Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)
1982-07-02 / 27. szám - Lázár István: Talpalatnyi föld | Levél elvadult kertből • Ami éppen az eszembe jut (4. oldal) - Bolgár György: A véletlen - avagy a színház megint vérzik (4. oldal) - Dallos Jenő: Na, mi van? • kép (4. oldal)
LÁZÁR ISTVÁN: AMI ÉPPEN AZ ESZEMBE JUT Talpalatnyi föld Mint térszín, forradalmi zászló — valami Jancsó-filmben, a földre terítve —, úgy lángol a szőkülő búza, a szépen sorjázó zöld kukorica között a jókora pipacsmező téglalapja. Csak közelebbről látszik, hogy nem hanyagul parlagon hagyott parcella ez, nem is a rosszul végzett vetés vagy gyomirtás bűnjele. Hanem a közeli község vízművét keríti itt drót, amelyen belül három-négy kiépített kút kis kunhalom-szerű dombja, s egy szerény szivattyúállomás épülete. Megyünk tovább. A község szélén íves hátú kapun a termelőszövetkezet neve, s a kapu mögött térés, kerekek tépte, sáros udvar, körül gépszínekben és a szabad ég alatt új és rozsdamarta gépek. A térség azért is tágas, mert némi kavics csak középütt segíti a közlekedést. Amúgy pedig ha valahol már minden gyepet beletapostak a gépek a földbe és alig tudják egymást kiráncigálni a kátyúból, akkor kissé odébb még mindig el lehet kínlódni valahogy. S hely van még bőven. A valóban használt terület csak a fele annak, amit körülkerítettek. Két, nem is kirívó példa, hogy milyen bőkezűen bánunk: még mindig a földdel. Az, persze, igaz, hogy a vízmű körüli akármilyen művelés nem engedhető meg. A kutak mellett-felett szükséges némi védőövezet, hiszen a talajon át mélyebb vizeinkbe is már rég túl sok vegyszer, műtrágya, szennylé szivárog. Ám ez aligha jelentheti azt, hogy a vízművek védterületein ne lehetne semmiféle agrártermelést folytatni. Azon a területen pedig, amely fölös nagyságúvá növeli a termelőszövetkezet géptelepét, annak egy részét is meg lehetne termelni, amiből telne kavicsra a valóban szükséges terület beszúrására. Nem is szólva a megtakarításról, ha kevésbé gyötrődnek a gépek. Ám legújabban vannak biztató jelek is. Főként maga az agrárgazdaság veszi szigorúbban számba legfőbb termelési alapját: a földet. Vizeket von szőkébb mederbe, sarkokat kevésbé kerekít le, néhol beszántja a régi dűlőutaikat, gazdaságosabban méretezi tábláit. No meg — ha már megtörtént, ami történt — kihuzigálja a vegyszerek pusztította fákat-bokrokat. S régebben én csak Bács-Kiskun déli részéből emlékszem olyan falvakra, ahol a telepítések idején bőkezűen szélesre mért utcákon nemcsak rózsa és más virág díszlett a házak előtt, a járda és az úttest közötti sávban, hanem vetemény is. Az idén Miskolc előtt, Mályi községben fedeztem föl, hogy a 3-as út bevezető szakasza mentén, ahol már a jövőbeni autópálya helyigénye szerint engedték csak az építkezést, az út és a házak sora közötti, széles sávban ugyancsak kis veteményeskertek keletkeztek. A kérdés itt csak az, hogy a nagy forgalmú út mentén a benzinből származó ólomszennyeződés nem dúsul-e föl veszélyesen a kertészeti termékekben? Mert égetően szükséges ugyan, hogy megműveljünk minden talpalatnyi földet, amely alkalmas erre. Ám éppen az utak menti, kihasználatlan földsávok sok ezer kilométernyi „ingyenkertje” valóban bátran kihasználható-e? Égetően szükséges volna megtalálni, hogy mi az a növényzet —, ha van ilyen —, amellyel e sávok hasznot hajtóan, káros utóhatások veszélye nélkül beültethetőek. Találunk-e ilyen növényeket? S ha igen — mikor és hol? Levél elvadult kertből Az elvadult kerteket a bölcs szakirodalom merő veszedelmekként tartja számon. És még a törvény is — alapjában persze helyesen — megművelési kötelezettséget ír elő, ellenkező esetben kényszerű igénybevétellel fenyeget. Az elvadult kert ugyanis nemcsak veszendő terület. Hanem meghitt bölcsője, fölnevelője a sok károkozónak. Lombrágók, bimbólikasztók, levélsodrók és levéltetvek, lepkék-hernyók indulnak innen szerteszét, s rontják munkája eredményét annak is, aki pedig buzgón védi a maga kertjét, mind erőteljesebb vegyszerkombinációk mind sűrűbb kipermetezésével. Ha erre gondolok, akkor már-már igazat kell adnom a bölcs szakirodalomnak, amely úgy tartja nyilván az elvadult kertet, mint holmi pestismelegágyat. A különös csupán az, hogy — főként odafönn, Zemplénben, de másfelé is — mennyiszer találok elvadult kertre, szőlők közötti, lerombolt tanyák melletti, olykor gazdátlan, máskor csak alig-alig kezelt gyümölcsparcellákra, amelyeket évszámra nem ér egyetlen csöppnyi permetlé, semmiféle vegyszer. A talajt magasan benőtte a gaz. A fák koronája sűrűn egymásba ér. Csupa rémkép az okszerű kertész számára. És mégis, ezek a fák, ezek a kertek — teremnek. Hol csak az égi madaraknak s a föld férgeinek —, hol a hanyag tulajdonosnak vagy a véletlenül arra tévedőnek. De a saját, kisssé borzas, egészen gondozatlannak mégsem nevezhető kertemben is: az egyik cseresznyefát szinte megfojtja a fekete levéltetvek rohama. A másik érintetlen tőlük. Az egyik almafát évről évre visszaveti fejlődésében a lisztharmat. Gyümölcse azonban ekkor is gyönyörű. A másikat éri, de alig károsítja. A harmadik teljesen érintetlen. Remek kis körtefám pedig évről évre bővebben terem. Elég hetenként egyszer öt percet szentelnem neki: akkor letépem hernyó támadta pár levelét,elpusztítom az esetleg megtámadott gyümölcsöt a beleköltözött támadóval együtt. Igyekszem tehát ha primitíven is, de vegyszerek nélkül védekezni. Más persze a nagyüzemi termelés, és más a hobbikért. S más a természetes kiválasztódás által meghagyott, néhány fa erdők alatt, régi hegyaljai szőlők között vagy a telkibányai templomhegyen, és más a nagy táblákba, sokszáz, sokezer hektárra alkalmas fajták vagy klónok kiválasztása. De, mennyire más? Azokat a rekvizitum fákat, amelyek minden gondozás nélkül, igen sanyarú körülmények között is konokul teremnek, nem éppen ezért kellene-e különösen nagy figyelemben részesíteni? Ezt, szerencsére, nemcsak én mondom. Olvashatni erről időről időre a bölcsnek nemcsak ironizálva nevezhető kertészeti szakirodalomban is. Lassan ismeretessé válik a szélesebb közvélemény előtt a génbank fogalma. Az, hogy a racka juhot, a szürke magyar marhát vagy nagyapáink félig elfeledett gyümölcsfajtáit miért nem szabad kiveszni hagyni. Hogy megőrzésük nem holmi múzeumi kérdés. Hanem igen fontos lehet a holnapi fajták kialakításában. Öröklési anyaguk, génjeikbe kódolt tulajdonságaik — főként: az edzettségük — még nagy hasznunkra lehetnek. Csak éppen túl lassúnak vélem a szemlélet változását és főként a kertészeti gyakorlat megújulását. Azt a megújulást, amely végre majdnem a gyilkosan hatékony, ámde kétélű vegyszerek áradatában látja a biztos, nagy termés lehetőségét. Hanem a természetben eleve adott tulajdonságok, a hasznos rezisztenciák, ellenállóképességek, az immunitások kihasználásában, a károsítók természetes ellenségeinek felvonultatásában. Jómagam a saját kertemben többé-kevésbé szabad teret engedek a természetes szelekciónak. Bőven ültetek rózsát, gyümölcsfacsemetét, szamócapalántát. Ám hagyom, hogy csak az maradjon meg, amelyet nem kell sűrű permetezéssel agyonvédenem. Nagyban ugyanezt nehezebb és lassúbb megcsinálni. De hosszú távon ez a járható út. télet ÉS|©| BOLGÁR GYÖRGY: Úgy érzem, hogy tényleg vérzik. Paradicsomlé, festék, miegyéb kizárva, ez igazi vér. Talán egy kissé túl valódira sikerült a színpadi verekedés, talán a színészek egy pillanatra nem figyeltek eléggé egymásra, talán sem ez, sem az, csak a véletlen, de végül is mindegy. A színész vérzik, homlokán csurog le a vér, és közben úgy játszik, mintha mi sem történt volna, pedig jaj, vigyázzon, törölje le, bele ne menjen a szemébe. A színész vérzik, mert egy apró, véletlen baleset történt. Ennél, sajnos, súlyosabbak is előfordulnak a színpadon, és azonban szerencsére eddig egynek sem voltam szemtanúja. Annak viszont már másodszor, hogy a színész vérzett. Véletlen? Hát persze. Ráadásul a két véletlen között legalább öt-hat év telt el. A vicc csak az, hogy mindkét véletlen színhelye a kaposvári színház volt. Ez is véletlen? Hát persze. Akik nálam sokkal többet járnak színházba, nyilván kapásból felsorolnak nem két, hanem huszonkét esetet, amikor a színész, ebben vagy amabban a színházban, vérzett. Mindenesetre felteszem, hogy így van, azaz így volt, de legalábbis így lehet. A kérdés csak az, hogy vannak-e olyan véletlenek, amelyek szükségszerűbbek a többinél. Néhány hónappal ezelőtt a Puskin moziban megnéztem Fábri Zoltán Requiemjét. Pontosabban majdnem végignéztem. Közvetlenül a befejezés előtt ugyanis a vászon elsötétült, s a többi néma csönd. Hogy mi lett a film vége, és meddig tartott az áramszünet, máig sem tudom. Jó, van ilyen is, dehát azért mégiscsak véletlen, nem? Dehogynem. Pech. Mint ahogy az is az én pechem volt — meg a néhány száz többi nézőé — amikor Böszörményi Géza Szívzűrjének a kellős közepén az áram ismét szünetet jelentett, véletlenül ismét a Puskin moziban. Fél óra múltán reményt vesztve távoztam, de még megkérdeztem a jegyszedő nénit, hogy ez a véletlen milyen gyakran szokott előfordulni. Még nem volt ilyesmi, mondta, ami, lám, bizonyíték arra, hogy milyen is tud lenni a véletlen. Ritka. Vagy itt van a Patyolatot a feledés homályába kényszerítő telefon. Véletlenül. Hívom a Testnevelési Főiskolát. Az uszoda veszi föl. Van ilyen, majd legközelebb. Megint az uszoda. Mi a fene? Ez már nem lehet véletlen. Hívom a főigazgatót, mert az ő szánja benne van a könyvben. A titkárnőtől megtudom, hogy a telefonközpont több mint egy éve nem működik, úgyhogy azt a tanszéket, amelyiket keresem, nem lehet elérni, legfeljebb a portásnál lehet üzenetet hagyni. Szóval a félrekapcsolás nem volt véletlen, mint afe®gy nyilván az sem véletlenül történt, hogy egy főiskolát ennyi ideig telefon nélkül hagytak. Az egészben mindössze annyi a véletlen, hogy ez a főiskola éppen a testnevelési. Van aztán olyan véletlen is, amely végképp nem véletlen. Fürdősapkát akarok venni. Szeretnék. Próbálok. Már nem is próbálok. Véletlen? Hát persze. Abban az értelemben legalábbis, hogy miközben az üzletekben továbbra is sok áru van, sok minden még sincs. Véletlenül éppen a fürdősapka vagy véletlenül valami más. De az már nem véletlen, hogy mindig van jó néhány dolog, amihez véletlenül nem lehet hozzájutni. Nem hiszem azt, hogy a gazdaság és az ország jelenlegi helyzetében bármiféle lehetőség volna arra, hogy megszüntessék a hiányokat, amelyek végtére is nem a legfontosabb cikkekből vannak. Fürdősapka nélkül lehet úszni (ha nem is mindenütt). Tudomásul kell venni, hogy ez egy (véletlenül? nem véletlenül?) közepesen fejlett ország, amelyben éppen ezért sok minden közepesen fejlett, sok minden még közepesen sem, és ugyancsak sok minden a közepesnél jobban. A kérdés, amelyre érdemes felelni, ott kezdődik, hogy ennek a közepesen fejlett országnak a gazdasági, társadalmi, kulturális viszonyai, működési mechanizmusai mennyire felelnek meg a mai világ elég rideg és ki- ■ méletlen viszonyainak. Ha tudniillik csakközepesen, akkor a világ eleje egyre inkább lehagy bennünket, és mi egyre jobban ki leszünk téve a vak véletlennek. Egy közepesen fejlett ország tehát csakis akkor képes a legfejlettebbek közelébe kerülni, és ezzel csökkenteni a véletlenek szerepét és hatását, ha a legfejlettebbek módjára képes reagálni a kihívásokra, hiszen közepes fejlettsége amúgy is visszahúzza sok dologban. Az, sajnos, biztos, hogy egy ilyen közepesen fejlett ország nem élhet a legfejlettebbek színvonalán. Néha nem lehet fürdősapkát kapni, és a fürdőket sem a legkorszerűbb berendezésekkel tisztítják. De arra meg kell teremteni a lehetőséget, hogy a közepesen fejlett ország lakói fokozatosan a legfejlettebbek színvonalán legyenek képesek, sőt kénytelenek dolgozni. Az álljon az érdekükben, hogy kiadják magukból mindazt, amit tudnak, mert az ország, és vele együtt ők is, csak így tudnak versenyben maradni. Ha azt mondom, hogy az ország ilyen irányú lépéseket tett az elmúlt egy-két évben, akkor, azt hiszem, nem mondok sem újat, sem valótlant. Ha pedig azt mondom, hogy az úton még jó néhány lépésre van szükség és hely, akkor sem fedezem föl a spanyolviaszt, legfeljebb arra utalhatok, hogy már föl van fedezve. Ez az út tehát nem véletlenül került elénk, és részben már mögénk. De éppen emiatt érzi az ember egyre kirívóbbnak azokat a véletleneket, amelyek egy korábbi helyzetből maradtak ránk, és amelyeket akár még néhány éve is hajlamosak voltunk normálisnak elfogadni. Fürdősapkát ugyanis minden bizonnyal nem azért nem lehet kapni, mert a nemzetközi pénzpiacon alig és csak rossz feltételekkel lehet hitelhez jutni, vagy mert az idén nem elég egyensúlyba hozni a a külkereskedelmi mérleget és többet kell exportálni az importnál. Hanem azért, mert a fürdősapkát gyártók és a vele kereskedők akkor is megélnek, ha nem adnak el fürdősapkát. És ugyanígy: a moziban nem azért van áramszünet, mert az ország takarékoskodik az energiával, sőt még a főiskolán sem azért nincs telefonközpont, mert az országban nincs telefon. Hanem? Hanem fogalmam sincs. Magyarázatot biztosan lehetne adni rájuk, csak nem biztos, hogy elfogadhatót. A magyarázatokat ugyanis csak akkor lehetne jószívvel elfogadni, ha mondjuk a mozik legalább olyan színvonalon működnének, amilyenen a szűkös anyagi és technikai feltételek engedik. (Mellesleg nem lehetne a mozik egy részét is kiadni szerződésbe? Hátha több munkával, ötlettel több nézőt lehetne behozni, és több pénzt lehetne kihozni belőlük. És ezzel már megint ott tartok, hogy várjuk-e a kellemetlen véletleneket vagy lépjünk előbbre a kiválasztott úton? Véletlenekkel, persze, minden úton szembe találja magát az ember. Keresztezhetik is az utat, esetleg kitérőkre is kényszeríthetnek. De ha egy társadalom határozottan elindul egy úton, látható a cél, sőt van kézzel is fogható eredmény, akkor a véletlenekkel is könnyebb megbirkózni. Ráadásul egyre több lehet az olyasfajta véletlen, amely várható,, szinte kiszámítható, és majdhogynem jelzi az útirányt is. Mint a vérző színész. A két kaposvári véletlent ugyanis szükségszerűnek érzem, mert ez a színház évek óta olyan előadásokat produkál, amelyekben a legkisebb szereplőnek is maximális erőbedobással kell játszania. Nincsenek sztárok, hanem együttes van. És ha az együttesben valahol felbomlik a kényes egyensúly, szétesik az előadás. Ha viszont a legjelentéktelenebb pillanat is véresen komoly, akkor talán a színész is gyakrabban vérzik, hiszen nem maradhat ereje magára vigyázni. A színész tehát vérzik. Véletlen. De nemcsak a véletlen műve. A VÉLETLEN - avagy a színész megint vérzik - i Dallos Jenő: Na, mi van? 1982. JÚLIUS 2.