Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-08 / 2. szám - Püspöky István: Padlásvarázs • kép (15. oldal) - Veres Péter: Jegyzetek • jegyzet • Veres Péter hagyatékából (15. oldal) - Tandori Dezső: Egy régi fénykép • vers (15. oldal)

Püspöky István: Padlásvarázs VERES PÉTER HAGYATÉKÁBÓL. Sok olvasásom közben sem ta­láltam még arra magyarázatot: miért volt egyáltalán matriarchá­­tus az emberi nem fejlődése folya­mán? Arra sem, hogy mindenütt törvényszerűen volt-e, s ha nem, miért volt az egyik területen és az egyik közösségben, és miért nem volt a másikban. Azt gyanítom, az egész kérdés tisztázatlan még, nemcsak történel­mileg, amelyhez különben is kevés az írott dokumentum (az amazon­királyokról szóló legenda sem meg­győző), hanem embertani és régé­szeti értelemben is. Hogy lehet az, hogy a férfi nem gyengébb volt és eltűrte a nőural­mat ha csakugyan volt ilyen? Bizonyára volt, de nem úgy, ahogy azt a mai XIX. és XX. szá­zadi emberek elképzelik, akik kész, megszervezett, sőt nemzeti közös­ségekké formálódott társadalmak szemszögeiből foglalkoznak a do­loggal. Mert ha volt, úgy lehetett, hogy különösen vadász és harcos törzseknél a férfiak sose öregedtek meg. Illetve, aki mégis megörege­dett, az már rokkant, sebesült, nyo­morék vagy gyámoltalan gügye le­hetett. A közösség otthoni vezetése tehát azokra az anyaságban­­ és ve­zetésben sokat próbált idősebb asz­­szonyokra maradt, akikre a vadá­szatra és harcra már alkalmas, erős fiúk és unokák felfele néztek, úgy ahogy ez ma is még, de különösen tegnap megvolt még a mi paraszti és középosztályi családjainkban is. Különösen a köznemesi birtokos paraszti meg a pásztor családoknál volt ez az uralkodó rend. A neme­si udvarok „nagyasszonya” még megmutatta, hogy milyen az igazi matróna. Az erőszakolt, belemenős, bele­­magyarázós módszer mindig dühíti az embereket, amikor nincsenek a tagadás vagy a kétségbeesés álla­potában, vagyis amikor nem „ke­resik az igazságot”. Csak az igazi próféták érzik meg, amikor az em­berek — a népek — olyan lelkiál­lapotban vannak, hogy „hév lel­küknek nincs hová lenni”, mert az eddigi hitük és életrendjük, a „tör­vény” felbomlott és nem hisznek már benne. De nemcsak hogy nem hisznek, de már a ritmusát sem bír­ják.★ Van egy eredendő magyar (vagy talán nemcsak magyar?) tulaj­donság: „ha megy a többi, menjünk mink is, és ahová mennek, oda menjünk mink is.” Nyájszellem? Mondhatjuk így is, csakhogy a dolog nem ilyen egy­szerű. Ugyanez megvan minden társas állatfajban, nemcsak a bir­kában, hanem a nemes lófajtákban is, és mindenütt. Ez a társasélet törvénye. A veszély elől is így, de a zsákmányra is így megy minden élőlény★ A sikeremberek, de különösen a sikernők óriási többségének nincs gyermeke, mert átadják magukat a hivatásuknak, az „teljes embert” követel. De vajon teljes ember-e, akinek nincsenek gyermekei? Egyébként az igazi nagyoknak nem árt meg, még a hivatás szem­pontjából sem, ha gyermekei van­nak. Tolsztoj azért Tolsztoj lett­ , különben ez olyan dolog, hogy ki­ki a maga természete szerint. Van, akit nyűgöznének az asszony és a gyermekek, van, aki kibírja ezt is... „Nagy a mi mai tudományunk.” Úgy értve, hogy sok-sok ember fog­lalkozik élettannal és lélektannal, de vajon van-e már arról valami meggyőző magyarázat, hogy miért szereti az egyik ember a gyermeke­ket és miért nem szereti a másik? És hol van ennek a forrása? Az értelemben nem lehet, mert a sze­­retetet nemigen lehet erőltetni, az csak képmutatást szül. És ezt csak az tudja magára erőltetni, aki a szeretetből él. Ebből lesz nem a szívmosoly, hanem a „művmo­­soly”. Aztán vannak olyan emberek, nemcsak nők, hanem férfiak is, akik nagyon szeretik — ahogy mon­dani szokták —, majom módra sze­retik saját gyermekeiket, de ki nem állhatják a másokéit. Megint mások, leginkább asszo­nyok, akik minden gyermeket sze­retnek, akárkié legyen is. Végül az micsoda, hogy vannak öregemberek -- közéjük számítom magamat is —, akik ugyancsak minden gyermeket szeretnek, nem­csak a saját unokáikat vagy déd­unokáikat. Mi ez? Bennük vajon a fajta önfenntartási ösztöne jelenik meg, a „parasztpátriárka-ösztön”, amely már az egész népet a ma­gádnak érzi, és minden gyermeki­­ben azt a hőst, tudóst, költőt, va­rázslót keresi, amilyen maga sze­retett volna lenni? Nem tudom. Csak azt fedeztem fel mostanában magamról, hogy minden gyermekkocsiba, minden pólyába belenézek és a nagyob­bacskákon is megáll a szemem. A gyermek, ha egészséges, maga az „elemi szépség”, az élet titka. Ahogy Ady mondta: Minden ember fen­ség, Észak-fok, titok, idegenség. JEGYZETEK / 1982. JANUÁR 8. ■ TANDORI DEZSŐ: Egy régi fénykép Van egy barátom régi fényképeket gyűtt találtam Neki most itt valahol egy ilyen