Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-21 / 21. szám - Botka Ferenc: Töretlen hittel • évforduló • Nádas György 85. születésnapjára (7. oldal) - Várnai László kiállításáról • kép (7. oldal) - Domonkos László: Az elveszett ejtőernyős (7. oldal) - (valachi): Hódolat Jókainak (7. oldal)
TÖRETLEN HITTEL Féllábbal élt, de teljes életet. Nádas József az első világháborúban sebesült meg, s vesztette el mozgásának kötetlen lehetőségét. Számos kor- és sorstársánál mindez szellemi bénaságba vagy tunyaságba torkollott, ő azonban változatlanul a társadalom teljes értékű tagjának érezte magát, s nem adta fel harcát a haladásért. Ott találjuk az őszirózsás forradalomban, s a Tanácsköztársaság hétköznapjaiban is. Később, a bécsi emigráció éveiben a magyar avantgárd lapjához, a Má-hoz csatlakozik, s Kassák Lajos közvetlen munkatársa lesz. Legismertebb műve a Láng és korom, illetve Kormos évek címmel 1961-ben közzétett életrajzi regénye, amelyben szubjektív hévvel számol be az emigráció, s a hazatérés utáni szellemi élet belharcairól. A szociáldemokrata párt s Kassák szellemi szabadcsapatának vonzáskörében maradva végi költői és szervezői munkásságait. Hosszú éveken át részt vesz a Munka szerkesztésében, s a folyóirat köré csoportosuló ifjúmunkások színjátszó mozgalmában. Te és ti (1932) című kötetének lobogó szabadversei gyakran szerepeltek e csoportok műsorain; a bíróság is felfigyelt rá, s a kötetet elkobozta. Emlékeztessünk-e egyéb munkáira, tisztségeire? Felsorolni is nehéz. Mindenekelőtt költő volt, lírikus alkat. Vers- és elbeszélésköteteinek, fordításainak sora mellett egy ideig a kolozsvári Korunk budapesti szerkesztője, közeli munkatársa a József Attila nevéhez asszociáló Szép Szónak, s közvetlen szervezője a folyóirat, illetve munkatársai híres csehszlovákiai körútjának. Visszaemlékezéseinek felejthetetlen lapjai a manthauseni koncentrációs tábor élményeit idézik. Mert igaz ugyan, hogy a „barna veszedelem” közeledtével, 1938— 1940 között Skandináviában élt, ahonnan újságíróként tájékoztatta az antifasiszta lapokat, az igazi, a közvetlen veszély azonban újra hazájába vonzza, s innen hurcolják el, politikai fogolyként. A Kormos évek a táborélet differenciált bemutatásával tűnik ki: nemcsak a tábor lakóiról és urairól ad emlékezetesen egyénített képet, hanem a szerveződő szellemi ellenállásról, s az önmegőrzésnek azokról a küzdelmeiről is, amelyeket mindenkinek önmagával kell megvívnia. A felszabadulás után újra Kassák mellett dolgozik, mint a kitűnően szerkesztett Kortárs egyik főmunkatársa, majd a hallgatás s az elhallgattatás évei következnek. De 1957-ben már ott láthatjuk lapunk, az Élet és Irodalom alapítói között. Ki tudná megmondani, hány fiatal tehetség útját egyengette szerkesztőségünkben. Konok igazmondóként a latolgató taktikához nem sok érzéke volt, s ezért igazában néha talán fölös sebeket is ejtett — önmagát sem kímélve. Töretlen hittel élt — s mindvégig eszméink igézetében. Ma lenne nyolcvanöt éves. Botka Ferenc Várnai László kiállításáról CSEHSZLOVÁKIAI ÍRÓK, MŰFORDÍTÓK MAGYAR KITÜTETÉSE Az Elnöki Tanács a magyar Irodalom csehországi megismertetésében kifejtett tevékenységük elismeréséül Vilém Závada költőnek és műfordítónak a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét, Rákos Péter irodalomtörténésznek, a prágai Károly Egyetem magyar intézete vezetőjének a Munka Érdemrend arany fokozatát, Milan Navrátil szerkesztőnek és műfordítónak a Munka Érdemrend ezüst fokozatát adományozta. A kitüntetéseket dr. Kovács Béla prágai magyar nagykövet nyújtotta át. Az ünnepségen ott volt Kornidesz Mihály, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának vezetője, aki a szocialista országok testvérpártjai KB- osztályvezetőinek prágai tanácskozásán vett részt. Jelen volt a Magyar Írók Szövetségének Hubay Miklós elnök vezette küldöttsége. Csehszlovák részről megjelent Miroslav Müller, a CSKP KB osztályvezetője és Dusán Spácil külügyminiszter-helyettes. Pozsonyban a magyar irodalom két szlovák műfordítója részesült kitüntetésben. Vojtech Kondrát költő és műfordító, valamint Karol Wlachovsky kritikus és műfordító a magyar szépirodalom szlovákiai megismertetésében és a két ország irodalmi kapcsolatainak ápolásában végzett eredményes munkássága elismeréseként átvette dr. Kovács Béla prágai magyar nagykövettől a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. 