Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)
1982-12-10 / 50. szám - Gellért B. István: Bélyeg • kép (11. oldal) - Petrőczi Éva: Mózes 1:28 • könyvkritika • Jókai Anna: Jákob lajtorjája (Szépirodalmi) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Keresztútnál • könyvkritika | Verseskönyvről verseskönyvre • Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett (Szépirodalmi) | Szepesi Attila: Sorstalan énekek (Magvető) (11. oldal)
PETRÓCZI ÉVA• B Jókai Anna: Jákob lajtorjája (Szépirodalmi, 419 old.). Félrevezető dolog bármely „fülszöveg” nyomán belekezdeni egy írásmű olvasásába. A kötelezően rövid terjedelem és a nemegyszer vásárian tetszetős megfogalmazás elsősorban a fogyasztói célokat szolgálja, s így gyakran megzavar bennünket a helyes értelmezésben és értékelésben. Olyan kompromiszszum ez, amelybe minden író előbbutóbb beletörődik. Ám alig hiszem, hogy Jókai Anna — aki egyike legtudatosabban komponáló alkotóinknak — egyetért azzal, hogy hatodik nagyepikai munkáját, a Jákob lajtorjáját „rendhagyó, különleges szerkezetű és sugallató új regény”ként aposztrofálja a kiadói ajánlás. A Jákob korántsem az írónő „nouveau roman”-ja, szerzőjét nem a „mindenáron stílust váltani!” szándéka vezérli; ellenkezőleg: prózairodalmunk kezdeteihez nyúl vissza, amikor a Pesti Gábor és Heltai Gáspár ezópuszi meséiből ismert affabulációk, mesemagyarázatok kétségkívül egyéni változataiban foglalja össze a cselekmény egyegy mozzanatát, s ad erkölcsi eligazítást hősei magatartásával kapcsolatban. E lírai megfogalmazású betétek négy „szereplőjére” (a „sugárzó”, a „villogó”, a „szikrázó” és a „zengés” — rájuk a továbbiakban még visszatérek) négyszázötven év múltán is érvényesek Pesti Gábor 1538-ból való bevezetőjének szavai: „Főként mégis az a tudat vezetett, hogy úgyszólván mindennemű beszédnek a parabolák és példák adnak minden fényt és teljes méltóságot, mert az ezekkel való élés ... megkettőzi a nyelvbeli kifejezőkészség adományát.” Jókai Anna népes olvasótáborából azonban senkit ne riasszon el a fenti „tudományos” fejtegetés. Új könyve éppúgy mai, elevenünkbe találó, mint a korábbiak. Voltaképpen a „színlelni boldog szeretőt” , témakörét járja körül Kantár Hajnal ügyész és Kazakovits Kornél színművész szerelmének, házasságának történetével. Azt a napjainkban már hétköznapinak mondható élethelyzetet, amit így is nevezhetnénk: az Éden sokszögesítése. Egyszóval az a jelenség, hogy manapság egyre több emberpárnak kell az eredetileg kettejükre és közös utódaikra tervezett intim világban sokaknak lehetőleg egyenlő helyet szorítania. Volt férjnek-feleségnek, előző házasságból származó gyermekeknek, elaggott szülőknek, olykor alkalmi partnereknek is. Mindez — különösen, ha magánemberi feladataikat (ez az írónő egyik kulcsszava!) még hivatástudat is súlyosbítja, mint Hajnal és Kornél esetében — szükségszerűen a párkapcsolat lazulásához, majd felbomlásához vezet. Kettejük szerelmét átlagon felül megterheli, hogy Kornélnak két beteg családtagot, asztmás első feleségét és cukorbajos kislányukat kell „a felszínen tartania”, anyagi, erkölcsi és fizikai értelemben. A tragédia abban rejlik, hogy második feleségét, ki ezekben a terhekben mindenáron osztozni akar, teljesen kizárja életének ebből a köréből. Mégis Hajnal az, aki utolsó perceit megkönnyítő útravalót ad Orsinak, azzal, hogy évekkel halála előtt, egyetlen közös estéjükön felolvas a kislánynak egy részletet Mózes első könyvének huszonnyolcadik részéből : „Mindenütt oltalmazlak, ahová