Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám - Simor András: Kikre mennek a hírhedt zsoldosok? | Középkori éj | A bálnák énekéről • vers (1. oldal) - Váczy Borbála: Ünnep • vers • Váczy Borbála (két és fél éves) (1. oldal) - Boldizsár Iván: Dombság • publicisztika (1. oldal)

II. XXV. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM 1981. MÁJUS 2. Búcsú Zelk Zoltántól - Vas István írása, Bihari Sándor, Garai Gábor, Orbán Ottó verse, Nagy László rajza Kiss Ferenc: Mezei „nehéz emberei” Sárosi Bálint: Köd a népzene körül IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP SIMOR ANDRÁS: Kikre mennek a hírhedt zsoldosok? A salvadori junta szerint az országban 5000 gerilla tevékenykedett. Közülük — ugyancsak a junta szerint — elesett 2000, letette a fegyvert 3000. Kikre mennek akkor a hírhedt zsoldosok? Ha az élőkre, akkor a junta nem esélytelen, kiirthatja őket. Csakhogy a junta szerint támadásaikat nem az élők verik vissza! Középkori és Tigrispofájú, fene lények rémisztenek falut és várost. Halak kifordulnak a vízből, kiszáradnak az óceánok. Kaszájával suhint a dögvész, leterít zsoldost és deákot. Gyűlölség árad szerte-széjjel, megfogan ki nem mondott átok. Démonok vihognak az éjben. Ki segíti tovább a vándort? A bálnák énekéről A bálnák ez évben is újra kezdik tavalyi éneküket, de a legelső ütemek után változtatnak a régi dallamon, és változtatnak az új dallamon, és változtatnak a változaton, hiába, ők bálnák, nem földi csipogók, nem Urai költők. BOLDIZSÁR IVÁN: Itt! Itt, az erdőszélen meg kell állni. Nem fényképezni akarok, fe­leltem a kocsiból hangzó szelíd tü­relmetlenkedésre. Itt különben sem lehetne, még színes filmmel sem, nemhogy az én hagyományhű feke­te-fehéremmel. Csak meg akarok állni, kiszállni a kocsiból és nézni. Ehhez az egy képhez szeretném rögzíteni az idei áprilisi erdőt. Mert a kertek virágzó fáival már jólla­kottba néztük magunkat Velemben és Bozsokon. Karinges ministráns­­fiúként állták körül a csempeszko­­pácsi kis román templom kedvesen félkörös apszisát is a mandulafák, és köztük, szerpapként, egy daliás cseresznyefa. Ez az április nem tar­totta be a természet menetrendjét. A kertekben egyszerre virágoznak a mandulafák, a fürtös cseresznye­virágok, a pirossal is kacérkodó al­maszirmok, a sokujjú körték, a pil­leszárnyú szilvavirágok, s itt-ott, ritkábban és különbözőségüket gő­gösen viselve az őszibarack érzéki lilát. Az erdő kedvéért álltam most meg, hirtelen fékezéssel. A zalai erdőért, a zalai dombságban. Eger­vár fölött átléptük a megyehatárt, és még láttuk a táblát: Zala megye. Unokám ekkor mondta ki a domb­ság szót. Nem ismertem. Az isko­lában tanulta, most ötödikben. Mi még dunántúli dombvidéket tanul­tunk. Megnéztem itthon: nincsen benne az értelmező szótárban, a nagy hétkötetesben se. Pedig jó szó: ha van hegyből hegység, miért ne lehetne dombból dombság? Kifeje­ző is a gyűjtőfőnévi raggal. Az út bal oldalán sűrű erdő, fiatal még, de tömött. Mögötte emelkedő, a domb tetejét innen nem látni, de érezni a lejtő megmászható szelíd­ségét. Szinte megszólal és mondja Babitsot: „Óh szelíd, gyönyörű du­nántúli dombok, józan, enyhe vi­dék”.­­ De jobboldalt kitárul a táj, nem egyszerre, persze, mint a hegység­ben, dombság ez csak, nem engedi egycsapásra szabaddá a tekintetet. Rét az országút mellett, ezernyi raj­ta a százszorszép, mögötte az erdő. A tölgy, a szil, a cser még sok he­lyütt téliesen barna, de már csa­tát nyer az idei zöld lomb. A sötét háttérből idevilágít a vadmeggy, a vadcseresznye, a vadkörte dús, fe­hér koronája. Mint a feketébe öl­tözött násznép előtt a fehér tüllben, csipkében, selyemben pompázó menyasszony és a nyoszolyólányok. Menyegző, van a zalai erdőkben, nem is egy. Ha hátranézek, Zala­egerszeg felé, kétszáz, méternyire megint három fehér ruhás leányfa; ha előre Böde felé, újra három, s köztük főkötős öregasszonyok, fe­kete vőlegény, vőfély. Rossz időpontban mozdulhattam ki eddig a városból, a vad gyü­mölcsfák virágzását még egyszer sem sikerült elkapnom. Vagy az idén jóságosabb és bőkezűbb az áp­rilis? Ha T. S. Eliot megérte volna az idei áprilist, méghozzá Magyar­­országon, mondom, és visszaülök a kocsiba, s folytatnám is, de hitve­­sileg rámszólatik, hogy javíthatat­lan vagyok