismerjük a régiók vezetői által annyit erőszakolt „vidéki ipartelepítés” gyakran magas költségeit, alacsony hatékonyságát s egyéb hátulütőit. Mégis, abban a gazdasági és társadalmi szerkezetben, ama gazdaság- és társadalompolitikai égtáj alatt, amely az elmúlt két évtizedet jellemezte, némely vidékek emelkedésének alig volt más útja, csak ez az iparosítás. Ez olykor erőszakolt volt úgy is, hogy a helyiek nagyon erőltették, és úgy is, hogy nem a legnagyobb gazdasági-termelési racionalitás elve alapján történt, hanem „egyéb” döntések szerint. Lehetett volna össztársadalmi szempontból vagy különösen népgazdaságilag jobb fejlesztési stratégiát is választani? Ez igaz. S a mai eredmény nem igazol mindent, bármeddig visszamenően. Körülményeink, beidegzéseink, dogmáink szorítása kétségkívül túl erős volt, például a mezőgazdaság és az ipar elsőbbségeinek megállapításában. Az adott körülmények között azonban végülis ma indokoltnak kell látnom sok helyi vezető olykor sziszifuszi, minden mást háttérbe szorító erőlködését, hogy az országos vagy az iparági fejlesztési alapok valami hányadát a maga régiója számára leszakítsa. Az ágon ez volt a látható, a pirosló gyümölcs. Csoda-e, ha annyi kéz nyúlt ki érte? Igen, a fejlődés itt is nekilendült. S mennyi mindenben behozta a lemaradást... Nem egyetlen skanzen már ez a megye, hanem tegnap még jellegzetes részletei — a turistvándi vízimalom, a rákosi templom, ez a paticsfalu „mezítlábas Notre- Dame” meg a többi — mindjobban apró rezervátumokká válnak. S hömpölyögve ömlik erre az országos , sírkultusz is. Unt téma ez, kedvetlen elevenítem föl. S nem is a terjedő, egyforma műkő síremlékek miatt. Hanem? Életemben először jártam Szatmárcsekén. S Kölcsey iránti minden tiszteletem mellett is — amelyet azért leróttam a művelődési ház előtt, a megkapóan szép szobránál — elsősorban a sokat emlegetett csónakalakú fejfákat kerestem. S találtam egy erőteljesen restaurált temetőt. Isten ments, hogy belebonyolódjak a csónak- s egyszerre emberarc-alakú, döbbenetes hatású, gerendából bárdolt sírjelek szimbolikumának vagy idős térbeli eredetének titkaiba. Csak a látványt kerestem, amelyet, a mégoly nagyszerű, de a részleteket mindig kiragadó, s így a fotográfusok által szükségszerűen átkomponált fényképek hitelesen meg nem mutatnak. És ez a látvány mellbevágó. Nem túlzás azt mondani, hogy párjáért a Húsvét-szigetekig kellene menni. A túlvilági út, a Styx-vízi hajózás, az elmúlásba beledermedő arc brutálisan egyszerű jelképeiként ... — de nem, miért szegem meg a szavam, hogy erről nem meditálok ... Kisebbek és nagyobbak ezek a fejfák, s külön-külön vagy család szerint csoportosítva, párosan és elszórtan, sűrűn és ritkábban sorakoznak néhol fák alatt, a túlnyomóan gyepes vagy beültetett, régi és új sírhalmok felett. S valamenynyi sötét, majdnem fekete. Túl egyformák ahhoz, ahogyan egy temetőben, a folyamatos temet-kezés során, vegyülnek a régi és az új sírjelek? S túl sötétek ahhoz, ahogyan barnul, majd tovább korhadva feketedik a fa? Nos, ha az erőteljes restaurálást említettem az imént, akkor helyben vagyunk. Nemigen volt más mód. Közelebbről szemlélve észrevenni, hogy sok régi sír fejfáját újrafaragták vagy a régi fejfának új lábat csináltak, s közvetlenül, ahol a földbe mélyed, látni az összetoldás vonalát. A sötétbarna szín tehát nem az időé, hanem a konzerválószeré. Nem tudom, hogy ez a szín-uniformis mennyire szükségszerű é s mennyire felel meg a restaurálással fenntartani kívánt hagyománynak. Mentségül szóljon, hogy a műemlékileg védett temető új kerítése