megy, és visszavezetlek erre a földre. Nem hagylak el, míg véghez nem viszem, amit megígértem neked ...” (Mózes 1:28) A földre visszavezető Jákob-lajtorja — amely Jókai Anna olvasatában végső soron az emberi akaratot, a szeretetet, a helytállást és a tisztességet jelenti — azonban csak az egyik, könnyebben felismerhető, mert nyíltan megnevezett bibliai rétege a könyvnek. A másodikat, a rejtettebbet a betétszövegekből, illetve a cselekményes rész három mondatából ismerhetjük fel. Idézzük először az utóbbit: „Együtt várakoztak egy küszöbön. Aztán Orsit bebocsátották. Azon a kemenceajtón, ahol ragyog, de nem éget a tűz.” Az idézet Dániel könyvének megfelelő részletével kiegészítve: „Felele és monda: ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem sincs bennök, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek fiáé” (Dániel 3:25) — könnyen meglelhetjük a rejtélyes „sugárzó”, „villogó”, „szikrázó” és a „zengés” egyik lehetséges azonosítását. A bálványimádást visszautasító, az igaz úthoz hű Sidrák, Misák és Abednégó ők, a „zengés” pedig nem más, mint az angyal, aki megoltalmazta őket a tűzben. Pósa Zoltán Napjainkból! tanulmányában már értékelte és elhelyezte a Jákobot Jókai Anna eddigi életművében. Szavait legfeljebb megerősíthetem: a regény a szintézisteremtés szép példája. Külön érdeme, hogy nemzeti műveltségünk, s az egyetemes emberi kultúra néhány örökérvényű elemének újrafogalmazása révén szervesen beilleszkedik a magyar próza hagyományhű vonulatába. Ha már a fülszöveget elmarasztaltam, írásom végén nem mulaszthatok el egy, ugyancsak a kiadónak címzett, ellenkező előjelű megjegyzést sem. A borítólap, Kondor Béla Emberpár című festménye — amelyen Ádám és Éva mögött fölsejlik a léptüket kísérő angyal is — minden szóbeli ajánlásnál hívebben utal a könyv mondanivalójának lényegére. Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett (Szépirodalmi, 120 old.); Szepesi Attila: Sorstalan énekek (Magvető, 78 old.). Kiss Benedek olyan újfajta és tipikus nagyvárosi költő, aki falusi gyerekkora után maga változtatott életformáján, s kinek „ez a zord, idegen város — gyönyörű, ideges város” ma is nyugtalanító életkeret. Nem elközömbösödött létkulissza, hanem valami olyan elem, amely a maga érzékelhető jelenlétével örökös, eleven nosztalgiát kelt egy másik után. Mint egy laza, sajgó fog, melyet hiába kerül, csak megtalál a nyelv, és meg-megújuló hullámokban kelt vágyat az épségre, egészségre. Ez a vágyott egészség a falu és mindaz, amit a falu hordoz: a népi nyelv színei, az ősi hiedelemvilág. Ez után sajdul fel Kiss Benedekben a nosztalgia. Csakhogy hol van ma már az az egykori falu, amelyben a költő felcseperedett? Tudja: sehol! Nem hiába tárja fel maga a fájdalmas (vagy társadalmi szempontból éppen örvendetes) tényt egyik szembenéző versében ilyenképpen: „Mi közöm hozzátok, emlékeimre rakódó friss cserepezésű — házak, antennás világvevők — hol újkori háziállatok sereglenek: — mosógép, hűtőgép, porszívó kérődzik, röfög, mekeg — Mi közöm hozzád, emlékeimet betemető falu, falumat elhantoló — falu, mi zúdít vissza mindegyre hozzád?” S e sorok folytatásaként egy tiszta metszésű költői kép fogalmazza meg a problémát: „Világgá szökött postagalambot — mi sajdít vissza korhatag galambdúcokra ?” S ezzel nemcsak a személyes közérzet, hanem a költői megvalósítás egyik alapproblémájához is elérkeztünk. A kifejezés stíluskérdéséhez, mely a világgá szökött postagalambot olykor korhatag galambdúcokra szállatja. Pedig, hogy a képes