Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 18. szám - Simor András: Kikre mennek a hírhedt zsoldosok? | Középkori éj | A bálnák énekéről • vers (1. oldal) - Váczy Borbála: Ünnep • vers • Váczy Borbála (két és fél éves) (1. oldal) - Boldizsár Iván: Dombság • publicisztika (1. oldal)
II. XXV. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM 1981. MÁJUS 2. Búcsú Zelk Zoltántól - Vas István írása, Bihari Sándor, Garai Gábor, Orbán Ottó verse, Nagy László rajza Kiss Ferenc: Mezei „nehéz emberei” Sárosi Bálint: Köd a népzene körül IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP SIMOR ANDRÁS: Kikre mennek a hírhedt zsoldosok? A salvadori junta szerint az országban 5000 gerilla tevékenykedett. Közülük — ugyancsak a junta szerint — elesett 2000, letette a fegyvert 3000. Kikre mennek akkor a hírhedt zsoldosok? Ha az élőkre, akkor a junta nem esélytelen, kiirthatja őket. Csakhogy a junta szerint támadásaikat nem az élők verik vissza! Középkori és Tigrispofájú, fene lények rémisztenek falut és várost. Halak kifordulnak a vízből, kiszáradnak az óceánok. Kaszájával suhint a dögvész, leterít zsoldost és deákot. Gyűlölség árad szerte-széjjel, megfogan ki nem mondott átok. Démonok vihognak az éjben. Ki segíti tovább a vándort? A bálnák énekéről A bálnák ez évben is újra kezdik tavalyi éneküket, de a legelső ütemek után változtatnak a régi dallamon, és változtatnak az új dallamon, és változtatnak a változaton, hiába, ők bálnák, nem földi csipogók, nem Urai költők. BOLDIZSÁR IVÁN: Itt! Itt, az erdőszélen meg kell állni. Nem fényképezni akarok, feleltem a kocsiból hangzó szelíd türelmetlenkedésre. Itt különben sem lehetne, még színes filmmel sem, nemhogy az én hagyományhű fekete-fehéremmel. Csak meg akarok állni, kiszállni a kocsiból és nézni. Ehhez az egy képhez szeretném rögzíteni az idei áprilisi erdőt. Mert a kertek virágzó fáival már jóllakottba néztük magunkat Velemben és Bozsokon. Karinges ministránsfiúként állták körül a csempeszkopácsi kis román templom kedvesen félkörös apszisát is a mandulafák, és köztük, szerpapként, egy daliás cseresznyefa. Ez az április nem tartotta be a természet menetrendjét. A kertekben egyszerre virágoznak a mandulafák, a fürtös cseresznyevirágok, a pirossal is kacérkodó almaszirmok, a sokujjú körték, a pilleszárnyú szilvavirágok, s itt-ott, ritkábban és különbözőségüket gőgösen viselve az őszibarack érzéki lilát. Az erdő kedvéért álltam most meg, hirtelen fékezéssel. A zalai erdőért, a zalai dombságban. Egervár fölött átléptük a megyehatárt, és még láttuk a táblát: Zala megye. Unokám ekkor mondta ki a dombság szót. Nem ismertem. Az iskolában tanulta, most ötödikben. Mi még dunántúli dombvidéket tanultunk. Megnéztem itthon: nincsen benne az értelmező szótárban, a nagy hétkötetesben se. Pedig jó szó: ha van hegyből hegység, miért ne lehetne dombból dombság? Kifejező is a gyűjtőfőnévi raggal. Az út bal oldalán sűrű erdő, fiatal még, de tömött. Mögötte emelkedő, a domb tetejét innen nem látni, de érezni a lejtő megmászható szelídségét. Szinte megszólal és mondja Babitsot: „Óh szelíd, gyönyörű dunántúli dombok, józan, enyhe vidék”. De jobboldalt kitárul a táj, nem egyszerre, persze, mint a hegységben, dombság ez csak, nem engedi egycsapásra szabaddá a tekintetet. Rét az országút mellett, ezernyi rajta a százszorszép, mögötte az erdő. A tölgy, a szil, a cser még sok helyütt téliesen barna, de már csatát nyer az idei zöld lomb. A sötét háttérből idevilágít a vadmeggy, a vadcseresznye, a vadkörte dús, fehér koronája. Mint a feketébe öltözött násznép előtt a fehér tüllben, csipkében, selyemben pompázó menyasszony és a nyoszolyólányok. Menyegző, van a zalai erdőkben, nem is egy. Ha hátranézek, Zalaegerszeg felé, kétszáz, méternyire megint három fehér ruhás leányfa; ha előre Böde felé, újra három, s köztük főkötős öregasszonyok, fekete vőlegény, vőfély. Rossz időpontban mozdulhattam ki eddig a városból, a vad gyümölcsfák virágzását még egyszer sem sikerült elkapnom. Vagy az idén jóságosabb és bőkezűbb az április? Ha T. S. Eliot megérte volna az idei áprilist, méghozzá Magyarországon, mondom, és visszaülök a kocsiba, s folytatnám is, de hitvesileg rámszólatik, hogy