Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-28 / 13. szám - Prutkay Péter: szitanyomata • kép (11. oldal) - Botka Ferenc: Ezüstfonál • évforduló • Lukács László hetvenöt éve született (11. oldal) - Lengyel Balázs: Pályafordulatok • könyvkritika | Verseskönyvről - Verseskönyvre • Rákos Sándor: Harc a madárral (Magvető) (11. oldal)
1981. MÁRCIUS 28. Ezüstfonál (Lukács László hetvenöt éve született) Nemrég megjelent gyűjteményes kötetének e címe találóan jellemzi a hetvenöt éve született Lukács László költészetét, amely természetes egyszerűséggel egyesítette az elkötelezettséget s a szépség csillogását. A Nyugat 1926-os évfolyama közli első verseinek egyikét, az alig húszéves ifjú őszi hangulatának, magányának-szerelemvárásának, valahova tartozni akar ásásának ködös, jelképekbe burkolódzó üzenetét. E furcsa, többsíkú költemény, a Merre szállnak a madarak? mesteri kézzel fogja egybe a „külső” és „belső” történéseket, s a messzeröppenő szürke madarak, a feltámadó, majd ellankadó szél, fájdalmas képsorai mögül elénk tudja villantani a létezés ellentmondásait és szépségét. Én és mighirdeti első kötete az új programot, immár 1934-ben. S hogy félreértés, ne essék: fekete betűs „én” és piros betűs „mi” demonstrálja az új költői alapállást. A sejtelmes hangulatok szilárd, vaskos kontúrú fogalmakká testesedtek, a jövőért harcba szálló közösség gondolatrendszerének traverzeivé. Merészen ívelő hidakká, egymáshoz társuló tégladarabokká, vasrudakból összeálló sínpárokká — a rombolva-építő eszme keményrajzú költői jelképévé. S közben a hitvallást felváltják a tettek: a költő pártmunkás lesz, Martos Flóra, Sallai Imre munkatársa, az illegálisan megjelenő kommunista szerkesztője, a Vörös Segély országos titkára, s 1936 januárjában letartóztatják, megkínozzák, elítélik. A börtön négy fala közt újra írni kezd. Rövid kitérőként prózában vall a magányról, a családhoz, a feleséghez fűződő érzelmek földi és égi rezdüléseiről. S keresi azt az újabb, oldottabb formát, amely egyéniségéhez, alapvetően szelíd természetéhez, intellektuális világlátásához illik. Költészetének kiteljesedése a szabadulás utáni évekre esik. „Leejtett furulya” ugyan, „halott pálcaként hever”, „nem fújja senkisem” — mégis akarva-akaratlan ömlik belőle a dal. Boldogan vall az anyanyelv éltető közegéről, a lehetőségről, hogy megszólalhat s kifejezheti általa vágyait, álmait (Magyar nyelv), s hogy végre saját hangjára lelt, levetkezve a távoli ősök: Balassi, Csokonai, Ányos, Petőfi, Vajda s a közvetlen elődök: Ady, Füst Milán, Tóth Árpád, Babits és József Attila hatását, visszahúzó reminiszcenciáit. Megmártózik a népköltészet csillámló vizeiben. Tisztán csendülő rímekben, üde természeti képsorok paralelizmusaiban vetíti elénk jószándékú, közösségteremtő költői programját Szelídség című versében, s balladai hangú parafrázisban örökíti meg a Kőműves Kelemenben, a jövő Déva várát emelő „kőművesek” áldozatvállalását, akik nem egy gyönge asszonyt, hanem saját magukat építik bele a falakba. De nemcsak a pátosznak ad hangot. Korábban gyökerezve, ám messzire tekintve oszt — táboron belül — jobbra és balra is csapásokat. Haragos és keserű szatírával ostorozza a szektás bizalmatlanságot (A baloldali), s szókimondó kritikával illeti a „népkeltő” álmodozást is, amely a nyomor