régi fényképet Csak a széleit kicsit gyűröttnek találtam Elvittem hát keretezés végett Kiléptem a keretezőtől és egyszerre ott jártam A Halló-Büfénél ahol apám vacsorázott mindig Mikor anyámat még a kórházban látogathatta És amíg ő is járni tudott 1919-ig A Ló-Bárban voltam mondogatta jöttem arra Betértem egy kézmosásra egy pohárra ahogy illik Aztán mentem és én is eznap láttam az idei első Sült gesztenyét a virágos mellett mindjárt És eszembe jutott egy kibicsaklott esernyő Azt itt a gesztenyéssel szemközt javították Meg tíz éve és most a nap­sütött mint őszi köd­ernyő Drótjai olyanok voltak a sugarak majd a hideg Döfködi velük a Körutat egyelőre sorra Jöttek azok a tíz és húsz évvel ezelőtti üzletek Ahol anyámnak apámnak feleségemnek vásároltam karácsonyokra A szakadozás körül érezni kezdtem a fényképkeretet A gyümölcsös a mozinál egy letépett jegyre beszálltam És régi kotorászások közt matattam az antikváriumban És a termelői boltban valakinek elmagyaráztam Hogy én ezt itt mennyire soha nem untam Csak fáradt lettem mire végigcsináltam Már a Dohány utcában a madarasnál kértem egy kiló vörös kölest Mondtam hogy mi vagyunk a verebesek szoktunk Ide járni és hogy van a kutya a pult mellöl kilós Szemközt egyszer két könyvön megosztoztunk És az hogy nincs dugó épp kivételes Alkalom volt jöttem haza tizenvalahány éve év végi ünnep Előtti délben ide-oda betértem mint apám emlékére most Az imént megvolt az a rendkívüli állapota valamimnek Amit az év oly csalókán pazarolva fogyva oszt És biztatott hogy mindenhová betekintsek Kapualjakon kerültem beljebb moha volt az udvarokon a kövön Megvettem a lapokat a hónom alól kihulltak És végigvonultam mint a vándorgyűlés vagy költözőn Mint a madarak elértem a Tanács körutat Tanácsos mondtam ha a járművek útját nem keresztezem A főposta elég volt hozzá hogy feladjam az elfelejtett csomagot Kellően központi hely az ajándékozáshoz Rósejbnit vásároltam kiszórtam a zsíros zacskóból a sót Hátha a pornak kell még valami máshoz Egyszerre huszonkét évre megvolt hogy a Belvárosban vagyok Ez még az Egyetem utcáról utcára kerülgetem az előadást Tíz forintot kaptam anyámtól minden hétköznap költőpénzül Váratlanul kifogtam egy eredeti Micimackó-kiadást Fontos a mulasztás ez az ami egyre kiegészül Így értem el a most már Grinzingi-közeli buszvégállomást De gyalog mentem át a hídon nem volt olyan szép kifújt az ég Viszont a szél megkapónak lelte táskáimat Nézhettem a rácsok festékcsorgatás-kallipráfiatövét Átkanyarodtam a gyógy- és ásványvízpavilon árkádjai alatt Melyek nincsenek ugyan éreztem mégis ódon leheletük kövét Felnéztem a kiugró erkélyablakokra hátulról kerültem a parkba Az ötven centis lejtésű padra egy hiányzó lódén mellé leültem Benéztem egy bokorba nincs-e rég eleresztett verebem alatta Aztán a KÖZÉRT-ben ismét megkerültem célszerűen Mivel szorul kiegészítésre a háztartás burgonya hagyma Nem volt kedvem várni a kijózanodó villamosokra A palackok a táskában a szélcsenddel kocogódtak össze Vadgesztenyéket emeltem a hiányzó korlátokra Messze volt az itt kitervelt Micimackó-Liga messze Az angolok a 24-esbe se fognak beférni nem hogy a 16-osba Tapostam a füvet ezt a fajtát hívják taposófűnek attól nő jobban Már egészen közel jártam házunkhoz örömest kiábrándító Verebek röppentek fel a fűpárnákról csapatosan Még van ez a pár gondtalan hetük aztán a hó A házunk kapuján mint aki megérkezett bekanyarodtam És visszanéztem kártyapakli volt az a sok üres fényképkeret Ahogy szétszabdalt ernyők darabjaiként kitöltötték Az évszakváltozással közönségesen megcinkelt éveket És lenyűgözően volt elmismásolt a légikép, semmisség Megnyomtam a liftgombot harmadik emelet Egykor ők laktak itt anyám-apám ajtómon megmaradt a doktor Játékmedvéimnek ezzel én vagyok az Ajtósi-Dr. Már a ponthoz közelítünk mely nincs kitéve olykor Az utolsó étel néha pép néha por Kiszálltam az egykori lift-fakeretből fénykép voltam valamikor Megkeveredtek a rímek az évek a kórházhelyszínek a tudatok Egy botot a verebek taposófüvébe helyeztünk Éreztem enni kell túrót retket a gyomrom korog Hogyan érezném éppen kik lesznek majd helyettünk Nem marad meg a hely elcsúszik kicsit megforog Leültem a székre a keretezőre visszagondoltam a képre amely Ott pihen most egyelőre még nincs munkába véve Aztán megjött a feleségem volt friss sóskifli utána tej És Az-A-Pillanat volt aztán és nem a Hány-Éve- Is-Annak és telefonon beszéltünk valakivel Innen a Mostanból és a Közelből és elkezdődött madaraink Szokásos délutánja közülük is főleg a vak A mindkét szemére vak csak a pontos rendet kívánja már sose kint Nincs helye többsé csapongó változatainak És nem mondom Hogy ez valamire int mert ez csak így van rendszerint

Next