Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-08 / 2. szám - Püspöky István: Padlásvarázs • kép (15. oldal) - Veres Péter: Jegyzetek • jegyzet • Veres Péter hagyatékából (15. oldal) - Tandori Dezső: Egy régi fénykép • vers (15. oldal)
Püspöky István: Padlásvarázs VERES PÉTER HAGYATÉKÁBÓL. Sok olvasásom közben sem találtam még arra magyarázatot: miért volt egyáltalán matriarchátus az emberi nem fejlődése folyamán? Arra sem, hogy mindenütt törvényszerűen volt-e, s ha nem, miért volt az egyik területen és az egyik közösségben, és miért nem volt a másikban. Azt gyanítom, az egész kérdés tisztázatlan még, nemcsak történelmileg, amelyhez különben is kevés az írott dokumentum (az amazonkirályokról szóló legenda sem meggyőző), hanem embertani és régészeti értelemben is. Hogy lehet az, hogy a férfi nem gyengébb volt és eltűrte a nőuralmat ha csakugyan volt ilyen? Bizonyára volt, de nem úgy, ahogy azt a mai XIX. és XX. századi emberek elképzelik, akik kész, megszervezett, sőt nemzeti közösségekké formálódott társadalmak szemszögeiből foglalkoznak a dologgal. Mert ha volt, úgy lehetett, hogy különösen vadász és harcos törzseknél a férfiak sose öregedtek meg. Illetve, aki mégis megöregedett, az már rokkant, sebesült, nyomorék vagy gyámoltalan gügye lehetett. A közösség otthoni vezetése tehát azokra az anyaságban és vezetésben sokat próbált idősebb aszszonyokra maradt, akikre a vadászatra és harcra már alkalmas, erős fiúk és unokák felfele néztek, úgy ahogy ez ma is még, de különösen tegnap megvolt még a mi paraszti és középosztályi családjainkban is. Különösen a köznemesi birtokos paraszti meg a pásztor családoknál volt ez az uralkodó rend. A nemesi udvarok „nagyasszonya” még megmutatta, hogy milyen az igazi matróna. Az erőszakolt, belemenős, belemagyarázós módszer mindig dühíti az embereket, amikor nincsenek a tagadás vagy a kétségbeesés állapotában, vagyis amikor nem „keresik az igazságot”. Csak az igazi próféták érzik meg, amikor az emberek — a népek — olyan lelkiállapotban vannak, hogy „hév lelküknek nincs hová lenni”, mert az eddigi hitük és életrendjük, a „törvény” felbomlott és nem hisznek már benne. De nemcsak hogy nem hisznek, de már a ritmusát sem bírják.★ Van egy eredendő magyar (vagy talán nemcsak magyar?) tulajdonság: „ha megy a többi, menjünk mink is, és ahová mennek, oda menjünk mink is.” Nyájszellem? Mondhatjuk így is, csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Ugyanez megvan minden társas állatfajban, nemcsak a birkában, hanem a nemes lófajtákban is, és mindenütt. Ez a társasélet törvénye. A veszély elől is így, de a zsákmányra is így megy minden élőlény★ A sikeremberek, de különösen a sikernők óriási többségének nincs gyermeke, mert átadják magukat a hivatásuknak, az „teljes embert” követel. De vajon teljes ember-e, akinek nincsenek gyermekei? Egyébként az igazi nagyoknak nem árt meg, még a hivatás szempontjából sem, ha gyermekei vannak. Tolsztoj azért Tolsztoj lett , különben ez olyan dolog, hogy kiki a maga természete szerint. Van, akit nyűgöznének az asszony és a gyermekek, van, aki kibírja ezt is... „Nagy a mi mai tudományunk.” Úgy értve, hogy sok-sok ember foglalkozik élettannal és lélektannal, de vajon van-e már arról valami meggyőző magyarázat, hogy miért szereti az egyik ember a gyermekeket és miért nem szereti a másik? És hol van ennek a forrása? Az értelemben nem lehet, mert a szeretetet nemigen lehet erőltetni, az csak képmutatást szül. És ezt csak az tudja magára erőltetni, aki a szeretetből él. Ebből lesz nem a szívmosoly, hanem a „művmosoly”. Aztán vannak olyan emberek, nemcsak nők, hanem férfiak is, akik nagyon szeretik — ahogy mondani szokták —, majom módra szeretik saját gyermekeiket, de ki nem állhatják a másokéit. Megint mások, leginkább asszonyok, akik minden gyermeket szeretnek, akárkié legyen is. Végül az micsoda, hogy vannak öregemberek -- közéjük számítom magamat is —, akik ugyancsak minden gyermeket szeretnek, nemcsak a saját unokáikat vagy dédunokáikat. Mi ez? Bennük vajon a fajta önfenntartási ösztöne jelenik meg, a „parasztpátriárka-ösztön”, amely már az egész népet a magádnak érzi, és minden gyermekiben azt a hőst, tudóst, költőt, varázslót keresi, amilyen maga szeretett volna lenni? Nem tudom. Csak azt fedeztem fel mostanában magamról, hogy minden gyermekkocsiba, minden pólyába belenézek és a nagyobbacskákon is megáll a szemem. A gyermek, ha egészséges, maga az „elemi szépség”, az élet titka. Ahogy Ady mondta: Minden ember fenség, Észak-fok, titok, idegenség. JEGYZETEK / 1982. JANUÁR 8. ■ TANDORI DEZSŐ: Egy régi fénykép Van egy barátom régi fényképeket gyűtt találtam Neki most itt valahol egy ilyen régi fényképet