Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám - E. Szabó István: A kritikus • kép (5. oldal) - Miskolczi Miklós: Herkules - kalucsniban • tárca (5. oldal) - Bodnár György: Elődünk, Bálint György • évforduló • Hetvenöt éve született Bálint György (5. oldal)

A gondolatig, hogy hátrányos helyzetű korosztály tagja vagyok, sokszor eljutottam. Mielőtt azon­ban egyszer is megírtam volna, mindig lebeszéltem magam. Ve­gyes összetételű társaságomban ugyanis hamar kiderült, hogy nem egyedül sírnék. Minden korosztály (évjárat), minden szakma, minden lelkiállapot, minden családi hely­zet és státus, minden érdeklődés és érdekeltség alapján elkülöníthető — és elkülönülő — csoport tagjai hátrányos helyzetűnek hiszik/tud­­ják magukat. A megfigyelést erő­sítendő, hadd idézzek egy tanul­mányt, amely szerint a saját anya­gi helyzet megítélésében borúlátó vélemények vannak túlsúlyban. Az emberek az ország (tehát mások) ayagi helyzetét messze jobbnak hi­szik, mint a sajátjukét. Ennyi összecsengő tapasztalat után némi kajánsággal kezdtem fi­gyelni, hogy ki, milyen megközelí­tésből, milyen indokok szerint, hányféle meggondolásból keresi a maga hátrányait, hogyan akarja és tudja bizonyítani másoknak és nyilván önmagának is, saját han­dicap-jét. ::::s Mások igyekezetét látva a ma­gamban felfedezett, átélt, fordula­tosan kimunkált és könnyeztető hátrányos helyzetről szép lassan lemondtam. Nem szívesen csatla­kozom a hadhoz. Én a fényes sze­lek nemzedéke mögött nőttem fel, mindig csak másodhegedűs lehet­tem, s egy ideig „reménység”. A nagy nemzedék lassú kopásával, távozásával (mint jó negyvenes) viszont már nem vagyok hosszú megoldást jelentő utánpótlás. Mö­göttem sorakoznak a frissebb tu­dású, jól képzett, már tapasztaltnak számító, de még fiatal harminca­sok. Nem beszélve arról, hogy a nagy feladatokra várva talán való­ban megkoptam, elfáradtam, el is kedvetlenedtem. Gondolom, senki sem emelne vétót, ha hódolván a divatnak, most ünnepélyesen hát­rányos helyzetűvé nyilvánítanám magam. Mások is megteszik ezt Lássuk azonban, hogy ők, mások, miért érzik magukat hátrányos helyzetben? Persze, nem azok kö­rét akarom felvázolni, akiket va­lóban sújt az élet: az alacsony jö­vedelműeket az iskolázatlanokat, a lakásnélkülieket, a betegeket, a rokkantakat, az öregeket, a de­viáns környezetben élőket. Ők nem deklarálják helyzetüket untig, sőt nagy a valószínűsége, hogy maguk­ban sem tudatosítják. A hátrányo­kat megkeresni, felemlegetni és persze, felnagyítani azok között divat, akik a mai magyar valósá­got alapul véve tehetősek, szép reményűek, iskolázottak, lakásuk van (vagy már volt), fiatalok, egészségesek és ösztönző környezet­ben élnek. Soha nem venném a bátorságot, hogy társaságomat társadalmi át­lagnak nyilvánítsam. Ezért hang­súlyozom, hogy csak az ismerősei­met veszem sorba. Talán mégsem egyedi és eredeti a kép, hogy sok baráti társaság, ismeretségi kör van szerte e hazában, amelyek tag­jait szintúgy formázza a követke­ző felsorolás. Hi Társaságomban a mérnököket az nyomasztja, hogy nem intézetben hanem gyárban dolgoznak; a szí­nésznő kedélybeteg, mert egész szezonban csak egy főszerepet ka­pott; a tanárt sújtja, hogy hivatá­sának nincs presztízse; a filmren­dezőt, hogy csak kisfilmeket gyárt­hat, és első játékfilmjére nem ka­pott 30 milliós bizalmat. Egyébként köszönik, jól vannak, csak hát, mint látható, hátrányos helyzetűek. Hát­rányos helyzetűnek tudja magát to­vábbá: aki jól