Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám - Kiss Ferenc: Mezei „nehéz emberei” (3. oldal) - Valkó László: Arcképtorzítások • kép (3. oldal)

KISS FERENC: ★ MEZEI „NEHÉZ EMBEREI” Sokan emlékezhetnek még a Nehéz emberek című filmre, a beszélgetésekre, melyek a film szereplői és Nádasy László között zajlottak még 1967-ben, s a vitára, amely ezek nyomán, 1968-ban, az Új Írásban kibontakozott. Ezek az események akkor egész közvéleményünket felkavarták, olyan izgalmat keltettek, melyben a jó irányú cselekvés esélye is közelinek tetszett. „Kedves Pistánk! — írta akkor egy orvosprofesszor a görgőseke feltalálójának. — Tegnap este (...) láttunk a televízióban. Kimondhatatlanul örültünk, hogy végre elérted célodat.” (Új írás, 1967. 5. sz. 61.) Most viszont, 1981-ben Mezei András Ilyen gazdagok vagyunk? című könyve arról tudósít, hogy a görgősekét még ma sem gyártják. S nemcsak a görgősekének, egy sor magyar találmánynak is hasonló a sorsa. Még ami megvalósult, az is tizenöt-húsz év késéssel. A veszteség, ami ebből eredt, milliárdokra tehető, a vállalkozókedvet emésztő erózió kártevése pénzben ki sem fejezhető. Mezei Andrást ez a veszteségtudat sarkallta, hogy felderítse: hogyan történhetett? Könyve a Nehéz emberekkel megindult eszméltető folyamatnak — ha a Hivatal válaszaival is számolunk — voltaképpen a harmadik hulláma. Kiütközik ez írásai természetén is. Mindenekelőtt abban, hogy a kérdés botrányszerű feltörése óta eltelt időt távlatként hasznosítja. Kovács András filmje, Vitray műsorai és Nádasy beszélgetései, aztán az intézmények válaszai, majd Nádasy replikái után olyan szövevényessé váltak az amúgy is kusza ügyek, hogy bennük, eligazodni szívós figyelemmel is alig lehetett. Ha az Országos Találmányi Hivatal elnökének vagy az ÉVM főosztályvezetőjének felszólalását olvasta valaki,könnyen azt hihette: a Hivatal s a , Feltaláló konfliktusában a Rendező és Riporter szíve eleve a Feltalálóhoz húzott. Nádasy aztán jótállt mindazért, amit leírt, átvilágította ismét azokat a zugokat, amelyeken vitajeles lábukat megvethették, ennek során azonban annyi kitérőt, a műszaki és jogi nézeteltérések anynyi útvesztőjét kellett bejárnia, hogy valami homály óhatatlanul még e ködoszlató műveletek után is maradt, annyi pontatlanság bizonyosan, hogy ürügyén a hitelrontás erődítései kiépülhessenek. Hibákat a feltalálók is követtek el annyit, hogy az ügy iránti ellenszenv és közöny vele magát igazolhassa. Annyi bizonyos, az a jótékony nyugtalanság, amely a Nehéz emberek nyomán támadt, lassan hamvadni kezdett, aki elérte célját, az is rezignáltan néz vissza a lezajlott küzdelmekre, a kezdeményező bátorság körül még ritkább lett a levegő, beijítóbb a közöny. Most, hogy előszedtem az Új írás akkori számait, magam is meglepetten és lehangoltan láttam, tele a margó jegyzetekkel, felkiáltójelekkel — s ma alig emlékszem, mit tartalmaz a szöveg. ★ Mezei könyve perújítás. Azt állítja: nem ez a dolgok rendje. S azért fed fel új eseteket, mozgósít friss érveket, dolgozik koncentráltabban és módszeresebben, mint elődei, mert fél, hogy ami betegségtünet, tendenciává izmosodhat, a dolgok rendjévé válhat. Könyve első írása a nevezetes Valami nincs kitalálva című vitaindító, még hangvételében is ezt a baljós sejtelmet tükrözi. Mennyi életrevaló találmány marad pártában! Mennyi érték ment veszendőbe! Mintha a jövő már nem is a mi gondunk lenne, mintha az életösztönből csak a legyintésre futná: így mulat egy magyar úr! A kiút, az érdekeltség föltalálásának szándéka már az első írásban is jelen van, később ki is bontakozik. Előbb azonban másfajta szellemi izgalmakon esik át a szerző: anyaga örvényein kell átúsznia. A kép szándékolt: néha álmában kerül az ember ilyen iszapos és fullasztó vizekre. Mezei azonban nem cionkod, tud élni a távlat adta lehetőségekkel. Zavarosan kavargó anyagát meglepetésekkel rejlő, világos folyamattá rendezi, a benne rejlő polaritásokból drámai pólusokat képez, a rémregénybe illő fordulatokban felfedezi a köznapi érdekek működését, hősei kálváriáiban a tehetség itteni és mostani érvényesülésének problematikáját. Könnyű munka ez nem lehetett, némelyik hőse körül már mázsányi ügyirat halmozódott fel, de érdemes volt, mert