Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-04 / 27. szám - Bertha Bulcsu: Jelenségek (3. oldal) - Szabó M. László: Levél • kép (3. oldal) - Tandori Dezső: Önarckép vak verébbel • vers (3. oldal)
BERTHA BULCSU: JELENSÉGEK Magány Pécsre mindig hazamegyek. Legalábbis így képzelem. A könyvheti meghívás örömével és a tervekben is egymásra torlódó rendezvények nyomasztó súlyával a lelkemben, kapkodva foglaltam el a szobámat a modern Pannónia Szállodában, aztán lerohantam az étterembe ebédezni. Sietnem kellett, mert kettő és három között vártak Komlóra. Az időpont elmosódik, talán pontosan kettőre. Éhes voltam, de kapkodva ki tud enni? Kapkodva nem érdemes sem enni, sem élni. Mégis ennem kellett valamit, m mert az előző nap későn feküdtem, s reggel nem maradt időm reggelizni. A lépcsőn, ahogy szobámtól az étteremig leereszkedtem, hirtelen eszembe jutott, hogy aligha kapok asztalt, hiszen két-három éve is, amikor a családdal jártam itt, szállóvendég létemre, ebéd nélkül maradtam. Akkor német turisták ültek az asztaloknál, és mindennel meg voltak elégedve. Az étterem ajtajában megtorpantam. Az üres teremből a szünnap hangulata fodrozódott ki a folyosóra. Tanácstalanul és kíváncsian beljebb léptem. A Pannónia Szálloda étterme teljesen üres volt. Hátul, a sarokban néhány pincér ült az asztal körül. Beszélgettek. Egyikük felállt, és az ajtóhoz jött. — Zárva vannak? — kérdeztem. — Dehogy... Nyitva vagyunk ... — Ebédezni lehet? — Tessék helyet foglalni! Elkényeztettek. Étlapot kaptam, közben italt. A szakács kicsit hoszszan sütötte a sertésbordát hentes módra, de apait, anyait beleadott, ízletesebb ételt régen ettem. De a mohón bekapott első falatok után nehezen fogyott az étel. Magányosan ettem, mint egy agglegény az albérletben. A nagy, elegáns étterem teljesen üres volt. A rendelés pillanataiban, s amikor a kis zsúrkocsin ketten kitolták az étert, még reménykedtem, hogy valaki betéved. Egy másik író, esetleg két német vagy egy magyar nászutaspár. Csókolóznak a sarokban, röhögnek, de semmi. Semmi és semmi. Hová lett vajon az a rengeteg ember, akik miatt itt két éve még nem lehetett asztalt kapni? Hol esznek? Mit esznek? Éhes voltam, de már csak turkáltam az ételben. Éppen közgazdasági gondolataim születtek a tányér felett, amikor idegesen megjelent a szerepléseimért felelős könyvtári szakember, s így az étteremben még egy vendég keletkezett. A könyvtáros nem evett sertésbordát, csak bort kért. A pincérek, s a nagy intuíciójú szakács, úgy tetszett, elszomorodtak. De gyorsan hozták a bort, és én még közben is reménykedtem. Csak belép valaki ebbe az étterembe... Nem. A nagy, elegáns, terem egyik négyszemélyes asztalánál is csak ketten ültünk. Nem jött senki. Amíg a fizetőpincért vártam, azon tűnődtem, hogy a nagy konyhának milyen alapanyagkészlete lehet? Mennyi húst mernek rendelni. S a készétel, amit mégiscsak illik elkészíteni, meddig tárolható? A számla, ahogy vártam, meglehetősen dundi volt. Amíg előnyálaztam a magyar fizetőeszközt, a pincérhez fordultam. , — Mondja, uram, maguknál mindig ilyen nagy a forgalom? — Amióta az árak felmentek, uram, csak a hét végén van rendes forgalmunk. Akkor bejönnek az orvosok, agronómusok ... — Nyugatnémet buszok állnak a parkolóban. Itt laknak ezek, nem? — Itt laknak, de máshol esznek. — Hol esznek? — Megoldják valahogy. Talán kint a megyében, kisvendéglőkben. Amikor kifelé mentünk