Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-23 / 51-52. szám - Jókai Anna: Tavaszi hó • széppróza | elbeszélés (29. oldal) - Molnár Gabriella: Cirkusz • kép (29. oldal) - Apáti Miklós: Játszótérépítők • vers (29. oldal)

JÓKAI ANNA: Váratlanul jött az áprilisi havazás a szürkésbarna, jel­legéből kivetkezett tél után. Egészen estig úgy látszott, ez is csak olyan nap, mint ekkortájt a többi: felhővel, széllel és néhány gyorsan elnyelt fényvillanással. Vagyis szabályosan szeszélyes, szimplán idegesítő. A program is ehhez igazodott: a gimnázium vertikális ifjúsági szervezetei meghirdették szokásos délutáni összejöveteleiket, két csoportnak, a pince­klubban. A „Dinoszaurusz” és a „Galaktika” tagjai el is jöttek, hiányos létszámmal, de az egymás iránti kellemesen feszítő ellenszenvvel. Ezt nevezték „nemes versengésnek”. A „dinoszauruszok” történelmi érdeklődésből, a „galak­­tikusok” a fantasztikumhoz vonzódva társultak együvé, a múlt, illetve a jövő kutatását tekintették külön feladatuk­nak. A valóságban úgyis csak a jelen apró-cseprő bajaira futotta, az éppen aktuális hivatalos ügyek fölzabálták az időt. A megkülönböztető jelölés teljesen felesleges volt. A hiányzó tartalmat a föl-föllángoló, ügyesen leplezett és igazi ok nélküli (ezért oly szórakoztató) gyűlölködés helyettesí­tette. Remekül értettek ahhoz, hogy egymás munkájában fölfedezzék a hibát, s az eredményeket kölcsönösen l­ekicsi­nyeljék. Mindezt azonban, mentségükre, mellékesen művel­ték, lekötötte őket a sport, a buli és bármily hihetetlen: a tanulás. Itt sokat kellett tanulni. Kiemelt iskola volt, a ta­nári kar ragaszkodott hozzá, hogy érettségi után csupa elit fej épüljön be a világba: egyetem, aztán kutatólabor, mű­vészi karrier, politikai pálya — itt senki nem adta ennél alább. Kivételes szerencse és kivételes protekció kellett ahhoz, hogy ifjabb Kerék Jóskát négy évvel ezelőtt fölvegyék ebbe a gimnáziumba. Egyetlen objektív érv szólt mellette: a nyolc általános végig színjeles bizonyítványa. Származása azonban a lehető legelőnytelenebb, anyja manikűrös, apja pedikűrös, igaz, már mindkettő szövetkezetben. De minden rosszban van valami jó: idősebb Kerék Jóskához járt az igazgató, rendszeres kezelésre, kényes benőtt körömmel ortopéd lá­­baujján. Egy ilyen benőtt köröm nagy disznóságokra képes, szakszerű ápolása majdnem orvosi munka. Pancser kézből mehet is a vendég egyenest a sebészetre, körömleválasztás és egyéb szörnyűségek... Idősebb Kerék Jóska az igazga­tónak mindezt szerény öntudattal, de többször is emlegette. Az igazgató ezek után fogadta a fiút, elbeszélgetett vele, so­kallta ugyan az ifjabb Kerék szokatlan individualizmusra mutató egyes szám első személyű, nagy nyomatékkal ejtett, ragozott formába rejtett személyes névmásait (az én véle­ményem, ami engem illet, ami nekem fontos, én úgy gondo­lom, ami az enyém, azt keresem), de mire való a kollektíva? Ha nem az ilyen vadhajtások lenyesegetésére éppen? — Csak óvatosan, Jóska mester — mondta hát, miköz­ben föláztatott lábát az apa ölébe helyezte —, a húsból ki ne vágjon... Átvesszük a gyereket. Tehetséges. Kerék Jóska harmadikig tartotta a kitűnőt, harmadik­ban azonban megbolondult, a matematikára, fizikára és a magyarra vetette magát, e tárgyakból túlszárnyalta a taná­rait is; a többiből viszont ímmel-ámmal, csak a közepes és a jó erejéig produkált. — Rejtély — mondta az igazgató és félénken vissza­visszahúzta a lábujját idősebb Kerék csipeszfogója elől —, nincs ebben logika, Jóska mester ... mert hogy külön humán érdeklődés vagy fordítva: tipikus. De ez a káosz, innen is, onnan is választott valamit... ! Ez csak makacsság, jellem­beli anarchia. Ma különösen érzékeny a körmöm, Jóskám. — Az átmenetet érzi, igazgató