Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-01 / 1. szám - Oravecz Imre: Sziliomomo számadása az ó-esztendő végén • vers (1. oldal) - Faragó Vilmos: Leltár • veezércikk (1. oldal) - Somogyi Győző: szitanyomata • kép (1. oldal)

I í ' • fi r I NemeskuJj István: Történelmi lépték Páskándi Géza vitacikke: fi tudat „lakáskérdései” SZILVESZTERI ÉS Illyés Gyula, Spiró György, Bari Károly, Kurucz Gyula, Ungvári Tamás, Dénes Zsófia, Galsai Pongrác, Vas István - Tímár György paródiái IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP XXVI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1982. JANUÁR t. Somogyi Győző szitanyomat«] ORAVECZ IMRE: Sziliomomo számadása az ó-esztendő végén a termést betakarítottam, a vetőmagnak valói kiválasztottam, a házat megtámasztottam, a ciszternát kitisztítottam, az öntözőcsatornát megigazítottam, a bőröket kicsereztem, az agyagedényeket kiégettem, a szerszámaimat megjavítottam, a bocskoromat megfoltoztam, a tűzifát haza hordtam, a gyógyítónövényeket begyűjtöttem, a feleségemet megajándékoztam, a fiamat vadászni tanítottam, a törvényeknek engedelmeskedtem, a tisztségviselőket tiszteltem, a szertartásokon részt vettem, a kegyhelyeket felkerestem, a sastoliakat összeszedtem, az imavesszőket kiültettem, akacsiná kkal beszélgettem, a földet megérintettem, a jót megcselekedtem, a rosszat elvetettem, az élet útján tovább mentem, bizakodva tekintek az új esztendő elé FARAGÓ VILMOS: Az újságírókat politikában for­golódó embereknek gondolja a köz­vélemény — okkal. De éppen ezért politikához értő embereknek is gondolja — hol okkal, hol ok nél­kül. Újságírója válogatja. Jóma­gam például semmiképp se mer­ném politikai bennfentesnek hinni magam, politikai jósnak, jövőbe lá­tó horoszkópkészítőnek még ke­vésbé. A szakmámat illető közhie­delem és a belőle táplálkozó köz­­bizodalom qj in denes etre nem is terjedt ki rám sohasem annyira, hogy — mint kollégáim oly sokan — véleménykérő levelet kapjak az olvasótól. Pedig most szükségem volna ilyenre, mert válaszolni sze­retnék rá. Hogy elmondhassam: hogyan is áll most szerintem a vi­lág, merre is sodródik, és ebben a sodrásban mi, magyarok, mekkora reményekkel nézhetünk a követ­kező állomások elé. Ha nincs ilyen levél, ki kell találnom. Kedvem szerint nyugdíjas tanár írná, és így hangzana: „Nem divat manapság ilyesmi­vel dicsekedni, de én minek ta­gadnám: elégedett ember vagyok. Becsülettel dolgoztam, nyugdíjam megérdemelt, gyerekeim élete sí­nen, a szénám tehát rendben. De hogyan áll a világ szénája? No, nem arra gondolok, hogy vágjon nekem fontoskodó képet és jósol­ja meg a hazai gazdasági vállal­kozások esélyeit, külkereskedelmi kilátásainkat tíz évre, a világ ener­giahelyzetének alakulását, az ira­ki—iráni háború végső kimenete­lét, a négy modernizálás kínai fej­leményeit, a lengyel válság kibon­takozását, és még arra sem vagyok kíváncsi most, hogy maga szerint találkozik-e jövőre Leonyid Brezs­­nyev és Ronald Reagan — mert mindezekre a maga okos kollégái­tól naponta hallok válaszokat. Én arra vagyok kíváncsi, amire nem is találok pontos szavakat. Nevez­hetem emberi minőségnek, és ak­kor azt kérdezhetem, hogyan ál­lunk most emberi minőség dolgá­ban? Állja-e ez a minőség azokat a próbákat, amelyeknek a helyzet — a magunk teremtette helyzet — igencsak aláveti? Nevezhetem er­kölcsi erőnek, és akkor azt kérdez­hetem: mekkora erő ez? Bírja-e az idő ütéseit? Nevezhetem élettani kondíciónak, és akkor azt kérdez­hetem: mire vagyunk kondicionál­va? Vagyunk-e kondicionálva bio­lógiailag arra a mesterséges társa­dalmi-technikai környezetre, amely saját teremtményünkként súlyosul fölénk — nem roppanunk-e össze alatta? Nevezhetem divatosan a tömegek közérzetének is, hiszen épp azért divat most a közérzetről beszélni, mert korántsem lebecsü­lendő a szerepe, még a hazai gaz­dasági vállalkozások ilyen-olyan végigvitelében sem, a kínaiak bel­ső légkörváltásában sem, még ab­ban sem, hogy az amerikai válasz­tások győztese tavaly éppen Ro­nald Reagan lett. És akkor azt kérdezhetem: milyen hát ez a köz­érzet most? Mennyire befolyásoló és mennyire befolyásolható? De nevezhetem összefoglalóan lelki tartaléknak is, és akkor azt kérdez­hetem: milyen minőségű és mek­kora ez a tartalék? Elegendő-e a következő évekre? Erre vagyok én igazából kíváncsi, ilyen értelemben kérdezem, hogy rendben van-e a szénánk? Hogy elégedett legyek-e? Hogy érzékelve a világ feszültsé­geit, igenis, akkor is bizakodó le­gyek-e?” Eddig az elképzelt tanár úr ked­vem szerinti levele, így fest az a lecke, amelyet feladott: lássuk, fiam, meg tudod-e oldani. Úgyis év vége van, sőt — 'ha úgy tet­szik — évszázadvég is, hiszen már csak szűk két évtized van hátra, s bár az évszámoknak és az év­számhatároknak semmi valódi je­lentőségük nincs, ti újságírók, ilyenkor amúgy is hajlamosak vagytok a számvetősdire. A tanár úr, persze — hiszen én képzeltem el — van annyira jóin­dulatú irántam, hogy belássa: lec­kéje túl nehéz. És nem eminens megoldást vár tőlem, hanem meg­oldáskísérletet. Egy lehetséges vá­laszt a sok közül. Mit válaszoljak az emberminő­séget, az erkölcsi erőt, az élettani kondíciót, a közérzetet, a lelki tar­talékokat firtató kérdésekre? Som­másan azt, hogy én úgy találom: mi magyarok is, nem magyarok is a kijózanodás állapotában étkez­tünk el a századvég küszöbéig. Ha úgy tetszik: a józanságból találna bennünk legtöbbet egy lelki leltár­bizottság. Próbálom ezt a sommás választ megmagyarázni: Utólag most már nyilvánvalónak tetszik, hogy a hatvanas évtized az eufória, a felajzott és gyors telje­­sülésűnek képzelt remények évti­zede volt, a hetvenes évek pedig a fokozatos lecsihadásé. A világpolitikában a tengerfel­szín alá buktak a hidegháború jég­hegyei a hatvanas években, felra­gyogott a békés egymás mellett élés napja. Politikai reményeinket hajlamosak voltunk egy-egy sze­mélyben összpontosítani, a felnőtt világ hivatalos bálványokat terem­tett magának: egy Hruscsovot, egy Kennedyt, egy De Gaulle-t; a bar­­rikád- és gerillaharcra kész fiata­lok pedig félhivatalos bálványokat: egy félreértett Mao Ce-tungot vagy egy túlmitizált Che Guevarát. A gazdasági élétben ekkor tető­zött a nyugatnémet Wirtschafts­wunder, az amerikai prosperity, az olasz csoda, még magyar csoda is volt: akkor érkeztünk el a hűtő­­szekrény—televízió—autó—víkend­­ház-birtoklás valóságához vagy közeli reményéhez. A tudományban fantasztikus távlatok látszottak nyílni, gyökeres változásokat ígérve, egy-két évti­zeden belül. Ez volt az űrutazások kezdetének évtizede: meghódítjuk a világűrt. Ez volt az atomerőmű­vek megszaporodásának évtizede, a Szahara-öntözési terveké, a szívát­ültetéseké, a biológia és kémia forradalmáé: legyőzzük a termé­szetet. Ez volt az agrobiológia