esztétikailag beilleszkedő. S még inkább érdeme a szatmárcsekei hagyománymentésnek, hogy a korábbi, elszórt próbálkozások után, amelyek még nem bontották meg túlságosan az ősi temető jellegét, úgy tetszik, az újdivatú síremlékek létesítését sikerült megállítani. Van tehát egy messze földön egyedülálló, a kutatónak és a laikus látogatónak egyaránt drága értéket jelentő, ősi temetőnk e határszéli faluban, ahol a restaurálás alighanem szükségszerű „átszínező” hatása ugyan észrevehető, de nem kardinális. És mégis, a mai szatmárcsekei temető látványa sírnivaló. Minden vagy majdnem minden sötétfájú, haragosbarna csónakalakú fejfán ugyanis, mint fejre csapott kalap vagy nyakbavetett pányva: idétlen, fehér-zöld színű, műanyag koszorúcsinálmány fityeg. Ehhez az elképesztő ízlésficamhoz képest az összetett kacsájú, bárgyú mosolyú műkőangyalkák csak bocsánatos esztétikai kihágást jelentenek. A szörnyű présgép okádta ki őket, a műanyag fröccsöntés rémszülöttei. S divatjuk jelzi minden hasonló járvány ama tulajdonságát, virulenciáját, hogy ahová egyetlen ember behurcolja őket, ott végigpusztítják az egész népességet — alig akad immunis egyed. A szatmárcsekei fertőzés mértéke azt jelzi, hogy ahol mégsincs — foszló műanyag madzaggal vagy , rozsdás dróttal — az archaikus fejfa „felékítve” ilyen koszorúval, ott alighanem kihalt vagy messze földre szakadt az eltemetett egész famíliája, teljes rokonsága, minden leszármazottja. Mert aki él és itt él, szoros kötelességének érzi, hogy mint a szomszéd síron van, az általa gondozotton is legyen kegyeletének ilyen torz jele. Cenzúráért ritkán szoktam kiáltani. A panoptikumi viaszt utánzó, fröccsöntött műanyag sírvirágok gyártását, árusítását azonban, gondolom, tilalommal sem volna helytelen akadályozni. Mert amíg a közművelődés létrehozza azt az ízlést, amely csődbe juttat minden hasonló vállalkozást , még tengernyi víz lefolyik a Túron, Szamoson. Ismét, az idén is: gabona az úton. Hogy mennyi? Sem a tonnák az Utak valahová szolút számában, sem a termés százalékában vagy ezrelékében mérve nem tudom megmondani. De szemre, sok. Néhol nagyon sok. Olyanynyira, hogy kézzel összesöpörni sem hiába. A megkésett betakarítás — ahol a talaj s a gabona állapota éppen lehetővé teszi a munkát — lenyűgözően szervezett. Csak azok a rosszul záró oldalú teherautók és vontatók ne volnának, amelyek útját — mint sebzett vadét a vérnyom — jelzi a sűrűn elszóródott mag. Csak néhol látni egy-egy szállító járművet, amelynek öblét műanyagfóliával bélelték ki, ezeken azonban az éppen csak begyűrt fólia szélét nagyobb sebességnél kicsipkézi az elsüvítő levegő. Hallunk, olvasunk a legkorszerűbb kombájnokról, amelyeken automatikus érzékelő számlálja a hulló szemet, s ha növekszik a szemveszteség, a műszer ezt rögtön közli a kombájnvezetővel. A szállítólánc járművein nincs veszteségmérő műszer. Egyik-másikon még talán kilométeróra sincs, abból következtetve, hogy mekkora sebességgel száguldanak, veszik a kanyart — bőkezűen juttatva terhükből útra, útpadkára. Meglehet, hogy ez az egész szállítási veszteség összességében nem jelentős m értéke nem éri el azt, amennyivel meg lehetne szüntetni bekövetkezését. Mégis, meggondolandó volna tenni ellene. Nemcsak a magunk gazdasági gondjai, a takarékosságot előtérbe helyező szempontjai — s a világ gabonaéhsége — intenek erre. Hanem az is, hogy erkölcsileg romboló, a közvéleményt felháborodva foglalkoztató, a most már évről évre ismétlődő látvány: a kenyérgabonával — majd pedig kukoricával — végigszórt útvonalak sok ezer kilométere a