Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-01 / 1. szám - Lázár István: Megrovás vagy dicséret? | In memoraim Déry Tibor • Ami éppen az eszembe jut… (4. oldal) - Stefanovits Péter: Picasso kalandja • kép (4. oldal) - Szelényi Anna: Európából jöttem • útirajz • Szelényi Anna mexikói levele (4. oldal)

LÁZÁR ISTVÁN: Ami éppen az eszembe jut... Megrovás vagy dicséret? Még a szokottnál is több és többféle írásom torlódott össze akkoriban. Harminchat fokos lázban égtem, országjárásból visszajőve, folyóiratot könyvre, könyvet napilapra váltva, felpezsdítő és áldatlan vitákba keveredve. Közelről hangzott, ezért is csattant élesen: „Ez azért már túlzás. Nem veszed észre, hogy gátlástalanul csak írod, ami éppen az eszedbe jut?" Ijedten védekeztem, sorolva, mit miért tartottam fontosnak és ■rürgősnek nyilvánosságra hozni vagy nyilvánosság előtt a magam véleményével köríteni. Csupa konkrétumról beszéltem, meghatározott témákról, meghatározott vélekedésről. Valójában azonban nem általánosságban kellett volna elgondolkodnom a bírálaton? S ha ezt teszem, akkor nem jutok-e arra a következtetésre, hogy amit hallottam, az fonákul is fölfogható, mert nem megrovás, hanem dicséret? Tisztelem a kötelező fegyelmet — a maga helyén. És ez a hely ritkán a gondolkodásé. Korunk egyik jeles felfedezése, amely főként az új dolgok kutatásában hasznosítható, a felismerésben inkább, mint a megismerésben, a brain storming; nem pontos, de lényeghű magyarításban az ötletroham, az agyroham. Ennek két fő szabálya, hogy a hierarchia, a tekintélyelv semmis, és hogy a résztvevők először a látszatra legvadabb, a logikátlan, az irreális gondolataikat se vessék alá belső kontrollnak, mert a válogatás a minél szabadabban fölbukkanó és elhangzó ötletek között egy későbbi szakaszra tartozik. Nem mentségül, hanem magyarázatul hozom ezt a nem is közvetlen érvényű példát — hiszen az egyszemélyes brain storming önmaga értelmének, természetének mondana ellent! —, amikor élek az Élet és Irodalom állandó heti jelenlétre szólító ajánlatával. Magyarázatul, hogy miért választottam, némi öngúnnyal és dacos hetykeséggel, e kihívó címet, fejlécül a folyamatos jelentkezéshez. S kibővítem-e vagy csak megismétlem a föntebbieket, amikor idézem a Wu men kuan című Zen-buddhista gyűjteményből a 29. példabeszédet, melynek tanulságos címe: Sem a szél, sem a zászló? „Hui neng, a hatodik pátriárka egyszer két szerzetessel találkozott, akik a széltől lengetett templomi zászló alatt vitatkoztak. Az egyik: — A zászló leng. A másik: — A szél fúj. Egymásnak ellentmondva, nem tudtak megegyezni. A pátriárka így szólt: — Ami leng, az sem nem a szél, sem nem a zászló, hanem a ti elmétek. És a két szerzetest rémület fogta el.” Amikor először olvastam ezt a példázatot, naivul még azt gondoltam: a két szerzetes azért rémült meg, mert Huj neng, a hatodik pátriárka ilyen kemény kioktatásban részesítette őket. Utóbb rádöbbentem, hogy mélységesen félreértettem a tanítást, amit a bölcs szavaiba rejtett. A két szerzetest — ma már így vélem — hirtelen megértett felelősségük gondolatára fogta el a rémület. In memoriam Déry Tibor Amikor napjai hordalékából hol az Élet és Irodalomban, hol a Népszabadságban, egy-egy marékravalót összefogott, alig fordult elő, hogy rigói, virágai, bogarai, tünékeny pókhálói láttán el ne mondja nem egyszerűen azt, hogy mennyire félti a természetet, hanem azt, hogy mennyire félti az embert , az életet. Mostanában mind többször gondolok rá, és gondolatban