Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-24 / 4. szám - Vadas József: Happening falun • tárlat • Bukta Imre. Helikon Galéria (12. oldal) - Péreli Zsuzsa kiállításáról • kép (12. oldal) - Reményi József Tamás: Petőfi emlékműve • TElevíziókritika • Szabó György: Petőfi. Rendező: Horváth Ádám (12. oldal) - Keszthelyi Rezső: a csiga temploma • vers (12. oldal) - P. L.: Gyermekvilág egy székely faluban • könyvkritika • Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken (Kriterion) (12. oldal)

VADAS JÓZSEF: Képzőművészet Happening falun Már a bemutatással zavarban vagyok: nem tudom megmondani, hány éves Bukta Imre. Nem tudom azt sem közölni, hol és milyen iskolát járt, kik voltak a mesterei. Csupán hozzávetőleges adataim vannak. Láttam munkáit a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tárlatán és láttam fényképeit a saját munkáin. Innen gondolom: körülbelül harmincéves lehet. Egy róla megjelent korábbi írás azt közli: falun született és falun él. Ezt tanúsítják a művei is: a színterükkel. E ritka gondról valló rajzok felkészült művészt mutatnak. Bukta, láthatóan, sokat dolgozik, mégis az a gyanúm: nem végzett főiskolát. Ha végzett volna, aligha képes ilyen gyorsan és fiatalon megszabadulni az „úgy szokás festeni”, az „úgy szokás mintázni” attitűdjétől és ennek a magatartásnak minden szomorú velejárójától. Művei pedig, amelyekből a Helikon Galériában rendezett kiállítást, csak fokozzák a rejtélyt. Röviden és velősen, kíméletlenül furcsák. Finom tollvonásokkal készült grafikái, halványan derengő fényképei és naturálisan drasztikus tárgy-montázsai bizarrak. Elvontság és konkrétság, harsányság és suttogás folytat bennük párbeszédet egymással. Az eredmény: valamiféle szürrealisztikus hatás. Bukta egész tevékenységét azonban óvakodnék valamely tételes irányzathoz kapcsolni. Olyannyira egyedi spekuláció. Mint ilyen, persze, nem áll egymagában. Társai, a modern képzőművészet sem iskolához, sem stílushoz, sem mozgalomhoz nem köthető fenegyerekei. Századunk festői és szobrászai között sok a furcsa szerzet. Bukta Imrében nem az a meglepő, hogy egyéniség és kivétel, mert sok egyéniség és kivétel van. A programja ellentmondásos. Ezért nem tudtunk vele mit kezdeni; jómagam is csupán megfejtési kísérletre vállalkozom, korántsem végleges ítéletre. Ahhoz, hogy karakterét érzékeltessem, két rokonát kell felemlítenem: Kő Pált és Samu Gézát. Nem sokkal idősebbek nála, s miként Bukta, ők is faluról jöttek, a falu életéből szívtak éltető nedveket a művészetükhöz. Bár különbözőképpen, de egyforma határozottsággal fordultak el a táj széplelkű ábrázolásától és a paraszti életet övező hamis nosztalgiától, mint a régi hivatalos művészet sztereotípiáitól. Bukta Imre művészete hasonló forrásból merít, de már más feladatra vállakozik. Kő Pál szobrai láttán eszünkbe jutnak a népi faragók, Samu Géza munkái a paraszti környezet mindennapi tárgyait idézik; ők tehát a hiteles népi kultúrához visszanyúlva teremtenek hiteles jelenkori szobrászától Bukta Imre ennek épp az ellenkezőjét teszi: a legmaibb művészet legmaibb módszereit honosítja meg a régi falun, happeninget rendez és akciót készít a szénakazlak között. Leggyakoribb motívuma a gabonatábla. Sok kis függőleges vonalból álló, hullámzó kompozíció jelzi e gyermekkori élmény meghatározó szerepét. De ne gondoljunk idillikus tájképekre! Bukta nem fényképszerű realizmussal és nem is lelkiállapotának tükreként ábrázolja a búzamezőt. Nem is ábrázolja, inkább azonosul vele, mert az ő szemében a gabona: maga az élet. S minthogy az élet egyetemleges, a búza — olykor néhány vonal, olykor kisebb csokor képében — mindenütt felbukkan: az istállóban éppúgy, mint a szántóföldön. Bukta Imre a magyar faluban olyan terepre lelt, ahol a múlt és jelen egyszer fájdalmat, máskor mosolyt ébresztő paradoxonjai cselekvő állásfoglalásra késztetik az embert. A régi és az új kultúra rekvizitumai folytonos választást és a választással való játékot szuggerálnak. Impotens lelkek kiagyalt szeánszai ellenében itt az élet szolgáltatja a furcsa eseményeket. Csak legyen bátorságunk körülnézni az udvarban, csak fel kell ülni egy öreg