Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)

1982-12-10 / 50. szám - Gellért B. István: Bélyeg • kép (11. oldal) - Petrőczi Éva: Mózes 1:28 • könyvkritika • Jókai Anna: Jákob lajtorjája (Szépirodalmi) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Keresztútnál • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett (Szépirodalmi) | Szepesi Attila: Sorstalan énekek (Magvető) (11. oldal)

PETRÓCZI ÉVA• B Jókai Anna: Jákob lajtor­jája (Szépirodalmi, 419 old.). Félrevezető dolog bármely „fül­szöveg” nyomán belekezdeni egy írásmű olvasásába. A kötelezően rö­vid terjedelem és a nemegyszer vá­­sárian tetszetős megfogalmazás el­sősorban a fogyasztói célokat szol­gálja, s így gyakran megzavar ben­nünket a helyes értelmezésben és értékelésben. Olyan kompromisz­­szum ez, amelybe minden író előbb­­utóbb beletörődik. Ám alig hiszem, hogy Jókai Anna — aki egyike leg­tudatosabban komponáló alkotóink­nak — egyetért azzal, hogy hato­dik nagyepikai munkáját, a Jákob lajtorjáját „rendhagyó, különleges szerkezetű és sugallató új regény”­­ként aposztrofálja a kiadói ajánlás. A Jákob korántsem az írónő „nou­veau roman”-ja, szerzőjét nem a „mindenáron stílust váltani!” szán­déka vezérli; ellenkezőleg: próza­irodalmunk kezdeteihez nyúl vissza, amikor a Pesti Gábor és Heltai Gáspár ezópuszi meséiből ismert affabulációk, mesemagyarázatok kétségkívül egyéni változataiban foglalja össze a cselekmény egy­­egy mozzanatát, s ad erkölcsi el­igazítást hősei magatartásával kap­csolatban. E lírai megfogalmazású betétek négy „szereplőjére” (a „sugárzó”, a „villogó”, a „szikrázó” és a „zen­gés” — rájuk a továbbiakban még visszatérek) négyszázötven év múl­tán is érvényesek Pesti Gábor 1538-ból való bevezetőjének szavai: „Főként mégis az a tudat vezetett, hogy úgyszólván mindennemű be­szédnek a parabolák és példák ad­nak minden fényt és teljes méltó­ságot, mert az ezekkel való élés ... megkettőzi a nyelvbeli kifejező­­készség adományát.” Jókai Anna népes olvasótáborá­ból azonban senkit ne riasszon el a fenti „tudományos” fejtegetés. Új könyve éppúgy mai, elevenünkbe találó, mint a korábbiak. Voltakép­pen a „színlelni boldog szeretőt” , témakörét járja körül Kantár Haj­nal ügyész és Kazakovits Kornél színművész szerelmének, házassá­gának történetével. Azt a napjaink­ban már hétköznapinak mondható élethelyzetet, amit így is nevezhet­nénk: az Éden sokszögesítése. Egy­szóval az a jelenség, hogy manap­ság egyre több emberpárnak kell az eredetileg kettejükre és közös utódaikra tervezett intim világban sokaknak lehetőleg egyenlő helyet szorítania. Volt férjnek-feleségnek, előző házasságból származó gyer­mekeknek, elaggott szülőknek, oly­kor alkalmi partnereknek is. Mind­ez — különösen, ha magánemberi feladataikat (ez az írónő egyik kulcsszava!) még hivatástudat is súlyosbítja, mint Hajnal és Kornél esetében — szükségszerűen a pár­­kapcsolat lazulásához, majd felbom­lásához vezet. Kettejük szerelmét átlagon felül megterheli, hogy Kornélnak két be­teg családtagot, asztmás első fele­ségét és cukorbajos kislányukat kell „a felszínen tartania”, anyagi, er­kölcsi és fizikai értelemben. A tra­gédia abban rejlik, hogy második feleségét, ki ezekben a terhek­ben mindenáron osztozni akar, teljesen kizárja életének ebből a köréből. Mégis Hajnal az, aki utolsó perceit megkönnyítő útravalót ad Orsinak, azzal, hogy évekkel halála előtt, egyetlen közös estéjükön felolvas a kislánynak egy részletet Mózes el­ső könyvének huszonnyolcadik ré­széből : „Mindenütt oltalmazlak, ahová megy, és visszavezetlek erre