1982. MÁJUS 21. DOMONKOS LÁSZLÓ AZ ELVESZETT EJTŐERNYŐS Névtelen levelet kaptam már, névtelen telefont eddig soha. A vonal túlsó végén izgatott férfihang, hallhatóan idősebb emberé. Olvasta egyik tévékritikámat — a Vádindítvány című regény tévéátdolgozatáról —, arról mondana valamit. Várnám a levelekből ismert bírálatot, ehelyett a magát megnevezni nem kívánó telefonáló arról tudósít, az általam leírtakon túl még kikről-mikről, hogyan is mintázódott a kétrészes film. „Mivel én is ejtőernyős voltam valaha”, mondja magyarázatképpen, majd minden eddiginél idegesebb hangon hozzáteszi: „Orvos, az az orvos, akit a Kozák játszott. A félzsidó. Az vagyok én.” ♦ Hebegek. Hirtelenében nem is tudom, a váratlan, rejtélyes hívás nagy témaziccerének örüljek, vagy az érthetetlenül ingerült hangot csillapítsam. Eldadogom, csillapítva, hogy nem vagyok antiszemita („Hagyjuk ezt, drága uram!”), s kérem, árulja el a nevét és a címét, nagyon szeretnék találkozni, beszélgetni vele. A válasz a kritikakiegészítés katonásan pattogó és rövid összefoglalása, azután a kattanás utáni rettenetes, süket csönd a kagylóban, öt perc múlva újra szól a telefon, az ismerős hang csak annyit mond: ha valóban hallani akarok azokról a réges-régi dolgokról, keressem fel az ország másik végében, Kőszegen azt az embert, aki tudtával még él, és az első világháborúban elesett apjának neve a mi városunkban található emlékművön szerepel. Amint némileg magamhoz térek, ármányos terv fogalmazódik meg bennem. Az egykori ejtőernyős elárulta a sugárút nevét, ahol lakik, s azt is tudom róla, hogy orvos. Végigkutatom az igencsak hosszú útvonal valamennyi házát, olyan orvost keresve, aki 1945 előtt ejtőernyős volt Orvos van is arrafelé tömérdek, nyomra mégsem akadok. Ha jobban utánagondolok, nincs is tovább hol érdeklődnöm. Ki tart ma számon egy néhai ejtőernyőst? Marad a kőszegi tanú, az ő nevét tudom, az emlékművön olvasható, az ódonveretű felirat „stimmelt”. Tőle megszerzem a rejtélyes telefonáló nevét és címét. Kőszegen azonban nem ismerik. Az ejtőernyősök, íme, rosszul sikerült ugrás nélkül is eltűnnek. A nyomozást feladván, csak azt bánom, így utólag, miért is nem volt időm és lélekjelenlétem elmondani a telefonálónak... Mit is? Hogy mindössze harmincéves vagyok és nemzedékem (micsoda szó, még mindig szokni kell mögöttes, zordon tartalmát) sosemvolt mértékben éhezik hazája közelmúltjára? Hogy a doni 2. magyar hadseregről csak az egyetemen hallottunk, s akkor sem előadáson, hanem Nemeskürty István révén? Hogy Rajk László, Zöld Sándor vagy éppen Stomm Marcell nevét a mai napig alig-alig ismerjük, s ha ismerni véljük, az jószerével még rosszabb? Hogy egy-egy véletlen folytán, ha a húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt történtekről beszámolni hajlandó idős emberrel találkozunk, az nekünk olyasféle élmény, mint a félhomályos barlangban tévelygőnek a megtalált, felsejlő kijárat fényvillanásait csodálkozva, meglepett örömmel észrevenni? Hogy az egykorú kortársak mellett főleg mi adunk csillagászati összegeket a feketepiacon Kádár Gyula könyvéért, és mi szorongunk az egyetemi klubban, ha Marosán György emlékezik? Hogy nekünk a múlt, a történelem nem adott stúdium, hanem minden kriminél izgalmasabb logikai-eszmei