keres, mert kerül­geti az elidegenedés veszélye; aki keveset keres, mert nem tud fel­zárkózni a fogyasztásban;a huszon­éves lány, mert nincs férje; a hu­szonéves asszony, mert minek ment férjhez; a férfiak általában, mert minek nősültek; aki elvált, mert magányos; aki nem vált el, mert soha sem lehet egyedül. Hátrányos helyzetén borong barátom, a sike­res, mert a siker követelőző, most már bizonyítani kell; küzdőképes barátom szerint piti célokért kell hajtani; tehetséges kollégám tálen­­tumának nagyobb elismeréséért nyavalyog. És akkor még nem szól­tam a lustákról, a sikertelenekről, a tehetségtelenekről. Apropó, te­hetségtelenek! A hátrányos hely­zet számukra jelent igazán nagy lehetőségeket. Hangsúlyozásával — legalábbis látszatra — végre közös platformra kerülnek a tehetsége­sekkel, akik más utakon ugyan, de szintén elérkeztek, úgymond, hát­rányaik felismeréséhez. Miért lett divat a hátrányos hely­zet hangsúlyozása? Anélkül, hogy mélypszichés okát elemezni tud­nám, csak megemlítem, hogy a sze­mélyes deprimáltság gyakran ép­pen akkor kap hangsúlyt, amikor megnő a kitörésre, az önmegvaló­sításra való lehetőség. Más szóval, amikor mások, sokak munkáját, működését, életét kilépésként, tel­jesítményként, érvényesülésként kell regisztrálni. A handicap agyonhangsúlyozása tehát magya­rázat (ha nem mentegetőzés!) arra, hogy ki miért él, dolgozik, jót-fut, szeret és nem szeret, nyilatkozik és nyavalyog, úgy, ahogy teszi és ahogy tisztult órán maga is kevésnek/ne­­vetségesnek tartja. A társadalom figyelme mostaná­ban megújuló módon és az eddi­giektől eltérő nyilvánossággal for­dul a valóban hátrányos helyzet­ben élők felé. Az indokolt társadal­mi gondoskodás és figyelem is fel­hajtó erőként hat a képzelgésekre. Ha másért nem, hát azért, mert hátrányos helyzetünk felfedezteté­se időlegesen kényelmesebb, mint a küzdés maga. Végül pedig, sok hátrányérzetnek alighanem a mér­ce önkényes és szubjektív kiválasz­tása az oka. A mintaként kiszemelt réteg, csoport, személy ugyanis min­dentől függetlenül eldöntheti, hogy hozzá képest én minek érezzem ma­gam: Herkulesnek, Onassisnak, Alain Delonnak avagy egérnek, szürke csuklyával, kalucsniban­ ült. A relatív vagy képzelt hátrányos helyzetek korántsem olyan veszély­telenek, mint amilyen mulatságo­sak egy házibulin a sokadik pohár pezsgő után. A marginális életér­zés ugyanis sajátos életvezetést eredményezhet. A valóban nehéz körülmények között élők többségé­ben megvan a szándék — ha a vég­rehajtáshoz szükséges erő és lehe­tőség nem is mindig — a kitörés­re, a fölemelkedésre. A képzelt helyzetek hordozóira viszont alkal­masint inkább az önsorsrontás, a tudatosan keresett beszűkülés, a lát­ványos kivonulás, az informális csoportokba verődés jellemző. És ilyenkor már odáig jutnak, hogy csak nyavalyognak, így siratja ma­gát a kezdetben még szubjektív mércével mérhető és relatíve kimu­tatható hátrány. Jómagam ezért mondtam le ró­la. Talán még idejében. Mielőtt mások mondanának le rólam. MISKOLCZI MIKLÓS: HERKULES - KALUCSNIBAN -V . E. Szabó István: A kritikus KRAMBÉI 1981. JÚLIUS 4. ELŐDÜNK, BÁLINT GYÖRGY Születésénél? hetvenötöd­ik év­fordulóján Bálint György emlé­két kellene idéznem, de az alka­lomhoz illő ünnepélyes szavakat mindig kiűzi fejemből egy nem is olyan régi vita az esszéről és az irodalmi publicisztikáról. An­nak idején Bálint György a har­cos publicisztika példája volt, s egyszersmind az esszé ellenképe. A két műfaj