beszédnél maradjunk, általában merész, imponáló a röpte. Kiss Benedek kötetének (Szemem parazsa mellett — immár harmadik a sorban) tehát ahogy az életformaváltás, az átmeneti állapot érzelmi vetülete a fő tartalmi meghatározója, úgy a kifejezésének, a képinyelv teremtésének is ez az átmenetiség a fő jellemzője. Az egzisztenciális kilendülés (amely ugyan biztatóan csillapszik az egyensúlyi állapot felé) tartja hatalmában a versformálást is. Egyszerre diktálva a tollnak érvényes (igényes és eredeti) s ugyanakkor túl ismert, elkoptatott megoldásokat. Aki ugyanis így tud a saját motívumaiból építkezni, ilyen tiszta lírai lendülettel tud egy verset indítani: „Diáksapkám kékjében elhajózván — valamikor, valamikor — föllobogózott hány kalóz vagy! — Sírt értem fű, fa, hű Solvejg-bokor”, vagy, aki ilyesféle szembenézéssel fog bele a józsefattilás számvetésbe: „ó, édességes vétkeim — miktől a belsőm rothadoz! — Nap, mint nap tort ül, gömbölyűl — bennem, mint magzatom a rossz”, az biztosan félre háríthatja a tolla alá tolakodó kelléktárat. S aki ezt a szembenézést így tudja folytatni. ..égek az ének áramán, — mint a légypöttyös kriptonkörte. — Kering az ének körbe-körbe, — égek az ének áramán”, annak azt a nyelvileg csúf, idegenes „nap, mint napot” is el lehet éppen fogadni. Nem azonos, sajnos, a helyzet azzal a képzetsorral és nyelvi anyaggal, amelyet a múlt iránti nosztalgia erőltet rá. Íme egy példa: „És látom, bivalyok, fekete angyalok — kemény koponyája ledöntött oltár, íj-szarvaik — gyertyatartójában mégis perzselő ének lobog, — sámánkoponyák szent tűzhányói — köpik a gyöngyöt közbül, ronthatatlan igét, — s fölbugyog foghatóan ím, a szarvasok szerette víz.” Nem a mondás megelevenítés kedvetlenít el itt, mindnyájan szeretjük az ősmondát, kivált ha Arany János szavával szól, hanem a kellékhalmozó megfogalmazása. Az kedvetlenít el, ha egy ilyen levegős, sikeres versindítás után: „Felhők uszályain ifjúságom — potyautasként — elhajózott — kerítve, kerítve most — csillagok bójáival!”, ugyanerről az érzéskörről így beszél a költő, ilyen túlhangosított, agyonnyúzott jelképekkel: „Bűzbuggyantó sűrű iszap, — gyöngyöt nyelő sárkány ordíts! — Sűrű iszap süpped harminc. — Kedves harminc évem alatt. — Iszapból gyöngyöző álom. — ifjúságom elsiratlak! — Fényeskedjék a vakablak: — elátkozlak, ifjúságom!” Igen, az kedvetlenít el, ha a túlsrófolt nyelvi szecesszió divathullámába mossa bele azt, aminek megragadó egyedi kifejezésére van képessége. Nem mondom, hogy Kiss Benedek a napjaink átlagköltészetén eluralkodó divatban — amikor átengedi magát neki — nem ér el bizonyos színvonalat; dehogy mondom azt, hogy a népi hiedelemvilág motívumanyaga a mai költészetben nem érvényesíthető; azt se mondom, szóvá sem teszem, hogy más költőkben ez a tipikus életformaváltás nemhogy a régi iránti nosztalgiát erősíti, hanem még fokozottabb áhítását váltja ki a modern civilizált életnek. Annyit mondok csupán, hogy az életmódváltás, az egzisztenciális kilendülés, amely a kötet keletkezésének évtizede alatt Kiss Benedek érzelmi életét dominálta, s amely az elszállt gyerekkorról és az elhagyott szülőföldről emlékezetes, megkapó versekre ihlette, még nem juttatta el a költőt annak egyértelmű felismeréséhez, hogy a felparádzó múlt megelevenítése nincs kötve a kifejezés múltbeli eszközeihez. A nosztalgia a témához kapcsolja csupán, nem pedig a téma eddigi (divatos) kifejtéséhez. S mert van tehetsége hozzá — láthattuk már az idézetekből is —, a hiteles egyedi megszólaltatást egyértelműbbé, homogénabbá kell tennie.