Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-05 / 6. szám - Feleki László: Antenna • televíziókritika (13. oldal) - Varjas Endre: Visszfények • színikritika • Gerhart Hauptmann: Naplemente előtt: Várszínház. Rendező: Meczner János | Ibsen: Vadkacsa. Játékszín. Rendező: Lengyel György (13. oldal) - El Kazovszkij: Címerek • kép (13. oldal) - Bari Károly: Két gyermekvers • vers (13. oldal)
FELEKI LÁSZLÓ- ANTENNA Rettenetes álmom volt. Tudom is, mi volt ennek a lidércnyomásnak az alapja. Előző este a tévében valamilyen szóvivő atommentes övezetekről beszélt Álmomban megvalósult ez a követelés. El sem tudom mondani, milyen kínos helyzetbe kerültem. Még a világűr, a csillagközi tér sem tökéletesen atommentes. Köbcentiméterenként itt is található egy-két hidrogénatom. Ez a legcsóróbb atomfajta, még neutronja sincs és egy szál árva elektron kering a mag szerepét ellátó proton körül, de a semminél mégis jobb. Ha még ez sincs, az már csőd. Legalább éter töltené ki a teret, de azt Einstein úgy kipenderítette az Univerzumból, hogy a lába sem érte a földet. Mivelitt valamit tenni kell, felkérem a béke minden lelkes hívét, hogy ne atommentes, hanem atomfegyvermentes övezeteket követeljenek. Ne legyünk maximalisták, mert csúnyán ráfizethetünk. ★ Képzelt beszélgetés Andrew McLaglen, amerikai filmrendező és James Stewart amerikai filmszínművész között. Stewart: Ide figyelj, Andy! Olvastam a forgatókönyvet. A banditáét. Ilyen ökörséget még nem pipáltam. Visszaadom a szerepet. Vén fejemmel nem röhögtetem ki magamat. McLaglen: O. K. Jimmy. Majd eljátssza más. De aztán ne csodálkozz, ha legközelebb nem hívlak. Stewart: Várj, Andy! Meggondoltam magamat. Vállalom. (Kicsi a világ...) ★ Világszerte foglalkoznak a tévé nevelő szerepével, hatásával az ifjúságra, hiszen a fiataloknál csak az öregek nézik gyakrabban a tévé műsorát. Rendkívül fontos tehát, hogy a képernyő előtt ülő nézők milyen erkölcsi tanulságokat vonnak le a folyamatos látványból. Minél világosabb a mondanivaló, annál jobb." A zavaros, modernkedő filmeknek az a legnagyobb bajuk, hogy nem adnak egyértelmű választ az emberiség nagy kérdéseire. Ezzel szemben milyen példamutató, kristályosan tiszta üzenete volt a Rabló-pandúr című NSZI-tévéfilmnek, amelyet január 28-án, csütörtökön sugárzott a magyar televízió. Két középkorú jó barát együtt szokott reggelizni, biliárdozni, beszélgetni. Az egyik egy bankrabló, a másik egy rendőrfelügyelő. Előbbi tudja, hogy ki a barátja, az utóbbi nem. Ami nem csoda, mert ilyen hülye rendőrfelügyelőt csak egy kivételesen tehetséges krimiszerző találhat ki. A bankrabló kétszer is rabol, másodszor már egymillió márkát, majd minden különösebb nehézség nélkül Rómába utazik, gazdagon, szabadon, s még meg is hívja vendégül az ütődött „mesterdetektívet”, aki bosszankodik is emiatt, mert már kezd gyanakodni. Vége. Mi ebből a tanulság? Bankot kell rabolni. ★ Csodálatos találmány a tévé. Sokan úgy ülnek készülékük előtt, hogy nem is értik, hogyan lehet ennyi mindent behozni a lakásba egyszerű idomított katódsugarakkal. Egyéb rejtélyek is izgatják a felbolygatott képzelőerőt. Például az, hogy milyen módon állapítják meg a nézettség mértékét és a tetszési indexet (!). És vajon ki állapítja meg, hogy melyik film nem való a 14, 16, 18 éven aluli romlatlan gyermeklelkeknek. A Nem kell mindig kaviár című mulatságos kémfilm (majdnem olyan mulatságos, mint a regény), korhatár nélkül megtekinthető. Hogy