társasjáték, a hőn áhítozott Megoldást keresvén? ♦ Gyanítom persze, névtelen ejtőernyős-orvosomat nem hatották volna meg generációs érveim. Hanghordozása máig a fülemben. Az a vérig sértett, önérzetes, lázadó mondatismételgetés: „A félzsidó! Az vagyok én.” Vélnénk, hogy erről a kérdéskomplexumról már mi is igencsak értesültünk, kötelező volt megnézni az iskolával a Hétköznapi fasizmus című Romm-filmet, és fújtuk az érettségin a német koncentrációs táborok neveit. Ám mindez titokzatosan és mégis egyre érthetőbben más. Egészen más. Ha jól emlékszem, Nietzsche írja valahol, hogy aki túl sokáig néz az örvénybe, arra az örvény visszanéz. Attól tartok, ebbe bele lehet vakulni. Vagy legalábbis „tartós károsodást szenvedni”. Az életen átcipelt, mindenki másnak elképzelhetetlen élménycsomagok mázsái a súlyos izomláz után bénaságot okozhatnak. Az ÁVH-ról ugyan nem volt kötelező iskolai filmvetítés, de aki megjárta a Sztálin út 60-at, az — föltételezem — többet mondhat azokról a bizonyos ötvenes évekről, mint húsz mégoly „blickfangosan” megírt emlékirat, amelynek szerzőjét akkoriban legföljebb annyi veszély fenyegetett, hogy jóindulatú lektorok némiképp átíratták vele (utólag, persze, önmaga által „mesébe menekülésnek” minősített) tündérhistóriáját. Akinek saját sorsa hitelesíti a történelmet, mindenkinél értékesebb számunkra. Kezdjük megtanulni. Az elveszett ejtőernyős valószínűleg túlzott volna. Leszólta volna egyik-másik bajtársának-kortársának a nyilvánosság elé tárt memoárjait, talán sértőn, talán tudálékoskodva is. De az effajta fumigálás a legkevésbé zavaró. Bizonyos dolgokat követelni nekik van a legtöbb joguk. Mert átélték, mert ott voltak, mert amit megéltek, az a síron túlig égő kereszt görnyedt hátukon. Hogy mit jelentett félzsidónak vagy pláne teljesen zsidónak lenni a huszadik század harmincasnegyvenes éveiben errefelé, arról bennünket lehetőleg ne nyakában öklömnyi arany Dávid-csillagot viselő mai huszonéves akarjon meggyőzni. Padláslesöprésről ne akkori Sztáln-díjas. Voronyezsről ne hátországi kávéháztöltelék. A túlontúl sok, gyanús. ..áttételes”, „közvetett”, „felelevenített” helyett a közvetlen, az átélt, a valóban hiteles kell. Értelmezés helyett dokumentum, bíró helyett — előbb tanú. Ha koromra hivatkozott volna az elveszett ejtőernyős, elmondtam volna neki: nem értek egyet azokkal, akik beatzenével, zavaros, utólag kreált „szubkultúrával” és a konszolidáció élménytelenség-élményével akarják minősíteni a mai harmincasokat. (A „hétköznapok forradalmiságát” nem is említem, úgy látszik, azon, hál’istennek, túl vagyunk.) Még azokkal is vitatkozom, akik túlontúl féltik tőlünk a nemzet jövőjét. Amíg egykori ejtőernyősök élnek, amíg hallhatunk é s szerencsére mostanság egyre inkább hallhatunk Rajkról, Zöld Sándorról vagy Stomm Marcell, szerintem, a nagy történelmi dokumentumok sorába tartozó hadparancsáról, addig nincs nagyon nagy baj. S jóllehet, senki sem jogosított föl arra, hogy egy egész nemzedék nevében fogalmazzak — az ilyesmiben, valljuk be, egy bizonyos pont után van valami hiú és rosszízű prófétáskodás —, azt tudom, látom, látnunk is kell, mennyire keressük az elveszett ejtőernyősöket. Akiknek nagy része el akar veszni, el akar tűnni, csöndesen eltölteni a hátralevő éveket. Mert úgy ítéli meg, hogy adósságait a társadalmon immáron be nem hajthatja, felismervén, hogy azok behajthatatlanok. Sebeit az olyan-amilyen hegesedésen felül nem gyógyíttathatja, a visszanéző örvény vakságától látni, a mázsás históriai csomagok okozta bénaságtól járni nem tudhat már. Ha egyikük-másikuk előkerül, talán ezért tekint rá úgy a többi, mint utólagos önigazolóra, feltűnési viszketegségben szenvedő, kései karrierizmusból felajánlkozó hamis tanúra, az általuk képviselt igazság elárulójára. Nem látva, hogy ugyanazon gépből lökték ki mindnyájukat, zuhanásuknak