Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-12 / 11. szám - Dobozy Imre: Gyönyörű vereségeink • publicisztika (3. oldal) - Kodály Emlékbizottság: Felhívás (3. oldal) - Somogyi Győző: rajza • kép (3. oldal)
DOBOZY IMRE: GYÖNYÖRŰ Vasvári Pál huszonegy éves volt 1848-ban. A mogorva Vajda János ugyanannyi. Jókai huszonegy, Petőfi huszonöt, Teleki Sándor, a „vad gróf”, amikor Költőn vendégül látta a Petőfi házaspárt, huszonhét, egy évvel később honvédezredes. Klapka György huszonnyolc, egy év múltán honvédtábornok. Leiningen-Westerburg Károly huszonkilenc, mire harminc lett, honvédtábornok. Kossuth maga is csak 46 éves, még innen élete felén. Ha idegenben is, de megérte a tisztes öregkort, melynek küszöbéig — pályatársai közül — sokan nem jutottak el. A fiatalok forradalma? A forradalom fiatalsága? • Hasztalan tiltotta Mészáros Lázár hadügyminiszter, hogy kiskorúak fegyver alá álljanak. Tizennégy-tizenöt esztendős suhancok esküvel hazudták, hogy ők már korosabbak. Közelharcban éppoly könyörtenül küzdöttek, ifjú tetemükkel éppúgy meghintették a csatamezőket, akár a sorállományú honvédek, nemzetőrök. (Miért nincs emlékművünk, vagy legalább egy utcanév, a honvédség gyerekarcú század-, zászlóalj- vagy ezreddobosairól?) A katonaközelből végképp elriogatott tíz-tizenkét éves kölykök közül sokan hozzácsapódtak az ideoda szekerező —, ahogy ma mononók, mozgó — fegyverműhelyeket, gyutacsot vagy más hadi eszközöket csinálni. Kalandvágy? Az is. Miért ne? Az évszázad legszebb kalandját elszalasztani? Romantika? Hát persze. Ráérezhetünk a nekünk már dagályos, fennkölt, zsinórral meghányt fogalmazású beszédekből, határozmányokból. De a túladagolt romantika nem a harcok idejéből való. Későbbi. A vesztés utáni zuhanás kompenzálása. A temetést követő, enyhítő sírás. Létrejött-e vajon az az áramkör, melyben a személyes és csoportérdekek egyetemessé, legalább nemzetivé izzíthatók? Ha csak rövid történeti időszakra is? Lényegileg igen. A magyar jobbágynak ezúttal nem volt szüksége rá, hogy kaszával szabadítsa ki magát az ősiség szövevényéből. A pozsonyi országgyűlés áprilisban megszüntette a különféle szolgálatokat, adókat, robotot, dézsmát, papi tizedet új polgári törvénykönyvet javasolt a következő országgyűlésre, kimondta a sajtószabadságot, törvénybe iktatta a tanulás és tanítás szabadságát, az alsó táblára a népképviseleti választásokat. Ekkora lépést hazánk még nem tett az európai polgári demokráciák felé. (Igaz, a választhatóság kritériumai közé odakerült, hogy minden választó választható, ha 24 éves elmúlt, és tud magyarul. Nacionalisták voltunk? Mi tagadás. A még nacionalistábbak közt.) Hogy lett ebből háború? A szokásos módon. Az uralkodó kinevezte a független magyar kormányt, aláírta a Pozsonyban hozott törvényeket, aztán megszegte nyilatkozatait, aztán lemondatták. Ambiciózus ifjú került a helyére, Ferenc József. Párhuzamosan, pályájukban egymáshoz közelítve, más jelenségek is megkezdődtek. Nincsenek ismereteim az 1818-as hírközlés sebességét és arányait illetően, de tény, hogy az új magyar kormány épp csak elkezdett működni, áprilisban a balázsfalvi gyűlésen meghirdették május 15-re az egész oláh népet képviselő nemzeti gyűlést. Prágában Thun Leó várgróf elnökletével bizottmány alakult, május végére gyűlést hirdetett, melyben „mind azon férfiak, kik a szláv faj jóllétét szívükön viselik, az ős szláv Prágában mind arról közösen tanácskoznának, mit fajok érdekei igényelnek.” Ezt követően a szlovák Házban már a magyarok ellen küldendő önkéntes csapatok szervezését sürgette. Már? A horvátok fürgébbek voltak. A pozsonyi országgyűlés előtt, március 25-én báró Jelasics ezredest bánná kiáltották ki, meghirdették a horvátok, dalmaták, szlovákok külön, önálló államát, saját kormánnyal, saját országgyűléssel. Végül a szerbek is nagyszabású gyűlést tartottak május 13-án, hol Rajasics érseket — ki nem titkolta, hogy a bécsi kamarilla utasításai szerint tevékenykedik — pátriárkának kiáltották ki. A történelemben nincs „ha”. És mégis, mélázó megjegyzésül hadd írjam le: vajon, miből gondolhatta a magyar kormány, tenger baja közepett, hogy a nemzetiségeknek tett ígéreteit azok türelmesen kivárják? És