miért? Mert a film, azon kívül, hogy bőséges betekintést nyújt egy bordélyház belső életébe, s bővelkedik nemi aktusokban , merő madrigál. Ezt különben nem elítélőleg mondom. A főhős elragadó ember, utálja a nácikat és szereti a nőket. Rossz ember tehát már nem lehet. Nem is értem, miért nem adták ki eddig magyarul Johannes Mario Simmel azonos című regényét. Ezt a könyvet csak harsogó nevetéssel lehet olvasni. Ritkaság az ilyen humorú antifasiszta könyv. Mellékesen megjegyezve: a cím értelmetlennek tűnik, de a regényből kiderül: nem az. Josephine Baker jegyzi meg, amikor nehéz körülmények között bújtat egy francia ellenállót: „Nem kell mindig kaviár!” ★ Már postám is van. Tihanyi Vera budapesti olvasónk arra figyelmeztet, hogy Stefan Zweig nem német, hanem osztrák író. Tökéletesen igaza van, köszönöm a figyelmeztetést. Bojár Sándorné a Zola-filmre tér vissza, s velem együtt remekműnek tartja. „Érezhető volt belőle Zola nagysága, jósága minden gyalázkodás ellenére is. Nem ismertem a rendezőt — Stellio Lorenzi —, de azt hiszem, Visconti mellé lehet helyezni. De Lorenziben több a szív. Kár, hogy nem az 1-es csatornán adták. Sokan nem tudják a 2-e est nézni. Mitől féltek? Ilyen színvonalon minden művészet rábeszél a jóra." Ezzel a levéllel is egyetértek, és én is szívesen megnézném mégegyszer a Zola-filmet, az első műsorban . Szigorú, de igazságos levelet kaptam szépséges bemondónőink egyikétől, Endrei Judittól. Bűnbánattal idézek leveléből: „Bármilyen tevékenységet bírálni csak az adott szakma kritériumainak megfelelően lehet. Munkánkat tehát bírálhatná dramaturgiai, esztétikai, ikonográfiai szempontból. De vajon milyen kategóriának minősítsem a «kávénénike« kifejezést? Ha jól értem, öltözködésünkre, megjelenésünkre céloz. Mivel ön férfi, nyilván nem kíséri figyelemmel a divatot. Nos, az utóbbi években szerte a világon tért hódított a nosztalgia , így a divatban is.- Ezért viselünk, talán kolléganőim közül többen is nagymama-stílusú holmikat." Teljesen igaza van, szégyenkezem tájékozatlanságom miatt De valamilyen kis reménysugár mégis megvillant előttem. Ha én mégis csak észrevettem a nagymama-divatot, akkor talán személyemben egy jövendő divattervező bontogatja szárnyait. Egy magát megnevezni nem akaró akadémikus (arra kért, hogy K. L. T.-vel jelöljem személyét) Pillangó kisasszony című cikkem epilógusaként írta meg a következő esetet: „Jó tíz esztendeje feleségemmel együtt az Akadémia mátraházi üdülőjében pihentem. A társaság vezéralakja a matuzsálemi kor felé ballagó Sz. Samu volt. Egyik délelőtti sétája során mellé lép F. G., a sokáig (majd ismét) nagymúltú, valóban nagy tehetségű író, és ezt mondja Samu bácsinak: «Samu bátyám, látom, hogy körülötted sündörög H. I. professzor. Nem tudod, hogy a felesége nyilas volt, ő meg az Imrédy-párt helyi elnöke? Ne állj szóba ilyen gézengúzzal! (enyhített változat).« Samu bácsi derűs mosollyal köszönte meg a felvilágosítást. Másnap az említett professzor szegődött Sz. S.-hoz a murvával borított kis promenádon. »Kedves bátyám, te szóbaállsz azzal a pernahajderrel (ugyancsak enyhített változat), aki Stefan Zweig halálakor a világirodalom legszigorúbb nekrológját írta meg?« Samu bácsi ezt a tájékoztatást is megköszönte, majd nekem így értékelte a hallottakat: «Látod, fiam, vannak még igazmondó emberek. Egyik sem hazudott. Mind a kettőnek igaza volt.