Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám - Bertha Bulcsu: Jelenségek (3. oldal) - Szabó M. László: Levél • kép (3. oldal) - Tandori Dezső: Önarckép vak verébbel • vers (3. oldal)

BERTHA BULCSU: JELENSÉGEK Magány Pécsre mindig hazamegyek. Legalábbis így képzelem. A könyv­heti meghívás örömével és a ter­vekben is egymásra torlódó ren­dezvények nyomasztó súlyával a lelkemben, kapkodva foglaltam el a szobámat a modern Pannónia Szállodában, aztán lerohantam az étterembe ebédezni. Sietnem kel­lett, mert kettő és három között vártak Komlóra. Az időpont elmo­sódik, talán pontosan kettőre. Éhes voltam, de kapkodva ki tud enni? Kapkodva nem érdemes sem enni, sem élni. Mégis ennem kel­lett valamit, m mert az előző nap ké­sőn feküdtem, s reggel nem ma­radt időm reggelizni. A lépcsőn, ahogy szobámtól az étteremig le­ereszkedtem, hirtelen eszembe ju­tott, hogy aligha kapok asztalt, hi­szen két-három éve is, amikor a családdal jártam itt, szállóvendég létemre, ebéd nélkül maradtam. Akkor német turisták ültek az asz­taloknál, és mindennel meg vol­tak elégedve. Az étterem ajtajában megtor­pantam. Az üres teremből a szün­nap hangulata fodrozódott ki a fo­lyosóra. Tanácstalanul és kíván­csian beljebb léptem. A Pannónia Szálloda étterme teljesen üres volt. Hátul, a sarokban néhány pincér ült az asztal körül. Beszél­gettek. Egyikük felállt, és az ajtó­hoz jött. — Zárva vannak? — kérdeztem. — Dehogy... Nyitva vagyunk ... — Ebédezni lehet? — Tessék helyet foglalni! Elkényeztettek. Étlapot kaptam, közben italt. A szakács kicsit hosz­­szan sütötte a sertésbordát hen­tes módra, de apait, anyait bele­adott, ízletesebb ételt régen et­tem. De a mohón bekapott első falatok után nehezen fogyott az étel. Magányosan ettem, mint egy agglegény az albérletben. A nagy, elegáns étterem teljesen üres volt. A rendelés pillanataiban, s ami­kor a kis zsúrkocsin ketten kitol­ták az étert, még reménykedtem, hogy valaki betéved. Egy másik író, esetleg két német vagy egy ma­gyar nászutaspár. Csókolóznak a sarokban, röhögnek, de semmi. Semmi és semmi. Hová lett va­jon az a rengeteg ember, akik miatt itt két éve még nem lehetett asztalt kapni? Hol esznek? Mit esznek? Éhes voltam, de már csak turkáltam az ételben. Éppen köz­­gazdasági gondolataim születtek a tányér felett, amikor idegesen megjelent a szerepléseimért felelős könyvtári szakember, s így az étte­remben még egy vendég keletke­zett. A könyvtáros nem evett ser­tésbordát, csak bort kért. A pin­cérek, s a nagy intuíciójú szakács, úgy tetszett, elszomorodtak. De gyorsan hozták a bort, és én még közben is reménykedtem. Csak belép valaki ebbe az étterembe... Nem. A nagy, elegáns, terem egyik négyszemélyes asztalánál is csak ketten ültünk. Nem jött senki. Amíg a fizetőpincért vártam, azon tűnődtem, hogy a nagy konyhának milyen alapanyagkészlete lehet? Mennyi húst mernek rendelni. S a készétel, amit mégiscsak illik el­készíteni, meddig tárolható? A számla, ahogy vártam, meg­lehetősen dundi volt. Amíg elő­­nyálaztam a magyar fizetőeszközt, a pincérhez fordultam. , — Mondja, uram, maguknál mindig ilyen nagy a forgalom? — Amióta az árak felmentek, uram, csak a hét végén van ren­des forgalmunk. Akkor bejönnek az orvosok, agronómusok ... — Nyugatnémet buszok állnak a parkolóban. Itt laknak ezek, nem? — Itt laknak, de máshol esz­nek. — Hol esznek? — Megoldják valahogy. Talán kint a megyében, kisvendéglők­ben. Amikor kifelé mentünk az aj­tón, még