a földre. Nem hagylak el, míg vég­hez nem viszem, amit megígértem neked ...” (Mózes 1:28) A földre visszavezető Jákob-laj­­torja — amely Jókai Anna olvasa­tában végső soron az emberi aka­ratot, a szeretetet, a helytállást és a tisztességet jelenti — azonban csak az egyik, könnyebben felis­merhető, mert nyíltan megnevezett bibliai rétege a könyvnek. A máso­dikat, a rejtettebbet a betétszöve­gekből, illetve a cselekményes rész három mondatából ismerhetjük fel. Idézzük először az utóbbit: „Együtt várakoztak egy küszöbön. Aztán Orsit bebocsátották. Azon a ke­menceajtón, ahol ragyog, de nem éget a tűz.” Az idézet Dániel köny­vének megfelelő részletével kiegé­szítve: „Felele és monda: ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem sincs bennök, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek fiáé” (Dániel 3:25) — könnyen meglel­hetjük a rejtélyes „sugárzó”, „vil­logó”, „szikrázó” és a „zengés” egyik lehetséges azonosítását. A bálványimádást visszautasító, az igaz úthoz hű Sidrák, Misák és Abednégó ők, a „zengés” pedig nem más, mint az angyal, aki megoltal­mazta őket a tűzben. Pósa Zoltán Napjainkból! tanul­mányában már értékelte és elhe­lyezte a Jákobot Jókai Anna eddigi életművében. Szavait legfeljebb megerősíthetem: a regény a szin­tézisteremtés szép példája. Külön érdeme, hogy nemzeti műveltsé­günk, s az egyetemes emberi kul­túra néhány örökérvényű elemének újrafogalmazása révén szervesen beilleszkedik a magyar próza ha­gyományhű vonulatába. Ha már a fülszöveget elmarasz­taltam, írásom végén nem mulaszt­hatok el egy, ugyancsak a kiadó­nak címzett, ellenkező előjelű meg­jegyzést sem. A borítólap, Kondor Béla Emberpár című festménye — amelyen Ádám és Éva mögött föl­­sejlik a léptüket kísérő angyal is — minden szóbeli ajánlásnál hívebben utal a könyv mondanivalójának lé­nyegére.­ ­ Kiss Benedek: Szemem pa­razsa mellett (Szépirodalmi, 120 old.); Szepesi Attila: Sorstalan énekek (Magvető, 78 old.). Kiss Benedek olyan újfajta és ti­pikus nagyvárosi költő, aki falusi gyerekkora után maga változtatott életformáján, s kinek „ez a zord, idegen város — gyönyörű, ideges város” ma is nyugtalanító életke­ret. Nem elközömbösödött létku­lissza, hanem valami olyan elem, amely a maga érzékelhető jelenlé­tével örökös, eleven nosztalgiát kelt egy másik után. Mint egy laza, saj­gó fog, melyet hiába kerül, csak megtalál a nyelv, és meg-megújuló hullámokban kelt vágyat az épség­re, egészségre. Ez a vágyott egész­ség a falu és mindaz, amit a falu hordoz: a népi nyelv színei, az ősi hiedelemvilág. Ez után sajdul fel Kiss Benedekben a nosztalgia. Csakhogy hol van ma már az az egykori falu, amelyben a költő fel­cseperedett? Tudja: sehol! Nem hiába tárja fel maga a fájdalmas (vagy társadalmi szempontból ép­pen örvendetes) tényt egyik szem­benéző versében ilyenképpen: „Mi közöm hozzátok, emlékeimre rakó­dó friss cserepezésű — házak, an­tennás világvevők — hol újkori háziállatok sereglenek: — mosó­gép, hűtőgép, porszívó kérődzik, röfög, mekeg — Mi közöm hozzád, emlékeimet betemető falu, falumat elhantoló — falu, mi zúdít vissza mindegyre hozzád?” S e sorok foly­tatásaként egy tiszta metszésű köl­tői kép fogalmazza meg a problé­mát: „Világgá szökött postagalam­bot — mi sajdít vissza korhatag galambdúcokra ?” S ezzel nemcsak a személyes köz­érzet, hanem a költői megvalósítás egyik alapproblémájához is elér­keztünk. A kifejezés stíluskérdésé­hez, mely a világgá szökött posta­galambot olykor korhatag galamb­dúcokra szállatja. Pedig, hogy a ké­pes beszédnél maradjunk, általá­ban