Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-09 / 15. szám - Lengyel Balázs: Mindig Weöres • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Weöres Sándor: Kézírásos könyve (Szépirodalmi, facsimile kiadás) (10. oldal) - Iszlai Zoltán: Sajnálat nélkül • könyvkritika • Bertók László: Tárgyak ideje (Magvető) (10. oldal) - Mayer Tamás Egon: Megvilágosodás • könyvkritika • Brasnyó István: Földvár (Fórum) (10. oldal)

14ffl Ilii LENGYEL BALÁZS: VERSESKÖNYVRŐL - VERSESKÖNYVRE Misidig Weöres ■ Weöres Sándor: Kézírásos könyve (Szépirodalmi, 246 old., facsimile kiadás). A facsimile kiadások, a csakugyan kézzel írt kézirat-reprodukciók gyűjtésdivatja idején Szántó Tibor, nyomdaművész szépen kötött, ritka jó papíré, beíratlan könyvvel ajándékozta meg Weöres Sándort. Mint egykor Gyulai Pál Arany Jánost a Kapcsos könyvvel (amit különben hasonmás kiadásban néhány évvel ezelőtt szintén Szántó Tibor jelentetett meg.) A gesztus világos. Arany a Kapcsos könyvbe, mint ahogyan ez Vomanovich Géza és Keresztúry Dezső nyomán köztudott, idős korának kész verseit tisztázta, másolta bele, sőt egy-két versét, mint például a Szondi két apródját korábbról is. Öszikéinek ebben a tisztázott gyűjteményében természetesen helyet kaptak rögtönzései is. Sőt különleges hangsúlyra tettek szert pusztán azáltal, hogy a szemérmes, énjét rejtegető Arany eddig elé vagy eldobta vagy meg sem írta játékos elmemozgásának ezeket a nemcsak frappáns, hanem sokatmondó dokumentumait. (Vagy mélyen belerejtette a „komoly” versszövegbe, lásd a Tetemrehívás titkos malackodásait — ha ugyan nem a mi Mórickás agyműködésünk képzelgése az egész.) Arany felfogása a költészetről a miénknél kimértebb volt, fennköltebb. Természetesen játékos kedvével szemben elutasítóbb. De az őszikék idején már nem az. Ott már szinte eltörölve azt a lelki beidegzettségét, ami benne oly 19. századi, szabadjára engedte nyelvi ötletességét, mulattató, kesernyés humorát. Így lett a mi 20. századi kisgyerekkorunknak nemcsak a Toldi, hanem a Voinovich Géza jegyzeteivel közreadott őszikék egyik legkedvesebb olvasmánya. S ha nem is sejthetjük nyolc-tíz éves fejjel, hogy mekkora nemzeti keserűség, milyen közéleti élettapasztalat rejlik egy-egy ilyen szösszenet mögött: „Kis keresztem — Hogy szereztem? — Feleljétek azt, ha kérdik: — elkopott a lába térdig.” Vagy: „Azt beszélik rendjelt kaptam. — Nem vetettem, mért arattam?” Mégis, élettapasztalat nélkül is derültünk rajta. És szívesen mondogattuk magunkban a játékos szellemesség megbűvöltjeként egy-egy rögtönzését: „Adatik tudtodra éh Szász — Károly öcsém innét a — Papírról, hogy amíg te kószálsz , keresett egy poéta.” Ez jobban beleragadt a gyerekagyba, mint a súlyos és magasztos Rendületlenül. Aranyról ez a kitérő nem hiábavaló. A spontán megnyilatkozásról, rögtönzésről, nyelvi tréfáról beszélve, már Weöresnél is vagyunk. Ha nem is egészen a Kézírásos könyvnél, hanem az ismert gyermekverseinél. Igaz, a Kézírásos könyvben is bőven akad rögtönzés, olyan, ami a Szász Károlyhoz szólóhoz vagy az akadémiai papírszeletkékhez kívánkozik. Például: „Éva Ruttkay — összes, művei —, Bőrbe kötve — Mindörökre.” De egészében ez a Weöres-kapcsoskönyv nem ilyen jellegű, sem nem őszikés kötet. Kovács Sándor Iván könnyed és tudósilag karakterizáló előszava világossá teszi: Weöres nem tisztázatnak használta a szépen kötött üres könyvet, hanem írásra késztető puszta kéziratpapírnak. Mintegy szabott terjedelmű megrendelésnek, miszerint ennyi meg ennyi oldalt verssel és némi rajzzal kell betöltenie. Nos, ahogyan a pókból a pókfonál, úgy jön, kúszik elő Weöres szájából a vers. Olyan természetesen és épp oly fantasztikusan. (Közelnézetből a