puszta feltárásától várja a megoldást (A ,,népiesek”-hez). Közben — már megszólaltak a fegyverek. S hamarosan bebizonyosult: ez nem puszta háború, hanem az emberi történelem legszörnyűbb népirtása. Az első mozdulat — a menekülésé: a tölgyes" csendjébe a patak csobogásához, páfrányok árnyékába. (Erdőben). Hasztalan, mert az idill csendjére is rávetül a rablás, a pusztítás hálója. Idegeiben remeg a szabadság, a szabadulás reménye és reménytelensége, soraiban — a Galamblövőversenyben — ott suhog a célpontnak szánt galambtestek szárnyaló ívelése és szomorú hullása. És mégis helytáll, mert vállalnia kell sorsát, mert az újabb börtön s a munkaszolgálat megaláztatásai között is érzi: az infernális erők órái meg vannak számlálva. A Favágóban a fejsze hiába villog, „beleszaladt a fába” — de benne is ragadt. A „kemény csel” fogva tartja, s hiába a „konok tusa”, már nincsen számára remény. Helytáll, mert bár karjai tehetetlenek, hallja — ha még csak nagyon távolról is — a felszabadító tankok dübörgését. Mások és maga vigasztalására, a fejszék félelmetes zuhogásával szembeszegezi a győzelmesen felsüvítő körfűrész hangját. Egyéni kiszolgáltatottságában is göcsöt, gallyat, metsző, fatörzseket döntő lendületéről énekel. S az éjszaka leszálló homályában sem marad magára, hazaszáll gondolata, Csillagcsókkal üzen kedveseinek. A bori táborban pusztult el, 1944 júniusában, Radnóti Miklós sorstársaként. Botka Ferenc LENGYEL BALÁZS VERSESKÖNYVRŐL VERSESKÖNYVRE Pályafordulatok ! Rákos Sándor: Harc a madárral (Magvető, 320 old.) Rákos Sándor első kötete, Az eb válaszol, 1949-ben jelent meg. Nem tudom, észrevettük-e akkor (roppant rossz időpont volt ez), észrevette-e a kritika azóta is, hogy a kötet milyen erőteljes, szenvedélyes költőt szólaltatott meg. Hogy a felszabadulást követő évek néhány nagyszabású első kötete után, őket két-három év távolságból követve, ez a kis könyv talán még végletesebben, még darabos-nyersebben tárja elénk az átélt véres történelmi forduló költőkre tartozó következményeit. A háborúnak az emberi legbelsőt alakító megbillentő hatását. Ez az élmény íratja vele, „mert helyettem olyan valaki él már — aki, ha itt van, akkor sincsen itt”; ez íratja, hogy az őrület ki-be jár benne, mint bagoly a toronyban, s úgy hozzá tartozik, mint „friss szántásról felgomolygó göröngyszag, melyet leplezni sem lehet, mert millió lúdnyakként erre-arra hajolva, végül rést talál s kibújik”. S hogy mindez milyen érzelmi feszültséggel jár és milyen versintenzitást teremt, az egy kiragadott részletből is már-már kiolvasható: „Oly szégyen ez, hogy isten belesápad, — széleivel a Napot oltogatja — oly szégyen, mely az arányt elvetélte — s már csak ön-mértékével mérhető. — Határnélküli büntetésért esdve — magára hívón menny és föld haragját — tán csillapul, ha az eget lerántom — és a gúny elől abba takarózom — és a felbolydult mindent megkavarva — csillagszedet támasztok és napörvényt —” (Az isten szörnyetege). Minden együtt van itt, ami egy nagyszabású költészet feltétele: az egyedi élmény átható ereje, a hagyományhoz kapcsolódó saját hang, a tartalmas dikció töretlen ívelése. Még a retorikus túlfutás is itt van, meg a pátoszra való hajlam is, mellyel Rákosnak egész pályája során küzdenie kell. S szinte fölösleges is rámutatni: az a bizonyos lelki