merész, imponáló a röpte. Kiss Benedek kötetének (Szemem para­zsa mellett — immár harmadik a sorban) tehát ahogy az életforma­váltás, az átmeneti állapot érzelmi vetülete a fő tartalmi meghatáro­zója, úgy a kifejezésének, a képi­nyelv­ teremtésének is ez az átme­netiség a fő jellemzője. Az egzisz­tenciális kilendülés (amely ugyan biztatóan csillapszik az egyensúlyi állapot felé) tartja hatalmában a versformálást is. Egyszerre diktál­va a tollnak érvényes (igényes és eredeti) s ugyanakkor túl ismert, elkoptatott megoldásokat. Aki ugyanis így­ tud a saját motívumai­ból építkezni, ilyen tiszta lírai len­dülettel tud egy verset indítani: „Diáksapkám kékjében elhajózván — valamikor, valamikor — föllo­bogózott hány kalóz vagy! — Sírt értem fű, fa, hű Solvejg-bokor”, vagy, aki ilyesféle szembenézéssel fog bele a józsefattilás számvetés­be: „ó, édességes vétkeim — mik­től a belsőm rothadoz! — Nap, mint nap tort ül, gömbölyűl — bennem, mint magzatom a rossz”, az bizto­san félre háríthatja a tolla alá to­lakodó kelléktárat. S aki ezt a szembenézést így tudja folytatni. ..égek az ének áramán, — mint a légypöttyös kriptonkörte. — Ke­ring az ének körbe-körbe, — égek az ének áramán”, annak azt a nyel­vileg csúf, idegenes „nap, mint na­pot” is el lehet éppen fogadni. Nem azonos, sajnos, a helyzet az­zal a képzetsorral és nyelvi anyag­gal, amelyet a múlt iránti nosztal­gia erőltet rá. Íme egy példa: „És látom, bivalyok, fekete angyalok — kemény koponyája ledöntött oltár, íj-szarvaik — gyertyatartójában mégis perzselő ének lobog, — sá­mánkoponyák szent tűzhányói — köpik a gyöngyöt közbül, rontha­­tatlan igét, — s fölbugyog fogha­­tóan ím, a szarvasok­ szerette víz.” Nem a mondás megelevenítés ked­­vetlenít el itt, mindnyájan szeret­jük az ősmondát, kivált ha Arany János szavával szól, hanem a kel­lékhalmozó megfogalmazása. Az kedvetlenít el, ha egy ilyen leve­gős, sikeres versindítás után: „Fel­hők uszályain ifjúságom — potya­utasként — elhajózott — kerítve, kerítve most — csillagok bójáival!”, ugyanerről az érzéskörről így be­szél a költő, ilyen túlhangosított, agyonnyúzott jelképekkel: „Bűz­buggyantó sűrű iszap, — gyöngyöt nyelő sárkány ordíts! — Sűrű iszap süpped harminc. — Kedves harminc évem alatt. — Iszapból gyöngyöző álom. — ifjúságom elsiratlak! — Fényeskedjék a vakablak: — elát­kozlak, ifjúságom!” Igen, az ked­vetlenít el, ha a túlsrófolt nyelvi szecesszió divathullámába mossa bele azt, aminek megragadó egyedi kifejezésére van képessége. Nem mondom, hogy Kiss Bene­dek a napjaink átlagköltészetén el­uralkodó divatban — amikor áten­gedi magát neki — nem ér el bi­zonyos színvonalat; dehogy mon­dom azt, hogy a népi hiedelemvi­lág motívumanyaga a mai költé­szetben nem érvényesíthető; azt se mondom, szóvá sem teszem, hogy más költőkben ez a tipikus életfor­maváltás nemhogy a régi iránti nosztalgiát erősíti, hanem még fo­kozottabb áhítását váltja ki a mo­dern civilizált életnek. Annyit mon­dok csupán, hogy az életmódváltás, az egzisztenciális kilendülés, amely a kötet keletkezésének évtizede alatt Kiss Benedek érzelmi életét dominálta, s amely az elszállt gye­rekkorról és az elhagyott szülő­földről emlékezetes, megkapó ver­sekre ihlette, még nem juttatta el a költőt annak egyértelmű felismeré­séhez, hogy a felparádzó múlt meg­­elevenítése nincs kötve a kifejezés múltbeli eszközeihez. A nosztalgia a témához kapcsolja csupán, nem pedig a téma eddigi (divatos) kifej­téséhez. S mert van tehetsége hoz­zá — láthattuk már az idézetekből is —, a hiteles egyedi megszólalta­tást egyértelműbbé, homogénabbá kell tennie.★ Azzal a költői gyakorlattal szem­ben, mely burjánzó szó-, és hason­lat-halmazokkal igyekszik kibonta­ni a többnyire ködös, bizonytalan, ki nem hüvelyezett lírai élményt, Szepesi Attila új kötetében (Sors­talan énekek) a kevés és pontos szó keresésére vállalkozik. A kitisztá­zott, a vers előtti belső munkával kontúrossá tett élmény tartózkodó, lefogott szavú megmintázására tö­rekszik. A harsány versszőttesek, hímzések, slingelések kedvelőivel szemben tudatosan puritán. Egy nagyszerű, de napjainkban inkább csak irodalomtörténetileg eleven hagyományhoz kapcsolódik, az úgy­nevezett Nyugat-vershez. Versei­ből olykor e hagyomány ősforrásá­nak, Babitsnak szavát is kihallani véljük. S ez elég meglepő. Hosszú ideje ugyanis úgy hisszük, hogy ez a bizonyos nagy Nyugat-stílus any­­nyira átható, annyira közeli még, hogy közvetlenül visszacsatolni hozzá nem lehet. Úgy hisszük, Ba­­bitsot követni, hasznosítani csak úgy lehet, ha beleéltünk a tőle in­duló nagy folyamatba, ahogyan be­­leállt annak idején József Attila, Szabó Lőrinc, beleálltak a harma­dik nemzedék tagjai (Weöres, Kál­­noky, Jékely, Rónay, Vas), majd az újholdasok, s az ő eredményeiket is hasznosítva és továbbfejlesztve benne halad a mai negyven körü­liek java, és így tovább. De a köz­vetlen visszacsatolás még lehetet­lenség. Ezzel szemben Szepesi Attilának Sopianae című szonettje így szól (a tercina részét idézem): „... a régi könyvtár hol ezernyi titkos — em­lékkel zizzen a fakó papiros — és míg a déli alkonyba hajlik át — az ablakon túl ellép a homályos — sikátoron Pannóniás János — a köl­tő és Paracelsus-diák.” Ez bizony eltéveszthetetlenül nyugatos szo­nett; Juhász Gyula vagy Babits ciklusai mellől sarjadt, nemcsak a szóválasztásaival emlékeztet (titkos emlék, zizzenő, fakó papiros stb.), hanem azzal a hatóelemével is, hogy végszava egy nagy erejű, erős atmoszférájú idegen szó, mint Al­­derán a Zrínyi Velencében című szonettben. De nézzük tovább. Az előbbi vers mellől idézem a Miniá­­tor indító sorait: lehetnék miniátor ki kés­ért Arán a gyertya fénykörében árkusa fölé hajlik és festi áhítattal az ö-ba téli rétek holdfénnyel és patakkal világító ezüstjét a B ölébe ordas farsangi maskarások muzsikás menetét csuhást és ördögöt... A szóválasztáson és a ritmikai meg­valósításon túl itt már szinte élet­érzésbeli (ó, mért nem lettem én muzsikus?), már-már tartalmi a kapcsolódás. A vers egészében pe­dig egy míves, munkáját végző, szemlélődésében a világra járt, je­lenségeit lerögzítő és megítélő ma­gatartás bontakozik ki. A vonzó­dást, a párhuzamokat benne felfe­dezni nem nehéz. De Szepesi At­tila tartalmas kötetében akad más is, nemcsak egy-egy versből általá­nosítható, ami a kapcsolódásra utal. Ez a műveltségélménynek sű­rű megírása, oly gyakori versbe emelése. A tendenciát már a puszta verscímek is elárulják: Fehér ma­donna, A szedrői névtelen, Melius Péter füvei, Rilke útra kel Philo szigetéről, Van Gogh pacsirtája, Goya-capriccio, Alenspiegel, Csont­­váry, Mozart, Vajda Lajos: Ikon­önarckép, Chirico-táj és bizton ide sorolhatók még a Hódolat Rouault­­t­ak és az Egy­­Gulácsy-képre al­címmel ellátott versek is. Szám szerint ez a felsorolás a kötetnek csaknem egyharmada. Vé­szesen nagy arány ez, ha meggon­doljuk, hogy költők egy tábora, de még a kritikusok egy része is, szí­vesen kiutasítaná a versből a mű­veltség-élményt, mondván, hogy az másodlagos élmény, nem az élet adománya, hanem csupán az éle­tet tükröző (reprodukáló, leképező) művészeté. Mondanom sem kell, ez az álláspont