mélyen megkövetem. Mert akik akkoriban fölényesen ítélkeztünk az Egy nap hordaléka újabb és újabb megjelenései alkalmával, azt azért valamenynyien tudtuk-éreztük, hogy sok igazság rejtezik Déry békétlenkedő, morózus észrevételeiben — elhatalmasodó világpesszimizmusa, monomániákus lamentációinak burjánzása azonban elvakított bennünket. Úgy tűnt, megvénülvén Déry „reakciós” lett „Nem érti” a fejlődés dialektikus vonásait, eltúlozza a jelenségekben a rosszat s figyelmen kívül hagyja nem is annyira a jót — hiszen, például, a termőföldek agyonvegyszerezésének eluralkodása egyértelműen „jónak” semmiképpen nem mondható —, hanem a szükségszerűt. Úgy tűnt, ha Déry nem is ellensége a haladásnak, de nem hajlandó megfizetni, még csak respektálni sem az elkerülhetetlen árat. Nem úgy haladt-e mindig a világ, hogy rombolt, mielőtt építhetett , s nem siratta-e mindig az idős nemzedék azt ami talán csak más vagy éppen másként ugyanaz, ám amit ő már nem tud követni? A feltűnő csak az volt, hogy Déry esetében éppen a magyar — a gondolkodó és művészeti — avantgárd egyik „eleven szobra” látszott szembefordulni mindazzal, amit lényéhez, a dérység lényegéhez tartozónak véltünk. A világpolgár, a volt és meglevő társadalmi és erkölcsi keretek fenegyerek rongálója, az Ítélet nincs idős korban is ifjúhoz méltóan „botrányhős” szerzője mutatkozott az Egy nap hordalékában olyannak, amit Jócsik Lajostól, Veres Pétertől vagy Erdeitől, Illyéstől természetesnek vettünk volna — de Tőle? Mint amikor az egész életén át harcos ateista, elvbarátai őszinte rémületére, halálos ágyához papot hív ... Azután Déry Tibor elment, és végrendelet nélkül ránk hagyta a világ baját. Sokunkra hagyta, mert az ő ereje nagy volt, mi pedig, mi tagadás, sokkalta gyöngébb eresztés vagyunk. S azóta látom fölbukkanni a semmibe dobott stafétabotját Bertha Bulcsu kezén; gondokba őszülése mintha megfertőzte volna Mezei András lobogó sörényét; suhanc riporterek kételyekkel teli dokumentációkkal és interjúkkal kezdik ki öntelt technicistáknak a lineáris fejlődés mindenhatóságába vetett vakhitét. Tamás István elégikus hangja szinte ugyanonnan szólal meg, ahol az ő füredi kertje kínálta elégia-témák sokaságát; s amikor Szász Imre a süllőről és a törvények hatékonyságáról elmélkedve, az erkölcsi romlás objektív paraméterét véli a törvények elsokasodásában megtalálni, nem folytatója-e ő is egy dérytibori gondolatnak? És honnan énbennem a pálfordulás? Déry arcán szinte még tovább nő a szakáll. Nem öregedtünk halála óta annyit, hogy egyszerűen az idő „rombolásának” foghatnám föl magamban a változást. Nem. A világ mutatja egyre ijesztőbben, hogy a fejlődés, a haladás más mércéket is kíván, mint az eddigiek. A természetben az ember megjelenése régóta kelt irreverzibilis, visszafordíthatatlan változásokat. Ám ezek mindeddig nem fenyegettek globális, az egész Földre kiható tragédiákkal az élővilágban. Ma az új — vagy csak újabban fölismert? — fejlemény viszont az, hogy nincsen az a kerti rigócska sem, amelynek óvatlan pusztulásakor ne kellene elmondani: ne kérdezd, hogy kiért szól a harang — érted szól! • Amit az öregség nyűglődésének láttam, abból ma már kiérzem a nagyon is örökifjú Déry friss pillantását. Élete végén éppen abnban volt avantgárd, hogy hamarabb vette észre, mint legtöbben: e fegyverkezésbe szédült, öntelt világot nemcsak Mars pusztíthatja el; az ember sárkányfogvetemény voltában még egy sereg olyan szemléleti, pszichológiai és a tudományos-technikai forradalom