Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-01 / 1. szám - Nemeskürty István: Történelmi lépték. Kádár János könyvéről • könyvkritika • Kádár János: Szövetségi politika - Nemzeti Egység (Kossuth, 1981) (3. oldal) - Käfer István: A Ménesgazda szlovákul • könyvkritika • Gáll István: Ménesgazda (Fordította: Julia Szolniková, Smena Kiadó) (3. oldal) - Panner László: rajza • kép (3. oldal)

­ 1982. JANUÁR 1. ­ A Ménesgazda szlovákul Gáli István regénye, Julia Szolnokiová fordításában, Ru­dolf Chmel, az ismert szlovák hungarológus utószavával je­lent meg nemrég a pozsonyi Smena Kiadónál. A művet Ka­tarina Králová ismertette a száz éve alapított Slovenské pohl’ady (a Szlovák Írók Szö­vetsége folyóirata) 1981. novem­beri számában. A recenzens hangsúlyozza, hogy külön csoportot alkotnak a mai magyar irodalom válto­zatos és gazdag összképében azok a szerzők, akik a közel­múlt ellentmondásokkal teli és közel sem egyértelmű esemé­nyeiben keresik témáikat. Krá­lová Moldova Györgyöt, Galgó­­czi Erzsébetet és Gáli Istvánt említi a mai középnemzedék azon alkotói közül, akik nem a monumentalitás igényével ír­nak e bonyolult korszakról. Mű­veikre nem jellemző sem a gaz­dag meseszövés, sem a hősies tegnap mítoszának rajza. Ennek értelmében állapítja meg a kri­tikus, hogy Gáli István regényé­ben sokkal több van, mint amennyit a felszín — a cselek­mény — elárul. „Az olvasó kénytelen maga befejezni né­hány gondolatsort,­­ megfejtést találni arra, amit az író nem mondott végig és — ami a mű etikai kicsengését illeti — kü­lönféle interpretációkra van le­hetősége. A szerző nem mond egyértelmű ítéletet, nem keres egyetlen bűnöst és egyetlen igazságot, inkább a jelzésre, mint a kimondásra törekszik.” Králová nagyra értékeli Gáli István stílusának tömörségét, amivel „a hétköznapok valósá­gának legbanálisabb és látszó­lag leg­jelentéktelenebb részeit is művészien hiteles képpé ala­kí­tja.” A rendkívül kedvező kritika új értéknek nevezi a re­gényt az utóbbi években szlo­vákra fordított magyar irodal­mi művek sorában. Käfer István * NEMESKÜRTY ISTVÁN: TÖRTÉNELMI LÉPTÉK Kádár János könyvéről Államférfiak politikai megnyilat­kozásainak kötetbe gyűjtött válo­gatásai tiszteletet érdemlő vállal­kozások, hiszen a szerzők a válto­zó idő­szabta mércének épp úgy ki­szolgáltatják magukat, mint az ol­vasó személyes véleményének, s ezen a kiszolgáltatottságon a ha­talmi helyzet sem enyhít, lévén az olvasó a szerzőnek magányos szel­lemi társa és mint ilyen, könyörte­len kritikus. De éppen ez a szinte már személyes kapcsolat erősíti en­nek az állapotnak az etikumát. Így válik ugyanis lehetővé, hogy az al­kalmanként elhangzott vagy közre­adott beszédek és cikkek könyvbe foglalt gyűjteményének olvasása­kor az országlakos mintegy ellen­őrizhesse annak a férfinak a poli­tikáját, akit megválasztott, s akit ezáltal bizalmával ruházott fel, fel­hatalmazván őt az egész közössé­get érintő döntések meghozatalá­ra — még akkor is, ha nem tagja a kormányzó pártnak, hanem mint választópolgár szavazott a politikus személyére, s az általa képviselt po­litikára. Az ilyen gyűjtemények te­hát az ország összlakosságát érintő, elemi fontosságú megnyilatkozások. Egy történelmi léptékben gondol­kodó és cselekvő államférfinak, ki­váltképpen, ha hosszú időn át vesz részt hazája politikai életének irá­nyításában, egyfelől a következe­tesség, másfelől a változó időhöz megújulva alkalmazkodás egymás­nak gyakran ellentmondó és