legföljebb csak a magassága volt különböző, attól függően, kinek mikor nyílt ki az ernyője. Akiké pedig sohasem, azokat mindegyikük védi. Pedig valójában egyikük sem a földet érésnél kötelezően előírt könnyed tigrisbukfenccel érkezett le a haza földjére. Csak éppen ők még itt vannak valahol, ha nem a sugárúton lakó doktorként vagy Kőszegen, hát máshol. Hogy kiegészítsék kritikáinkat, és megadják a neveket, amelyekre azt mondhatjuk: stimmel. Némi aggódó várakozással felszállás előtt, zöldfülű újoncok. Keressük az elveszett ejtőernyősöket. ♦ Hódolat Jókainak! Aki sokallja nagy művészeink emlékének kampány- szerű élesztgetését, nézze meg a Petőfi Irodalmi Múzeum új, időszaki kiállítását, amely Jókai Mór ötvenéves írói jubi- leumának egykori eseményeit eleveníti föl é s belátja majd: s hozsannáink jóval mértéktar- tóbbak, mint ama — igaz, a maga nemében páratlan — országos megmozdulás, nyolcvannyolc évvel ezelőtt. Mint a kiállításrendezők — Csorba Csilla és Nagy Attila — tudomásunkra hozzák: már 1884-ben fölvetődött a gondolat, hogy Jókai fél évszázados íróságát országos üggyé emel- jék, de mert az érintett tiltakozott az „öregítés” ellen, tíz évvel elhalasztották az évfordulót. De akkor aztán, 1894. januárban, beleadta „avaiv ,s anyait” az ünnepiesbe. „A nagy mesemondó” akkor már több magyar város — : Eperjes, Kiskunfélegyháza, Máramarossziget, Szeged, Székelyudvarhely, • Újvidék — díszpolgára. Elsöprő a népszerűsége, s a hivatalos irodalmi elismerés is kijár neki. Hogy mennyire? A Vasárnapi Újság egykori tudósításából úgy tűnik, mintha a király fogadására készülnének a Vigadóban rendezett jubileumi ünnepen: „Január 6-ára a városházakon kitűzték a nemzeti lobogót... lovas- és gyalogrendőrök álltak a kapuknál... A Redout lépcsőházát délszaki növények alakították át ligetté, a lépcsőt óriás szőnyeg takarta. Díszmagyar ruhába öltözött rendezők tartottak főügyeletet, bent a teremben pedig nemzeti vállszalagos ifjúság sürgött-forgott.” Amikor az író az érte mejnesztett küldöttség élén, vállására vetett prémes mentében, megérkezett, „a lelkesedés határtalan volt. A hölgyek kendőt lobogtattak, a férfiak tapsoltak és éljeneztek .. In Az emelvény feljárójánál báró Eötvös Loránd fogadta kézszorítással, s fölvezette a számára tartott helyre. Az üdvözlő vihar újra kitört.” Hosszadalmas lenne fölsorolni, mi minden történt a fejedelmi pompájú ünnepségen, hiszen csak az üdvözlő beszédek másfél órán át követték egymást; a hatvankilenc éves író mindet állva hallgatta végig, s azonnal válaszolt rájuk. Amikor Ferencz József jókívánságait tolmácsolták neki, beszédét — Petőfi egykori barátja! — „Éljen a király!” felkiáltással zárta. Ezen a napon Budapest díszpolgárává fogadták; összes műveinek százkötetes díszkiadásáért pedig százezer forintos honoráriumot nyújtottak át neki, „a nemzet ajándéka” gyanánt. A festői tehetséggel is megáldott Jókai előtt a magyar képzőművészek is kifejezték hódolatukat: hetvenkét toll-és ceruzarajzot, valamint akvarellt ajándékoztak neki. (Zala György mellszobrot készített róla; a vidéki Jókai-ünnepségeken ez képviselte a „koszorús költőt”.) A tárlaton most az egykor Jókainak ajánlott alkotások láthatók. Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Barabás Miklós, Benczúr Gyula egy-egy műve mellett idilli zsánerképek, szentimentális hangulatú jelenetek, romantikus portrék képviselik itt a korszak hivatalos piktúráját. A Jókai-hagyatékból előkerült festmények, díszes oklevelek és a többi dokumentumértékű kiállított tárgy mind arról az elképesztő jelenségről tanúskodik: hogyan faragtak valakiből már életében bálványt, ha nem is érdemtelenül. Noha manapság ilyesmire egyre kevesebb a példa, posztumusz-ügyekben is érdemes arányérzék-fejlesztő tanulmányi kirándulást tenni a Károlyi Mihály utcába. (valachi) imrei □