árnyoldalán támadó baj rejtezik, amelyek egyenként is felérnek a nukleáris kor rettegett veszedelmeivel. Csak ezek nem olyan horror-teátrálisak, kevésbé tehetők prognózisokkal láthatóvá-átérezhetővé — és ezért még nehezebb, még Don Quijote-ibb ellenük prófétáin). ÉLET es<*L IRODALOM if I ! Azt hittem, Mexikó csupa szín lesz: harsogó piros-kék-sárga-zöldnarancs. De az ország közepéin a több száz négyzetkilométeres, 1800 —2500 méter magas fennsíknak, amit keresztül-kasul beutaztunk, semmi köze nincs ahhoz a szelíd, vidám és élénk tarkasághoz, amihez a mi kertjeink szoktattak. Mexikóban a szürkéket és a barnákat, a szürkés sárgákat és barnásvöröseket kell megtanulni. Azt, hogy mindig messzire látni, hogy hegyek és völgyek végtelen hullámzása és vihara tárul elénk, hogy kihűlt vulkán tengerben járunk, hogy az utak keskenyek, szakadékok peremén vezetnek, és éles kanyarokkal körhintaként ragadnak fel, vagy ejtenek le hirtelen. Hogy a láthatárt mindig szürke párába fúló, felhőkbe temetkező, vagy éles, kemény napsugaraktól vert, csiszolt obszidiánként szikrázó hegyek kontúrja zárja le. Meg kell tanulnunk, hogy a sok növény látványa nem azonos az üde zöldek skálájával. Fel kell fedeznünk a zöldek mély és tompa szürkeségét, s a száraz, rozsdaszín talajba kapaszkodó szürkészöld-zöldessárga növények megrendítő szívósságát. Az első pillantás a repülőgépből Ciudad de Mexicóra (kikérik maguknak, hogy fővárosukat „amerikai” nevén emlegessék) egyszer s mindenkorra kiábrándít ostoba várakozásomból, hogy most aztán pompázatos egzotikumokban lesz részem. Leszállás előtt a gép, nagyon alacsonyan szállva, végigrepül az egész város fölött Irdatlan, féligmeddig kiszáradt mocsár volt ez az egész terület hajdan, amikor az aztékok — a mocsár kellős közepén — megalapították Tenochtitlánt. Micsoda dac és büszkeség késztet egyes népeket arra, hogy néha a „legképtelenebb” helyekre építsék városaikat. Később, amikor Teotihuacánban, a Nap-piramis tetejéről, az aztékok alkotta magaslatról elnéztünk a távoli, nem ember alkotta magaslatok, hegyek felé, egyszercsak angol szavak ütötték meg a fülemet! „Az istenért, hát annyi hegy van itt, miért kellett ezeknek még egyet emelni ?” Kétségbeejtően praktikus kérdés. Az egész emberi kultúra tele van látszólag öncélú, irgalmatlan erőfeszítések sorozatával. Hisz épp azért, mert annyi itt a hegy, s mert amúgy is olyan magasan vagyunk, azért kellett a lángoló Napisten kényére és irigységére, áldozatként és diadalként, áldozatba rejtett és áldozatokkal feloldozott, újra meg újra megnyert, isten s a világ fölött aratott halhatatlan győzelemként felépíteni Teotihuacánban a piramisokat. S a várost a mocsár közepén. Mert másodszor és másképp is meg kellett teremteni mindent — s aztán megrettenni az újrateremtés merészségétől. S az évtizedek során ezerszámra hajtani fel a piramisokra az áldozatokat. Fel, futva a csúcsig, hogy aztán a derekánál kővel megtámasztott, és kezénél-lábánál négyfelé feszített áldozat testéből az obszidián kés kimetssze a szívet. És a pap magasba emelje, a fény és a meleg forrásának felmutassa az élet jelképét. A nagy tetteknek és rémtetteknek, amelyek folytonos egymás mellett élésében, sőt, már-már tudathasadásos összefonódásában jött létre az egész emberi kultúra, csak brutálisabb, mélyebb, szélsőségesebb példájával találkozunk az azték világban. A magunk képére akarjuk formálni a világot — de nem ismerjük magunkat igazán. Ellenpéldát akarunk felmutatni a természetnek — de nem