természetesnél nincs fantasztikusabb.) Szántó Tibor üres lapú könyve 240 oldalával 240 versre adott megrendelést. Weöres Sándor 1979. december 28- án fogott neki a munkának, és négy és fél hónap alatt, 1980. május 14-ig teljesítette azt: pontosan 240 verset írt. Statisztikai átlagban naponta legalább kettőt. Ám ne a számoktól kerekedjen el a szemünk. Elvégre lehet egy költőnek, tudunk világirodalmi példákat, lásd Rilke Duvnes elégiáit (igaz, több éves hallgatás után) lehet, mondom, olykor egy-egy lázasan termékeny korszaka, felfűtött, lírailag túlcsorduló. Weöres mostani termékenysége mögött nem ezt feltételezem. Még azt sem, amit A vers születésében, ebben az ifjúkori, s tehetsége titkához ma is kulcsot adó önelemzésben említ: „Pár éve a motívumok annyira fölszaporodtak bennem, hogy valósággal maradék vásárt kellett rendeznem belőlük; némelyik versem, keletkezését tekintve, alig egyéb, minthogy a felgyülemlett foszlányokat felfűztem különböző témák fonalára.” Két feleletem is van arra a kérdésre, hogy Weöres akkor hát miként tudta a könyvművész megrendelését ily sebesen és saját szintjén maradva teljesíteni. A saját szintjén, mert ez az új Weöres-kötet mégsem más, mint az előző, sőt talán gazdagabb is annál, ha persze, mint az előző, híjával van is azoknak a líránkból kimagasló nagy versvállalkozásoknak, melyek az egykori híres köteteit, az Elysiumot, a Fogak tornácánt fémjelezték. Az egyik válasz egyszerű, bár nem elégíti ki a kíváncsiságot; ennyi, mert Weöres zseniális. A másik megpróbál arra a valójában megfelelhetetlen kérdésre: miért zseniális? miben áll a zsenialitása? körülményesebb esztétikai megfigyelésekkel feleletet találni. Íme: Weöres nyelvünkkel, magyar szavainkkal sajátos viszonyban van. Fel kell tételeznem, hogy szavaink kapcsolódásának, kifejező, hatékony képzeteket keltő szintakszisának két rendszere is van. Egy köznapi és egy költői — s ez utóbbi a költők egyénisége szerint még külön alakítható. (Nem hiába szoktak az esztétikusok a költők szóválasztásáról, szófűzéséről, mondatalkotásáról hosszan értekezni.) A mondatszerelvény az agy rendezőpályaudvaráról mindig is válogatott, sorba kapcsolt szókocsikkal fut ki. Weöres szókocsijai sajátosan mágnesezettek. Egy véletlenül előálló kezdő szó az indulásra kész, gördülékeny szavak egész tágas rendszerére van azonnali vonzással, ezt-azt kiragadva közülük, magához rántva nyomban. S mert a szavak forgalomhordozók, máris felködlik — természetesen a szemlélet jegyei szerint — a vers alapját alkotó, a továbblépés útját kínáló gondolatsejtelem. Az Út című versének például a fegyelem az élszava, hívószava. Az mágnesezi magához a kegyelem és figyelem szavakat, mintegy megadva a vers közlésének a keretét. („Minden elpattan — a fegyelemben. — Minden kétséges a kegyelemben. — Minden megérik — a figyelemben.”) Ez persze csupán alkotáslélektani feltételezés; rizikós, mint a szerencsejáték. Mert az is lehet, hogy a vers keletkezése nem ennyire formai alapozású. Weöres tudná egyedül megmondani — ha ugyan emlékszik rá -*-, hogy a megfigyelt, szembeszökő jelenség dokumentálására felhozott példa nem ellenpélda-e. Lehet, hogy a versben közölt három megállapítás közül az egyik, még leginkább a csattanónak szánt (és gondolatilag módfelett tartalmas) utolsó. Minden megérik a figyelemben, hívta életre, építette fel a vers hármas rímre alapozott szimmetriáját. De akár így történt, akár a szóvonzás a keletkezés oka, két egymást kiegészítő készség érhető itt tetten; az egyik, amiről beszélünk, a szó és képzettársítás állandó sebes mozgása; a másik — inkább szemléleti-tartalmi — a nyelvben rejlő (és egyéniségének megfelelő) költői közlendő azonnali felismerése. Nincs