az idézeteimmel. Ma­gyarázkodom: tudom, hogy kétsze­res képtelenség, de éppen Eliot köl­tészete jogosít fel rá, — mire, az is­tenért? Ilyen az autózás a zalai dombságban, a táj egyik szavamat a másikba ölteti. Megállok megint, kiszállok, most már fényképezőgép­pel, mert kinyílt a táj. A szem elő­ször végigrohan rajta, egészen ad­dig, amíg a dombok­ hullámzó vo­nulata le nem zárja a látóhatárt. A dombság három békés csatasorban vonult itt fel. Kék egyenruhába bújtatta a távolság a leghátsókat, tavaszi zöldet adott rá a közelebbi kettőre. Ezek széles öleléssel vesz­nek körül egy falut. Kéttornyú a temploma, a­­nagyobb dombok egyik kisöccsére építették, biztosan az Ár­pádok alatt ezt is, csak később ba­­rokkosították el. A két schönbrun­­n­i­ sárga torony szépen illik a kék és zöld tájba. A faluból még ide­látszanak a piros háztetők de ha odaautóznék is, hiába keresném fa­lukutató múltam művészien meg­munkált kontyostetejű házait. Már akkor is csak addig tetszettek iga­zán, amit belépve meg nem láttam a döngölt padlót és a folklór min­den díszítményével ékesített nyo­mort. Az országúttól a faluig búzatábla, éppen kisarjadt a vetés, a táj egy futamodásnyira egészen sík, nyil­ván merő udvariasságból, hogy a legcsemetébb domb hajtása is érvé­nyesüljön. A legközelebbi ideér a v­it széléig, vad gyümölcsfákra már nem telt neki, csak a kökény gya­­logbokrai illegetik magukat. Jobb­ra felfelé ritkul az erdő, lám, a fa­lu széle idáig is elér, utcák még nin­csenek, a szőlő között eredetileg csa­k présházak voltak, mostanában építhettek hozzá igazi házakat, paj­tákat is. Kedves múzeumi kalau­zunk, a megye minden titkának tu­dója és megírója is , hogy nevét megmondjam, arra nincs felhatal­mazásom, de elhallgatására sem. Németh József — biztat, menjünk csak tovább néhány kilométert, megláthatok olyan igazi, új magyar különlegességet, „specificitást”, amit minduntalan keresnek nálunk a külföldiek. Egy kis dombra föl, egy kis dombra le, jobboldalit különös fa­építmények. Hat darab, egymás mellett. Ablakuk nincs, jó széles az ajtajuk, szobamagasságúak, lakat valamennyin. Nem találom ki, mi­csodák. Garázsok. Visszakérdezem: garázsok? Itt az út mentén? Igen. A tulajdonosok ott laknak a domboldalon, az út túlsó partján, szőlők között elszórt házakban. A kövezetlen út esős időben olyan sá­ros, hogy az autó nem tud felka­paszkodni. Ilyenkor itthagyják az út menti garázsban­. Ekkor folytat­tam a félbehagyott mondatot T. S. Elliot-ról. Ha egy ilyen dús áprilist átélt volna, aligha kezdi nagy ver­sét, a korszakfordítót, a The Waste Land-et, annyit idézett áprilist át­kozó szavaival: „Április a legke­gyetlenebb hónap”. A címet Vas István merész kézzel Átokföldjé­nek fordította. A kegyetlen jelző felső fokát a vers első sorában fel kellett ugyan áldoznia, de a fordí­tás így is egyenértékű. Olyan meg­ragadó, hogy az eleje megmaradt a fejemben: „Április a kegyetlen, ki­hajtja / Az orgonát a holt földből, beoltja / Az emléket a vágyba, fel­kavarja / Esőjével a tompa gyöke­ret”. Ezt mormolom­, mióta elhagytuk Zalaegerszeget. Ismerős a táj, pedig nem jártam itt csekély negyvenöt éve, igaz, hogy biciklin, amikor az enyém volt ez az országrész. Meg­kaptam Sárközi Györgytől, az Athe­naeum irodalmi vezetői szobájában, a ,.Magyarország felfedezése” könyv­sorozat felosztásakor Már egy hét múlva elindultam a Nyugati Kapu felé — ez lett volna kötetem címe —, először Győrig, másodszor Szom­bathelyig, harmadszor Vasvárig vo­naton, onnan mindahányszor kerék­páron. Az Eliot-vers első sorát ez a koraérett dús április juttatta eszem­be, az egész versszak az ifjúságot. Az öregség egyik ajándéka — sok nincs — az, hogy az ember két idő­síkban éli napjait: a jelen fölött, olykor élesebben megvilágítva ott a fiatalság. Az volna a jó, ha ma újra végigjárhatnám a régi falvakat és összevethetném régi jegyzetei­met — csak azokat, mert a Nyugati Kapu 1940-ben könyvben már nem jelenhetett meg, kéziratát elsül­­­lyesztették a VKF 2-nél — a mai faluval. A különbséget, a látványt ma megírni nehezebb volna, mint negyven évvel ezelőtt, ha megélni a régi volt is a keservesebb. Ám a rosszról, a nyomorúságról, a kopla­ (Folytatás a 2. oldalon) DOMBSÁG Váczy Borbála (két és fél éves): Ünnep ARA 6.- FT

Next