törés is világosan tetten érhető, mely másképp irányítja tovább a világból érkezett sugarakat, mint ahogyan ahhoz magunkban szokva vagyunk. De ha ez a minden jelen volt is, azért mégsem úgy alakult Rákos Sándor költői pályája, ahogyan Az eb válaszoi után jósolni lehetett volna. Közbelépett az 50-es évek művészetpolitikájának részben a költőre ráerőszakolt, részben önként elfogadott kényszere. Rákos egyszerre titkolni igyekszik sebeit, elfedi sebesültségét. A pár évvel előbb még elátkozott apából, aki kitaszítva, még nevet sem adott fiának, szelíd tanító lett, szántóvető ősök jobb világra váró ivadéka. A nekifeszült perlekedés a teremtővel, a „betömöttfülű rajongóval”, aki a nagy példakép verse szerint bánatában ősz lett és öreg, ez az alapmondanivaló egyszerre kiesett a költészetéből. Pedig a versek vallomásából sejteni lehet, hogy a lelki törésből ezeknek az éveknek nyomása alatt fizikai betegség lett. Csakhogy az új versek „kívülről nézik, mint egy harmadik személyt” a testi-lelki kint. S az orvosilag szűkszavú, összefoglaló beszámolót róla többnyire pragmatikus remény zárja. Hiábavalóan persze, a gyakorlati költői érvényesülés (vagy akár a versminőség) szempontjából, hiszen Rákos Sándor igazában nem tudta azt írni, amit a művészetpolitikai irányítók előírtak. A könynyed, felszínes ügyesség vagy ügyeskedési készség mindig is idegen volt tehetségétől. Azt tudja vagy azt tudta csak jól írni, ami nagy nyomással nehezedett rá, ami az egzisztenciáját érintette. Az eb válaszolt követő két kötet az ötvenes években (Férfikar, A tűz udvarában) nem úgy volt folytatás tehát, ahogyan ezt a folytatást el lehetett volna várni. Inkább csak próbálkozás volt: útkeresés külsőbb élménykörök megírására vagy az elnyomva tartott alapproblémák filozofikus átlényegítésére, álcázott kifejezésére. (Főként az utóbbi kötetben.) Fölösleges is mondanom, akadnak itt is elsőrendű megoldások (néhány príma versindítás például), s akad néhány vers, amely ma is Rákos legjava teljesítményéhez tartozik (Aknamező, Adna, Szamjusag stoj, de az onuufejezésnek az a teljesen a szintje, ami megvolt, elmaradt. Bartos Sándornak újra fel kellett fedeznie. Le kellett küzdenie élményvilágától való részteges enidegenedeset, melyet a megzavart ertekelő szempontokat követbe, így dicsért meg meg lsba-Dem is az Irodalmi lexikon: ......az 50-es években... a magányos életérzés válságát bizakodó útkeresés váltja fel.” Pedig Rákosnak a Szegények vonulásában (15459) egy új belső honfoglalással szinte újra kellett kezdenie a költészetét. Abból az elnémított-elnémult költőből kellett kilépnie, Lázárként belőle újra életre kelnie, akit pontos önismerettel így rajzol elénk: „Ritkán szólal bennem a világ — s ha szólal is, rekedten. — Futóbolondnak gondol, aki lát — borostásan, bekecsben. — Vállam közé húzom nyakamat, — félálomból ki-kileskelek — torkom fölsebzik a lenyelt szavak — s fejemre gyűlnek, mint a fellegek.” Önfeltámasztása abban az időben tipikus volt, java költőink egész sorára érvényes. S az is tipikus benne, hogy „a testet szoborból élőre visszaváltó első mozdulat” — mint ahogyan erről az újra megszólaló költőknek ajánlott Rasz Sauka torzói című megrendítő vers vádi — nem tud az elátkozottság súlyától nyomban szabadulni. Rákos itt ugyan „részvétté delejezi zord