Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)

1982-07-02 / 27. szám - Herpay Zoltán: rajza • kép (1. oldal) - Simon Lajos: Vers a káromkodásról • vers (1. oldal) - Szabó György: Egy a csónak • vezércikk (1. oldal)

Utolsó interjú Kelemen Jánossal IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1982. JÚLIUS 2. XXVI. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM Ungvári Tamás: Kelet-Európa dicsérete * Zöldi László: Történésnek a sajtóban Bajomi Lázár Endre: Az elnök-író Herpay Zoltán rajzo­ SIMON LAJOS: Vers a káromkodásról Volt úgy, hogy vak dühömben, nem is néztem a naptárt, szidtalak, Magyarország, midőn a csendes éjben pityeregtek a gyertyák, midőn a hangos éjben, a himnuszt elcincogták. Ha káromkodnék, most is, bocsásd meg, Magyarország! Bocsásd, bocsásd meg azt is, hogy pörlő gyermek­számra nem tett csittet a drága április rügye sem, május bimbója sem, pedig az úgy kell nekem, mint édesanyánk melle, valaha hajdanában. Ó, jó dühömben most is , van úgy, hogy olykor-olykor naptárra föl se nézek, de káromkodtam én már, nagypéntek délelőtt is, a templom küszöbén is, s tudom, a tele szívért pokolra nem jutok, tisztító pitvarában, a purgatóriumban, pedig már megfordultam. ★ SZABÓ GYÖRGY,­­EGY A CSÓNAK A vámos úgy fogja meg az idegen bankjegyet, mintha egeret emelne a farkánál. „Tízezer líra”, mondom én. „Ühüm”, mondja ő. Odalép egy másik is. „Ennyi van magánál?” „Igen.” „Egyelőre”, mondja sokat sejtetően ez a másik. Gondolom, azt reméli, talál majd többet is. Ha ennél az egyelőre szónál nem megy föl a vér az agyamba, hason­lót remélnék. Majdnem két hétig le­szek távol, és nem elég, hogy az egész útra (mert vendégül látnak majd) csak háromszor harminc szá­zalék napidíjat utaltak ki, tehát egy egész nap se jön össze, holott há­rom napot utazni fogok keresztül­­kasul az olasz félszigeten, de még ezt a pénzt is elfelejtették ideadni. Most mégis úgy állok itt, a múltko­ri ösztöndíjból megmaradt valu­támmal, ami nem ér többet hét­nyolc dollárnál, mint a bűnöző. Előkerül persze, a nagykönyv, kiderül, hogy ez a tízezer bizony csak kétszázötven forint mindössze­sen, mehetek a tranzitba, nem ha­lok majd szomjan, sőt marad annyi, hogy busszal átmenjek Rómában a vasúthoz, és — uram bocsá’ — meg­egyek közben az önkiszolgálónál egy tésztalevest. ★ Tudom, hogy a legrosszabbkor mondom ezt, hiszen országunk va­lutában ugyancsak szegény. És, hogy éppen most húzza el a száját amúgy is az olvasó, te mégy olasz­honba, mondja, és nem én, soha na­gyobb bajod ne legyen. Tizenöt­húsz éve megrögződött előítéleteink kéjutazásnak minősítenek minden kiküldetést, akár egész nap a kon­ferenciateremben vitázik az ember, akár nem, s ráadásul még jó arcot is vághat a poliphoz, amit rágni raknak eléje. Pedig külföldön min­denki hajnaltól hajnalig a saját ha­zájának nagykövete, akár tisztában van ezzel, akár nem, és mozdulatai­ból, de még a sze­me tekintetéből is száműzetik az útravalónak reá erő­szakolt szegénység, ragyog, magya­ráz, mosolyog. Az agyában meg végtelenített magnószalagon megy a szöveg: az istenért, csak kávéra ne hívjanak, mert akkor a követ­kező rendelés bizony az enyém. Hát, ennyit a kéjutazásról. Nem is beszélnék róla, ha nincs benne valami általánosabb érdekű. Ez a mentalitás a harmincegy fo­rintos kiszállási díjjal rokon. És eleve feltételezi, amit nem illenék feltételeznie. És amit egy ország hi­vatali rendje a közhangulattal rí­melve sem tükrözhet, ha szellemi helyzetünket, s az értéket, ami reánk van bízva, ahhoz méltóan ítélné meg, amilyen odakint. Ma­gyarország ugyanis a mai nagyvi­lágban, kultúrája révén is, sokkal fontosabb helyet foglal el, mint azt idehaza gondolhatnánk. Töredékes hírecskékből, mozaik-útirajzokból, esetleges információkból mégis ke­veset tudunk erről. Sőt, alkalmasint nem is figyelünk rá, nemzetközi összehasonlításainkban még mindig a beidegzett kisebbrendűségi érzés uralkodik, melyet a „kis ország”, meg az „elszigetelt nyelv” sztereo­típiái táplálnak. Csakhogy a magyar kultúra nap­jainkban előrehaladó, termékeny kultúra, viszonylag jó körülmények között működhet. Ez pedig ritka do­log. Hasonlítsuk össze kiállításaink színeit és változatait a tíz-tizenöt évvel ezelőttivel, vagy gondoljunk zenei előadóművészetünk kiteljese­désére, az