mindig üres volt az ét­terem. Nehezemre esett ez a nap. Semmi közöm hozzá, de hogyan le­het ennyire üres egy étterem? Élmény Délután, két rendezvény között van egy félóra. Ilyenkor szo­kott az ember letusolni (ahol le­het), inget váltani, rendezni a gon­dolatait, ha még érdemes rendez­ni... Ha nem érdemes, iszik az ember egy feketét, pohárka bort vagy zöld teát, mert az védi a szervezetet, a stroncium 90-től. Mástól, persze, nem védi, s azok többet ártanak. Én a tenyérnyi er­kélyen kötöttem ki. Komoly él­ményben volt részem. Az ablakom alatt egy nyugatné­met autóbuszt mosott a személy­zet Gondolom, a gépkocsivezető és az utaskísérő. Először kívülről mosták le slaggal az alig piszkos, élénkpiros behemót dögöt, aztán nekiláttak a belsejének. A két fér­fi lemosott minden ülőhelyet. Ami­kor végeztek vele, minden ülésbe becsusszantak, és megmosták az ülések támlájának a hátulját is. Csak ezután következett a gumi­padló, a küszöbök. Végül kinyitot­ták az autóbusz alsó részébe épí­tett csomagtárolót, és azt is ki­mosták. Az egyik tárolórekesz te­le volt dobozos sörrel. A sör alatt nem mosták ki a gumival bélelt raktárt, de a dobozok előtt, körül, a záróajtónál, gondosan. Közben eszembe jutottak a magyar vo­natok, autóbuszok, általában a járműveink. — Sajnos, már el­múltam negyvenhat éves, de bár­hogyan erőltettem a fejemet, nem emlékszem rá, hogy ilyen jármű­átmosást valaha is láttam volna. A magyar vonat talán attól piszkos, hogy nem mossák? — A német au­tóbuszon egyébként a „Drei Rosen Express” felirat díszelgett, és Paul Kratser úré volt. Telephelye: Moosburg. Takarékosság A Balaton északi partján, Rév­fülöp és Zám­ka között, az erdő fe­lé ballagtam, remélve, hogy egy pörköltre való gombát összeszed­hetek. Az elhagyott homokbányá­ban budapesti ismerősömet pillan­tottam meg. Ásott. — „Mit ás ez itt? Kincset talált?... Valószínűt­len ... Inkább elás valamit... Aranyuk van, és elássa ... Hallott valamit, és elássa a szalonnát...” — Nem illő, szinte szégyenletes dolog, de odamentem hozzá, kö­szöntem. — Akkor láttam, hogy a gondosan kimélyített gödör szélén, egy kopasztott tyúk hever. — Ezt ásod el — kérdeztem. — Ezt, mert büdös. — Ti vágtátok? — Dehogy, itt vettük reggel az ABC-ben. De ahogy kiolvadt, egy­re büdösebb lett. Ezt nem lehet megenni. Jó dolog a fagyasztott csirke, amíg megbízható. Ha kide­rül, hogy némelyik romlott, kidob­hatják az egészet, mert senki sem veszi többet. Én két évig nem eszem csirkét, az hétszentség. Itt van a gyomrom a torkomban. Pá­linkát kellene innom, de nem iha­tok, mert vezetek, este vissza kell mennünk Pestre. Már az erdőben jártam, amikor eszembe jutott, hogy a nyaralóhe­lyen egymás után két szabad szom­baton is áramszünet volt a tévé fő adásidejében. Este nyolc óra körül kikapcsolták az áramot és nem volt hajnalig. Vagy ki tudja, med­dig? — Gyermekkoromból hozott vidéki automatizmussal, azonnal belenyugodtam az áramszünetbe. Ebből állt a gyermekkorom. Örök­ké áramszünet volt. Az ötvenes években néha azon csodálkoz­tunk, ha égett a villany. A szabad szombatokon most kétszer is be­következett az áramszünet. Előfor­dulhatott ez más napokon is. Ha az ötvenes évekkel összevetem ezt a jelenséget, nem vált ki belőlem érzéseket. Inkább tisztességes, pu­ritán dolognak tűnik. De, ahogy mélyebbre jutok az erdőben, az is eszembe jut, hogy az ötvenes évek­ben a magyar hűtőkapacitás még a jégvermekre épült. Ma a hűtőgé­pek, hűtőpultok és a hűtőházak világát éljük, s ehhez a konzer­váláshoz folyamatos, megbízható áramszolgáltatásra van szükség.