mégis mindig együtt járó feltételeinek kell eleget tennie. E most megje­lent kötet — Szövetségi politika — nemzeti egység, Kossuth, 1981. — lapozásakor is ez kötötte le legin­kább a recenzens figyelmét. Ami a következetességet illeti: már a címből kiolvasható, hogy Kádár János rendíthetetlenül kö­vetkezetes azoknak az általa immár huszonöt esztendeje meghirdetett elveknek alkalmazásában, amelyek amennyire nyilvánvalóak, sőt lát­szatra talán magától értetődőek, annyira nem voltak mégsem ko­rábbi kormányok és államférfiak iránytűi. Ezeknek az elveknek lé­nyege, hogy egy 790 ezer főnyi tag­ságot számláló párt vezetőjének az egész ország összlakosságának egyetértésével és az egész magyar történelem sajátosságainak figye­lembevételével kell és lehet kormá­nyoznia, elfogadtatva az országla­kosok többségével a párt irányvo­nalát, észre-érzelmekre egyaránt hatva, meggyőzve lehetőleg min­denkit, hogy ez az irányvonal az egész magyar nemzet számára a boldogabb jövő lehetséges útja. „Minden országnak feltétlenül számításba kell vennie a történel­mi tradíciót, az ország sajátos adottságait — vagyis összefoglalóan kifejezve — a nemzeti sajátosságo­kat” (135. lap.) — „A szocializmus a párt és a nép közötti kölcsönös bizalom alapján az egész nép köz­reműködésével, az egész nép javá­ra épül.” (178. lap.) Ebben az össze­függésben különösen örvendetes, hogy Kádár János figyelme az or­szág határain kívül élő magyarság­ra is kiterjed: „Népünk történelme úgy alakult, hogy a magyarságnak mintegy harmada az országnak ha­tárain kívül él, a földkerekségnek szinte minden táján élnek magya­rok. Rájuk gondolva jó tudni, hogy legtöbbjük lehetőségeihez mérten őrzi, ápolja anyanyelvét, nemzeti kultúráját, hagyományait, becsüli a szocialista Magyarországot. Tő­lük azt várjuk, hogy nemzeti kul­túrájukat ápolva országuk tisztes­séges állampolgárai legyenek, s a társadalmi haladást, a népek barát­ságát segítsék elő.” (177. lap). Ugyanakkor erélyesen mutat rá a nacionalizmus veszélyeire, elkülö­nítve azt a történelmi távlatú haza­fiasságtól: „A nacionalizmus igen veszélyes ideológia, s ezért határo­zottan, kompromisszumok nélkül kell harcolni ellene. A nemzeti ér­zelmekhez viszont óvatosan, tiszte­lettel kell nyúlnunk. Úgy vélem, hogy országunkban a helyesen ér­telmezett, nemzedékről nemzedék­re fölgyülemlett hazafias érzelmek és a szocializmus eszméi fokozato­san egységes egésszé ötvöződnek.” (290. lap.) Hogy az utolsó idézett mondat nem pusztán hatásos szólam, arra tényleg a magyar történelem a bi­zonyíték. A felszabadulás utáni el­ső évtizedben elhitették velünk, hogy a szocializmus eszméit és vív­mányait ajándékba kaptuk, múl­tunk forradalmi harcai alig folytak többért, mint a nemzeti független­ség nem is mindig egyértelműen progresszív ügyéért; tizenkilencről alig esett szó, a negyvennyolcas sza­badságharc nemzetközi vonatkozá­sairól még kevésbé. Felszabadulási ünnepségeken nemigen hangzott el, hogy a felbomlott Habsburg-biro­­dalom országai közül (ilyen nagy számban) csak a magyar országla­kosok küzdöttek az orosz forrada­lom győzelméért, felismerve, hogy annak sikere minden népnek nem­zetközi érdeke; tehát az a százöt­venezer magyar vöröskatona is hoz­zájárult hazánk nevében a maga vérével ahhoz, hogy ma Szovjet­unióról beszélhetünk, mert legyőzni segítették a fehér ellenforradalmá­rokat. A magyar történelmi konti­nuitás eszméje tehát nem csupán nemzeti létünk büszke bizonyítéka, hanem arra