tarthatatlan. Azt a té­ves ítéletet rejti magában, hogy a művészet, a műveltség nem eleven, nem primér része életünknek. (Akadnak persze, akiknek csak­ugyan nem az.) Másfelől viszont el kell ismerni, jogos a kérdésben né­mi gyanakvás, éspedig olyankor, amikor a vers egy közismert, nagy tekintélyű remeklés hitelét kihasz­nálva, mintegy rá bazírozva, válik csupán verssé. Amikor a versíró a maga művével nem teremt új él­ményt az olvasóban, hanem szép­­lélekségében törleszkedik csupán az ismert remekműhöz, hogy így a saját pecsenyéjét megsüsse. Bármi nagy is a kötetben a „műveltség­versek” száma. Szepesi Attila e gyanakvásra alapot nem ad. Sőt, világosan másról, az ellenkezőjéről van szó nála. Művészi, elsősorban nagy képző­­művészeti érzékenysége lehetővé tesz számára egy sajátos kifejezési módot. Lehetővé teszi a saját köl­tői életérzésének objektiválását: a versekben nem a művek keltette direkt élményekről van szó, hanem a tárgyra vetítve a költőről magá­ról. Egy alanyiság látszatától meg­fosztott mélyen alanyi érzelemvilág nyilatkozik így meg a lefogott, meglátolt, látszólag másról szóló szavakban. A tárgy, a képzőművé­szeti jelenség az alanyi érzésnek — hogy T. S. Eliot szavával éljek —• objektív korrelatívja, megfelelője, felidézője csupán. Mi tagadás, nem a szavakhoz, a vershanghoz való közelítés, hanem ez a visszacsatolás legszerencsé­sebb mozzanata. Olyan mozzanat, amely nem az időszerűtlen és meg­hökkentő elszakadást, „kiváltást” jelenti a vázolt lírafejlődési folya­matból, hanem éppen a természe­tes beilleszkedést tanúsítja. Mind­az, amit Szepesi Attila a nagy mes­terektől ellesett, tanult, s amiről némi képet adnak a közölt idéze­tek, itt érik be a tanítvány­ szin­ten túlmutató önálló eredménnyé. Itt, ebben az életérzését feltáró tár­­gyiasításban. Amikor például azt­ mondja, hogy Van Gogh pacsirtája „egyetlen pendülő fonálon tartja a tájat”, amikor így elevenít meg: „lovak és üszkösarcú emberek só­várgásuk konár terében álltak” (La Brune); amikor így látta­: „az el­merülő nap sugarai — beletörve málló kövekbe — fákba” (Pay­sage) , amikor így érzékeltet: ..meg­emeli a durva vásznat a szél haj­szál-erezete” (Sárkányrepülők). Ezek a kiemelt töredéksorok, ép­pen azért, mert szerkezeti helyük­ből kiragadva, funkciótlanul hang­zanak el, nem idézik fel eléggé azt, amit felidézni szeretnének: a költői vállalkozás kétségtelen igényessé­gét, a kevés szóval élő versszöveg tartalmasságát. Valójában versegészeket kellene bizonyításul kiemelnem; olyan eredményeket, mint a Krónika-tö­redék, Két noktürn, Chirico-táj és Alkonyi etűd. De éppen az, hogy egy-egy részelemmel kevéssé tu­dom megidézni Szepesi Attila vál­lalkozásának értékszintjét, mutat rá arra, hogy ebben a sokat ígérő vállalkozásban még van, ami to­vábbfejlesztésre szorul. A tárgyia­­sítás, ez az eleve hűtött kifejezés­­mód, csak akkor hatékony,­­ha szuggesztivitásának nagy az ereje. Ha evidenciaként hívja elő az ol­vasóban a belepakolt érzésköteget. Ha testesítő érzékletessége maxi­mális — a megfigyelés rátapintó pontossága és a képi láttatás ereje következtében. Szepesi kiélesedett érzékenységgel, gondolkodva figyeli a jelenségeket, a létezés törvényeit kutatva bennük. Költészetének már vannak pontos, végleges szavai. Van céljait szolgáló képi világa. De ennek evokatív hatékonyságán — innen a tartalmas egész előhívása érdekében — még erősíteni kellene. Mózes 1:28 LENGYEL BALÁZS: VERSESKÖNYVRŐL VERSESKÖNYVRE Keresztútnál xWORLDxARTxPOSTx 614 x­ ­ Gellért B. István: Bélyeg 1982. DECEMBER 10. 10””

Next