szembeállítása azon­ban az esszé lefokozott értelme­zésére épült, s olyan ellentétpárt feltételezett, melynek egyik pó­lusán a szellemi harc, a mási­kon pedig a lírában feloldott gon­dolat állt Tévedés lett volna te­hát Bálint Györgyöt az esszéíró nemzedék tagjai közt látni? S páratlan következetessége, mely kétségtelen, kiszakítható-e a for­radalom utáni útkeresésből, a század botrányának élményéből s egy úja­bb világháború előtörté­netéből? Nemcsak a két világ­háború közötti irodalmi élet té­nyei mondanak ennek ellent, ha­nem Bálint György irodalom­szemléletének fordulói is. Hiszen afölött sohasem volt vita, hogy ő — Lukács György és Révai Jó­zsef mellett — azért nyithatott önálló utat a marxista kritika történetében, mert belülről kö­vette végig a polgári liberális szemlélet logikáját, s a végső konzekvenciák vállalásával ju­tott el a szocializmus igazsá­gáig. De ezen az úton sokáig elfyütt haladt az esszéíró nemze­dékkel, s annak műfajteremtő gondjaiban is osztozott. A két világháború közötti ma­gyar esszéírók máig élő hatását nem lehet csupán vonzó stílusuk­kal magyarázni: műfaj választá­sukat olyan igény határozta meg, milyet a kor legidőszerűbb gond­jai diktáltak. A magyar esszé­­művészetnek már előbb is volt két nagy korszaka: a 19. század második felében és a Nyugat hős­korában Gyulait, Keményt és Szalayt a tudományban rejlő er­kölcsformáló, világnézet-alakító lehetőségek késztették az esszé művészi hatásának kiaknázására. A nyugatosok esszéi pedig az irodalmi megújulás önigazoló ira­tai és a felszabadult egyéniség friss és fölényes eszmejátékai. A harmincas évek magyar esszéje bizonyára figyelt ugyan az elő­dök eredményeire, de új forrás­ból táplálkozott. A szó eredeti jelentése öltött benne testet: kí­sérlet volt. A tájékozódás izga­tott kényszere hajtotta, s erre egy-egy szaktudomány nem adott módot Művelői látták egy világ összeomlását, szorongva néztek a jövőbe, már elégedetlenek voltak a benyomásokkal és a részletek­kel, de bizalmatlanul gondoltak vissza az összefüggéseket magya­rázó öröklött rendszerekre is, te­hát szét akartak tekinteni akkor is, ha maguknak kellett megépí­­teniök a kilátókat Nemcsak az intellektuális szomjúság irányí­totta ezt a kockázatos tájékozó­dásvágyat, hanem a kusza kor és a kilátástalan jövő is. Azok az esszéírók, akik tudatosan válasz­tották műfajukat, valamennyien erről beszélnek. Németh László vallomása például meghatározás is: „Körhintán Homérosz sem tudott volna énekelni. Meg kel­lett elébb állítani a forgó ör­vényt ... Szétnézni, égtájakat ke­resni, a földet, ahova kidobott, körüljárni. Ezt tette az utolsó év­tizedben a magyar tanulmány­­írás.” És Cs. Szabó László meta­forája is a világ bizonytalansá­gát és a tájékozódásvágyat feje­zi ki: „Reng a föld... az iroda­lom kihúzódik a szilárd, átfogó alapformákból. A csillagok alá megy, tájékozódni... Az esszé etizálódik, a Politika és a Költé­szet szövetségéből meríti erejét.” Íme, Bálint György korának esszéje, amely tehát irodalmi publicisztikának is nevezhető. Amint Bálint György harcos cik­keiben is, valójában az esszé mi­ni-változata születik meg. A közös nevező azonban a mű­fajválasztásban megnyilatkozó gond és útkeresés. Bálint György életművének lényege az az ön­ként vállalt harc és intellektuá­lis következetesség, amely nem­csak a magyar irodalmi gondol­kodás egyik, legélőbb műhelyébe vezet vissza, hanem eljuttat ab­ba a közegbe is, amely szellemi és morális