irodalmi színvonal meg­bízhatóságára, filmjeink erősödő műgondjára. Ezerféle jelét látjuk egy lassú dinamikával, de folyama­tosan javuló és korszerűsödő mű­vészetnek, melyben az emberi lé­nyeg kutatása változatlanul a kö­zéppontban áll. És ezt a tényt nem kérdőjelezi, sőt, a maga fonák mód­ján tulajdonképpen igazolja meg­annyi mérges kritikánk, heves el­lenérzésünk, mihelyt a szépelgés vagy a szemfényvesztés jegyeit lát­juk feltűnni. Mihelyt (mint a szín­házaknál) az egészhez képest lany­hább és gondolatszegényebb igyeke­zetet látunk, gondjaink mégis egy eleven és igyekvő kultúra gondjai. ★ Külföldről ennek tájéka minden­esetre felragyog. És kitetszik job­ban minősége, melynek néhány je­lét most megvillanni láthattam, pél­dául Agrigentóban, a távoli Szicília talán legtávolabbi pontján, szemben az afrikai partokkal, egy derűs szombat estén, amikor a Mephisto újabb arany szobrocskát kapott. Ez­úttal színaranyat: a sziget zsűrije nemcsak arra büszke, hogy a neve­zetes Oscar előtt négy nappal hoz­ta meg döntését, de arra is, hogy bőkezűsége — a hely hagyományai­hoz híven — szinte határtalan. Akármit mondanak is majd a vá­mosok, arany Szabó Istvánnak, ezüst Brandauernek, Hoppénak, a stúdióvezető Marx Józsefnek, a Cannes-i forgatókönyvírói elisme­rés reá eső részének dicsőségével pedig kollégámnak, az úgyszintén majdnem fillér nélkül útnak eresz­tett Dobai Péternek. És a Budapest­ről egyenest ezért ide utazott Éder­­vonósnégyes remek fiataljai Haydnt játszanak, és a nyitott ősi színház nézőterén diákok, akik talán soha nem hallottak még ilyet, és a hát­térben a kivilágított görög templo­mok. ★ Egy est az életemben, melynek varázsa és eleganciája elbűvöl, s melyről odahaza éppen csak egy-egy fáradt hírecskét lehet majd olvasni. Akár a pesarói nagy felvonulás­ról, ahol — nézem a listát — hu­szonhét filmesünk van jelen a ma­gyar szemlén (legyünk következe­tesek, úgyszintén napidíj nélkül), és reggeltől estig vetítések, viták, ta­lálkozók forgatagában kerül mér­legre közelmúltunk termése. És a summázat, mint a meglepően széles körű olasz sajtóvisszhang mutatja, rendkívül kedvező, mégha Itália mozisait ez egyáltalán nem fogja érdekelni. De Budapest, gyártási rendjével, eleven társadalom-anali­­záló igyekezetével, legfőképpen pe­dig filmes művészetének ritka vál­tozatosságával, a kontinens, sőt a földgolyó egyik fontos szellemi mű­helyének szinonimája lesz itt. Mit fogunk majd érteni ebből odahaza? És elhinni? Újabb két hírrel gyara­podik-e a kétkedve fogadott értesü­lések listája („messziről jött ember nagyot mond”)? Vagy kezdjük el­ismerni legalább, hogy van és még inkább lesz értelme megforgatni magunkat a nagyvilág előtt? Kivált, ha sikerül (mint ezúttal két konfe­rencián) valamelyes fényt vetíteni magára a közegre is, melyben e műveik létrejöttek? ★ Most tanuljuk, ami kultúránknak korábban nem adatott meg, sajnos, vagyis hogyan viselkedjék nemzet­közi szerepben. Most derül ki, hogy kisugárzásunk kérdése nemcsak üzleti vagy tolmácsolási kérdés. Hanem, végeredményben legyen bármelyik ágazatról szó, az egész magyar élet teremtői erejének kér­dése, és ezen belül az egyes művé­szetek no meg a kritika okos part­neri kapcsolatának kérdése is. Át kell lépnünk az egyes „szakmák” belterjességei Lehetőségeinket megsokszorozná, és nemcsak külföl­dön, de idehaza is, ahol Ugocsa nem szívesen koronáz (azért Ugo­csa), ha — most már csak a filmről jelképesen szólva — a rendezők, ope­ratőrök, forgatókönyvírók megnyit­nák a stúdió kapuit a szélesebb ér­telemben vett irodalom, szociológia, történettudomány, filozófia s meg­annyi más szellemi érték előtt. Arra a fokra jutottunk, amikor egy-egy mégoly jelentős alkotói sze­mélyiség sem nélkülözheti immár más művészi és gondolkodó műhe­lyek értő segítségét, amikor a köl­csönhatások kultúrája a szigetecs­kék közt hidat verhet. És amikor a maga természetességével áramolhat oda-vissza megannyi érték, benne — természetesen — a műbírálaté is, mely egyelőre, lassan tíz éve, a né­zőszám alakulásával van elfoglalva, holott ez függvénye csupán, többek között, a túlzott tagoltságnak. Ide­genben, mindenesetre, együtt vizs­gázunk valamennyien. Egy a csó­nak, érdemes közügyben legalább ennyit leszűrni. Meg, hogy utazni muszáj. Ára: 6­0 Ft *

Next