olyan tévútra futott mondatrész vagy verselem, amelyet Weöres ne tudna egyetlen mozdulattal helyre rántani, költői hatékonysággal ellátni, művébe beemelni. Ebben a szálazásban, szétbontásban, melyet magam sem képzelek esztétikai analízisnek, van azonban valami visszás. Általam korántsem szándékolt lebecsülés. Igaz ugyan, hogy a kézírásos kötet jó néhány vázlatosabb verse egyenesen kínálja ennek a — ne restelljük elismerni — igen magas fokú technikának a feltárását, sőt, maga Weöres is hozzásegít, hogy belelássunk a titkába („Egy négysorost — kell írni most — mindegy miről —, hát semmiről.” Vagy: „Ködből kelnek a szók, gyorsabban a gondolatoknál, a mondatok összeszövődnek, a semmit fogva az űrben”), mégis épp úgy található a gyűjteményben olyan vers, amely bizonyíthatóan másként, nem a fent körvonalazott módon fogant. Olyan, amely egy világos koncepció, versmag, verssugallat alapján eleve megtervezett. Egy magát közölni kívánó szemlélet, élmény, megfigyelés foglalata. Vers, amelynek semmi köze a rögtönzéshez vagy a feladathoz, mégha tényszerűen rögtönzés is. A közhiedelem által, meg most általam is félrevezetett olvasó nyilván azt kérdezi: a kétféle vers hogyan keveredik, milyen arányban? így kívánva értékelni vagy legalábbis mérlegelni. De nem csináltam az arányokról statisztikát, mert nem lehet, meg fölösleges is: vajmi csekély volna az informatív értéke. Nem ismerek ugyanis Weöres Sándornál változatlanabb költőt, az irodalomtörténeti „fejlődésrajzi” és „periodizálási” igényt jobban megcsúfolót. Ha előveszem első kötetét, a híressé vált Hideg vant, bú nélkül belekeverhetném a Kézírásos könyve szövegébe. És persze megfordítva. Az itteni versek nagyobb része belemenne a félszázad előtti kötetbe. A versigények szélsőségessége, a minimum és maximum egymás melletti jelenléte akkor is, most is sajátja volt. Az elegyesség állandó tulajdonsága nagy költészetének. Az olvasó gyerekes bosszantása, olykor nem is túlzottan elmés kijátszása épp úgy, mint időről időre való lenyűgözése ámulatba ejtése, elkápráztatása. A különbség a kezdethez képest annyi — és ez nem csekélység! —, hogy ma már Weöres minden szava mögött egy maradandó életmű presztízse érződik. Szösszenete, tréfája, bökverse, kísérlete nem egy a sok közül, mely terjeng irodalmunkban, hanem speciálisan az övé. S igaza van Határ Győzőnek, amikor azt fejtegeti, hogy legzseniálisabb eleven költőnk kínálatát fogadjuk el, ahogyan van. Ha penzumot vállalt is magára a sznobizmus oltára előtt áldozatul, akkor is. Ájuldozni ugyan nem kell minden szaván — azt hagyjuk a gyűjtőkre, a könyvritkaságok keresőire —, de ha tisztes aranymosó kedvvel nekilátunk az olvasásnak, bőven, gazdagon, pazarul megtérül fáradságunk. Nagyjából úgy, mint a többi Weöres Sándor-kötetnél, vagy — voltaképpen — minden nagy költőnél. ISZLAI ZOLTÁN: Sajnálat nélkül . Berták László: Tárgyak ideje (Magvető, 81 old.) „Már olyan mély”, kezdődik a negyvenhét esztendős, József Attila-díjas Berták László harmadik kötetének második verse. A nyomatékos, érzelmileg színezett időhatározóból, hasonlatokat kikényszerítő mutatónévmásból és több értelmű jelzőből álló költeményindítást a könyv sok darabja elé odaírhatnám, hogy hangulatilag érzékeltessem a Tárgyak ideje című gyűjtemény — bizonyára nemcsak reám tett — hatását. Nem véletlenül kedvező fogadtatású második verskönyve (az Emlékek választása) általában még azt mutatta, hogy született egy szenvedélyesen kérdező, felelősen választ adó, kollektív szemléletű költőnk, ki saját szóhasználatának kulcsával, közkincs-fogalomtárunk egyéni alkalmazásával közelíti környezetéhez és desiffrirozza a máig élő múlt számunkra kérdésessé váló