is tanít, hogy a szocia­lizmus, és a vele rokon eszmék ha­zánk földjén is korán visszhangra találtak és így azok a magyar tör­ténelem elidegeníthetetlen mozza­natai. Most, amikor a földkerekség egyik-másik népe és nemzete túl­­ságba vitt önérzettel igyekszik utó­lag kitalálni a saját múltját, nem szólhatunk eleget hazánk történel­mének progresszív hagyományai­ról. A nemzeti egység szempontjából fontos, hogy a vallásosság helyét is meghatározza a szocializmus célki­tűzéseiért folytatott építőmunká­ban; erre többször nyomatékosan kitér (23., 75., 128., 260., 342. lapok stb.), sőt egy ízben, a Központi Bi­zottság 1981. márciusi ülésén, ezzel kapcsolatos bíráló megjegyzésekre így válaszol: „Egyes vélemények szerint az egyházak (a Hazafias Népfront tanácskozásán) túl nagy szerepet játszottak. Szerintem, aki így vélekedik, az nem érti egészen a kérdés lényegét és jelentőségét. Az egyházak ... pozitív közéleti szerepvállalása ugyanis nagy jelen­tőséggel bír s a megőrzendő vív­mányok közé tartozik.” (342. lap.) Ez már csak azért is igaz, mert az egyházak számos képviselője és hí­ve vett részt tevékenyen a háború utolsó éveiben az antifasiszta küz­delemben, nem is szólva arról, hogy a keresztény és a zsidó vallás által egyaránt ősidők óta meghatározott erkölcsi alapelvek változatlanul ér­vénnyel bírnak, olyannyira, hogy a szocialista jogszolgáltatásnak is alapjai. Ehhez képest ama elvileg fontos bölcseleti kérdés, hogy a lét határozza-e meg a tudatot, avagy a tudat a létet, az országlakosság túlnyomó többségének mindennapi életében nem meghatározó jelentő­ségű. Kádár János könyvében a válto­zó idő szabta új követelményekhez való alkalmazkodás is a következe­tesség folyománya: „Ne az óhajok­ból, szubjektív elképzelésekből ha­nem a társadalmi valóságból, a té­nyekből induljunk ki.” (5. lap.) — „A mi politikánk lényegéhez és stí­lusához hozzátartozik, hogy idejé­ben jelezzük a problémákat.” (27. lap.) Ez a problémaérzékenység ma­gyarázza, hogy eddig viszonylag szerencsésen hajóztunk a nemzet­közi gazdasági élet sziklazátonyai között. A kötet rokonszenves voná­sa, hogy kerüli a szakembereknek szóló gazdasági fejtegetéseket, nem bűvészkedik számtömegekkel és statisztikákkal, melyek a járatla­nokban különben is azt a gyanút hajlamosak ébreszteni, hogy szem­fényvesztés áldozatai. Elvi útmuta­tásokat ad, ezek világosak, közért­­hetőek és meggyőzőek. Mindig hangsúlyozza a tájékoztatás fontos­ságát: „a magyarázatot, az agitá­­ciót, az érvelést, a meggyőződést nem lehet megtakarítani. Lehet egyszerűen rendelkezéseket hozni, közzétenni, de akkor utána kell az észrevételeket hallgatni, az embere­ket meggyőzni, hogy legyenek szí­vesek elviselni azt az intézkedést. Ez így nem vezet sehová. Sokkal többet kell beszélni és sokkal rosz­­szabb hatásfokkal lehet érvelni, vi­tatkozni, magyarázni, ha mindezt a döntés meghozatala után, s nem előtte csináljuk. Az utólagos meg­vitatás megfoszt bennünket egy na­gyon értékes dologtól, a legjobb hozzáértők véleményétől is.” (318. lap.) Nyilvánvaló, hogy az új gazdasá­gi körülmények és a rendkívüli műszaki igények növelik az értel­miség szerepét és fontosságát (22., 45. lapok), ily módon pedig a veze­tők egyszemélyi döntési felelőssé­gét; de éppen ezért „foglalkozni kell azzal is, hogyan lehetne a ki­nevezett vezetők tevékenységét ér­demibb társadalmi ellenőrzés alá vonni. Ennek érdekében pontosab­ban kell meghatározni, hogy a ve­zetők milyen beszámolási