ismerjük a természetet. Csakis a teljes győzelemre vágyunk — de mindig csak félgyőzelmet arathatunk. Mert mi lesz, ha a haragvó Napisten végül örök sötétségbe borítja a világot? Az elrugaszkodott parányoknak a legbecsesebbel — önnön vérükkel — kell táplálniuk a Nap tüzét. Az aztékok fiatal férfiak életének tízezreivel fizettek. Mi, évezredekkel később, félő, hogy semmivel se kevésbé kegyetlenül és nem sokkal bölcsebben, mindanynyiunk pusztulásának rémálmával fizetünk technikánk és tudományunk természetet átformáló hatalmáért. És mindig mindenért fizettünk, kíméletlenül és tehetetlenül, eszünk és lelkünk skizofrén ellentmondásaival mindig mindenért fizettünk: háborúkkal, éhínséggel, társadalmi igazságtalansággal, a hatalom őrületével, a birtoklás vakságával. A gép alacsonyan száll a város fölött. Még meg se érkeztünk. Itt, az Egyesült Államok közepén, Iowában, ahol jegyzeteimet írom, már olyan messzire vagyunk Mexikótól, mintha sose lettünk volna ott. Talán csak álom és képzelet volt — s amt itt itt valóságként próbálok megragadni, az sem több. Mexikóban nem lehet néhány hetet idegenként elidőzni — és aztán ismerősként beszélni róla. És mégis. A világ egyik legnagyobb városát látjuk. Tizenhétmillió számontartott lakosa van, és még jó néhány millió semmiféle nyilvántartásban nem szereplő. Körös-körül vöröses-szürkés hegyek, a hegyeken belül a házak szürkésvöröses-fehér tengere. A városban nincs folyó, nincs egy magaslat, ami megosztaná, s az ismert módon egyedivé változtatná a képet. Mégis hasonlíthatatlan. Nem is a mocsár ez itt alattunk: még a tengert látjuk, egyformán és sohasem egyformán hullámzó-szétterülő épülettömegével. Egy-egy palotasor, néhány felhőkarcoló , kivillanó korallzátonyok. Nagy parkok — apró, zöld, pálmafás szigetek. S az égen éhes, zárt szárnyú, nagy madarak köröznek — rengeteg a le- és felszálló repülőgép. Bennünket pedig máris sodor magával az egyik főút tengerárama. A légkondicionált, kívülről átláthatatlan üvegű amerikai autóbuszból színes, zajos, zenés csoportot látok közeledni az úttesten. Néhány percre leáll a forgalom , „tüntetnek a Tequiláért”, morogja kedélyesen a mexikói sofőr. Az élen felperzselt arcú, fekete indián asszonyok. Rongyos kendővel a hátukra kötözve gyönyörű kisgyerekek. Valamivel nagyobb, nyomorult öltözetű, sovány, parázsszemű gyerekek bukdácsolnak körülöttük. Az asszonyok végsőkig kifáradt, merev mozdulatokkal, görcsös monotóniával ütemesen lóbálják kék kendőiket. Mögöttük gitáros, trombitás, cintányéros toprongyzenekar. Túl a férfiak, sikoltóan üres, fájdalmasmerev tekintettel, csonttá aszott arccal. Feliratokat visznek, és ugyanazzal a görcsös monotóniával, amivel az asszonyok kendőiket rázzák, kiabálják a feliratok szövegét: KENYERET FÖLDET SZABADSÁGOT Hátul a vének bandukolnak. Van tudják, miért és hová mennek? Nem bírom nézni. Néznem kell. A szégyen és a szánalom fojtogat. Felveszem a napszemüvegem, hogy ne kelljen tudomásul venni nevetséges könnyeimet. Hogy merészelek én itt előkelő idegenként utazgatni? Hogy is képzeltem? — gyönyörű, trópus, gitárok, sombrerók, indiánok. Hát itt van, mind itt van. „Ó, itt mindennaposak a tüntetések — mondja mellettem Ida, a finom, idős uruguayi költőnő, aki két éve él Mexikóvárosban —, tudja, a szegénység, sajnos, megoldhatatlan probléma”. Nem hiszem, mondom. De azonkívül semmit. Mit mondhatnék éppen neki? Hol kezdjem? SZELÉNYI ANNA MEXIKÓI LEVELE: EURÓPÁBÓL JÖTTEM Stefanovics Péter: Picasso kalandja 1942. JANUÁR 1. )