az ajtón, még mindig üres volt az étterem. Nehezemre esett ez a nap. Semmi közöm hozzá, de hogyan lehet ennyire üres egy étterem? Élmény Délután, két rendezvény között van egy félóra. Ilyenkor szokott az ember letusolni (ahol lehet), inget váltani, rendezni a gondolatait, ha még érdemes rendezni... Ha nem érdemes, iszik az ember egy feketét, pohárka bort vagy zöld teát, mert az védi a szervezetet, a stroncium 90-től. Mástól, persze, nem védi, s azok többet ártanak. Én a tenyérnyi erkélyen kötöttem ki. Komoly élményben volt részem. Az ablakom alatt egy nyugatnémet autóbuszt mosott a személyzet Gondolom, a gépkocsivezető és az utaskísérő. Először kívülről mosták le slaggal az alig piszkos, élénkpiros behemót dögöt, aztán nekiláttak a belsejének. A két férfi lemosott minden ülőhelyet. Amikor végeztek vele, minden ülésbe becsusszantak, és megmosták az ülések támlájának a hátulját is. Csak ezután következett a gumipadló, a küszöbök. Végül kinyitották az autóbusz alsó részébe épített csomagtárolót, és azt is kimosták. Az egyik tárolórekesz tele volt dobozos sörrel. A sör alatt nem mosták ki a gumival bélelt raktárt, de a dobozok előtt, körül, a záróajtónál, gondosan. Közben eszembe jutottak a magyar vonatok, autóbuszok, általában a járműveink. — Sajnos, már elmúltam negyvenhat éves, de bárhogyan erőltettem a fejemet, nem emlékszem rá, hogy ilyen járműátmosást valaha is láttam volna. A magyar vonat talán attól piszkos, hogy nem mossák? — A német autóbuszon egyébként a „Drei Rosen Express” felirat díszelgett, és Paul Kratser úré volt. Telephelye: Moosburg. Takarékosság A Balaton északi partján, Révfülöp és Zámka között, az erdő felé ballagtam, remélve, hogy egy pörköltre való gombát összeszedhetek. Az elhagyott homokbányában budapesti ismerősömet pillantottam meg. Ásott. — „Mit ás ez itt? Kincset talált?... Valószínűtlen ... Inkább elás valamit... Aranyuk van, és elássa ... Hallott valamit, és elássa a szalonnát...” — Nem illő, szinte szégyenletes dolog, de odamentem hozzá, köszöntem. — Akkor láttam, hogy a gondosan kimélyített gödör szélén, egy kopasztott tyúk hever. — Ezt ásod el — kérdeztem. — Ezt, mert büdös. — Ti vágtátok? — Dehogy, itt vettük reggel az ABC-ben. De ahogy kiolvadt, egyre büdösebb lett. Ezt nem lehet megenni. Jó dolog a fagyasztott csirke, amíg megbízható. Ha kiderül, hogy némelyik romlott, kidobhatják az egészet, mert senki sem veszi többet. Én két évig nem eszem csirkét, az hétszentség. Itt van a gyomrom a torkomban. Pálinkát kellene innom, de nem ihatok, mert vezetek, este vissza kell mennünk Pestre. Már az erdőben jártam, amikor eszembe jutott, hogy a nyaralóhelyen egymás után két szabad szombaton is áramszünet volt a tévé fő adásidejében. Este nyolc óra körül kikapcsolták az áramot és nem volt hajnalig. Vagy ki tudja, meddig? — Gyermekkoromból hozott vidéki automatizmussal, azonnal belenyugodtam az áramszünetbe. Ebből állt a gyermekkorom. Örökké áramszünet volt. Az ötvenes években néha azon csodálkoztunk, ha égett a villany. A szabad szombatokon most kétszer is bekövetkezett az áramszünet. Előfordulhatott ez más napokon is. Ha az ötvenes évekkel összevetem ezt a jelenséget, nem vált ki belőlem érzéseket. Inkább tisztességes, puritán dolognak tűnik. De, ahogy mélyebbre jutok az erdőben, az is eszembe jut, hogy az ötvenes években a magyar hűtőkapacitás még a jégvermekre épült. Ma a hűtőgépek, hűtőpultok