javíthatatlan vagyok az idézeteimmel. Magyarázkodom: tudom, hogy kétszeres képtelenség, de éppen Eliot költészete jogosít fel rá, — mire, az istenért? Ilyen az autózás a zalai dombságban, a táj egyik szavamat a másikba ölteti. Megállok megint, kiszállok, most már fényképezőgéppel, mert kinyílt a táj. A szem először végigrohan rajta, egészen addig, amíg a dombok hullámzó vonulata le nem zárja a látóhatárt. A dombság három békés csatasorban vonult itt fel. Kék egyenruhába bújtatta a távolság a leghátsókat, tavaszi zöldet adott rá a közelebbi kettőre. Ezek széles öleléssel vesznek körül egy falut. Kéttornyú a temploma, anagyobb dombok egyik kisöccsére építették, biztosan az Árpádok alatt ezt is, csak később barokkosították el. A két schönbrunni sárga torony szépen illik a kék és zöld tájba. A faluból még idelátszanak a piros háztetők de ha odaautóznék is, hiába keresném falukutató múltam művészien megmunkált kontyostetejű házait. Már akkor is csak addig tetszettek igazán, amit belépve meg nem láttam a döngölt padlót és a folklór minden díszítményével ékesített nyomort. Az országúttól a faluig búzatábla, éppen kisarjadt a vetés, a táj egy futamodásnyira egészen sík, nyilván merő udvariasságból, hogy a legcsemetébb domb hajtása is érvényesüljön. A legközelebbi ideér a vit széléig, vad gyümölcsfákra már nem telt neki, csak a kökény gyalogbokrai illegetik magukat. Jobbra felfelé ritkul az erdő, lám, a falu széle idáig is elér, utcák még nincsenek, a szőlő között eredetileg csak présházak voltak, mostanában építhettek hozzá igazi házakat, pajtákat is. Kedves múzeumi kalauzunk, a megye minden titkának tudója és megírója is , hogy nevét megmondjam, arra nincs felhatalmazásom, de elhallgatására sem. Németh József — biztat, menjünk csak tovább néhány kilométert, megláthatok olyan igazi, új magyar különlegességet, „specificitást”, amit minduntalan keresnek nálunk a külföldiek. Egy kis dombra föl, egy kis dombra le, jobboldalit különös faépítmények. Hat darab, egymás mellett. Ablakuk nincs, jó széles az ajtajuk, szobamagasságúak, lakat valamennyin. Nem találom ki, micsodák. Garázsok. Visszakérdezem: garázsok? Itt az út mentén? Igen. A tulajdonosok ott laknak a domboldalon, az út túlsó partján, szőlők között elszórt házakban. A kövezetlen út esős időben olyan sáros, hogy az autó nem tud felkapaszkodni. Ilyenkor itthagyják az út menti garázsban. Ekkor folytattam a félbehagyott mondatot T. S. Elliot-ról. Ha egy ilyen dús áprilist átélt volna, aligha kezdi nagy versét, a korszakfordítót, a The Waste Land-et, annyit idézett áprilist átkozó szavaival: „Április a legkegyetlenebb hónap”. A címet Vas István merész kézzel Átokföldjének fordította. A kegyetlen jelző felső fokát a vers első sorában fel kellett ugyan áldoznia, de a fordítás így is egyenértékű. Olyan megragadó, hogy az eleje megmaradt a fejemben: „Április a kegyetlen, kihajtja / Az orgonát a holt földből, beoltja / Az emléket a vágyba, felkavarja / Esőjével a tompa gyökeret”. Ezt mormolom, mióta elhagytuk Zalaegerszeget. Ismerős a táj, pedig nem jártam itt csekély negyvenöt éve, igaz, hogy biciklin, amikor az enyém volt ez az országrész. Megkaptam Sárközi Györgytől, az Athenaeum irodalmi vezetői szobájában, a ,.Magyarország felfedezése” könyvsorozat felosztásakor Már egy hét múlva elindultam a Nyugati Kapu felé — ez lett volna kötetem címe —, először Győrig, másodszor Szombathelyig, harmadszor Vasvárig vonaton, onnan mindahányszor kerékpáron. Az Eliot-vers első sorát ez a koraérett dús április juttatta eszembe, az egész versszak az ifjúságot. Az öregség egyik ajándéka — sok nincs — az, hogy az ember két idősíkban éli napjait: a jelen fölött, olykor élesebben megvilágítva ott a fiatalság. Az volna a jó, ha ma újra végigjárhatnám a régi falvakat és összevethetném régi jegyzeteimet — csak azokat, mert a Nyugati Kapu 1940-ben könyvben már nem jelenhetett meg, kéziratát elsüllyesztették a VKF 2-nél — a mai faluval. A különbséget, a látványt ma megírni nehezebb volna, mint negyven évvel ezelőtt, ha megélni a régi volt is a keservesebb. Ám a rosszról, a nyomorúságról, a kopla (Folytatás a 2. oldalon) DOMBSÁG Váczy Borbála (két és fél éves): Ünnep ARA 6.- FT