jelenségeit. Ezáltal megteremtette magát; kivált pályatársai egymásra hasonlító derékhadából, mint méltósággal viselt élettapasztalata, reflexióit világosan elénk táró alkotó. Rokonszenves férfiassága, panaszmentes távolságtartása abban is megnyilvánult, hogy — egy másik kritikusa találó félmondata szerint — „makacs önvizsgálattal alakította ki személyisége küzdelmes egyensúlyát, s győzött a vers jövőjét fenyegető külső-belső veszedelmek között”. Azaz, szimplábban: mondanivalójához találta meg az adekvát formát, nem külsődleges eszközökkel, menazsérikus hókuszpókuszokkal fűzött széljegyzeteket észleléseihez, világfigyeléséhez. Akár líraművelők vagyunk azonban, akár orr-fül-gége orvosok, (előre) tudjuk: sem az alkotó, sem az úgynevezett köznapi polgár egyensúlyszervei nem győzik örökké a homeosztatikus kiegyenlítést, az érzelmi hullámzások csillapítását, a benső harmónia eléréséért, az egyenes tartásért, a jó járásért folytatott, szinte kötéltáncosi balanszot. Így esett ez Bertókkal is, ki férfikora délutánjának hosszabbra nyúló, élesebb árnyai közé kerülve, úgy tetszik, nem érezhette magát többé győztes kilátású verskalkulátornak. Számolnia kellett azzal, hogy korábbi egyensúlyáért személyes bizonyosságainak újabb billenéseivel „bűnhődik”, sőt, olykor dacolnia s lakolnia kell a fejreállás veszélyének nem éppen irigylendő fenyegetéseivel. Félelmetes sorok engedik sejtetni döbbenetnek kitett, felismerésektől borzolódó lelkiállapotát, amely nyilván nem független rapszodikusabb világérzékelésétől sem, s amit csak az tesz heroikussá, hogy viselője, bár felfedezett mélységeibe hosszan, részt váróan tekint, korlátokba, öncsalásokba továbbra sem csimpaszkodik. „Az maradsz már, ami kilátszik, holott nincsen belül”; „Több voltam mindig, mint lehettem, kinek joga van, ítélkezzen”; „Rajtam is csak átfolyik, ami magától fönnakad”; „ .. .elhajlik minden lényeg ujja. Ott történik meg nélküled, ami veled”. Olvasom újra meg újra a szerző színes arcképével díszített kis Magvető-kötet elsőre megjelöltaláhúzott meg felkiáltójelezett sorait, melyek csak látszólag járnak József Attila-i srófokra, valójában saját kiszenvedettségűek. És megint be kell látnom (ha elfeledtem volna), hogy emberi egzisztenciánk legnehezebb időszakának, az apakornak őszinte, önsajnálattól mentes (s ebben a tekintetben Szabó Lőrinc-i) tudomásulvétele bizony nemigen kecsegtet sem a törmelék nélküli, sem a szépségesen kimódolt, sem pedig a másokat kímélő-szórakoztató vagy bájoló versek ígéreteivel. Ha mégis, ha a szabdalt szándék, ha a dadogni kényszerülés ellenére sikerült az ilyen egzisztenciálisan kikerülhetetlen, megírnimuszáj Bertók-vers szakmailag, akkor ez olyan ordítva végigkérdezett vagy éppen egy tömbben kiszakított lesz, hogy bármenynyire gazdagodik tőle (az igazságától, a kimondástól) olvasója, óhatatlanul eszébe kell jusson, hogy ugyanennyivel vált lefosztottabbá, védtelenebbé, szegényebbé nélküle maga a költő ... A megrendültségemből, a „fölspannoltságomból” érezhető, hogy harmadik lírakötetét én elsősorban azért érzem fontosnak, mert benne Bertók a „megnyugvás ösvényein” való zavartalan tovahaladás és az ott kínálkozó élmények élvezetes-élvező lajstromozása helyett magát kísértő bátorsággal ismeretlen, veszélyterhes utakra tért. A járatok önmagába vezették; ő vállalta a kihívást meg a szembenézést a saját nevelésű szörnyekkel, a magában sarjadó rémalakzatokkal. Mindennek ellenére azt kell mondanom — már kissé kevésbé fennkölten —, hogy nem féltem őt, mert igencsak bírja a (hideg)rázást. Ráadásul — s ezt csattanónak szánom, de versekkel bizonyíthatónak —, szerencsére megvan az a tulajdonsága, hogy a legmélyebb avarú erdőkből, legszikesebb