úr. Váltás. Melegfront vagy még hidegebb. A gyereket pedig majd kézbeveszem. Könnyelmű ígéret. — Ti azt hiszitek, én is kuncsaft vagyok — mondja Jóska. — Anya finom bőrollócskával körülcsipkézne, te pe­dig pengével kaparnál le rólam minden keményedést. Aztán jöhet a reszelés, simára! — Ugyan — csitította Micus anyu —, csak arra kérlek, csinálj úgy ... mintha jobban érdeklődnél... legalább csi­nálj úgy! — Nem — ellenkezett Jóska apu —, semmi színlelés. Változtass a karaktereden, amíg fiatal vagy és hajlékony, addig. — Hát nem pontosan definiáltam... ? De ti egyáltalán nem értitek, amit beszélek. Nincsenek azonos jelzéseink. — Mit locsogsz? — A szülők őszintén és szánalmasan kétségbeestek. Ifjabb Jósika szerette őket és már-már úgy védte, ő fe­lelős értük. De nem találta lelki szótárában a fordítást: ho­gyan magyarázza el? Hiszen éppen az egymástól legtávo­­labbnak látszó tudásanyagok összekapcsolásában van a me­­nekedés, a továbblépés reménye. A matematika tiszta és ősi, a fizika befejezhetetlen; ismerete segít az irodalom szeny­­nyezettségén és avultságán — segít a hazugságra kaptatott nyelvezeten. Gyerekkorában gyakran megfordult a manikűrszalon­­ban, és munkálkodó apjához is beugrott néha. Undorodott a­­ kezektől — a lábakat viszont szánta. A kezekből a gyű­rűk ábrándították ki: három, négy briliáns nagyon öreg, ráncos, májfoltos ujjakon; a fiatalabbján lógó-libegő bizsu­szörnyek. A lábak, talpaik legalább őszinték. Nyomorodot­­tak, bütykösek, fájdalmas tyúkszemet énlelők — védtele­nül kiszolgáltatottak, ahogy ide-oda buknak a fehér kötény alján. A manikűrhöz nem lett volna türelme, a pedikűrhöz alázata hiányzott. Valószínűleg orvos sem lesz, bár az apa ezért taníttatta. — Értsd meg. Én nem vagyok a te folytatásod — pró­bálkozott ezen az áprilisi reggelen ifjabb Jóska. — Hiába szeretlek és hiába szeretsz. Senki se folytatása senkinek. Ravasz öncsalás, ámítás. A hanyatlók utolsó vigasza. Min­denki a maga lehetősége. Amit te elrontottál, velem nem ja­víttathatod ki. — Jó, há' így! — üvöltött idősebb Jósika és feltépte a te­lefonkagylót. — Kerék József... Melyik? Az öreg... A sír szélén... Egy-két ilyen látványos buggyanás negyedévenként, kü­lönben békésen csordogált a családi élet. A fiú fölvette a kedvenc tárgyai közé az elhallgatás tanát. Micus anyu óvta a látszatot: széltében-hosszában áradozott, már-már ritka­ság a maiak közt egy ilyen rendes gyerek... Jóska apu pe­dig szilárdan hitte, a gondolkodás betegség, kinövi az ember, ahogy az idő halad. Ez az áprilisi ifjúsági „foglalkozás” túlszárnyalta a szü­lők optimizmusát. Négy órát beszéltek, egyetlen gondolat nélkül. Nem kényszerből, csak szokásból. A „dinoszauru­szok” várták, hogy a „galaktikusok” unják el előbb. A „ga­laktikusok” a „dinoszauruszokat­” akarták kiböjtölni. A bro­súrák fölolvasása különben is pihentető. Olajozott síneken üres vagon szalad, a váltók automatikusak és a jelző mindig szabadra állítva. A pinceklubban jobbra-balra két lyuk nyílt („klubszo­ba”), nyers téglafallal. Harminc lépcső vezetett lefelé, egy szellőzőrács helyettesítette az ablakot, s ötszínű (piros, lila, kék, zöld és sárga) lámpakörték világítottak. Még véletlenül se szűrődhetett be természetes fény. Nyáron befülledt a le­vegő, télen előkúszott a régi óvóhely nyirkossága. Kilenckor füstölte ki őket a dolgozók gimnáziuma. A megjegyzésekkel. Ahogy rájuk nyitogattak, hogy mennének már az édes jó anyjukba. Bezzeg ráérnek estig pofázni, egyik se kel hajnali négykor. Börtöncella ez a divatos klubrendszer, dehát ezek a börtönt csak hírből ismerik. Lassan cihelődtek. Leplezték indulataikat. „Haver, öcsi, bátyó”, mondogatták, elvegyülve a szűk lépcsősoron. Köl­csönösen tudománytalannak, infantilisnak bélyegezték