nyári—őszi betakarítás idején. Sajnos, már a kenyér pazarlódására, pazarlására sem vagyunk érzékenyek. Nem csodálom hát, ha ez az újfajta, országúti szemveszteség a szállítást végzőknek és feletteseiknek alig tűnik föl. Annál inkább szemet szúr a nem érdekelt közlekedőknek, akik ha akarom, kibicként, ha akarom, állampolgári felelősségtől áthatva — felháborodnak. S ez a széleskörű felháborodás célt ugyan aligha ér , ám tovább rontja esélyeinket arra, hogy hitelre találjanak a köteles gondosságra, a takarékosságra, az alapanyagok megbecsülésére buzdító, szép szavak. A tarlón országszerte elégetett szalma értéke az elszórt gabonáénál nyilván sokkalta több. A megoldás viszont nehezebb. Igaz, a Figyelő című gazdasági hetilap szerint a ma nálunk évente „veszendőbe menő mezőgazdasági hulladék energiatartalma megfelel 1 millió tonna kőolajénak”, és „ennek értéke mintegy 200 millió dollár”. Ám helyes-e rögtön energiát számítani, ha az égetésre különben többé-kevésbé valóban alkalmas mezőgazdasági hulladék hasznosítását szeretnénk? Amíg, persze, égetünk, addig sokkal jobb volna ezt megfelelő kazánokban végezni, az energiáért, és nem „ingyen”, odakinn a tarlón. Távlatosan azonban a nagy cellulóztartalmú szalma, a kukoricaszár meg a többi — mint biológiai termék — inkább visszaforgatandó volna a természetbe vagy energianyerésre, nem égetéssel, hanem biogáztermeléssel volna fölhasználandó. Mindez azonban messzire vezet. Itt nemigen követhető technikai, technológiai, gazdaságossági és egyéb gondok szövevényébe. Bennem többnyire csak az a kérdés merült föl, többnyire akkor, amikor hunyorogva próbáltam kocsimat átvezetni egy-egy alattomos füstcsíkon, tarlótűz nyomán gomolygó, kormos felhőn, hogy az Irgalmas Isten micsoda kegyelme őrzi az égetőket és a közelükben járókat (az autósokat az utakon), s a közelükben lakókat (a faluszéli házakban, a külterületi tanyákon). Mert már az sem kis veszélyforrás, amit a váratlan füst jelent a közlekedésre; a hirtelen beszűkült látótávolság könnyen oka lehet akár tömeges balesetnek. Az pedig csodaszámba megy, hogy a tarlóégetések nyomán eddig még kevés komolyabb tűzvész keletkezett. Ahogy esetlen napok után a csontszáraz búzaszalma ég, pattogva, forrón, mint a zsír... Kelyhek és térítők, drága és szent egyházi edények, dúsan hímzett úrasztali leplek bűvölték el Tóbiás Áront, amikor — lásd: az Új Tükör szeptember 7-i számát — Bodrogkeresztúron felkereste dr. Bazsó Béla református tiszteletest. A kivándorolt szülőktől az USA- ban, Pittsburgben született, s ma lelkes hegyaljai lokálpatrióta lelkész, egyházművészeti gyűjtésének legszebbjét meghívták a reformáció 450. évfordulójára rendezett genfi világkiállításra is ... Ismét: egy feldúlt régészeti lelőhely híve. Ezúttal Bodrogkeresztúrról. Nem akármilyen név ez régészetünkben. Itt feltárt első lelőhelye után bodrogkeresztúri csoport a neve a rézkor egyik, jól elkülöníthető társaságának, amely jellegzetes edényei mellett fém(réz- és arany-) gazdagságáról is nevezetes. De több más régészeti kultúra is hagyott e községben fontos leletanyagot... Fönt, a falu feletti dombtetőn, kordonos szőlők között épültek meg a regionális vízmű keresztúri kiszolgáló betontartályai, amelyek hosszú vezetéken Tárcái felől kapják a jó vizet. Az építkezés helyén azonban már csak jellegtelen cserépdarabokat, csontszilánkokat rejt a kiásott föld; a java edényeket, úgy hírlik, buzgó amatőr gyűjtők rég hazavitték. Igaz viszont, hogy értesült a lelőhelyről az illetékes múzeum is, régészei kijöttek, regisztrálni a történteket. Ennyit tudunk meg. Vigaszul megcsodáljuk a Bodrog és a Tisza összefolyása, a folyóközi árterület felett Szabolcsra kinyíló káprázatos kilátást, s szót váltunk a tartályokat szigetelő munkásokkal, amíg csak a borotváló, goromba szél vissza nem kerget a kocsiba. S a keskeny dűlőn visszadöcögve a községnek a hegyre kapaszkodott széle felé, ösztönösen állok meg a dombnak majdnem a tetejére szorult temető mellett, ahonnan löszös sárgaföldet hordanak gépkocsik, szekerek. Az apró „bányát” csak egy keskeny kukoricás választja el a régi és friss hantokkal-síremlékekkel teli temetőtől. Elválasztja? Akkor mi az a furcsa folt, elszíneződés a földbánya függőleges falában? Csont pereg ki a földből, s ahonnan kihull, ott korhadásbarna vonalak rajzolják ki egy hajdani koporsó körvonalait. És nemcsak egy helyen. Három feldúlt, alighanem többszázéves sírfoltja látszik a bánya naponta tovább bontott falában, amely mellől csak pár perce ment el egy megrakott szekér. A földön szétrúgott koponyatető, az arcrészt, az állkapcsot azonban elvihette valaki; lábszárcsontok alatt apró ujjpercek morzsái, törékeny bordarészek, vaskos csigolyák. S ami itt elénk tárul, az nem a puszta nemtörődömség jele. Az egyik sír merőleges a bányafalra, s lábtól került elő. Valaki gondosan utánaásott hát, befelé, a kezek, a nyak, a mell, a fej irányába. Ugyan miért? Miféle sírmellékletet kereshetett? Gyűrűt? Ékszert? A szemhéjra tett pénzdarabot? És megtalálta-e, amit keresett? Vagy „célszerű szegény embereket” temettek hajdan ide, a temetőszélre, akiknek nem jutott a túlvilági útra semmi „himmi-hummi”? Ki tudja? S ekkor következett, a történeti idő fintora. Két koporsós sír foltja között, látszólag bolygatalan talajban, sötétlő cserepek. Jórészt már ki is hulltak a bányafalból. Két-három edény néhány, apróra darabolódott töredéke. A fazekastechnika és a fülek formája alapján: későrézkori-koravaskoriak? S a kis csontszilánkok hamvasztásos urnatemetkezésre utalnak? Az anyag kevés, és kiperegve a csontszilánkok a lényegében recens — tehát: mai — temetkezések feldúlt anyagával keveredtek. De a két fül elég lesz régész barátaimnak a kormeghatározásra ... Szombat délután hová mehetnénk? Csak magunkban tűnődünk hát: hogyan lehetséges a temető szélét hordani el, ha föld kell? Micsoda ellentét: pár méterre a hivalkodóan díszített, gondozott sírok tanúskodnak az élők „őszinte” kegyeletéről, ám ez a kegyelet csak addig ér, amíg a halott megnevezhető, amíg élő rokonai gondolnak rá? Vagy amíg — mert szokás, divat így írja elő — nem is halottaiknak adják meg a tiszteletet, hanem egymást vakítják csupán a „törődés” külsőségeivel? S a jeltelen sír már csak szétszórható kacat , vagy szabadon kirabolható? Nem ismerem a jog finomságait, így hát csak sejtem, hogy ez a bodrogkeresztúri földbánya, a benne folyó tevékenység, kimeríti a sírgyalázás vagy a sírrablás tényálladékát. Ha viszont ezek ilyen „régi” sírokra nem vonatkoztathatók, akkor netán a régészeti törvény idevágó szakaszai volnának alkalmazhatóak. S ez utóbbi lehetőséget csak erősíti a véletlen adta, archaikus cseréplelet. Akárhogy forgatom: a mai Keresztúrnak nyilván nem szabad rombolnia, hanem őriznie, védenie kell régi és ősi temetőit. S ha nem teszi, figyelmeztettessék vezetői által. A törvényszabta kötelesség erre elsősorban a tanács elnökét jelöli ki. De ha ő — elsőre legalábbis — nem akar adminisztratív szigort alkalmazni, hanem inkább a jó szót választaná, nyilván segítséget kaphat a meggyőző szó erejéhez községe papjaitól. LÁZÁR ISTVÁN SZEPTEMBER’80 III. Gecser Lujza: Fűtészüvés I . t