pusztaságokból képes megtalálni a kigázolás lehetőségét. Oly (túl) sok, súlytalanabbun szenvedő, gyötrődő és dühösködő nemzedéktársával ellentétben nemcsak az utókor hálás figyelmében bízik. Szkeptikusabb, tárgyilagosabb, vagyis: modernebb és kevésbé szívbajos ennél. Talán mert van egy rögeszméje, amit körülbelül a negyedik X táján kikovácsolt magának és azoknak, akik erre „harapnak”. Nevezhetném e fönntartó mániát prózaian a közösség végső igazságaiba vetett bizalomnak, vagy lángolóbban , tántoríthatatlan hitnek a teremtett dolgok valamirevalóságában. ő egyszerűbben tudja mondani, így: „végül minden a helyére kerül.” Megvilágosodások ■ Brasnyó István: Földvár (Fórum, 65 oldal). A rendkívül termékeny jugoszláviai magyar költő útja korántsem egyesen vezetett a Földvárig, a mai költői kifejezésmódig és szemléletig. Pályája kezdetén az avantgárddal kacérkodott, hogy hoszszabb időn át tartó bizonytalanság után rátaláljon a hozzá legközelebb álló stílusra, a népies szürrealizmusra. A népesség nem akármilyen hagyományokra tekinthet vissza azon a tájon, ahol Brasnyó István versei születnek. Az úgynevezett szegedi iskola — melynek Móra Ferenc és Tömörkény István voltak a vezető képviselői — a húszas, harmincas évek táján emelte irodalmi rangra az irányzatot. A Földvár legjobb versei is éppen azok, amelyek folytatják ezt az utat, s közben képesek kapcsolatot teremteni a megváltozott kor valóságával. Közéjük sorolhatnánk például a Más gyermeke címűt, melyben a népies szürrealizmus szerencsés módon ötvöződik a költő szociográfiai hajlamaival, s így formálódik a magánérdekű általános érvényűvé: „A más gyereke a kemencepadkán hál / nemigen van tulajdona / és ha túlontúl kinő a haja / házi ollóval nyírják egyenesre.” A képek áradásában, a látszólag tetszés szerint mozgatható sorok között is érezhető egy kétségbeesett erővel mind mélyebbre hatoló ember igyekezete. Mintha egy gondos festőt látnánk munka közben. A körvonalak óvatos felvázolása után szinte meglepetésként hat az éles gondolati csattanó, az aprólékos részletezést értelmessé tevő megvilágosodás. Ugyanez a szuggesztivitás teszi izgalmassá az őszi estét, vagy a Zongorás szobát: „Felolvadna-e tőle / a kastély szomszédos szobájába zárt / lepecsételt zongorán / a viasz a gyertyafényben?” Nem ilyen egyértelmű az eredmény, ha a költő belefeledkezik saját nyelvi tehetségébe, s a valóban jó elemekből nem teremt egységes koncepciót. A Krúdy öregkorában például hiába találunk meglepő, érzékletes jelzőket, a felgyorsuló ritmus hiába kölcsönöz zeneiséget a versnek, nem értjük meg az alapközlendőt, s azt sem tudjuk elképzelni, hogy mi késztette a vers megírására a költőt. A vékony könyv második részében sorakoznak Brasnyó István prózaversei. Bennük főként a testi szerelem átminősülését, átlényegülését követhetjük nyomon. A költő bátran, a jugoszláviai magyar irodalomban egyedülálló merészséggel vállalkozik a testiség ábrázolására. „Ki büszke egymaga a nyári éjszakára?” — hangzik el a kérdés, s mintha törékeny, sérülékeny emberi mikrokozmosz fényképeződne rá az örökké való természetre. A versek tanúsága szerint egyedül a szerelem képes arra, hogy jelentéktelenné tegyen, mondhatni tagadjon mindent, ami kívüle létezik. Ugyancsak magába foglalja az egész világot: „És bőrödre majd csak a távoli éjszaka húz áttetsző, sötét tapintású ruhát, csillagoktól verejtékeset, amelyen senkinek nem adatott meg eligazodni.” (Hatalmas trigonometria.) A szürrealista elemek túlsúlyra jutása, az éjszaka, a tél titkainak fürkészése kíséri a szerelem érzését-féltését, s ad valami furcsa, már nem is egészen evilági hangulatot a prózaverseknek. Mayer Tamás Egon 1982. ÁPRILIS 9.