Csak a széleit kicsit gyűröttnek találtam Elvittem hát keretezés végett Kiléptem a keretezőtől és egyszerre ott jártam A Halló-Büfénél ahol apám vacsorázott mindig Mikor anyámat még a kórházban látogathatta És amíg ő is járni tudott 1919-ig A Ló-Bárban voltam mondogatta jöttem arra Betértem egy kézmosásra egy pohárra ahogy illik Aztán mentem és én is eznap láttam az idei első Sült gesztenyét a virágos mellett mindjárt És eszembe jutott egy kibicsaklott esernyő Azt itt a gesztenyéssel szemközt javították Meg tíz éve és most a napsütött mint őszi ködernyő Drótjai olyanok voltak a sugarak majd a hideg Döfködi velük a Körutat egyelőre sorra Jöttek azok a tíz és húsz évvel ezelőtti üzletek Ahol anyámnak apámnak feleségemnek vásároltam karácsonyokra A szakadozás körül érezni kezdtem a fényképkeretet A gyümölcsös a mozinál egy letépett jegyre beszálltam És régi kotorászások közt matattam az antikváriumban És a termelői boltban valakinek elmagyaráztam Hogy én ezt itt mennyire soha nem untam Csak fáradt lettem mire végigcsináltam Már a Dohány utcában a madarasnál kértem egy kiló vörös kölest Mondtam hogy mi vagyunk a verebesek szoktunk Ide járni és hogy van a kutya a pult mellöl kilós Szemközt egyszer két könyvön megosztoztunk És az hogy nincs dugó épp kivételes Alkalom volt jöttem haza tizenvalahány éve év végi ünnep Előtti délben ide-oda betértem mint apám emlékére most Az imént megvolt az a rendkívüli állapota valamimnek Amit az év oly csalókán pazarolva fogyva oszt És biztatott hogy mindenhová betekintsek Kapualjakon kerültem beljebb moha volt az udvarokon a kövön Megvettem a lapokat a hónom alól kihulltak És végigvonultam mint a vándorgyűlés vagy költözőn Mint a madarak elértem a Tanács körutat Tanácsos mondtam ha a járművek útját nem keresztezem A főposta elég volt hozzá hogy feladjam az elfelejtett csomagot Kellően központi hely az ajándékozáshoz Rósejbnit vásároltam kiszórtam a zsíros zacskóból a sót Hátha a pornak kell még valami máshoz Egyszerre huszonkét évre megvolt hogy a Belvárosban vagyok Ez még az Egyetem utcáról utcára kerülgetem az előadást Tíz forintot kaptam anyámtól minden hétköznap költőpénzül Váratlanul kifogtam egy eredeti Micimackó-kiadást Fontos a mulasztás ez az ami egyre kiegészül Így értem el a most már Grinzingi-közeli buszvégállomást De gyalog mentem át a hídon nem volt olyan szép kifújt az ég Viszont a szél megkapónak lelte táskáimat Nézhettem a rácsok festékcsorgatás-kallipráfiatövét Átkanyarodtam a gyógy- és ásványvízpavilon árkádjai alatt Melyek nincsenek ugyan éreztem mégis ódon leheletük kövét Felnéztem a kiugró erkélyablakokra hátulról kerültem a parkba Az ötven centis lejtésű padra egy hiányzó lódén mellé leültem Benéztem egy bokorba nincs-e rég eleresztett verebem alatta Aztán a KÖZÉRT-ben ismét megkerültem célszerűen Mivel szorul kiegészítésre a háztartás burgonya hagyma Nem volt kedvem várni a kijózanodó villamosokra A palackok a táskában a szélcsenddel kocogódtak össze Vadgesztenyéket emeltem a hiányzó korlátokra Messze volt az itt kitervelt Micimackó-Liga messze Az angolok a 24-esbe se fognak beférni nem hogy a 16-osba Tapostam a füvet ezt a fajtát hívják taposófűnek attól nő jobban Már egészen közel jártam házunkhoz örömest kiábrándító Verebek röppentek fel a fűpárnákról csapatosan Még van ez a pár gondtalan hetük aztán a hó A házunk kapuján mint aki megérkezett bekanyarodtam És visszanéztem kártyapakli volt az a sok üres fényképkeret Ahogy szétszabdalt ernyők darabjaiként kitöltötték Az évszakváltozással közönségesen megcinkelt éveket És lenyűgözően volt elmismásolt a légikép, semmisség Megnyomtam a liftgombot harmadik emelet Egykor ők laktak itt anyám-apám ajtómon megmaradt a doktor Játékmedvéimnek ezzel én vagyok az Ajtósi-Dr. Már a ponthoz közelítünk mely nincs kitéve olykor Az utolsó étel néha pép néha por Kiszálltam az egykori lift-fakeretből fénykép voltam valamikor Megkeveredtek a rímek az évek a kórházhelyszínek a tudatok Egy botot a verebek taposófüvébe helyeztünk Éreztem enni kell túrót retket a gyomrom korog Hogyan érezném éppen kik lesznek majd helyettünk Nem marad meg a hely elcsúszik kicsit megforog Leültem a székre a keretezőre visszagondoltam a képre amely Ott pihen most egyelőre még nincs munkába véve Aztán megjött a feleségem volt friss sóskifli utána tej És Az-A-Pillanat volt aztán és nem a Hány-Éve- Is-Annak és telefonon beszéltünk valakivel Innen a Mostanból és a Közelből és elkezdődött madaraink Szokásos délutánja közülük is főleg a vak A mindkét szemére vak csak a pontos rendet kívánja már sose kint Nincs helye többsé csapongó változatainak És nem mondom Hogy ez valamire int mert ez csak így van rendszerint