vajon miből gondolták a nemzetiségek, hogy az osztrák abszolutizmustól többet nyerhetnek, mint a — majd megerősödő , független magyar államtól? Ez az a vonal, melyen túl már nincs helye kalandkeresésnek, romantikának. A sietős tettvágyból, lelkesedésből, pezsgésből még le se higgadt nemzet immár komorabban észleli, hogy köröskörül lángban állatiak a határok. Egyezkedni kellett volna? Megtörtént. Tovább alkudni, rossz kupééként vesztegetni egy nemzet becsületét, önállását, új és igaz törekvéseit? Akár a helyzet reménytelenségére hivatkozva? Csakhogy a nemzet nem vélte reménytelennek a helyzetet. A háborút választotta. Felelősséggel. Elszántan. Hiszek Kossuth lángoló beszédeinek. A nevezetes toborzásoknak. A lényeg, azt hiszem, mégis: volt kit toborozni. A lényeg, azt hiszem, mégis: a jurátusok, nemesek, arisztokraták, volt császári tisztek és főtisztek köré özönlött a polgárság, a felszabadított jobbágyság. Horváth Mihály munkájában olvasom, hogy Nagy Sándor tábornok keze alatt 9540 honvéd állt, Asbóth ezredes alatt 10 400 fő, Leiningen- Westerburg alatt 9800 fő, Pöltenberg tábornok alatt 12 000 fő, Klapka tábornok alatt 10 500 fő, Kmety hadosztályában 5700 fő, Horváth alatt 1600 fő, Görgey Ármin alatt 2300 fő, Beniczky hadcsapata 800 fő, Dessewffy tábornok alatt 9600 fő, Kazinczy külön osztálya 7000 fő, Perczel tábornok alatt 18 800 fő, Vécsey tábornok alatt 10 000 fő, Pétervárad őrsége 8000 fő, Berni altábornagy alatt 27 000 fő, Guyon tábornok alatt 9500 fő, a székely és magyar szabadcsapatok, mozgó nemzetőrök 20 000 fő. Mindösszesen a magyar erő 172 540 fő 510 löveggel. Szemközt az osztrák hadsereg 177 340 fő volt, 629 löveggel. Forradalmi magyar haderő történelmünk során ekkora létszámmal még nem állt fel. Ekkora eséllyel sem. Az osztrákok hátában az abszolutizmus. A magyarok hátában a történeti és társadalmi sorsforduló, a változás és változtatás lehetősége. 1848 végén, 1849 elején, küzdve, szerveződve, szinte egész télen át hátrált a honvédsereg. Aztán megállt. Támadásba lendült. Miközben kontinnensünkön bevégződtek a forradalmak, Európa a mi nem valami remekül felszerelt, de igen jó emberanyagú, akkor megverhetetlen hadseregünkben reménykedett. De hát erről sokat kellene tudni... Például Branyiszkóról. (Nem tudják sokan azt se, mi az: eszik-e vagy isszák?) Meredek hegy Szepes és Sáros megyék határvonalán, a védekező Schlick tábornok megrakatta lövegekkel, élő erővel, a Guyon Richárd keze alatt eléggé leharcolt hadosztály hasztalan ismételte támadásait, a hegyről újra meg újra lesöpörte az ágyútűz a támadókat. Végtére Guyon a 33. zászlóalj élére állt, maga vezette a rohamot, mely az éjszakába nyúló, gyilkos küzdelemben húsz erős hegyi állásból verte ki az osztrákokat, számos ellenséges löveg tüzéreit szuronyszegezve küzdötte le. Már ekkor hatott, értelmet s érzelmeket hódítva, az a tény, hogy miféle különbség van a szülőháza, családja, földje, állampolgári jogai, egész embersége megtartásáért harcoló szabadságharcos, forradalmi sereg, és a monarchia egyik tartományát védő hadsereg között. Már akkor a honvédek, nemzetőrök mind jobban tudták, hogy vagy haza és jog, vagy kapituláció és emberi, nemzeti megalázottság. Nem tudom, aznap hány mázsa sót hoztak fel a máramarosi bányákból, hány mázsa arany- és ezüstércet Selmecen, Bélabányán, vagy Zalatnán. De azt tudom, hogy a branyiszkói csata 1849. február ötödikén éjfélig tartott. Aztán elkezdődött a tavaszi hadjárat. Szinte megállás nélkül csépelte, verte a honvédsereg az ellenséget. Kápolna, Nagysalló, Isaszeg, Vác, Buda, Komárom, az osztrák hadak szétziláltan menekültek kifelé az országból. Aztán a kis híján háborúba veszett Ausztria kérésére Paszkievics cári tábornok serege bevonult hazánkba, 203 324 főnyi erővel, 635 löveggel. "Ekkor a honvédséggel szembenállók száma 367 000 főre nőtt. Rostowot idézem, a kor s az események kiváló elemzőjét.......... Mindazonáltal bizonyosnak tartjuk, hogy a magyaroknak, ha Ausztria egyedül áll velük szemközt, legalább is nem kellett a győzelem fölött kétségbeesniök, amihez valóban közel jutottak, midőn Oroszország Ausztriával szövetkezett.” A bányákra, a mennyiségekre visszatérve: minden