nemcsak az igazságot sikerült így tisztáznia, hanem érvényesülésének, elgáncsolásának mechanizmusát is megismerhette. Miközben anyagát elrendezte, belőle gondolatok sorát szabadította fel. Őt ugyan minden esetben a találmány sorsa érdekli, de ahány találmány, annyi ember, s hozzá rendkívüli személyiség, konok és szívós akarat, éber elme, elszánt következetesség kerül egy-egy találmánynyal sokféle érdek ütközői közé s a kockázatoktól irtózó intézmények színpadára. Ami ott vele történik, hol hajmeresztő, hol szörnyű, olykor vérlázító. S mert értékes emberekkel történik, létező emberekkel, esetüket komolyan kell vennünk. Mezei egy-egy találmány sorsát követve úgy jut mélyebb felismerésekhez, hogy közben az esemény izgalmát is éli, közvetíti, így példái nemcsak argumentumok egy folyamatban, hanem önmagukban is teljes történetek. Annyira azok, hogy egy-egy kálvária folyamatában helyenként elfogy az ember ereje, és döbbenten kérdi: mit akar, mire lehet még képes ez az egy ember, s milyen ördögi akadályt lehet még ügye ellen kieszelni? Egy mai regényhős százszor feladná, Mezei emberei újrakezdik. A költő pedig hozzájuk méltó figyelemmel követi útjukat, nem deklarálja, de láthatóan tudja: ebben azelszántságban ritka és veszendőségre kárhoztatott emberi képesség létjogát védi. ★ Feltűnő, hogy az ő feltalálói jobbára autodidakták. Ez is oka lehet, hogy útjuk meredekebb, ütközéseik hevesebbek, s a Hivatal is fesztelenebb kétkedéssel nézi buzgalmukat. Az esetek drámaibbak lesznek ettől, s épp ezért sokkal élesebben tüntetik ki az értékhez való viszony meszesedését. Azzal természetesen számolnunk kel, hogy a tudomány vívmányai ma már világszerte jól szervezett intézményekben, műhelyekben jönnek létre. Ezekben a műhelyekben valamilyen szenzációs találmányt tervbe sem vesznek, csak a soron levő kérdések megoldásán dolgoznak. Nagy találmány ilyen folyamatban is születhet, születik is, Heller László légkondenzátora például ilyen kutatás eredménye. Ahogy ő mondja: „Normális mérnöki munka. Jelentkezik a probléma, meg kell oldani.” (Új írás, 1967. 6. sz. 67.) A magános feltaláló, akit senki sem ismer, akinek műhelye sincs, titkát gyanakodva őrzi, eleve idegen pária a tudomány mai kereteiben. Szükségképpen az. Mezei eseteinek érvényét azonban ezek a körülmények korántsem korlátozzák, hiszen Heller is azt mondja: „A légkondenzátor megvalósulását nem »akadályozta« senki, mégis huszonhat évet kellett várni hazai megvalósulására”, miután külföldön beigazolódott: érdemes. Semsey Lajos Ybl-díjas építész sem volt magányos álmodozó, de ki kellett válnia az építésügyi intézményből, hogy nagy jelentőségű találmányát megvalósíthassa. (Új írás, 1967. 12. sz. 84—85.) . Mezei emberei közül Dabi Lajos, a görgős kuplung felfedezője épp olyan helyen dolgozott, ahol nagy szükség volt arra, amit feltalált, mégis egy külföldről vásárolt licenc érdekében akarták vívmányát elgáncsolni. Céhbeli szakemberek találták fel az el nem romló liftet is, ellenében mégis külföldi licencet vásároltak az illetékesek. Miért? Olykor krimibe illő és szégyellni való okok miatt. A görgőseke találmányjellegét például később ugyanaz a vezető vonja kétségbe, aki előbb elismerte kivételes jelentőségét. A gyár szándékosan gyártja rosszul, a külföldi megrendelők vásárlókedvét hazai szakemberek hűtik le, közben akadnak itthon, akik újra feltalálják, mások a tökéletesítés okán szeretnének betársulni. Elképesztő gyanúk, hogy jogosak-e, alig merem elhinni, ehhez a gyanúsítottakat is meg kéne hallgatni (nem is értem, miért marad ezzel adós Mezei), ezeknél azonban fontosabbak, tanulságosabbak a találmányok megvalósítását gátló törvényes motívumok. Ezeknek a magános „autodidaktáknak” a kezelésében ugyanis sokkal pőrébben ütköznek ki a módszerek, mint ha tekintélyes intézmények keretében sikkad vagy romlik el valami. Esetük kirívóbban tükrözi az autonóm tehetség mozgásának nehézségeit, érvényesülése jogrendjének hiányát. A szakértők nem függetlenek az intézményektől, a szakvélemények manipulálhatók, a külföldön már híres szabadalom megvalósulása sok pénzbe kerül, valutába, de kevesebb kockázattal jár s hasznosítható kapcsolatokkal, a feltaláló jutalmazása a nyereségi alapot