filozófiáját”, de azokig a lelki rétegekig, azokig a meghatározó élményekig, melyek költői indulásakor versei mögött sejlettek, nem nyúl vissza. Ez a belső világ még egyre zárva marad, legföljebb lávája, hamuesője robban ki itt-ott. A Szegények vonulásában költői modus vivendi valósul meg. Termékeny, gazdaghozamú „különbéke”. Rákos persze tudja, és éppen itt mondja ki: „Nem krisztusi ajándék a megváltás, vérben-lucsokban — ki-ki maga szenvedi meg, — keresztfára kerül az, kinek szíve dobban — s békét, keres sejtjeinek”, de a megszenvedett önmegváltás kiteljesítette benne a költőt, elmúlt az a félálom, „ki-kileskelő” szeme nyitott lett (világra és önmagára, törvényre és jelenségre), biztonsága nagyot nőtt, hangja a kifejezés legkülönbözőbb árnyalataival gazdagodott. Ekkor fedezi fel a nagysodrású szabadverset, mint önkifejezésének egyik testre szabott, legtartalmasabb formáját, továbbá a különbéke-állapotnak oly igen megfelelő groteszk kifejezésmódot. (Bár erre már tett kísérletet előzőleg is.) A kötet meghatározó magatartását is egy groteszk hangú versben, a Családi albumban foglalja össze: „Ős örök betegség a lét. Reménytelen, nem orvosolhatod” vallja itt a csaknem patetikus végsor, hogy aztán a vershez fűzött Utószóban hozzá tegye a jellegzetes ellenpontot: „Reménytelen? — Nem orvosolhatod? De vajon — megtettél-e mindent, hogy legalább — amin lehet javíts?” E visszatalálás után — a Szegények vonulása gazdag, nagylélegzetű kötet — Rákos Sándor pályája látszatra egyenletesen halad előre. Nem külső, hanem legföljebb minden költő életében természetes belső akadályok között. Hiszen vallja is: annyi méreg keserű év után élhetne, dolgozhatna végre kedve szerint. Ezek a belső akadályok — ha ugyan jó helyen tapogatom őket, s nem a visszatalálás fokozatában, mértékében kellene okait keresnem — gyakorlatilag a prózaiságra való törekvés és az elmélkedő hajlam összeegyeztetésének nehézségeiből adódnak. Az egyszerűsödésre, a prózához való közelítésre, a lassúbb léptű, részletező kifejtésére Rákost a hatvanas évek legelején végzett nagyszabású műfordítói vállalkozása, az akkád ősköltészet tolmácsolása is késztette. Tény, hogy költészetén az ősiség kifejtő ünnepélyesen zord hangvételének erős nyoma van. De vajon tudni lehet-e, hogy valójában milyen volt ez a sumér—akkád költészet? Alig-alig. Motívumvitágát, érzelem- és gondolatmenetét ismerjük, hangzásáról, formájáról sejtelmünk sincs. Rákos a tudósok által egybegyűjtött nyersanyag alapján kikövetkeztette, elképzelte milyenségét, s amit elképzelt, az hatott vissza rá. Kétségtelen, hogy az elkövetkező három kötetben (Fény felé ,Táguló körök, Kiáltásnyi csönd) uralkodnak az elmélkedések, az ősiség szellemében (gyakran motívumai hasznosításával) összefoglalt léttapasztalatok, nem egyszer kiváló, jelentékeny verseket hozva létre, olyan remek antológiadarabokat például, mint A pókszelídítő vagy a Meddőség jelei, de mintha a filozófiai töprengés rugója még egyre rejtve maradna. Sőt, ahogyan haladunk az időben a Kiáltásnyi csönd (1969) felé, az élet-halál végső kérdéseivel megtelt elmélkedés egyre inkább elvont, gnómatikus kifejezést kap (a tapasztalást, a személyes élményt már teljességgel háttérben hagyva). Rákos mintha ráébredt volna arra, hogy ha a gondolatot nem lehet a fogantató tapasztalás