értékeit megszülte és öntörvényű útján elindította. Nem az ünnepélyes megemlékezésnek, hanem a hétköznapok történeti gondolkodásának kell feltennie a kérdést: hogyan nyílhatott meg egy világ a mi múltunkban, ame­lyet kasztok, eszmék és ál-esz­mék szigorú határai szabdaltak keresztül-kasul? Mert Bálint György világa nyitott világ volt, életművének máig sugárzó cso­dája éppen az, hogy a korprob­lémák becsületes végiggondolása vezette el a mai Magyarország előtörténetéhez. Már fiatalkori szabadverseinek intellektuális és zaklatott hangja is egyre izgatottabb és általáno­sabb feszültséget sugallt: fiatal költőként sivárnak érezte külvi­lágát, nemzedékét pedig célta­lannak és kisemmizettnek. Már ekkor felmérte, hogy a nyomasz­tó helyzetből az egyén számára két út mutatkozik: „Igyekezhet a tartalmatlanná vált körülmények fölé kerekedni és a fennálló hát­rányos emberi kapcsolatokat elő­nyösebb emberi kapcsolatokká átépíteni. Ez a lázadás. A másik út, gőgösen hátat fordítani­ a tár­sadalomnak, magába vonulni, szemlélődéssel vigasztalódni. Elz a menekülés.” Amikor a húszas évek végén a költői útkeresés után az irodalmi publicisztikában Bálint György megtalálta igazi műfaját, fejlődése hihetetlenül meggyorsult, s nemcsak a láza­dásig vezetett el, hanem a láza­dás energiáinak történelemfor­­máló erővé való fegyelmezéséig is. Olyasmi történt vele, mint az Új Versek Adyjával, aki költői minőséggé és vezérmotívummá tette azt a társadalmi indulatot, amely addig csak cikkeiben nyi­latkozott meg. Bálint György út­ja azonos irányú volt, bár a vers­től a publicisztikáig vezetett. A publicista azután hamar felisme­ri, hogy az adott világ bírálata csak kiindulópont lehet: hamar rátalál a valóságos ütközőpontra, vállalja a következtetést, s új, po­­­zitív eszmék ellentámadásával váltja fel a bírálatot. így lesz írásainak és gondolatmenetének fő témája a fasizmus és a szo­cializmus. „A fasizmus primitív rendet jelent — írja. — A mun­katáborok és a korbács rend­jét... Van olyan rend is, mely a szabadság megőrzését szolgálja.” De nem elégszik meg a vesze­delmes jelek leltározásával és magyarázatával: hátra is és előre is tekint; megvallatja a múltat — hogyan engedhette annyi nép el­hatalmasodni maga felett az em­bertelen erőt —, és új magatar­tást sürget a jövő védelmére. Kö­vetkeztetése: a passzív humaniz­musra hárul a történelmi felelős­ség, tehát a jövő harcos szelle­met kíván. Ezért nő írásaiban szimbólummá Settembrini úr és megteremtője, Thomas Mann. Végigjárja e logika útját, s tud­ja, hogy ha az író valóban tevé­kenyen akar részt venni a világ eltorzult arculatának megváltoz­tatásában, küzdelme nem lehet magányos és nem lehet csupán védekezés. Vállalja tehát a szo­cializmus ügyét is. A harmincas években már nyílt szókkal hir­deti: „A békés Settembrini úr­nak fel kell tennie harcos ősei­nek carbonari­süvegét.” S akár magáról is megírhatta volna, amit Malraux hőseiről megírt: „Meg­szűnnek polgárok lenni abban a pillanatban, mikor levonják el­vont erkölcsi gondolatmeneteik utolsó konzekvenciáit” Bálint György életműve csonka, de torzó volta is azt bizonyítja, hogy felismeréseinek birtokában a rendszerezéshez is meg lett volna az ereje. Apró remekmű­veinek továbbításában azonban meggátolta a munkaszolgálatos sors és a fájdalmasan korai ha­lál. Hátrahagyott értéke tragikus sorsával is dacol: életműve a magyar irodalmi gondolkodás egyik legtisztább levegőjű ma­gaslata. Bodnár György

Next