kötele­zettséggel tartoznak a demokrati­kus fórumoknak, és azt is, hogyan érvényesülhet a jövőben jobban a dolgozó közösségek véleménye a vezetők kinevezésekor.” (181. lap.) Megfontolandó tanács, ami azon­ban, sajnos, messzi van a megvaló­sulástól. Most, hogy az újságok mellett a távolbalátó készülékek rohamosan szaporodó száma hat­ványozta a tömegek kapcsolatát a napi döntésekkel és az ezekből fa­kadó helyzetekkel, néha egyenest riasztó, mennyi az ország dolgaiért felelősséget érző lakosságot vala­miféle szakmai tolvajnyelv útvesz­tőibe csalogató, érvelés nélküli, hetykén magabiztos nyilatkozat különböző vezetők szájából. Ugyan­így gyakori a napi munka, az élet­vitel és a kultúra összefüggéseinek nem egyszer demagóg szóbahozata­­la is. Divat kárhoztatni a színház­baj­árás helyett szombatonként há­zát építgető embert, aki pedig ez­zel a tevékenységével a lakótelepek építésével küszködő tanácsok hely­zetét is könnyíti, mégpedig nagy anyagi áldozatok árán. A könyv is ésszerű és becsületes álláspontot képvisel: „Ha valaki történetesen házat épít és vasárnap téglát hord ahelyett, hogy színházba menne, csinálja, tegye jó lelkiismerettel. S ha emiatt a színházba nem jut el, mert minden idejét leköti a mun­ka, igaztalan lenne ezért megszól­ni. Majd elmegy utána a kész ház­ból, a kulturáltabb otthonból és környezetből, amiért törte magát, amiért megdolgozott és amit meg­teremtett magának.” (346. lap.) Ilyen és hasonló megfontolások titka az a nem látványos, mégis hasznos képesség, hogy a bonyo­lult vagy annak tűnő jelenségeket a lehető legésszerűbb módon egy­szerűsítsük, enélkül azonban, hogy azokat kicsinyítenénk, vagy mellé­kessé fokoznánk le. Töprengéshez szokott, szenvedni tanult olvasó­gondolkodó ember bölcsessége ez. E sorok íróját mindig zavarta, ha valamely politikusról azt hallotta, hogy szerteágazó dolgai miatt, vagy másirányú érdeklődése folytán nem ér rá olvasni. Aki nem ér rá olvasni — nem aktákat, ügyirato­kat, szakmunkákat, hanem a ma­ga szórakozására —, az aligha ké­pes tartósan érvényes döntéseket­ hozni, mások lelkivilágába pedig biztosan nem képes beleélni magát. Ebben a személyes vonatkozásoktól tartózkodó kötetben van egy be­szélgetés, melynek során a szerző arra a kérdésre, mi a legkedvesebb elfoglaltsága, így felel: „Az olva­sás. Ez kora gyermekkoromtól kezdve­ szenvedélyemmé vált. Sza­bad időmben mind a mai napig az olvasás a legkedvesebb elfoglalt­ságom. (293. lap.) A húszas évek­ben ifjúvá serdült nemzedéknek világszerte kedves írója volt Jack London; nevének puszta említése a kötet sok olvasójában kelthet örömteli együttérzést. Akár több ilyen személyes megnyilatkozást is szívesen olvasnánk a kötetben. Ha­sonlóképpen a szerzőre oly jellem­ző humor megnyilatkozásait is.­­ A külföldi újságírókkal folytatott beszélgetésekben is mintha erede­tileg több lett volna a szubjektív kiszólás, a tréfás kitérő. Ezek az interjúk és — ha jól emlékszünk a beszédek tévéközvetítéseire , a különféle felszólalások szövegei e kötetben tömörre vannak sűrítve; a szöveg néha „szárazabb”, mint ahogyan elhangzott. De lehetséges, hogy­ ennek az a magyarázata: a szerző egyénisége nem is mindig magukban a szavakban, hanem in­kább taglejtésekben, arckifejezé­sekben, általában: a hallgatósággal teremtett szubjektív kapcsolatban nyilvánul meg. Ennek viszont az a jelentősége, hogy növeli az elmon­dottak hitelét és fokozza a szónok — a szerző — iránti bizalmat. IRODALOM

Next