szekérre. A lehetőségeket — számomra — a Zsebkasza-készlet mutatja a legszuggesztívebben. Nem szeszélyből és nem utánzási hóbortból készült kicsire és fából. Nem mások ilyen vagy olyan ötletét követi, hanem egy fontos felismerés produktuma. Eszerint a kasza immár nem mindennapos szerszám, s bár nem dobtuk ki, félretettük, hogy ha szükség van rá, bármikor elővehessük. A művészet, tudjuk, nemcsak arra való, hogy az élet változásait, akár a kasza mítoszában, megörökítse számunkra és a jövő nemzedékeknek. Legalább ennyire fontos az a szerepe, amellyel sejteti azt, amit ma még csupán sejteni lehet. Bukta jó érzékkel figyelt fel arra, hogy a falusi mindennapokba ereszkedve sok fejlődő dologra bukkanunk. Ez dicséretes tette. Hozzá kell azonban tennem, hogy egyelőre ritkán ajándékoz meg bennünket a titkok nyitjával. Lapjai esztétikusak, szépek, kellemesek, de még gyakran sejtelmeskedők. KESZTHELYI REZSŐ: a csiga temploma a jel csillaga most a fal — az öröm szerény vizei terülnek a szárazföld merülő úszása alá sohasem jut eszébe a lélek de kigyullad homloka mögött a levegő szíve s megszületik a halál fénye a vér megmagyarázhatatlan madarain és az árnyék növekvő álmán az égboltot sosem várja meg életében hiszen sok idő lesz sok fű és sok csiga — a csigák számtalan széltemploma bennük a halványuló mész éneke és a teljesség tragikus válasza — éS a lassúság szépsége már a tenger s kicseréli teste az isten alakját amikor meglátja a lehelet gyermekét Habár a műalkotásokat sohasem a tárgyak, hanem megformálásuk színvonala minősíti, nagyjaink „emlékműveit” mindig megkülönböztetett figyelemmel vizsgálgatjuk. Hiszen ezeket bizonyítékokként tartjuk számon: hódolatunk, nemzeti önbecsülésünk bizonyítékaiként. Gyakran megesik azonban, hogy a művész a megmintázandó nagy szellemet éppoly kifejezési eszköznek tekinti, mint bármely más modelljét Saját világához idomítja, áldozatául veti önnön elfogultságainak. Ilyenkor a köz meglepődésének, sőt rosszallásának moraját hallani. S mégis... Mégis, idővel ezek a portrék kezdenek bennünk élni. Mert előkényszerítik belőlünk az újraértelmezés indulatait érveit. Mert több közünk lesz hozzájuk, mint amennyit rezzenéstelen alázattal el tudnánk viselni. Következik ebből, hogy csak emlékművet készíteni nem elégséges. Legyen akármilyen pontos, precíz munka, tisztaságot sugárzó és emelkedett, ízléses és kulturált — nem költözik belé a vibráló élet. Modellje marad, mi volt: hódolatunk leltári tárgya. Szabó György Petőfinek szentelt tévé-emlékműve gondos tervekre épült A szerző tisztában volt azzal, hogy kalandfilmet nem írhat, bármennyire megkívánja is egy több részes sorozat a maga cselekményét. Romantikus hamisítást követne el ugyanis, ha például a ver-' sikben sorjázó szerelmek látványosan mind testet öltenének. Tudta, hogy a költői lét feszültségeit éppen az az értetlenség keltette, amellyel a lassúban változó világ emberei Petőfi vívódásait, gyötrelmes és reményteljes látomásait fogadták. Körültekintő adatgyűjtő munkával ezt a feszültséget akarta filmre vinni, érzékeltetve még azt is, hogy a jogos elégületlenségek szétbogozhatatlanul összefonódtak a magánember néha mosolyogtató, gyakran sajnálatra méltó bizonyítani akarásával. Hogy Petőfi történelmi-irodalmi jelentősége mindezekből mégis világosan kirajzolódjék, a szerző nagy tablót kanyarított mögé, koronás főkkel, tömegjelenetekkel, Kossuth és Széchenyi párviadalával, a nevezetes költemények — minél spontánabbul ható — megszólaltatásával. S ezzel — a cselekményesség helyett — a feldolgozás másik, rendkívül extenzív módját választotta. A megépítendő emlékműhöz akkora mennyiségű segédanyagot hordott föl, hogy elveszett a költő lelki-szellemi-poétikai fejlődését bensőségesen értelmező alkotás lehetősége. A forgatókönyvbe zsúfolt szereplők akkora súllyal léptek be „a történetbe”, hogy további következetes mozgatásuk egyszerűen lehetetlenné vált. Nagyívű életpályák — Metternich csődje, Széchenyi tragédiája — nyomtalanul enyésztek el a képernyőn, részint, mert idézetek formájában (s nem emberi formában) voltak jelen, részint mert dramaturgiai értelemben nem találkoztak össze Petőfi sorsával. Azt az eszmetörténeti tényt, miszerint Metternichnek, Széchenyinek és Petőfinek „köze volt” egymáshoz, a legmerészebb fikcióval lehetett s kellett volna megérzékíteni. Ugyanez vonatkozik a játékidőkezelésére is. Egy ember életének leképezésekor nem lehet pusztán a dátumokra, az arcok gyarapodó ráncaira hagyatkozni, hiszen a belső idő, az emlékképek, vágyképek, asszociációk, elvonatkoztatások, szélsőséges kedélyállapotok zaklatott ritmusa nagyobb úr a naptárnál. E benső folyamattal adós maradt a forgatókönyv. A filmbeli költő, eszmélése első pillanatától haláláig, mintha ugyanazokat a verseket írta, ugyanazokat az elveket vallotta volna. A rendező, Horváth Ádám sokat oldhatott volna e merevségen, ehelyett épp az ellenkezőjét tette: végletesen illusztratív állóképek sorozatába fagyasztotta filmjét. Stábja nagyon ügyelt arra, hogy Széchenyi szemöldöke hiteles legyen, de arra már kevésbé figyelt, hogy egyegy csoportjelenetben ne csupán a főszereplőt foglalkoztassa. Leckeszerűen fölmondotta a császári udvarral a magyarországi siralmas állapotokat, s ezek után hófehér falú skanzenházak között, hófehér pendelyes angyalkákat idézett elénk. Ahol a forgatókönyv forró ünneplést írhatott elő, ott bátortalan statiszták hurráit hallatta, ahol pedig a magára maradt költő végső bolyongását kellett volna látnunk (Szabó György szép elképzelése Segesvárról), ott egy instrukció nélküli színész zavart téblábolását kaptuk. Ha a hat rész legélőbb mozzanatára szavaznom kéne, egy költői jelenetet emelnék ki. Az ifjú pár sétálgat a kertben, ezt a néző a nyitott ablakon át, mintegy biedermeier keretben szemlélheti. Ekkor benyúlik egy inasi kéz (a földönfutókat befogadó kegyes ház inasának keze), s jókora porrongyot ráz bele az idilli látványba. Egész képsorokat helyettesített ez a metafora a boldogságában is kiszolgáltatott költőről. Effajta képi megoldásra azonban kevés példa akadt. A szerzők, akár egy mozaikképet, úgy építették föl filmjüket a máig összegyűjtött információkból. Legendákon innen. Ismerve közműveltségünket, biztatnunk kell a televíziót hasonló szándékú vállalkozásokra. (Sándor Mátyás mögé rejtetten, a második csatorna múlt keddi műsorában vetítettek egy másik életjátékot is, Csokonaiét. Erre a filmre, Jeles András munkájára, feltétlenül visszatérünk.) Szerencsére nem kevés rendkívüli alakja van kultúratörténetünknek, s a velük való rendszeres foglalatosság csökkentené az egyedi vállalkozások terhét Mert emlékezetünk művei kevésbé ünnepélyes formákban is méltóak lehetnek. Reményi József Tamás Televízió Petőfi emlékműve Péreli Zsuzsa kiállításáról Gyermekvilág egy székely faluban Gazda Klára monográfiája Szép karácsonyi ajándékot küldött a Kriterion Könyvkiadó a magyar olvasóknak: Gazda Klára, a sepsiszentgyörgyi múzeum néprajzkutatója, félezer lap terjedelmű monográfiát írt Gyermekvilág Esztelneken címmel. A kicsiny, vasút nélküli, felsőháromszéki falu, Erdélyben is ritka elevenséggel őrzi hagyományait. E munkájával szerezte meg szerzője a budapesti egyetemen, 1976-ban a doktori fokozatot. Témájához a múzeum rábízott gyermekjátékanyaga vezette el. A tárgyak, játékszerek gyűjtésén kívül a szóbeli hagyományt is megmentette. Könyve két részre oszlik. Az első másfélszáz lap a születésétől az ifjúkorig kíséri végig a kisgyermek életét. A nagyobbik rész a játékkincs páratlanul gazdag közzététele: dajkarímek, mondókák, dalocskák; egyszerű játékok; értelemfejlesztő és szórakoztató játékok; az ünnepi szokások költészete. A könyv használatát megkönnyíti a sokféle mutató, tájszójegyzék; a jeles napok, népi növénynevek jegyzéke és tudományos nevükkel való azonosításuk; a dallamok rendje; az adatközlők pontos kimutatása, végül a játékkincs tárgykörök szerinti és betűrendes mutatója. Nincs a magyar néprajzi szakirodalomban ehhez hasonló mű. Előzményei vannak: az örökség és indítás című bevezető fejezetben a szerző hivatkozik is Gönczi Ferenc, Kresz Mária, Kiss Lajos munkáira és néhány más kezdeményezésre. A gyűjtemény java bizonyára bejut majd az óvodások és kisgyermekek számára készülő játékoskönyvbe, antológiákba, netán iskoláskönyvekbe is. P. L. 1981. JANUÁR 24.