és a hűtőházak világát éljük, s ehhez a konzerváláshoz folyamatos, megbízható áramszolgáltatásra van szükség. Ha a Balaton északi partján, valamilyen nehezen elhárítható műszaki okból áramkimaradás keletkezik, a háztartási hűtőszekrényekben és az állami hűtőpultokban kiolvad a jég és vele a hús. Közben megindul a romlás, a különböző bakteriológiai folyamatok. Amikor aztán megérkezik az áram, újra fagynak a csirkék, tyúkok, sertésekből és marhákból kivágott húsdarabok. Az ABC-üzletek vezetői éjszaka alszanak. Sejtelmük sincs róla, hogy hány órára kapcsolták ki a villanyt. Nyugodtan eladják a fagyasztott csirkét. A vásárló nyugodtan megveszi a jegesre fagyasztott jószágot. Ha kiolvadás és főzés közben feltűnően büdös a tyúk, gyanút fog, és elássa. Más esetekben, ha a szagokra, illatokra nem fogékony, lakmározik a csirkéből, s a többi már az orvosokra tartozik. Vajon az áramszolgáltató vállalat felelőssége mekkora, a legújabb korban? Hány órára lehet kikapcsolni javítás miatt az áramot? Mi történik, ha a villám belevág a trafóba? És vajon takarékossági okból kikapcsolhatják-e az áramot? A két áramszünetet időjárási okok nem indokolták. Bizonyíthatatlan, hogy takarékosságról volt-e szó, de sok emberben él a gyanú. Ez a takarékosság, ha valóban az, és nem egyszerű mulasztás, technikai impotencia, akkor életveszélyes. Kárbaveszhet egyetlen éjszaka alatt a csirkét előállító vállalat vagy termelőszövetkezet produktuma, a szállítók, kereskedők munkája, s ráadásul a vevő, aki az egészért fizet, kórházban végzi. De nemcsak élelmiszert tartanak manapság hűtőszekrényben, hanem vérmintákat, a tudomány bonyolult biológiai mintakollekcióit is. — Ha a villanyáram bármikor kikapcsolható, akkor a modern korra a tudomány magabiztos prognózisai nem érvényesek. Az a hűtőgép, amely időnként hűt, máskor viszont tíztizennégy órán át nem hűt, nem tekinthető hűtőgépnek. Még akkor sem tekinthető hűtőgépnek, ha egyébként kiváló, más országokban, más körülmények között háromcsillagos teljesítményt nyújt. Nálunk nem hűtőgép, csak egy láda. Az a gödör, amit pesti ismerősöm a megbüdösödött tyúknak ásott, jelképes temető. A rosszul értelmezett takarékosság jegyében így lehet elásni mindazt, amit Bábolna, a magyar élelmiszeripar és hűtéstechnika az utóbbi évtizedekben létrehozott Vakondok harca Látogatóban jártam Szigligeten, egy rokoni kertben. Éppen érett a cseresznye, s tisztem szerint Budapestre kellett szállítanom, amit ügyetlen fáramászások közepett leszedtek a gyerekek. A szép szőlőben, a rusztikus asztal mellett búsan néztem a poharamba, amiben víz volt. A gazda közben jó történeteket mesélt, s a szomszédok is, akik egyetemi tanár létükre módszeresen permetezgettek. Az egyik gyerek, az óbudai Lackó aztán váratlanul felkiáltott: — Verekednek a vakondok! Néhány szőlőrenddel odább, valóban dúlt a harc. Két kis vaksi, fekete vakond hadakozott. Harapták egymás fülét, orrát, nagy ásólábukkal püfölték egymást. Soha életemben nem láttam még vakondot, azért nem is azon lepődtem meg, hogy a vakondok verekednek, hanem azon: a pesti kisfiú, honnan a fenéből tudja, hogy ezek az állatkák vakondok? Valóban vakondok voltak. Úgy voltak vakondok, ahogy világszerte az evidenciák léteznek. Vakondságuk legalább annyira nyilvánvaló volt, mint egy pingvin pingvinsége. Tele vagyunk előítéletekkel. Az angol hidegvérű, a spanyol viszont temperamentumos. A vakondnépség