ér­deklődési körüket, anélkül, hogy valaha érdemben vitatkoz­tak volna róla. Ásítóan egyformának látszott minden: egyformán né­zett a tablókon élő és halott. Kifárasztotta az agyukat a semmiben tett vízszintes séta. Egy rakáson tülekedtek kifelé, mímelték a cselekvőkedvet. Könnyed izomgyakorlattal nyi­tották a magaskilincsű, megereszkedetten nehéz iskolakaput. Megtorpantak. Az utolsó kilépők még oda-odakoccantak az elsők hátához, lódultak egy kicsit a testek, azután má­sodpercnyi élőképbe rögzítette őket a váratlan áhitat. Amíg a pincében penészedtek , idekünn leesett a hó. És hullik-hullik, most is hullik, közepes nagyságú, sűrűn tapadó pelyhekben. Egy-egy kristály a szempillán megakadt, furcsa alakzatokba olvadt a táj, és csupa szikra, csupa fe­hérizzás, ismeretlen lett az ismerős utca. Néptelenné tisztult a környék: mintha megijedtek volna az emberek a természet ekkora fegyelmezetlenségétől, visszavonultak otthonaikba, és üveg mögül kémlelték a bosszantó csodát. — De hát ez gyönyörű! — kiáltotta Kerék Jóska. Meg­bolydult, toporgott, ujjongott a sereg. Hersegett talpuk alatt a talaj, elkapta őket az elkerülhetetlen kegyetlenség mámo­ra: jelet ütni a szűzhóba... egyáltalán, csinálni valamit! Senki sem kezdeményezett, egyszerre ugrottak szanaszét, alsókarjukkal lesöpörték az autók tetejéről a vastag hópár­nát, a csomagtartókra, motorházra ujjuk hegyével rajzolták ártalmatlan felszólításaikat: Előre magyarok, fuj, fuj, hajrá, éljen az éljen, aki írta, hülye ... Rikoltoztak, találomra gyömöszölték egymás nyakába az összemarkolt havat, azután fölzárkóztak, már külön a két csapat a jobb és bal oldali járdaszegélynél, fedezéket se ke­resve, fiúk és lányok együtt, gyúrták a labdákat. Röpültek, puffantak a hógolyók. Néhányan fölhemperedtek, visítottak az élvezettől. Minden gyűlölet eltűnt belőlük, senki nem akart legyőzni senkit, egyetlen árva követ se bújtattak a gombócba. Végül teljesen összekeveredtek, mindenki mosda­tott mindenkit, és közben hullott-hullott rájuk az ég csil­lámpora. Elfeledték osztályukat, nemüket, szerelmes a sze­relmesét, kiejtette őket az idő, szállt-szállt, kavargott a vi­lág, nyelvük hegyével fogták föl a menny hideg ostyala­pocskáit, s nem akarták hallani az átváltozás révületében, hogy már itt is — ott is nyílnak az ablakok, s már lesben állnak az izgatott kocsitulajdonosok, vízzel teli vödörrel. — Hé! — ordította egy agresszív basszus — nem kot­­ródtok innen?! Betöritek az üveget, rohadt huligánok! — Már a tévét se nézheti nyugodtan az ember. Ez a lárma... Csupa állati hang!! — fölzárkózott a hisztérikus szoprán is. — Akadályozzák a forgalmait. Részegek! — Ahelyett, hogy lapátot fognának ... — Lapátot, ezek... ? Büdös a munka, asszonyom, csak a balhé... Ők nem akarták tudomásul venni. Annyira szép volt az öröm. Annyira rendkívüli. — Egy kis víz a pofátokba ... Ha úgy szeretitek ezt a nyavalyás havat... Kerék Jósika nem ugrott elég gyorsan félre. A lé végig­­csorgott a fején, undorítóan síkos volt — mintha mocskos rongyot áztattak volna benne. A hó is megolvadt, elszomorodott. — De csakazértis! — még próbálkoztak. Lassabban rö­pültek a labdák, a csillogás bepárásodott. — Nem értitek, gyerekek? — az egyik első emeleti ab­lakból megszólalt a tárgyilagos, majdnem nyájas bariton. — Oszoljatok. Alszanak a népek. Dolgozó emberek. Itt rend van. Nem értitek? Hívjuk a rendőrséget? Táguljatok szépen. Ez rosszabb volt, mint a víz vagy a szidalom. Csak né­hány perc kellett, s már egymás előtt is röstellkedtek. Ki­rázták nyakukból a havat, leporol­k­odtak, úgy-ahogy. Szoro­sabbra húzták a sálat, fülre szorították ismét a sapkát. Za­vartan elosontak, s nem tudták, mi az, amit elfojtanak: a jogos düh vagy a jogos szégyen. Kerék Jóska hosszan toporgott az előszobában. Az át­ázott cipőt papucsra cserélte, vörös ujjaira a mosdóban me­leg vizet csurgatott. Igyekezett a dzsekiből a gyanús foltokat kikefélni. — Hol voltál ilyen soká? — kérdezte Micus anyu, a konyhában. — Az omlett teljesen összeomlott... — Az omlett rom­lett — mondta Jóska és végre tudott röhögni. — Neked minden vicc, amikor az egész esti igyekezetem kárba veszett... — Hol kujtorogtál? — kérdezte az apja is, már a szo­bában. Hátra se fordult, a tévéhíradó harmadik kiadását nézte. Jóska a feneke alá csúsztatta az álindiai bőrzsámolyt. Halkan szortyant alatta a kiszorított levegő. Ette a hideg omlettet. Megszokásból rábámult a képre. Fiatal fiúk gépfegyverrel lökdösnek három-négy, zakós úriembert. Túsz­dráma. Ismét fiatal fiúk terepszínű ingben­­nadrágban lőnek valahonnan­ valahova. Sivatagi gerillaharc. Arckép: letartóztatták a terrorbrigád két veszedelmes tag­ját, a fiú huszonkettő, a lány tizenkilenc. Aztán a fiatalok tömegben, transzparensek alatt, ütemesen rázzák az öklü­ket, az egyetemi épület körbefogva, könygázbombák puffog­­nak. Diáktüntetés. — Apa — mondta hirtelen Jóska és az üres tányért anyja kezébe nyomta. — Megint röhögött. — Apa. Itt még hógolyózni se lehet! — Jó fiam — sóhajtotta idősebb Kerék és elégedett volt ez a sóhajtás. — A rend az már ilyen. De ha neked ez kell... ez a „szabadság” ... Tessék! — teátrálisan a képer­nyőre mutatott. — A választék! Jóska fölrúgta a zsámolyt. Bevágtatott a kisszobába. — Ennek mi baja? — A szülők eltűnődtek. — Túl jó a dolga, talán ... Füleltek. Mintha tigris járna körbe-körbe odabenn, puha talpa­kon, behúzott körömmel, de egyre gyorsabban, és egyre ke­ményebben a falnak ütődve. ,Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet...” — A mor­­molás erősödött, fokozódott, egészen a természetellenes har­­sányságig. „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet...” — De miért ordítja? — tűnődött Kerék. — Azt hiszi, így hatásosabb? — Hagyd — mondta Kerékné megnyugodva. — Készül a gyerek. TAVASZI HÓ Molnár Gabriella: Cirkusz 1981. DECEMBER 23. APÁTI MIKLÓS: Játszótérépítők Szinte­ szinte befejezetten lóg ki a hóból a déc­i lakótelep, ám a csönd még mindig csak készülődik, a távoli hegyek erdői közt, hogy egyszer majd elérjen ide; most traktorok, billenőkocsik, kompresszorok, légkalapácsok sivalkodnak rekedten a szellős tereken, ahol a fiaink fognak majd játszani. Fél esztendeje építik ezt a játszóteret. Farönkerődök, hinták, sétányok, lámpák, vesszőnyi fák gyülekeznek itt, immár láthatóan. A házakban a gyerekek. A bölcsődék zsúfolva, az iskolák ugyanúgy, az utcák nemkülönben. A keskeny utakon gépkocsioszlopok, jut már néhol a járdákra is. Ezért épülnek tehát a játszóterek. És a sokemeletű házak között majd utat talál a Nap, a pázsiton talán majd szabad lesz játszani és napozni is. Most lassú pelyhekben hull a hó, a dudák, a fékek hangja távolabbra hat. Hideg vasakhoz ragadt tenyérrel is alapozzák, rögzítik ők, a játszótérépítők a hinták egyszerű szerkezeteit. Reggel pálinkát ittak, délben üzemi ebédet esznek, este söröznek, tévéznek szállásukon a többiekkel, magukban. Az ő fiaik, leányaik asszony köténynél, két­száz kilométerre innen növelődnek, az ő játszóterük a konyha szöglete, az udvar, az istállók szent karmainak nyoma, a segít­ségnek is nevezhető gyermeki munka; készülődnek, hogy apjuk, anyjuk helyére álljanak. Csengős, egylovas szánról álmodnak ők is, végtelen terekről, ahol valódi fák állnak, évszázadokig. S míg apjuk az ideiglenes lakótelep egy zugában egy végleges sétautat, egy mű ligetet készít, ők szabadon bolyongnak a fagyott zsombékok elaknásíthatatlan rendszerében, olyan szabadon, ahogy az ember csak gyermekkorában szabad.

Next