­­ Ha a Balaton északi partján, va­lamilyen nehezen elhárítható mű­szaki okból áramkimaradás kelet­kezik, a háztartási hűtőszekré­nyekben és az állami hűtőpultok­ban kiolvad a jég és vele a hús. Közben megindul a romlás, a kü­lönböző bakteriológiai folyamatok. Amikor aztán megérkezik az áram, újra fagynak a csirkék, tyúkok, sertésekből és marhákból kivá­gott húsdarabok. Az ABC-üzletek vezetői éjszaka alszanak. Sejtel­mük sincs róla, hogy hány órára kapcsolták ki a villanyt. Nyugod­tan eladják a fagyasztott csirkét. A vásárló nyugodtan megveszi a jegesre fagyasztott jószágot. Ha ki­olvadás és főzés közben feltűnően büdös a tyúk, gyanút fog, és elás­sa. Más esetekben, ha a szagokra, illatokra nem fogékony, lakmáro­­zik a csirkéből, s a többi már az orvosokra tartozik. Vajon az áramszolgáltató válla­lat felelőssége mekkora, a leg­újabb korban? Hány órára lehet kikapcsolni javítás miatt az ára­mot? Mi történik, ha a villám be­levág a trafóba? És vajon takaré­kossági okból kikapcsolhatják-e az áramot? A két áramszünetet időjárási okok nem indokolták.­­ Bizonyíthatatlan, hogy takarékos­ságról volt-e szó, de sok ember­ben él a gyanú. Ez a takarékosság, ha valóban az, és nem egyszerű mulasztás, technikai impotencia, akkor életveszélyes. Kárbaveszhet egyetlen éjszaka alatt a csirkét előállító vállalat vagy termelő­­szövetkezet produktuma, a szállí­tók, kereskedők munkája, s ráadá­sul a vevő, aki az egészért fizet, kórházban végzi. De nemcsak élel­miszert tartanak manapság hűtő­­szekrényben, hanem vérmintákat, a tudomány bonyolult biológiai mintakollekcióit is. — Ha a vil­lanyáram bármikor kikapcsolható, akkor a modern korra a tudomány magabiztos prognózisai nem ér­vényesek. Az a hűtőgép, amely időnként hűt, máskor viszont tíz­­tizennégy órán át nem hűt, nem tekinthető hűtőgépnek. Még akkor sem tekinthető hűtőgépnek, ha egyébként kiváló, más országok­ban, más körülmények között há­romcsillagos teljesítményt nyújt. Nálunk nem hűtőgép, csak egy lá­da. Az a gödör, amit pesti ismerő­söm a megbüdösödött tyúknak ásott, jelképes temető. A rosszul értelmezett takarékosság jegyé­ben így lehet elásni mindazt, amit Bábolna, a magyar élelmiszeripar és hűtéstechnika az utóbbi évtize­dekben létrehozott Vakondok harca Látogatóban jártam Szigligeten, egy rokoni kertben. Éppen érett a cseresznye, s tisztem szerint Bu­dapestre kellett szállítanom, amit ügyetlen fáramászások közepett leszedtek a gyerekek. A szép sző­lőben, a rusztikus asztal mellett búsan néztem a poharamba, ami­ben víz volt. A gazda közben jó történeteket mesélt, s a szomszé­dok is, akik egyetemi tanár létük­re módszeresen permetezgettek. Az egyik gyerek, az óbudai Lackó aztán váratlanul felkiáltott: — Verekednek a vakondok! Néhány szőlőrenddel odább, va­lóban dúlt a harc. Két kis vaksi, fekete vakond hadakozott. Harap­ták egymás fülét, orrát, nagy ásó­lábukkal püfölték egymást. Soha életemben nem láttam még va­kondot, azért nem is azon lepőd­tem meg, hogy a vakondok vere­kednek, hanem azon: a pesti kis­fiú, honnan a fenéből tudja, hogy ezek az állatkák vakondok? Va­lóban vakondok voltak. Úgy vol­tak vakondok, ahogy világszerte az evidenciák léteznek. Vakondsá­­guk legalább annyira nyilvánvaló volt, mint egy pingvin pingvinsé­­ge. Tele vagyunk előítéletekkel. Az angol hidegvérű, a spanyol viszont temperamentumos. A vakondnép­ség valahogy kimaradt ebből az el­helyezési rendből. Milyen tempe­ramentuma lehet egy népnek, ame­lyik a föld alatt él? Az ember azt várná, hogy lassú mozgásúak, megfontoltak, csak a közvetlen létfenntartásra összpontosítanak. De szó sincs róla. Úgy verik egy­mást, mintha a tengerparton, va­lamelyik matrózkocsmában akad­tak volna össze. A gazda nagy sümegi kapával szaladt elő a pincéből, és lecsapni készült. De a gyerekek és az asz­­szonyok akadályozták, mert „olyan aranyosak” a vakondok. Csak közeledett a kapával. — A legnagyobb ellenségei a szőlőnek — mondta, és csapni ké­szült. De nem csapott, mert túl sok ember állt már a két vakond kö­rül. Közben a két vakond veri egy­mást. A szemük vaksi. Nem látnak vagy ha látnak, alig látnak vala­mit abból, ami körülöttük törté­nik. Ráadásul nem is ellenségei a szőlőnek, mert a táplálékuk hat­vanöt százaléka kártevő rovarok­ból és azok lárváiból áll. De a gaz­da ezt nem tudta. Magasra emel­te a kapát és lecsapni készült. Asszonyok ugrottak a verekedő vakondok és a gazda kapája kö­zé. Nagy nehezen sikerült szétug­­rasztani őket. Egyik Góczánék földjén, másik a szőlősorok között keresett gyors menedéket. Elásta magát. Nem tudom, mi okból válhat két vakond egymás ellenségévé. Bár az is előfordulhat, hogy ez törvény­­szerű. A vakságukból eredően. S amíg egymással harcolnak, a gaz­da odacsap a sümegi kapával. Mert a gazda nem tudja, hogy lent mi a helyzet. Hány pajor van a gyöke­rek körül... Lehet, hogy a gazda eladásra szánja a szőlőt, s úgy gondolja, rágják csak ... Hadd rágják... A vakond pedig termé­szetéből eredően még mindig tisz­títja a terepet, vigyáz a gyökerek­re, így aztán bajba keveredik, ha feljön levegőt venni. 1981. JÚLIUS 4. TANDORI DEZSŐ: Önarckép vak verébbel 1. „Nem tudom, ki helyezett a világba; mi ez a világ; mi vagyok magam; részeimet egymás ellen kijátssza, ami épp általuk bizonytalan, és más a játszma kezdet­­i véghiánya. Mert nem kezdődik, csak térségem­ egyszerre ott vagyok, de kértem-e? Hol hagytam el saját szabályaim? Van-e bárminek rám illő jele? Illenek-e bármire jeleim? Végtelent értek meg, mely kirekeszt, mivel megértenem nem önmagával adatott; kevesebbnek érzem ezt, s azt se többnek; és hasonlatok által tartóztat ugyanaz, ami meneszt: lebegőben összerendezhetem még, amiről egy csalforma félrebillen, ami több is, mint amit részleteznék, ami ha szerteindul, már nem innen, és engem, tudható, régóta elvét. Belelátok holmi esetlegesbe egy-egy formát, melyet elhitetett velem a megszokás jobb­ híja kedve, de egyre érzem, tűnt valóm követ, mintha bolygásomból elege lenne, és nem mímelnék kézzelfogható kötéseket, melyek lényege oldás, és papírra tépve a szó mohó lángja tűz nélkül belobogna: volt más .. .­ Nagy fénye gyötrelem, homálya jó.” 2. Világos vonalat követ a szem Egy út mentén hol visszajár a láb Az orr égett szagot kap hirtelen A kéz benyúl sötét lombrácson át Játsszák csak mindezt többé nem velem Kértem-e veszthessem el fonalát Kértem-e tűrje hogy csak úgy teszem Kértem-e világosabb vonalát Kértem-e, hogy égett szaga legyen Velem többé nem játsszák legalább A láb csak visszajár ott jár velem Érzem égett sűrű lombok szagát Kezem nyomát a kerítéseken Világos vonalak változatát Érzi már csak az orr de nem a szem A másnap ölele ez volt a világ Hogy nem várt kényszerű semmije sem Eltékozolhattam az apraját A nagyjából kihagytak szívesen Ez is leszállt rólam száll vissza Rád. 3 BEÜLD

Next