valahogy kimaradt ebből az elhelyezési rendből. Milyen temperamentuma lehet egy népnek, amelyik a föld alatt él? Az ember azt várná, hogy lassú mozgásúak, megfontoltak, csak a közvetlen létfenntartásra összpontosítanak. De szó sincs róla. Úgy verik egymást, mintha a tengerparton, valamelyik matrózkocsmában akadtak volna össze. A gazda nagy sümegi kapával szaladt elő a pincéből, és lecsapni készült. De a gyerekek és az aszszonyok akadályozták, mert „olyan aranyosak” a vakondok. Csak közeledett a kapával. — A legnagyobb ellenségei a szőlőnek — mondta, és csapni készült. De nem csapott, mert túl sok ember állt már a két vakond körül. Közben a két vakond veri egymást. A szemük vaksi. Nem látnak vagy ha látnak, alig látnak valamit abból, ami körülöttük történik. Ráadásul nem is ellenségei a szőlőnek, mert a táplálékuk hatvanöt százaléka kártevő rovarokból és azok lárváiból áll. De a gazda ezt nem tudta. Magasra emelte a kapát és lecsapni készült. Asszonyok ugrottak a verekedő vakondok és a gazda kapája közé. Nagy nehezen sikerült szétugrasztani őket. Egyik Góczánék földjén, másik a szőlősorok között keresett gyors menedéket. Elásta magát. Nem tudom, mi okból válhat két vakond egymás ellenségévé. Bár az is előfordulhat, hogy ez törvényszerű. A vakságukból eredően. S amíg egymással harcolnak, a gazda odacsap a sümegi kapával. Mert a gazda nem tudja, hogy lent mi a helyzet. Hány pajor van a gyökerek körül... Lehet, hogy a gazda eladásra szánja a szőlőt, s úgy gondolja, rágják csak ... Hadd rágják... A vakond pedig természetéből eredően még mindig tisztítja a terepet, vigyáz a gyökerekre, így aztán bajba keveredik, ha feljön levegőt venni. 1981. JÚLIUS 4. TANDORI DEZSŐ: Önarckép vak verébbel 1. „Nem tudom, ki helyezett a világba; mi ez a világ; mi vagyok magam; részeimet egymás ellen kijátssza, ami épp általuk bizonytalan, és más a játszma kezdeti véghiánya. Mert nem kezdődik, csak térségem egyszerre ott vagyok, de kértem-e? Hol hagytam el saját szabályaim? Van-e bárminek rám illő jele? Illenek-e bármire jeleim? Végtelent értek meg, mely kirekeszt, mivel megértenem nem önmagával adatott; kevesebbnek érzem ezt, s azt se többnek; és hasonlatok által tartóztat ugyanaz, ami meneszt: lebegőben összerendezhetem még, amiről egy csalforma félrebillen, ami több is, mint amit részleteznék, ami ha szerteindul, már nem innen, és engem, tudható, régóta elvét. Belelátok holmi esetlegesbe egy-egy formát, melyet elhitetett velem a megszokás jobb híja kedve, de egyre érzem, tűnt valóm követ, mintha bolygásomból elege lenne, és nem mímelnék kézzelfogható kötéseket, melyek lényege oldás, és papírra tépve a szó mohó lángja tűz nélkül belobogna: volt más .. . Nagy fénye gyötrelem, homálya jó.” 2. Világos vonalat követ a szem Egy út mentén hol visszajár a láb Az orr égett szagot kap hirtelen A kéz benyúl sötét lombrácson át Játsszák csak mindezt többé nem velem Kértem-e veszthessem el fonalát Kértem-e tűrje hogy csak úgy teszem Kértem-e világosabb vonalát Kértem-e, hogy égett szaga legyen Velem többé nem játsszák legalább A láb csak visszajár ott jár velem Érzem égett sűrű lombok szagát Kezem nyomát a kerítéseken Világos vonalak változatát Érzi már csak az orr de nem a szem A másnap ölele ez volt a világ Hogy nem várt kényszerű semmije sem Eltékozolhattam az apraját A nagyjából kihagytak szívesen Ez is leszállt rólam száll vissza Rád. 3 BEÜLD