felidézésével érzékletessé tenni, akkor legalább ki kell szikráztatni. Lásd a Kiáltásnyi csönd szinte aforisztikus verssorozatait. Ebben az aforisztikus nemben közismertek Rákos remeklései, mint például a Félelem ciklust lezáró Végső szó a halálról című egysorosa: „minden halál hősi halál”, vagy hogy „költőibbet” is mutatssak: íme az Emlékifjúság című kétsoros: „egy madár füttye lazán befűzve — a levegőbe mint a könnyű férc”. Az idézést számos hasonló telitalálattal folytathatnám. Ez a létszemléletet, életérzést öszefoglaló gnómatizmus ugyanis, mélysége és tömörsége révén Rákos Sándor költészetének megint egyik magaspontja. De azt, amit az akkád műfordítás hatásáról mondtam, most az elkövetkezők miatt, vissza kell vonnom. Ez a civilizáció-hajnali legelső költészet Rákosban azért mélyebbre fúródott. Nem csupán a prózai és a lírai elemek összeszövésének egyik átmeneti mintája lett. De pályájának időrendjét követve, ez a tény inkább csak az elvont, a gnómatikus időszak lezárása után világlik ki, a gnómatizmusból elemi erejű lírai élmény fordította ki Rákost. Ez szólal meg az Anyasiratóban. Valami felszakadt benne. Egy mélyben tartott, lezárt élményréteg megnyílt, innen az Anyasirató szózuhatagos, túlfutó áradása. Megnyílt és szerencsére nyitva is maradt a továbbiakban, az Anyasirató végletes kitörése után is. Ez az a réteg, az egzisztenciális, melybe a formáló falaptapasztalatait gyűjtötte. A háborús ifjúságában szerzetteket, elvetélt, kínzó éveket, és a káprázat nélküli sivatagi valóságból hozzá elérőket. Mélybe temetett 20. századi táblák és homokból kivetett, holt nyelven szóló agyagtáblák üzenetét. Mindazt, aminek a jelentőségéről alig lehet szavakkal beszélni, de ami, ha átéltük, a léthez való kapcsolatunkat meghatározza. Ami közérzetünknek determinánsa. Az Anyasinatót követő kötetben, Az emlék jelenében — ezzel zárul a mostani, a költő oeuvre-t összefoglaló Harc a madárral gyűjtemény — azt mondja el (azt is), ami valamikor az első kötet teremtéssel perlő indulatát gerjesztette, de amiről sem akkor, sem azóta nem beszélt. Az élményt magát, a szavakkal alig körülrakható, a háború belső maradandó nyomát, a puskacső előtt állást, a most „agyonlőnek, nem lőnek”, a „rámszakad-e a ház”, az „át tudom még adni a röpcédulát” érzését, sazt ahogy ez az emberben új veszélyekkel tetézve tovább él, tovább dolgozik. A létérzetet a megsemmisülés határán. S úgy mondja el kísérleti művészete polifon hangszerén, hogy az már nem egyszeri élmény, nem egyéni történet, hanem helytől és időtől szabadult. „Bármi leszel — mondja — téged ért meg, aki ezt megérti”. De nem téged csupán, a speciálisat, a túlélőt, a lapulót vagy a szembeszegülőt, ez az alany itt általános, hanem a létezőt magát a szörnyű és felemelő történelemben Gilgamestől a máig. A talpalatonként följebb-följebb lépő, befejezhetetlen embert. Több mint három évtized telt el Az eb válaszol óta. Mennyi minden volt, merész úttalálás és keserves eltéríttetés, új honfoglalás modus vivendije, új eszközteremtés, a sápasztó gondolat villanóvá fényesítése, míg önmagukban is sokatmondó lírai eredményeket létrehozva, jelentékeny költészetet teremtve Rákos Sándor elért idáig. Elért hova? A sorsába, létébe írt, legmélyebb, legfontosabb költői feladat betöltéséig. ■ Prutkay Péter szitanyomata