terhelné , s hozzá a feltalálók jobbára türelmetlenek, gyanakvóak és izgágák, nincsenek tekintettel sem a tekintélyre, sem mások érdekeire. És nincs olyan magasabb érdek, melynek alapján munkájukat tőlük függetlenül dologi mivoltukban lehetne értékelni. Ezért is szentel nekik ilyen nagy figyelmet Mezei. Úgy véli — esetei erre vallanak —, az egyéni kezdeményezés, az államérdek és az irányító szervek érdekeinek összehangolását a rossz érdekeltségi viszonyok teszik lehetetlenné. Minden példájából, erre a következtetésre jut: érdekeltté kellene tenni mindazokat, akik egy vállalkozásban részt vesznek. Arányosan és ösztönző rugalmassággal. Mezei szorgalmazza is az üzleti szellem, a magánvállalkozás, a társulások bátorítását, beilleszthetésüket az adott szocialista formációba. Javaslatai eszmeileg gáncstalanok, de ahhoz képest, amennyi visszaélést, mulasztást, közönyt, felelőtlenséget tár fel s gyötrődtet meg olvasóival, kevésnek érezzük. A terápia nem a diagnózishoz szabott. Azt hiszem, az üzleti szellemet s az érdekviszonyok reformjának jelentőségét túl is becsüli. Az intézményeket átható szellemre legalább olyan figyelmet kellene fordítania, mint az érdekviszonyokra. Kölcsönösen építik vagy rombolják egymást. S a mi társadalmunk erkölcsi, szellemi, anyagi kondíciója mégiscsak az intézményekben alakul. Tudja ezt Mezei is, hiszen ha csak a magán-üdvözülés titka érdekelné, nem ártotta volna magát a „nehéz emberek” ügyeibe. Csak hát az intézmények reformját kezdeményezni vakmerő dolog. Szerzőnk egyik cikkében be is vallja, hogy a gazdálkodás kórtünetei iránt az irodalom hasonló betegségei tették érzékennyé. Az utóbbiakat jobban is ismerheti, tüneteiben a törvényt biztosabban tapinthatná ki, mégis az előbbiekről írt könyvet. Ebben a furcsaságban ugyanaz a feszültség érhető tetten, mint a „nehéz emberek” és az intézmények viszonyában. A kultúra egy céhbelinek aligha tűrne el olyan beavatkozást, mint Mezeinek a gazdálkodás, s ennek tudata már a reflexeinkbe is beépült. Az intézmények el sem hinnék, hogy ilyen mérvű a baj, de a gazdálkodásban a romlás is tűrhetetlenebb, a forintban, dollárban kifejezhető léhaságot nehezebb kimagyarázni. Az értelmiségi felelősségtudat így talál rá — talán önkéntelenül — a lehetséges, az el nem gáncsolható közelítésmódra: analitikusan, a fogható, a megélhetés alapjait képező értékek felől jut el a rajtuk túlmutató reform szükségének beláttatásához. Maga a reform persze csak töredékes ötletekben lebeg a könyv eseményeinek horizontján. Igaz, szóba kerül a kérdések nyílt megvitatásának szüksége, a nyilvánosság ellenőrző szerepének fokozása, de hogy ez miként lehetséges, arról Mezeinek sincs átgondolt elképzelése. Ilyen elképzelés tőle számon sem kérhető, ilyen elképzelés csak szerves, módszeres és huzamos kísérletezésből, vitákból forrhat ki. Könyve „csak” azt végzi el, arra eszméltet, hogy ez a munka elodázhatatlan. Ezt is csak határkörök közepett, illetékessége körének átlépésével vihette végbe. Akik ennél a kérdésnél megállnak, azokkal most nem érünk rá vitatkozni. Annyit azonban jósolhatok, ha egy jó költő ennyi „nehéz emberrel” és ilyen huzamosan él együtt, megtérül az verseiben is. Ami „immanens” széplelkek aspektusából csak publicisztika, egy organikus szemlélet számára az identitás-tudat egyeteme, az otthonosság-érzés, az érdekeltség iskolája. A szenvedély, amellyel Mezei ezt az iskolát összehozta, a bátorság, a felelősség és okosság, mellyel kijárta, olyan példa, melyre még nagy szükség lehet, beépülhet a jövőbe, mint a remekművek.★ Olvasva ezt a könyvet, még a legsötétebb fordulatoknál is töretlennek éreztem a fölszántság szemérmes dallamát, annak tudatát, hogy érdemes. Az előadás lüktető elevenségében, az események színének és fonákjának találékony váltogatásában, az oknyomozás, ámulat, megdöbbenés heveny izgalmaiban, a lényeget mesterien berögzítő aforisztikus mondatokban is ugyanezt a vállalkozókedvet észleltem. S arra kellett gondolnom, talán nem is vagyunk annyira Szerencsétlenek, annyira szegények, ha furcsa, zavaros ügyeinkbe még ennyi szellemi tőkét érdemes invesztálni. (Kiadta a Magvető, olcsó papíron, csúnya borítóval, de vitézül.) Valkó László: Arckép torzítások 1981. MÁJUS 2.