rebelliónk, fölkelésünk, nemzeti szabadságküzdelmünk gyötrelmes kérdőjele, hogy ezeket a minden veszélyt, fáradságot kiálló katonáknak honnan s hogyan szerezzünk korszerű hadfelszerelést, nehéz tűzeszközöket, elegendő lőszert, jó ruhát, jó lábbelit. Mert mindebből nem volt elég, még a támadásba lendült honvédseregben is szép számmal akadtak katonák, akik kiegyenesített kaszát, sőt, dorongot vittek fegyverül. Mégis, csak a mérhetetlen erő- és erőszakfölény volt az oka végső vereségünknek. Mégis, ez a vereség — a mából visszatekintve is igaz ügy szolgálatában — történetileg nem lesújtó volt csak, hanem szebb, mint egy hódító, romboló, szabadságutáló haderő győzelme. Emellett 1848/49 mintegy félelmetes előképe a Tanácsköztársaság megdöntésének. Jogos küzdelmünk közepette azok ugrottak a torkunknak — előbb az abszolutizmusba, aztán az antantba kapaszkodva —, akik legközelebb vannak hozzánk, olyképpen, hogy mi is létezünk őbennük, ők is léteznek mibennünk. Nincs ez élen semmi szemrehányás. Csak történelem. Magasztos eszméket szülő, s azokat részben el is taposó történelem. Üzenetét nekünk, ma élőknek, nem nehéz megfejteni. Azok, akik immár együtt járják a szocialista haladás útját, soha ne kerüljenek szembe egymással. Somogyi Győző rajza FELHÍVÁS Ez év december 16-án ünnepeljük Kodály Zoltán születésének századik évfordulóját. Alkotói és emberi nagysága előtti tiszteletadásra készül hazánk és a nagyvilág. Emlékezzünk rá mindenekelőtt, mint a huszadik századi zene történetének kimagasló egyéniségére, aki Bartók Bélával együtt megteremtette és nemzetközi rangra emelte az új magyar zenét. Alkotásai a hangversenyek immár klasszikus darabjai a világ minden táján, s valahányszor felhangzanak, nemcsak szerzőjüknek, hanem hazájának a tekintélyét is öregbítik. Mert a Psalmus Hungaricus és a Budavári Te Deum, a Galántai és a Marosszéki táncok, a Fölszállott a páva és a Concerto csakúgy, mint a Háry János és a Székelyfonó, vagy a kamaraművek, dalok, kórusok bármelyike félreismerhetetlenül a magyar népi, nemzeti hagyományokban gyökerezik, s ugyanakkor eltéphetetlen szálakkal kötődik Európához. Kodály művészete azért válhatott az egész emberiség egyetemes kincsévé, mert saját népe és kora igazságait fejezte ki egyéni módon. A század elején s a két világháború közt egy pusztulásra ítélt társadalom legjobbjainak gondolat- és érzésvilágát öntötte zenébe. Már 1905-ben felismerte a magyar népdal kettős arcát: hagyományőrző s egyben jövőt építő szerepét. Ezért vált egész életművének alapjává, gerincévé népzenekutató tevékenysége. Erre épült nagyszabású művelődéspolitikai-pedagógiai koncepciója is: a népzenén alapuló egységes és általános, nemzetközi színvonalú és hatású nemzeti zenekultúra megteremtése. Hazánk felszabadulása tette lehetővé eszméinek társadalmi méretű érvényesülését. A szocialista fejlődés útjára lépett ország szerencséjére több mint két évtizeden át folytathatta még tevékenységét mint a szellemi megújulás egyik irányítója. Az évforduló arra is kötelez bennünket, hogy jobban megismerjük, s a maga teljességében értékeljük sokrétű munkásságát. A művészetek történetében ritka az ilyen összetettségében is egy tömbből faragott életmű. Egységét nem csupán Kodály szintézist teremtő ereje, rendkívüli műveltsége, széles látóköre biztosította, hanem mindenekelőtt elhivatottsága, népe iránti elkötelezettsége. És mert gondolkodásától idegen volt a szűkkeblű nacionalizmus, a kicsinyes provincializmus, eszméi világszerte egyre jobban terjednek napjainkban is. Ünnepeljük ezért születésének századik évfordulóját a kultúraszervező, közönségformáló művészt is Kodályban, aki küldetésének tekintette, hogy hazájában minél nagyobb tábort teremtsen az értékes művészetnek, a világban pedig minél több hívet szerezzen a magyar kultúrának. Vállaljuk fenntartás nélkül meggyőződését, hogy „a zene az élet szépségét, s ami benne, érték, azt mind meghatványozza”, mert igaz, hogy „zene nélkül nincsen teljes ember”. Ünnepeljük hát az évfordulót azzal a felelősséggel, ami őt mindvégig áthatotta, mert így szolgálhatjuk legjobban törekvéseinek megvalósulását, hazánk javát „s az emberiség hőn óhajtott testvérré válását”. Kodály Emlékbizottság