for­radalmának, a születésszabályozás tudományossá tételének évtizede is: legyőzzük az éhséget, a túlsza­­porodást, a szegénységet. Még a kulturális életben is fel­ajzott reménységű évtized volt a hatvanas. Jóslatokkal az audiovi­zuális — hallani-látni való — kul­túra teljes győzelméről, és a könyv­­kultúra eltűnéséről Az alva tanu­lásról. A tudományos-fantasztikus irodalom káprázatos jövőjéről. Ek­kor szavalt Jevtusenko stadionnyi közönség előtt, ekkor támadt ná­lunk országos versmondó mozga­lom, ekkor mondta az írószövetség elnöke, hogy „Hallom a trombita­szót”, mert új, nagy hatású magyar irodalmat remélt. És akkor támadt az a szubkulturális ifjúsági világ­mozgalom is, amely négy gitározó liverpooli fiút emelt bálványává. És a hetvenes évek második fe­létől — a tények hatására — meg­kezdődött a kijózanító átértéke­lés: A világpolitikában kiderült, hogy a békés egymás mellett élés az egyetlen ésszerű program ugyan, de nem szüntetheti meg a valósá­gos érdekellentéteket, s hogy nem olyan program, amely töretlenül teljesíthető. Mérséklődött a bál­ványteremtő kedv is, rájöttünk ar­ra, amit addig is tudnunk kellett, hogy egy ember, egyedül,, nem ké­pes történelmet csinálni. A gazdasági csodák sikerét meg­torpan tóttá az energiaválság, neki­lódult viszont az infláció; a töme­gek hamis biztonságérzete boron­gásba váltott át: lesz-e vajon hol­nap is munkánk? A magyar cso­da is visszafogott programmá ala­kult: megőrizni, megtartani azt, amit eddig elértünk. A tudomány fantasztikus telje­sítményeibe vetett hit mostanára szkepszisbe fordult. Az űrutazási programok ésszerű kereteket kap­tak, a világűr meghódításának anyagi erők és fizikai törvények szabnak határt. A természet legyő­zésének nemcsak a természet szab határt, hanem a megfontolás is: nem üt-e vissza ránk a legyőzött természet? A szegénység legyőzé­se pedig — kiderült — a világ anyagi javainak arányosabb elosz­tását kívánná, tehát politikai fel­tételei vannak. A kulturális életből — szeren­csére — nem szorult ki a könyv­­kultúra és nem is tanulunk alva. De Jevtusenko már nem szaval stadionban, a hazai versmondó mozgalom lendülete megtorpant, van jó, de nincs nagy magyar iro­dalom. Az ifjúsági szubkultúrában pedig már a világszelídségű hippi­mozgalom jelezte a váltást a hat­vanas évek energikusabb mozgal­maihoz képest, a nagy bálványokat sok apró és kérészéletű bálványka váltotta fel, az egykori vad srácok utódai betáncoltak az illedelmes diszkóba. Itt állunk tehát, kedves elkép­zelt tanár úr. kijózanódva, a nyolc­vanas évek elején. Ez jellemzi, gondolom én, lelki kondíciónkat. (Még akkor is, ha vele egy időben iszlám fanatizmus riaszt, és lengyel sebláz nyugtalanít.) Igenám. kér­di ön, de jó-e, hogy ez jellemzi? Józanság, józanság, józanság — akár igaz, akár nem, tessék minő­síteni. Ez a kívánság végképp zavarba hoz: jobb. ha behunyom a szemem, és egy fejes ugrással válaszolok, mondván: megértem én sóvár erA- lékezésünket egykori ajzottságunk­­ra, de hajlamos vagyok ennek a józanságnak is örülni. Sőt. ön azt kérdezte, kedves elképzelt tanár úr, bírjuk-e lelki erővel és életta­ni kondíciónkkal a nyomást, amellyel a magunk teremtette vi­lág ránk nehezedik? Nos, hátha épp ettől leszünk erősebbek ? At­tól, hogy a józanság pillérei tart­ják törékeny lelkünket? Ára: 6#— Fi % i ^___

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék