Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)

1982-07-02 / 27. szám - Lázár István: Talpalatnyi föld | Levél elvadult kertből • Ami éppen az eszembe jut (4. oldal) - Bolgár György: A véletlen - avagy a színház megint vérzik (4. oldal) - Dallos Jenő: Na, mi van? • kép (4. oldal)

LÁZÁR ISTVÁN: AMI ÉPPEN AZ ESZEMBE JUT Talpalatnyi föld Mint térszín, forradalmi zászló — valami Jancsó-filmben, a földre terítve —, úgy lángol a szőkülő búza, a szépen sorjázó zöld kukorica között a jókora pipacsmező téglalapja. Csak közelebb­ről látszik, hogy nem hanyagul parlagon hagyott parcella ez, nem is a rosszul végzett vetés vagy gyomirtás bűnjele. Hanem a kö­zeli község vízművét keríti itt drót, amelyen belül három-négy ki­épített kút kis kunhalom-szerű dombja, s egy szerény szivattyú­­állomás épülete.­­ Megyünk tovább. A község szélén íves hátú kapun a termelő­szövetkezet neve, s a kapu mögött térés, kerekek tépte, sáros ud­var, körül gépszínekben és a szabad ég alatt új és rozsdamarta gépek. A térség azért is tágas, mert némi kavics csak középütt segíti a közlekedést. Amúgy pedig ha valahol már minden gyepet beletapostak a gépek a földbe és alig tudják egymást kiráncigálni a kátyúból, akkor kissé odébb még mindig el lehet kínlódni vala­hogy. S hely van még bőven. A valóban használt terület csak a fele annak, amit körülkerítettek. Két, nem is kirívó példa, hogy milyen bőkezűen bánunk: még mindig a földdel. Az, persze, igaz, hogy a vízmű körüli akármi­lyen művelés nem engedhető meg. A kutak mellett-felett szüksé­ges némi védőövezet, hiszen a talajon át mélyebb vizeinkbe is már rég túl sok vegyszer, műtrágya, szennylé szivárog. Ám ez aligha jelentheti azt, hogy a vízművek védterületein ne lehetne semmiféle agrártermelést folytatni. Azon a területen pedig, amely fölös nagyságúvá növeli a termelőszövetkezet géptelepét, annak egy részét is meg lehetne termelni, amibő­l telne kavicsra a való­ban szükséges terület beszúrására. Nem is szólva a megtakarítás­ról, ha kevésbé gyötrődnek a gépek. Ám legújabban vannak biztató jelek is. Főként maga az ag­rárgazdaság veszi szigorúbban számba legfőbb termelési alap­ját: a földet. Vizeket von szőkébb mederbe, sarkokat kevésbé ke­rekít le, néhol beszántja a régi dűlőutaikat, gazdaságosabban mé­retezi tábláit. No meg — ha már megtörtént, ami történt — ki­­huzigálja a vegyszerek pusztította fákat-bokrokat. S régebben én csak Bács-Kiskun déli részéből emlékszem olyan falvakra, ahol a telepítések idején bőkezűen szélesre mért utcákon nemcsak rózsa és más virág díszlett a házak előtt, a járda és az úttest közötti sávban, hanem vetemény is. Az idén Miskolc előtt, Mályi községben fedeztem föl, hogy a 3-as út bevezető sza­kasza mentén, ahol már a jövőbeni autópálya helyigénye szerint engedték csak az építkezést, az út és a házak sora közötti, széles sávban ugyancsak kis veteményeskertek keletkeztek. A kérdés itt csak az, hogy a nagy forgalmú út mentén a ben­­­­zinből származó ólomszennyeződés nem dúsul-e föl veszélyesen a kertészeti termékekben? Mert égetően szükséges ugyan, hogy megműveljünk minden talpalatnyi földet, amely alkalmas erre. Ám éppen az utak menti, kihasználatlan földsávok sok ezer kilo­méternyi „ingyenkertje” valóban bátran kihasználható-e? Ége­tően szükséges volna megtalálni, hogy mi az a növényzet —, ha van ilyen —, amellyel e sávok hasznot hajtóan, káros utóhatások veszélye nélkül beültethetőek. Találunk-e ilyen növényeket? S ha igen — mi­kor és hol? Levél elvadult kertből Az elvadult kerteket a bölcs szakirodalom merő veszedelmek­ként tartja számon. És még a törvény is — alapjában persze he­lyesen — megművelési kötelezettséget ír elő, ellenkező esetben kényszerű igénybevétellel fenyeget. Az elvadult kert ugyanis nemcsak veszendő terület. Hanem meghitt bölcsője, fölnevelője a sok károkozónak. Lombrágók, bim­­bólikasztók, levélsodrók és levéltetvek, lepkék-hernyók indulnak innen szerteszét, s rontják munkája eredményét annak is, aki pedig buzgón védi a maga kertjét, mind erőteljesebb vegyszer­kombinációk mind sűrűbb kipermetezésével. Ha erre gondolok, akkor már-már igazat kell adnom a bölcs szakirodalomnak, amely úgy tartja nyilván az elvadult kertet, mint holmi pestis­melegágyat. A különös csupán az, hogy — főként odafönn, Zemplénben, de másfelé is — mennyiszer találok elvadult kertre, szőlők közötti, lerombolt tanyák melletti, olykor gazdátlan, máskor csak alig-alig kezelt gyümölcs­parcellákra, amelyeket évszámra nem ér egyetlen csöppnyi permetlé, semmiféle vegyszer. A talajt magasan benőtte a gaz. A fák koronája sűrűn egymásba ér. Csupa rémkép az ok­szerű kertész számára. És mégis, ezek a fák, ezek a kertek — te­remnek. Hol csak az égi madaraknak s a föld férgeinek —, hol a hanyag tulajdonosnak vagy a véletlenül arra tévedőnek. De a saját, kisssé borzas, egészen gondozatlannak mégsem ne­vezhető kertemben is: az egyik cseresznyefát szinte megfojtja a fekete levéltetvek rohama. A másik érintetlen tőlük. Az egyik almafát évről évre visszaveti fejlődésében a lisztharmat. Gyü­mölcse azonban ekkor is gyönyörű. A másikat éri, de alig káro­sítja. A harmadik teljesen érintetlen. Remek kis körtefám pedig évről évre bővebben terem. Elég hetenként egyszer öt percet szen­telnem neki: akkor letépem hernyó támadta pár levelét,­elpusztí­tom az esetleg megtámadott gyümölcsöt a beleköltözött támadó­val együtt. Igyekszem tehát ha primitíven is, de vegyszerek nél­kül védekezni. Más persze a nagyüzemi termelés, és más a hobbikért. S más a természetes kiválasztódás által meghagyott, néhány fa erdők alatt, régi hegyaljai szőlők között vagy a telkibányai templom­hegyen, és más a nagy táblákba, sokszáz, sokezer hektárra alkal­mas fajták vagy klónok kiválasztása. De, mennyire más? Azokat a rekvizitum fákat, amelyek minden gondozás nélkül, igen sanyarú körülmények között is konokul teremnek, nem ép­pen ezért kellene-e különösen nagy figyelemben részesíteni? Ezt, szerencsére, nemcsak én mondom. Olvashatni erről időről időre a bölcsnek nemcsak ironizálva nevezhető kertészeti szakirodalom­ban is. Lassan ismeretessé válik a szélesebb közvélemény előtt a génbank fogalma. Az, hogy a racka juhot, a szürke magyar mar­hát vagy nagyapáink félig elfeledett gyümölcsfajtáit miért nem szabad kiveszni hagyni. Hogy megőrzésük nem holmi múzeumi kérdés. Hanem igen fontos lehet a holnapi­ fajták kialakításában. Öröklési anyaguk, génjeikbe kódolt tulajdonságaik — főként: az edzettségük — még nagy hasznunkra lehetnek. Csak éppen túl lassúnak vélem a szemlélet változását és fő­ként a kertészeti gyakorlat megújulását. Azt a megújulást, amely végre majd­nem a gyilkosan hatékony, ámde kétélű vegyszerek áradatában látja a biztos, nagy termés lehetőségét. Hanem a ter­mészetben eleve adott tulajdonságok, a hasznos rezisztenciák, el­lenállóképességek, az immunitások kihasználásában, a károsítók természetes ellenségeinek felvonultatásában. Jómagam a saját kertemben többé-kevésbé szabad teret en­gedek a természetes szelekciónak. Bőven ültetek rózsát, gyümölcs­facsemetét, szamócapalántát. Ám hagyom, hogy csak az marad­jon meg, amelyet nem kell sűrű permetezéssel agyonvédenem. Nagyban ugyanezt nehezebb és lassúbb megcsinálni. De hosszú távon ez a járható út. télet ÉS|©| BOLGÁR GYÖRGY: Úgy érzem, hogy tényleg vérzik. Paradicsomlé, festék, miegyéb ki­zárva, ez igazi vér. Talán egy kis­sé túl valódira sikerült a színpa­di verekedés, talán a színészek egy pillanatra nem figyeltek eléggé egymásra, talán sem ez, sem az, csak a véletlen, de végül is mind­egy. A színész vérzik, homlokán csurog le a vér, és közben úgy ját­szik, mintha mi sem történt volna, pedig jaj, vigyázzon, törölje le, be­le ne menjen a szemébe. A színész vérzik, mert egy ap­ró, véletlen baleset történt. Ennél, sajnos, súlyosabbak is előfordul­nak a színpadon, és azonban sze­rencsére eddig egynek sem voltam szemtanúja. Annak viszont már másodszor, hogy a színész vérzett. Véletlen? Hát persze. Ráadásul a két véletlen között legalább öt-hat év telt el. A vicc csak az, hogy mindkét véletlen színhelye a ka­posvári színház volt. Ez is vélet­len? Hát persze. Akik nálam sok­kal többet járnak színházba, nyil­ván kapásból felsorolnak nem két, hanem huszonkét esetet, amikor a színész, ebben vagy amabban a színházban, vérzett. Mindenesetre felteszem, hogy így van, azaz így volt, de legalábbis így lehet. A kérdés csak az, hogy vannak-e olyan véletlenek, amelyek szükség­szerűbbek a többinél. Néhány hónappal ezelőtt a Pus­kin moziban megnéztem Fábri Zoltán Requiemjét. Pontosabban majdnem végignéztem. Közvetle­nül a befejezés előtt ugyanis a vá­szon elsötétült, s a többi néma csönd. Hogy mi lett a film vége, és meddig tartott az áramszünet, máig sem tudom. Jó, van ilyen is, dehát azért mégiscsak véletlen, nem? Dehogy­nem. Pech. Mint ahogy az is az én pechem volt — meg a néhány száz többi nézőé — amikor Böszörmé­nyi Géza Szívzűrjének a kellős közepén az áram ismét szünetet jelentett, véletlenül ismét a Pus­kin moziban. Fél óra múltán re­ményt vesztve távoztam, de még megkérdeztem a jegyszedő nénit, hogy ez a véletlen milyen gyak­ran szokott előfordulni. Még nem volt ilyesmi, mondta, ami, lám, bizonyíték arra, hogy milyen is tud lenni a véletlen. Ritka. Vagy itt van a Patyolatot a fele­dés homályába kényszerítő telefon. Véletlenül. Hívom a Testnevelési Főiskolát. Az uszoda veszi föl. Van ilyen, majd legközelebb. Me­gint az uszoda. Mi a fene? Ez már nem lehet véletlen. Hívom a fő­igazgatót, mert az ő szánja benne van a könyvben. A titkárnőtől megtudom, hogy a telefonközpont több mint egy éve nem működik, úgyhogy azt a tanszéket, amelyi­ket keresem, nem lehet elérni, legfeljebb a portásnál lehet üzene­tet hagyni. Szóval a félrekapcsolás nem volt véletlen, mint afe®gy nyilván az sem véletlenül történt, hogy egy főiskolát ennyi ideig te­lefon nélkül hagytak. Az egészben mindössze annyi a véletlen, hogy ez a főiskola éppen a testnevelési. Van aztán olyan véletlen is, amely végképp nem véletlen. Für­dősapkát akarok venni. Szeretnék. Próbálok. Már nem is próbálok. Véletlen? Hát persze. Abban az értelemben legalábbis, hogy mi­közben az üzletekben továbbra is sok áru van, sok minden még sincs. Véletlenül éppen a fürdősapka vagy véletlenül valami más. De az már nem véletlen, hogy mindig van jó néhány dolog, amihez vé­letlenül nem lehet hozzájutni. Nem hiszem azt, hogy a gazda­ság és az ország jelenlegi helyze­tében bármiféle lehetőség volna arra, hogy megszüntessék a hiá­nyokat, amelyek végtére is nem a legfontosabb cikkekből vannak. Fürdősapka nélkül lehet úszni (ha nem is mindenütt). Tudomásul kell venni, hogy ez egy (véletlenül? nem véletlenül?) közepesen fej­lett ország, amelyben éppen ezért sok minden közepesen fejlett, sok minden még közepesen sem, és ugyancsak sok minden a közepes­nél jobban. A kérdés, amelyre ér­demes felelni, ott kezdődik, hogy ennek a közepesen fejlett ország­nak a gazdasági, társadalmi, kul­turális viszonyai, működési me­chanizmusai mennyire felelnek meg a mai világ elég rideg és ki- ■ méletlen viszonyainak. Ha tudni­illik csak­­közepesen, akkor a világ eleje egyre inkább lehagy bennün­ket, és mi egyre jobban ki leszünk téve a vak véletlennek. Egy köze­pesen fejlett ország tehát csakis akkor képes a legfejlettebbek kö­zelébe kerülni, és ezzel csökken­teni a véletlenek szerepét és ha­tását, ha a legfejlettebbek módjá­ra képes reagálni a kihívásokra, hiszen közepes fejlettsége amúgy is visszahúzza sok dologban. Az, sajnos, biztos, hogy egy ilyen közepesen fejlett ország nem élhet a legfejlettebbek színvona­lán. Néha nem lehet fürdősapkát kapni, és a fürdőket sem a leg­korszerűbb berendezésekkel tisz­títják. De arra meg kell teremteni a lehetőséget, hogy a közepesen fejlett ország lakói fokozatosan a legfejlettebbek színvonalán legye­nek képesek, sőt kénytelenek dol­gozni. Az álljon az érdekükben, hogy kiadják magukból mindazt, amit tudnak, mert az ország, és vele együtt ők is, csak így tudnak versenyben maradni. Ha azt mondom, hogy az ország ilyen irányú lépéseket tett az el­múlt egy-két évben, akkor, azt hi­szem, nem mondok sem újat, sem valótlant. Ha pedig azt mondom, hogy az úton még jó néhány lépés­re van szükség és hely, akkor sem fedezem föl a spanyolviaszt, leg­feljebb arra utalhatok, hogy már föl van fedezve. Ez az út tehát nem véletlenül került elénk, és részben már mögénk. De éppen emiatt érzi az ember egyre kirí­vóbbnak azokat a véletleneket, amelyek egy korábbi helyzetből maradtak ránk, és amelyeket akár még néhány éve is hajlamosak voltunk normálisnak elfogadni. Fürdősapkát ugyanis minden bi­zonnyal nem azért nem lehet kap­ni, mert a nemzetközi pénzpiacon alig és csak rossz feltételekkel le­het hitelhez jutni, vagy mert az idén nem elég egyensúlyba hozni a a külkereskedelmi mérleget és többet kell exportálni az import­nál. Hanem azért, mert a fürdő­sapkát gyártók és a vele kereske­dők akkor is megélnek, ha nem adnak el fürdősapkát. És ugyan­így: a moziban nem azért van áramszünet, mert az ország taka­rékoskodik az energiával, sőt még a főiskolán sem azért nincs tele­fonközpont, mert az országban nincs telefon. Hanem? Hanem fogalmam sincs. Magyarázatot biz­tosan lehetne adni rájuk, csak nem biztos, hogy elfogadhatót. A magyarázatokat ugyanis csak ak­kor lehetne jószívvel elfogadni, ha mondjuk a mozik legalább olyan színvonalon működnének, amilye­nen a szűkös anyagi és technikai feltételek engedik. (Mellesleg nem lehetne a mozik egy részét is ki­adni szerződésbe? Hátha több munkával, ötlettel több nézőt le­hetne behozni, és több pénzt le­hetne kihozni belőlük.­ És ezzel már megint ott tartok, hogy vár­juk-e a kellemetlen véletleneket vagy lépjünk előbbre a kiválasz­tott úton? Véletlenekkel, persze, minden úton szembe találja magát az em­ber. Keresztezhetik is az utat, esetleg kitérőkre is kényszeríthet­­nek. De ha egy társadalom hatá­rozottan elindul egy úton, látha­tó a cél, sőt van kézzel is fogha­tó eredmény, akkor a véletlenek­kel is könnyebb megbirkózni. Rá­adásul egyre több lehet az olyas­fajta véletlen, amely várható,, szinte kiszámítható, és majdhogy­nem jelzi az útirányt is. Mint a vérző színész. A két kaposvári vé­letlent ugyanis szükségszerűnek érzem, mert ez a színház évek óta olyan előadásokat produkál, ame­lyekben a legkisebb szereplőnek is maximális erőbedobással kell ját­szania. Nincsenek sztárok, hanem együttes van. És ha az együttes­ben valahol felbomlik a kényes egyensúly, szétesik az előadás. Ha viszont a legjelentéktelenebb pilla­nat is véresen komoly, akkor ta­lán a színész is gyakrabban vérzik, hiszen nem maradhat ereje ma­gára vigyázni. A színész tehát vérzik. Vélet­len. De nemcsak a véletlen műve. A VÉLETLEN - avagy a színész megint vérzik - i Dallos Jenő: Na, mi van? 1982. JÚLIUS 2.

Next