Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-18 / 29. szám - Lengyel Balázs: Babért talán mégse (5. oldal) - Morvay László: Somogyország • kép (5. oldal) - Zelk Zoltán: Utcalámpák | Gyógyulás | Még ne…| Csak tegnap • vers • Zelk Zoltán hátrahagyott verseiből (5. oldal) - Havasi János: Piedone - kispadon • tárca (5. oldal)
LENGYEL BALÁZS: BABÉRT TALÁN MÉGSE A magyar történelem nem bővelkedik nyertes csatákban. Hősökben sokkal inkább, őseink igazán bőven ontották a csobogó vért, hazáért, királyért, lobogóért. Tisztelet emléküknek. De hadi diadalaink száma, az Árpád-kor kivételével, ritkásan ritka. Érthető fájdalma ez — többek között — hadtörténetírásunknak. De győzelmet keresni ott, ahol nem volt győzelem, vagy ahol, ha volt is, történelmileg kétes értékű volt, talán fölösleges. Sárhidai Gyula, a Magyar Nemzet 1981. július 7-i számában A legnagyobb légicsata Magyarország felett címmel beszámol az amerikai bombázókkal 1944. július 2-án vívott sikeres légi ütközetről. Cikke adatok sorát ismerteti. Adatai a felvonuló Liberatorokról és légi erődökről megbízhatónak látszanak, a puszta becslés alapján is. Hiszen a Dráva mentén katonáskodva, július és augusztus hóban naponta, vagy inkább kétnaponta, láttam a levegőt órákig rezegtető roppant légi felvonulást: 700—800-ra, sőt 900-ra becsültem magam is, szabad szemmel való számolás alapján a hosszan áthúzó repülőfelhőt. De ami az amerikaiak veszteségeit illeti — bár nincs adat a birtokomban —, azon már az ellenség jelentéseivel sosem stimmelő hadijelentések ismerős szellemét látom tükröződni. Hogy 70 vagy 72 gépet lelőtt volna a sikeres csata során az elhárítás? Lehetséges, bár elképesztően nagy szám. Magam is hallottam a Balatonba esett Liberatorról (személyzetét csak nagy kínnal mentették ki a vízből), meg tudok más (egy vagy két) lezuhant gépről is. Ám nem vitatom a számot. Nem ez a lényeg. S még az sem az, ahogy a jellegzetes hadi kalkuláció — figyeljük csak! — ezt a tekintélyes számot megtoldja: „Amerikai adatok szerint átlagban a gépek két százaléka esett ki sérülések miatt, vagy a repülőtéren tört össze a leszálláskor, így további 18 gépet lehet leírni”. A lényeg most következik: „Estére összesen kilencven géppel kevesebb tért vissza, és mintegy 720 katona helye üresen maradt a vacsoránál”. Nem titkolt megelégedéssel így regisztrálja a sikert a hadtörténész. De hát ki volt ez a 720 katona, aki már nem vacsorázott? Gyilkos légikalóz, ahogy a németek mondták? Olyan, akinek a pusztulásán nemzetileg is, erkölcsileg is joggal örvendezhetünk? Most érkeztünk el a kényes kérdéshez, ahhoz az etikai problémához, amelyet a cikk szerzője teljességgel mellőz. Tegyük hát világossá. Bennünket támadtak az amerikai gépek? Igen. A szerző különben pontosan tájékoztat: a mi vasúti csomópontjaink és olajfinomítóink voltak hadi célpontjaik. Veszélyeztették bombázásukkal a mi életünket? Igen. Meghaltak magyarok, civilek és katonák miattuk? Igen. De... Ám mielőtt erre a súlyos és mellőzhetetlen de-re rátérnék, hadd tegyek a hitelesség kedvéért egy kurta önéletrajzi kitérőt. Csak ennyit: tudom mi az: szeretteink féltése, és tudom, mi a félelem. Amikor a gépek bombaterheikkel elhúztak a fejem felett a Drávánál, a főváros felé, szorongva gondoltam a budapestiekre és mindarra, amit a városban szeretek. És amikor az egyik Liberator géppuskázva ránk ereszkedett, a füves, nyílt terepen jól látható katonákra, persze, hogy átéltem azt a közvetlen halálveszélyt, amit különben csaknem mindenki átélt a háborúban. Ültem máskor a pince mélyén olyan bombázásban, hogy robbanásról robbanásra dobott a föld. Átéltem az állomáson rekedt vonatról leugorva, a székesfehérvári állomás szétbombázását, hol a fényes nappallá tett éjszakában nemcsak a bombák robbantak egymásba olvadó folyamatban, de egy telibe talált lőszeres vonat is lángolva dübörgött. És még egyre az önéletrajznál maradva, az előtt a bizonyos de előtt. A körülmények satujába szorított ember sok mindenre kényszerül a háborúban. Nincsenek erről illúzióim, senkinek sem lehetnek. Nekem legfeljebb szerencsém volt, és csaknem háromévi katonáskodás alatt, soha embereimnek tűzparancsot nem kellett kiadnom. De ha légvédelmi tüzérnek képeznek ki? Nyilván lőnöm vagy lövetnem kellett volna azokra a gépekre. Pontos célzással? Az adott katonai helyzetben igen. Az a helyzet azonban már a múlté, az akkori körülmények satuja nem szorít. Miért tennénk úgy, mintha elfeledtük volna azt, amit jól tudtunk akkor is a szorításban, a bombázások alatti halálközelségben? Azok a Liberátorok Magyarországon a német hadi gépezetet támadták, a náci hadi potenciált gyengítették. Azok a pilóták, akiknek üres lett a helyük a vacsoránál, a fasizmus elleni szövetség sikeréért áldozták életüket. Azért, hogy megrövidüljön a háború, és a magyarság csakúgy, mint a többi leigázott nép, előbb szabaduljon meg attól, amit a hitleri Európa jelentett. Ez az a de, amit tudtunk akkor is, és keserves történelmi tanulságként nem feledhetünk ma sem. Nem, dehogyis kívánok vitázni a hadtörténész szerzővel — hiszen a tényeknek, az adatoknak hivatalból szakértője. Csupán kiegészítésül mondom, amit mondok. Cikkéből különben az is kiviláglik, csak adataiból olvasni kell tudni, hogy az említett amerikai támadás megzavarása igazából nem is magyar eredmény, hanem inkább német. A 18 magyar vadászgép mellett, ők 180 géppel harcoltak. S vajon az a szintúgy általa említett tény, hogy a 45 magyar vadászgépből csak 18 szállt fel, nem a magyarság vonakodó háborús részvételét jelzi már akkor is? De nem szeretném, ha félreértenének. Megbecsülöm én azt az egyéni bátorságot vagy hősiességet, amellyel ezek a repülők az ellenséges túlerővel szembeszálltak. Becsülöm a bátorságot mint alapvető emberi tulajdonságot, amely nélkül nemcsak haditett nincs, hanem semmiféle emberi tett. Helyeslek minden olyan törekvést, amely a korábbi nem beszéléssel, elhallgatással szemben a tények feltárására igyekszik, s elégtételt szolgáltat mind az idegenbe vezényelt magyar katonának (lásd: Nemeskürty Rekviemjét, Örkény: Lágerek népét), mind az ellenállás eddig még névtelenül maradt hőseinek (lásd: többek között Simonffy András Kompország katonáit). Számba veszem azt is, hogy azok a vadászrepülők és légvédelmi tüzérek az életüket kockáztatva bennünket is védtek a pillanatnyi, a közvetlen bombaveszélyben. De történelemben gondolkozva, német hősnek mégsem azt a Messerschmitt-pilótát tartom, aki harcolt 44 nyarán, hanem például azt a Heinrich Böllt — a későbbi nagy írót —, aki éppen ebben az időben és éppen Magyarországon hagyta ott önkényesen a Wehrmachtot, és vállalta tettével a nem pillanatokig tartó, de folytonos életveszélyt. Ahogyan magyar hősnek, a hazát jobban védőnek — sok más cselekvő ellenálló mellett — hajlamosabb vagyok azt a légvédelmi tüzért tekinteni, aki a pincében ült, és nem lőtt a támadó repülőkre Budapest ostromakor, mint azt, aki tűzben állva lőtt a lövegével. (Hiába, régtől fogva már ilyen bukfences a mi nemzeti történelmünk.) Végezetül még csak annyit: Sárhidai Gyula felpanaszolja, hogy nem igazolták az akkori hadi „eredményeket”. (Kérdem, ki igazolta volna, a náci hadvezetés?) S ezért kéri a részt vevő tüzérek és repülők segítő felvilágosítását. Furcsa esetet juttat ezzel az eszembe: egy-két évvel a háború befejezése után, jelentkezett egy náci tüzértiszt, és adatokkal bizonyította, hogy ő lőtte le Antoine de Saint- Exupéryt, a világhírű írót, valahol Korzika közelében. Ez a katona nem érezte, hogy vannak tettek, amelyeket kényszerből vagy kötelességteljesítésből végrehajt az ember a háborúban, de glorifikálásukat nem kívánhatja. A helytállásnak és a bátorságnak ugyanis több síkja van, és a tudománynak — többek között — az is a dolga, hogy rangsoroljon és különbséget tegyen közöttük. Morvay László: Somogyország 1981. JÚLUS 18. ZELK ZOLTÁN HÁTRAHAGYOTT VERSEIBŐL: Utcalámpák Az utcalámpák fénye, jaj, istenem, az utcalámpák fénye, ha kimegyek, ha éjszaka az utcalámpák lucskos fénykörébe, ha fény vakít, ha én senkit se látok, de látnak ők, tudják, most indulok seregeimmel elfoglalni a világot! 1974 Gyógyulás Mint két szó közt a rés, annyi az enyhülés de ami két szó, két betű közé éppen befér, néha de sok, mennyivel több az épphogy semminél. 1973 Még ne... Markoljál a tollba, még ne ess a földre, fogóddzál a szóba, el még ne zuhanjál, kapaszkodj a szóba, földön még és nem alatta ... 1976 Csak a tegnap Ne adja Isten senkinek, amit énnékem ad: lidérces éjszakák után csak a tegnapi nap — hát soha már a holnapot, mindig a tegnapot? s tegnapban szájig elmerülve örüljek, hogy vagyok? hogy még hogy még hogy még hogy még vagyok vagyok vagyok? 1975 Piedone — kispadost Külön ülnek a padokon a férfiak és a nők, mint a falusi református templomban. Estefelé óvakodnak le a környező tízemeletes szalagházak kisszobáiból, ahová fiaik-lányaik vagy az unokáik menekítették őket az elaggott falusi otthonokból. Nézik az ABC ajtaján oda-vissza hullámzó tömeget, kevés szóval beszélgetnek, leginkább az aratásról, a piaci árakról, az odahagyott príma kaszáról, kukoricamorzsolóról. Sokszor elmegyek mellettük. A szemem megpihen egy pirospozsgás arcú bácsi kék kötényén, gyerekkori emlékeket villant föl bennem a parasztembernek ez a nadrágkímélő — státust jelző? — ruhadarabja. Az öreg nyolcvannyolc éves, de hetvenötnek sem látszik, az egyik bölcsőde mindenese. A gyerekek meszsziről megismerik itt a téren is, papának hívják és tegezik. Az újonnan átadott lakásokban meghatározhatatlan létszámú családok laknak. A házaikat szanálták, s ide költözött a nagycsalád. A lakótelepen szétszóródtak másfél-két szobánként, de a nap legnagyobb részét most is együtt töltik. Az egyik néni először csak egy primitív deszkapadot ácsoltatott magának az építőmunkásokkal — kincsként mentette minden este a lépcsőfeljáró alá —, aztán a gyerekekkel egy valódi festett padot hozatott el a közeli buszmegállóból, s jó nagy lánccal a bejárati korláthoz bilincselte. Ezen üldögélnek most esténként, mint egykor a kispadon, mert kispadnak lennie kell, anélkül nem ház a ház. A szomszédos garázsban szövőszéket állított fel egy idősebb asszony, a kilencvenöt éves anyja küldette utána Nógrád megyéből. Rongyszőnyeget klaffogtat a „szádlán” minden este. Az időjárás, az éghajlat és az ember természetének összefüggésein akkor kezdtem tűnődni, amikor beköszöntött ez a forróság. Mindenkit valami eufóriás hangulat kerített hatalmába, senki sem akart lefeküdni esténként. A bérházak ablakaiban még tizenegy órakor is lógtak az emberek, beszélgető, hangoskodó csoportok alakultak ki a parkban egy-egy pad körül. Ha nem volna szentségtörés nálunk, még a gitárt is megpendítette, a harmonikát is meghúzta volna valaki. Így azonban csak az innen is, onnan is fölhangzó nevetés, a nyitott ablakokból kibömbölő televízió kelt mediterrán hatást. Tőlünk délre ez a természetes, az ilyen hosszú és meleg este, ezért zárnak be délben az üzletek, irodák, s nyitnak ki este hatkor, hétkor megint. A nagy forróságban kinek is volna kedve délután dolgozni? S lám, mi is milyen hamar déliekké tudunk válni, ha csak néhány napra is, ha állandósul a jó idő. Ha két-háromhetenként homokvihar söpörne át a városon, az utcákon, bizonyára megjelennének a pepita kefiják, az arab felkötők. Az arabokról jut eszembe: a minap Piedone leckéztette az egyiptomi gonoszokat harmincezres lakótelepünk első és mindmáig egyetlen kertmozijában. A hatszáz személyes nézőtérre is csak ő tudott volna bejutni. A kaput végül rendőröknek kellett elállniuk, mert a jegy nélkül maradtak fenyegető tömege nézett farkasszemet a jegyszedőkkel. Elöl ájultan szedtek ki egy kisfiút az embergyűrűből, bentről egy férfit kellett kitoloncolni, mert tíz forintért emelgette be a srácokat a kerítésen. Az üzemvezető elpanaszolta, hogy az egyik este csak kísérettel mert hazamenni, nehogy megverje a közönség, amiért esőben — vállalati utasításra — nem kezdte el a vetítést. Másnap száraz vihar volt — négyszáz ember nézte végig a filmet. Jó, Piedonét látni és meghalni... Érthető. De fölépült egy új lakónegyed, anélkül, hogy a emberek minimális esélyt kaptak volna arra, hogy az estéiket, otthonról kimozdulva, kulturáltan tölthessék. A városrész szemefénye, a majdani művelődési centrum épülget, de itt már egy évtizede laknak emberek! Azóta hány és hány langymeleg nyári este múlt el, s telt meg az utca lődörgőkkel, kocsmát keresőkkel. A városban tucatjával találhatók az amatőr együttesek, énekkarok, polbeaténekesek, népzenét játszó fiatalok, színjátszók, diaporámások, amatőrfilmesek. Utcasarok, terecske, zárt parkoló, iskolaudvar is van bőven. Mennyiből állna kitenni egy plakátot, hogy itt és itt este nyolc órakor bohózatot adnak elő, amott egy gitáros szólózik, holnapután pedig egy fúvósötös ad majd minihangversenyt? Erről aztán az is eszembe jut, hogy itt a nyári színházak, szabadtéri játékok évadja. Romok, tószínpadok, dómterek és várudvarok öltöznek díszletbe, s válnak közönségcsalogató reklámokká. Az emberek mesés fellépti díjakról suttognak, miközben leszurkolják — ha leszurkolják a jegyek száz forint körüli árát. Városok, megyék versenyeznek, ki tud nagyobb nyári csinnadrattával bevonulni a kultúratörténetbe. Aztán néhány hét múlva a színházi személyzet szabadságra vonul, s a sok ember, aki csak márciusban vagy októberben remélhet szakszervezeti beutalót, aki nyáron is dolgozik, a tévé elé ül, a söntéspulthoz áll vagy gumit rágcsál a köztereken. Ha már gitározni kezd vagy énekelni, lavór vizet öntenek a fejére, jobb esetben lepisszegik vagy kigúnyolják. Pedig csak egy lépést kellene tenni a nyári színházaktól a ház elé láncolt padok felé. Persze, tudom, nem vagy-vagy kérdése ez, hiszen szükség van a nyári színházi estékre is. De vajon mindenki azért pofozkodik-e a kertmoziban, mert Piedone legújabb kalandfilmje nélkül el sem tudna aludni? Havasi János