« Az egykori beszélgetők közül én maradtam még életben, mint szem- és fültanú. Az igazsághoz tartozik, hogy a két informátor valóban pályamódosítást hajtott végre életén: megtagadták múltjukat és sok érdemeset alkottak." 1982. FEBRUÁR 5. VARJAS ENDRE: • . . * Színház Az északi irodalom két klaszszikusának egy-egy darabját mutatták be Budapesten, csaknem egy időben: Gerhardt Hauptmannét, a Naplemente előttet a Várszínházban és Ibsenét, A vadkacsát a Játékszínben, s ha tudom is, hogy a két alkotó a két szuverén világ, e két darabot mégsem csak a „ködös Észak” ködös szellemföldrajzi fogalma kapcsolja össze. A két előadást pedig nemcsak az a tény, hogy a premierjük közt mindössze néhány nap telt el. Polgári darabok ezek a szó legtisztább értelmében, és sikerületlen előadások. Polgári darabok, nem csupán a miliő okán, melyben játszódnak, hanem elsősorban azért, mert az értékrendszer, amelyre a drámai eszme és a cselekményváz alapul , a polgárságé. Nehéz ma Magyarországon ilyen művet színpadra állítani. Hiszen mindaz, ami a szerzőket és hőseiket motiválta, számunkra végérvényesen idegen. Mint ahogy már-már véglegesen idegenné válni látszik az a hagyományos szcenikai képlet, mely egyegy polgári lakás ebédlőjében, de legfeljebb a kertjében beszélgetve mutatja be a szereplőket. A rendezők bátorsága — a Várban bemutatkozó Meczner Jánosé és a Játékszínben Lengyel Györgyé — ezért mindenképpen méltányolható. De szinte semmi több. Megtorpantak a darabválasztás merészségénél, és elmulasztották föllelni azokat a pontokat, ahol a mai közönség megragadhatná ezt a messzi világot. Pedig vannak ilyen pontok. Hiszen Ibsen is, Hauptmann is a klasszikus polgári erkölcs elporladásának tanúja, egy hosszan húzódó értékválság, értékvesztés diagnosztása — és effajta értékválságokat, többet, gyorsabbat, olykor látványosabbat is, a ma emberének volt alkalma átélni. Ahogy legfontosabb szavaink szótári jelentése kiürül, megfordul: a szereteten, a jóságon, a hűségen, a tisztességességen elkezdünk mást, gyakran épp az ellenkezőjét érteni, s ahogy az okokból indokolt, sőt ürügyek lesznek. A huszadik század második felének embere megtanult alkalmazkodni e folyamathoz. Az értékek gyors váltakozását, akár a szeren Visszfények cső forgandóságát, szinte természeti jelenségnek fogja fel. És kinek jutna eszébe, hogy válságot emlegessen, ha hirtelen elered az eső? Cinikusak lettünk? De vajon nem azok Cinikusak-e, akik makacsul kitartanak érvénytelenné — hamissá — vált értékek mellett? Egyáltalán: beszélhetünk-e értékekről, ha az értékek gyorsan mulandók? Azt hiszem, ezek a kérdések, amelyeket a mai színpad a polgári dráma klasszikusaival (vagy inkább általuk) föltehet. Hauptmannal: hogy érvényesülhet-e az apáinak, Clausen tanácsosnak emberi joga az utolsó, „naplemente előtti” szerelemhez, ha ezzel gyermekei vagyonbiztonságát fenyegeti, jogukat az örökséghez? S hogy az ellentmondó jogok mérlegén, melyen egyfelől a hetvenéves Clausen teljes élete, nyitott személyisége (a múlt) van, másfelől pedig a család gazdasági érdekei, s melynek mutatója a társadalom (vagy inkább: a társaság) ítélete — nem találtattik-e könnyűnek szentségképpen mindaz, amit morálisan tisztának, szépnek, jónak érzünk? Kicsinyes, önző gyermekeivel szemben nem kell-e zsarnoknak ítélnünk az apát, aki ellenükre próbál életfogytig tartó boldogságot kicsikarni magának, a húszéves Inken szerelméből? .. Ennek az ambivalenciának feszültségétől izzik föl Hauptmann drámája. Ebben a fényben nagyság és kicsinység