★ Azzal a költői gyakorlattal szemben, mely burjánzó szó-, és hasonlat-halmazokkal igyekszik kibontani a többnyire ködös, bizonytalan, ki nem hüvelyezett lírai élményt, Szepesi Attila új kötetében (Sorstalan énekek) a kevés és pontos szó keresésére vállalkozik. A kitisztázott, a vers előtti belső munkával kontúrossá tett élmény tartózkodó, lefogott szavú megmintázására törekszik. A harsány versszőttesek, hímzések, slingelések kedvelőivel szemben tudatosan puritán. Egy nagyszerű, de napjainkban inkább csak irodalomtörténetileg eleven hagyományhoz kapcsolódik, az úgynevezett Nyugat-vershez. Verseiből olykor e hagyomány ősforrásának, Babitsnak szavát is kihallani véljük. S ez elég meglepő. Hosszú ideje ugyanis úgy hisszük, hogy ez a bizonyos nagy Nyugat-stílus anynyira átható, annyira közeli még, hogy közvetlenül visszacsatolni hozzá nem lehet. Úgy hisszük, Babitsot követni, hasznosítani csak úgy lehet, ha beleéltünk a tőle induló nagy folyamatba, ahogyan beleállt annak idején József Attila, Szabó Lőrinc, beleálltak a harmadik nemzedék tagjai (Weöres, Kálnoky, Jékely, Rónay, Vas), majd az újholdasok, s az ő eredményeiket is hasznosítva és továbbfejlesztve benne halad a mai negyven körüliek java, és így tovább. De a közvetlen visszacsatolás még lehetetlenség. Ezzel szemben Szepesi Attilának Sopianae című szonettje így szól (a tercina részét idézem): „... a régi könyvtár hol ezernyi titkos — emlékkel zizzen a fakó papiros — és míg a déli alkonyba hajlik át — az ablakon túl ellép a homályos — sikátoron Pannóniás János — a költő és Paracelsus-diák.” Ez bizony eltéveszthetetlenül nyugatos szonett; Juhász Gyula vagy Babits ciklusai mellől sarjadt, nemcsak a szóválasztásaival emlékeztet (titkos emlék, zizzenő, fakó papiros stb.), hanem azzal a hatóelemével is, hogy végszava egy nagy erejű, erős atmoszférájú idegen szó, mint Alderán a Zrínyi Velencében című szonettben. De nézzük tovább. Az előbbi vers mellől idézem a Miniátor indító sorait: lehetnék miniátor ki késért Arán a gyertya fénykörében árkusa fölé hajlik és festi áhítattal az ö-ba téli rétek holdfénnyel és patakkal világító ezüstjét a B ölébe ordas farsangi maskarások muzsikás menetét csuhást és ördögöt... A szóválasztáson és a ritmikai megvalósításon túl itt már szinte életérzésbeli (ó, mért nem lettem én muzsikus?), már-már tartalmi a kapcsolódás. A vers egészében pedig egy míves, munkáját végző, szemlélődésében a világra járt, jelenségeit lerögzítő és megítélő magatartás bontakozik ki. A vonzódást, a párhuzamokat benne felfedezni nem nehéz. De Szepesi Attila tartalmas kötetében akad más is, nemcsak egy-egy versből általánosítható, ami a kapcsolódásra utal. Ez a műveltségélménynek sűrű megírása, oly gyakori versbe emelése. A tendenciát már a puszta verscímek is elárulják: Fehér madonna, A szedrői névtelen, Melius Péter füvei, Rilke útra kel Philo szigetéről, Van Gogh pacsirtája, Goya-capriccio, Alenspiegel, Csontváry, Mozart, Vajda Lajos: Ikonönarckép, Chirico-táj és bizton ide sorolhatók még a Hódolat Rouaulttak és az EgyGulácsy-képre alcímmel ellátott versek is. Szám szerint ez a felsorolás a kötetnek csaknem egyharmada. Vészesen nagy arány ez, ha meggondoljuk, hogy költők egy tábora, de még a kritikusok egy része is, szívesen kiutasítaná a versből a műveltség-élményt, mondván, hogy az másodlagos élmény, nem az élet adománya, hanem csupán az életet tükröző (reprodukáló, leképező) művészeté. Mondanom sem kell, ez az álláspont tarthatatlan. