Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-04 / 27. szám - E. Szabó István: A kritikus • kép (5. oldal) - Miskolczi Miklós: Herkules - kalucsniban • tárca (5. oldal) - Bodnár György: Elődünk, Bálint György • évforduló • Hetvenöt éve született Bálint György (5. oldal)
A gondolatig, hogy hátrányos helyzetű korosztály tagja vagyok, sokszor eljutottam. Mielőtt azonban egyszer is megírtam volna, mindig lebeszéltem magam. Vegyes összetételű társaságomban ugyanis hamar kiderült, hogy nem egyedül sírnék. Minden korosztály (évjárat), minden szakma, minden lelkiállapot, minden családi helyzet és státus, minden érdeklődés és érdekeltség alapján elkülöníthető — és elkülönülő — csoport tagjai hátrányos helyzetűnek hiszik/tudják magukat. A megfigyelést erősítendő, hadd idézzek egy tanulmányt, amely szerint a saját anyagi helyzet megítélésében borúlátó vélemények vannak túlsúlyban. Az emberek az ország (tehát mások) ayagi helyzetét messze jobbnak hiszik, mint a sajátjukét. Ennyi összecsengő tapasztalat után némi kajánsággal kezdtem figyelni, hogy ki, milyen megközelítésből, milyen indokok szerint, hányféle meggondolásból keresi a maga hátrányait, hogyan akarja és tudja bizonyítani másoknak és nyilván önmagának is, saját handicap-jét. ::::s Mások igyekezetét látva a magamban felfedezett, átélt, fordulatosan kimunkált és könnyeztető hátrányos helyzetről szép lassan lemondtam. Nem szívesen csatlakozom a hadhoz. Én a fényes szelek nemzedéke mögött nőttem fel, mindig csak másodhegedűs lehettem, s egy ideig „reménység”. A nagy nemzedék lassú kopásával, távozásával (mint jó negyvenes) viszont már nem vagyok hosszú megoldást jelentő utánpótlás. Mögöttem sorakoznak a frissebb tudású, jól képzett, már tapasztaltnak számító, de még fiatal harmincasok. Nem beszélve arról, hogy a nagy feladatokra várva talán valóban megkoptam, elfáradtam, el is kedvetlenedtem. Gondolom, senki sem emelne vétót, ha hódolván a divatnak, most ünnepélyesen hátrányos helyzetűvé nyilvánítanám magam. Mások is megteszik ezt Lássuk azonban, hogy ők, mások, miért érzik magukat hátrányos helyzetben? Persze, nem azok körét akarom felvázolni, akiket valóban sújt az élet: az alacsony jövedelműeket az iskolázatlanokat, a lakásnélkülieket, a betegeket, a rokkantakat, az öregeket, a deviáns környezetben élőket. Ők nem deklarálják helyzetüket untig, sőt nagy a valószínűsége, hogy magukban sem tudatosítják. A hátrányokat megkeresni, felemlegetni és persze, felnagyítani azok között divat, akik a mai magyar valóságot alapul véve tehetősek, szép reményűek, iskolázottak, lakásuk van (vagy már volt), fiatalok, egészségesek és ösztönző környezetben élnek. Soha nem venném a bátorságot, hogy társaságomat társadalmi átlagnak nyilvánítsam. Ezért hangsúlyozom, hogy csak az ismerőseimet veszem sorba. Talán mégsem egyedi és eredeti a kép, hogy sok baráti társaság, ismeretségi kör van szerte e hazában, amelyek tagjait szintúgy formázza a következő felsorolás. Hi Társaságomban a mérnököket az nyomasztja, hogy nem intézetben hanem gyárban dolgoznak; a színésznő kedélybeteg, mert egész szezonban csak egy főszerepet kapott; a tanárt sújtja, hogy hivatásának nincs presztízse; a filmrendezőt, hogy csak kisfilmeket gyárthat, és első játékfilmjére nem kapott 30 milliós bizalmat. Egyébként köszönik, jól vannak, csak hát, mint látható, hátrányos helyzetűek. Hátrányos helyzetűnek tudja magát továbbá: aki jól keres, mert kerülgeti az elidegenedés veszélye; aki keveset keres, mert nem tud felzárkózni a fogyasztásban;a huszonéves lány, mert nincs férje; a huszonéves asszony, mert minek ment férjhez; a férfiak általában, mert minek nősültek; aki elvált, mert magányos; aki nem vált el, mert soha sem lehet egyedül. Hátrányos helyzetén borong barátom, a sikeres, mert a siker követelőző, most már bizonyítani kell; küzdőképes barátom szerint piti célokért kell hajtani; tehetséges kollégám tálentumának nagyobb elismeréséért nyavalyog. És akkor még nem szóltam a lustákról, a sikertelenekről, a tehetségtelenekről. Apropó, tehetségtelenek! A hátrányos helyzet számukra jelent igazán nagy lehetőségeket. Hangsúlyozásával — legalábbis látszatra — végre közös platformra kerülnek a tehetségesekkel, akik más utakon ugyan, de szintén elérkeztek, úgymond, hátrányaik felismeréséhez. Miért lett divat a hátrányos helyzet hangsúlyozása? Anélkül, hogy mélypszichés okát elemezni tudnám, csak megemlítem, hogy a személyes deprimáltság gyakran éppen akkor kap hangsúlyt, amikor megnő a kitörésre, az önmegvalósításra való lehetőség. Más szóval, amikor mások, sokak munkáját, működését, életét kilépésként, teljesítményként, érvényesülésként kell regisztrálni. A handicap agyonhangsúlyozása tehát magyarázat (ha nem mentegetőzés!) arra, hogy ki miért él, dolgozik, jót-fut, szeret és nem szeret, nyilatkozik és nyavalyog, úgy, ahogy teszi és ahogy tisztult órán maga is kevésnek/nevetségesnek tartja. A társadalom figyelme mostanában megújuló módon és az eddigiektől eltérő nyilvánossággal fordul a valóban hátrányos helyzetben élők felé. Az indokolt társadalmi gondoskodás és figyelem is felhajtó erőként hat a képzelgésekre. Ha másért nem, hát azért, mert hátrányos helyzetünk felfedeztetése időlegesen kényelmesebb, mint a küzdés maga. Végül pedig, sok hátrányérzetnek alighanem a mérce önkényes és szubjektív kiválasztása az oka. A mintaként kiszemelt réteg, csoport, személy ugyanis mindentől függetlenül eldöntheti, hogy hozzá képest én minek érezzem magam: Herkulesnek, Onassisnak, Alain Delonnak avagy egérnek, szürke csuklyával, kalucsniban ült. A relatív vagy képzelt hátrányos helyzetek korántsem olyan veszélytelenek, mint amilyen mulatságosak egy házibulin a sokadik pohár pezsgő után. A marginális életérzés ugyanis sajátos életvezetést eredményezhet. A valóban nehéz körülmények között élők többségében megvan a szándék — ha a végrehajtáshoz szükséges erő és lehetőség nem is mindig — a kitörésre, a fölemelkedésre. A képzelt helyzetek hordozóira viszont alkalmasint inkább az önsorsrontás, a tudatosan keresett beszűkülés, a látványos kivonulás, az informális csoportokba verődés jellemző. És ilyenkor már odáig jutnak, hogy csak nyavalyognak, így siratja magát a kezdetben még szubjektív mércével mérhető és relatíve kimutatható hátrány. Jómagam ezért mondtam le róla. Talán még idejében. Mielőtt mások mondanának le rólam. MISKOLCZI MIKLÓS: HERKULES - KALUCSNIBAN -V . E. Szabó István: A kritikus KRAMBÉI 1981. JÚLIUS 4. ELŐDÜNK, BÁLINT GYÖRGY Születésénél? hetvenötödik évfordulóján Bálint György emlékét kellene idéznem, de az alkalomhoz illő ünnepélyes szavakat mindig kiűzi fejemből egy nem is olyan régi vita az esszéről és az irodalmi publicisztikáról. Annak idején Bálint György a harcos publicisztika példája volt, s egyszersmind az esszé ellenképe. A két műfaj szembeállítása azonban az esszé lefokozott értelmezésére épült, s olyan ellentétpárt feltételezett, melynek egyik pólusán a szellemi harc, a másikon pedig a lírában feloldott gondolat állt Tévedés lett volna tehát Bálint Györgyöt az esszéíró nemzedék tagjai közt látni? S páratlan következetessége, mely kétségtelen, kiszakítható-e a forradalom utáni útkeresésből, a század botrányának élményéből s egy újabb világháború előtörténetéből? Nemcsak a két világháború közötti irodalmi élet tényei mondanak ennek ellent, hanem Bálint György irodalomszemléletének fordulói is. Hiszen afölött sohasem volt vita, hogy ő — Lukács György és Révai József mellett — azért nyithatott önálló utat a marxista kritika történetében, mert belülről követte végig a polgári liberális szemlélet logikáját, s a végső konzekvenciák vállalásával jutott el a szocializmus igazságáig. De ezen az úton sokáig elfyütt haladt az esszéíró nemzedékkel, s annak műfajteremtő gondjaiban is osztozott. A két világháború közötti magyar esszéírók máig élő hatását nem lehet csupán vonzó stílusukkal magyarázni: műfaj választásukat olyan igény határozta meg, milyet a kor legidőszerűbb gondjai diktáltak. A magyar esszéművészetnek már előbb is volt két nagy korszaka: a 19. század második felében és a Nyugat hőskorában Gyulait, Keményt és Szalayt a tudományban rejlő erkölcsformáló, világnézet-alakító lehetőségek késztették az esszé művészi hatásának kiaknázására. A nyugatosok esszéi pedig az irodalmi megújulás önigazoló iratai és a felszabadult egyéniség friss és fölényes eszmejátékai. A harmincas évek magyar esszéje bizonyára figyelt ugyan az elődök eredményeire, de új forrásból táplálkozott. A szó eredeti jelentése öltött benne testet: kísérlet volt. A tájékozódás izgatott kényszere hajtotta, s erre egy-egy szaktudomány nem adott módot Művelői látták egy világ összeomlását, szorongva néztek a jövőbe, már elégedetlenek voltak a benyomásokkal és a részletekkel, de bizalmatlanul gondoltak vissza az összefüggéseket magyarázó öröklött rendszerekre is, tehát szét akartak tekinteni akkor is, ha maguknak kellett megépíteniök a kilátókat Nemcsak az intellektuális szomjúság irányította ezt a kockázatos tájékozódásvágyat, hanem a kusza kor és a kilátástalan jövő is. Azok az esszéírók, akik tudatosan választották műfajukat, valamennyien erről beszélnek. Németh László vallomása például meghatározás is: „Körhintán Homérosz sem tudott volna énekelni. Meg kellett elébb állítani a forgó örvényt ... Szétnézni, égtájakat keresni, a földet, ahova kidobott, körüljárni. Ezt tette az utolsó évtizedben a magyar tanulmányírás.” És Cs. Szabó László metaforája is a világ bizonytalanságát és a tájékozódásvágyat fejezi ki: „Reng a föld... az irodalom kihúzódik a szilárd, átfogó alapformákból. A csillagok alá megy, tájékozódni... Az esszé etizálódik, a Politika és a Költészet szövetségéből meríti erejét.” Íme, Bálint György korának esszéje, amely tehát irodalmi publicisztikának is nevezhető. Amint Bálint György harcos cikkeiben is, valójában az esszé mini-változata születik meg. A közös nevező azonban a műfajválasztásban megnyilatkozó gond és útkeresés. Bálint György életművének lényege az az önként vállalt harc és intellektuális következetesség, amely nemcsak a magyar irodalmi gondolkodás egyik, legélőbb műhelyébe vezet vissza, hanem eljuttat abba a közegbe is, amely szellemi és morális értékeit megszülte és öntörvényű útján elindította. Nem az ünnepélyes megemlékezésnek, hanem a hétköznapok történeti gondolkodásának kell feltennie a kérdést: hogyan nyílhatott meg egy világ a mi múltunkban, amelyet kasztok, eszmék és ál-eszmék szigorú határai szabdaltak keresztül-kasul? Mert Bálint György világa nyitott világ volt, életművének máig sugárzó csodája éppen az, hogy a korproblémák becsületes végiggondolása vezette el a mai Magyarország előtörténetéhez. Már fiatalkori szabadverseinek intellektuális és zaklatott hangja is egyre izgatottabb és általánosabb feszültséget sugallt: fiatal költőként sivárnak érezte külvilágát, nemzedékét pedig céltalannak és kisemmizettnek. Már ekkor felmérte, hogy a nyomasztó helyzetből az egyén számára két út mutatkozik: „Igyekezhet a tartalmatlanná vált körülmények fölé kerekedni és a fennálló hátrányos emberi kapcsolatokat előnyösebb emberi kapcsolatokká átépíteni. Ez a lázadás. A másik út, gőgösen hátat fordítani a társadalomnak, magába vonulni, szemlélődéssel vigasztalódni. Elz a menekülés.” Amikor a húszas évek végén a költői útkeresés után az irodalmi publicisztikában Bálint György megtalálta igazi műfaját, fejlődése hihetetlenül meggyorsult, s nemcsak a lázadásig vezetett el, hanem a lázadás energiáinak történelemformáló erővé való fegyelmezéséig is. Olyasmi történt vele, mint az Új Versek Adyjával, aki költői minőséggé és vezérmotívummá tette azt a társadalmi indulatot, amely addig csak cikkeiben nyilatkozott meg. Bálint György útja azonos irányú volt, bár a verstől a publicisztikáig vezetett. A publicista azután hamar felismeri, hogy az adott világ bírálata csak kiindulópont lehet: hamar rátalál a valóságos ütközőpontra, vállalja a következtetést, s új, pozitív eszmék ellentámadásával váltja fel a bírálatot. így lesz írásainak és gondolatmenetének fő témája a fasizmus és a szocializmus. „A fasizmus primitív rendet jelent — írja. — A munkatáborok és a korbács rendjét... Van olyan rend is, mely a szabadság megőrzését szolgálja.” De nem elégszik meg a veszedelmes jelek leltározásával és magyarázatával: hátra is és előre is tekint; megvallatja a múltat — hogyan engedhette annyi nép elhatalmasodni maga felett az embertelen erőt —, és új magatartást sürget a jövő védelmére. Következtetése: a passzív humanizmusra hárul a történelmi felelősség, tehát a jövő harcos szellemet kíván. Ezért nő írásaiban szimbólummá Settembrini úr és megteremtője, Thomas Mann. Végigjárja e logika útját, s tudja, hogy ha az író valóban tevékenyen akar részt venni a világ eltorzult arculatának megváltoztatásában, küzdelme nem lehet magányos és nem lehet csupán védekezés. Vállalja tehát a szocializmus ügyét is. A harmincas években már nyílt szókkal hirdeti: „A békés Settembrini úrnak fel kell tennie harcos őseinek carbonarisüvegét.” S akár magáról is megírhatta volna, amit Malraux hőseiről megírt: „Megszűnnek polgárok lenni abban a pillanatban, mikor levonják elvont erkölcsi gondolatmeneteik utolsó konzekvenciáit” Bálint György életműve csonka, de torzó volta is azt bizonyítja, hogy felismeréseinek birtokában a rendszerezéshez is meg lett volna az ereje. Apró remekműveinek továbbításában azonban meggátolta a munkaszolgálatos sors és a fájdalmasan korai halál. Hátrahagyott értéke tragikus sorsával is dacol: életműve a magyar irodalmi gondolkodás egyik legtisztább levegőjű magaslata. Bodnár György