egyaránt alantasnak mutatkozik, s Clausen tanácsos halála, a tragédia csúcsán, nemcsak gyermekei intrikájának következménye, de annak is, hogy vétkesen túlbecsülte saját lehetőségeit. Hatalmas szerep, amelyben az egész dráma valamennyi mozgása összefut. Mintha épp a Várban vendégként föllépő Bessenyei Ferencre találták volna ki. De Bessenyei — a rendezés engedékenységének is fölróhatóan — — nem vállalja a figura ambivalenciáját. Nem vállalja, hogy az öregember föllobbanó szerelme az őt körülvevők, a „világ” szemében valóban extrémitás, kihívás, sértés, bűn. Úgy játszik, mintha a darabban csak az apát érné méltánytalanság: túlszereti, sajnálja, sajnáltatja —, rokonszenves akar maradni, s így a többi szerepet érdektelenségre kárhoztatja. Ráadásul csak a hangjával játszik, ezzel óhatatlanul tablókká merevíti a színpadi látványt. Ketten képesek olykor színpadi ellenpontot teremteni figurájával (és orgánumával) szemben: a tanácsos idősebb lányának, Bettinának szerepében Balogh Emese, s törtető, akarnak vejeként Hetényi Pál. A többiek mintha beletörődtek volna, hogy a Naplemente előtt — Bessenyei jutalomjátéka, megadóan végszavaznak neki. Ibsen Vadkacsájának dramaturgiai képlete bonyolultabb: ebben Gregens Werle életidegen, doktrinér moralizmusa csap össze Hjalmar Ekdal befolyásolható, minden megalkuvásra hajlamos lelki tunyaságával. Ibsen előtt persze egyiküknek sincs igaza, az ő szkepszisében az igazság lehetősége kérdőjeleződik meg. Az igazság jelmezébe öltözött frázisok harcának szükségképp, esik áldozatul a legvédtelenebb s legbűntelenebb szereplő, Hedvig— Hjalmar beteg, széltől-esőtől óvott, kegyes hazugságokon nevelt kislánya. Értelmetlen halálának kellene lelepleznie az erkölcsről, az igazságról végigmondott nagyképű tirádákat. De hiába lehetne eszményi páros Bálint András (Gregensként) és Balázsovits Lajos (mint Hjalmar), hiába majdnem hibátlan, szép Meszléry Judit játéka, Hjalmar feleségének, Gúlának szerepében — a többiek azonnal elfelejthetők, mintha ott sem volnának a színpadon. Pedig A vadkacsa nem két- vagy háromszereplősdráma; hőseit bonyolult, egymással érzékeny kölcsönhatásban álló viszonyok kötik össze, nélkülük az egész történet válik tét nélkülivé, érdektelenné. A vadkacsa és a Naplemente előtt előadása úgy hat, mintha egy sietősen rendezett hangjátékot átadotában — nem is színpadra — csupán díszletek közé állítottak volna. (Méghozzá meglehetősen diszfunkcionális, rossz díszletek közé.) Az igazság kegyetlen világossága, mely ezekben a drámák - ban — a maguk idején — fölfénylett, mára érvényes újrafogalmazás híján, csupán a rivalda elmosódó visszfényeként, homályos reflexként imbolyog a színpadon. S az udvarias taps is — ennek megfelelően — csak visszhangja egy valahai reveláció sikerének. E! Kazovszkij: Címerek BARI KÁROLY: Két gyermekvers Máriusznak Szívpiros vers Az én szivem piros labda, jön az öröm, égig dobja, felhő-halacskás nagy tóig, hóval lepett kék hálóig. Az én szívem piros madár, a szerelem ágára száll: szirom-körmű ágacskára, onnan ragyog a világra. Az én szívem piros puli, piros vérem terelgeti, piros vérem szép gulyáját, réz-nap fújja rézdudáját. Az én szívem piros alkony, piros fátylat sző a fákon, piros fátylát szövi, varrja, elmúlásom eltakarja. Csönd Zúzmara-agyaras kavics vagyok, az vagyok már én, az vagyok. Lakatlan piros avarban gázol, szökik a szép fény. Hallgatok. [ÉLET Ism |waBHnm .'ggA--:aBawai gfinwi.tg IRODALOM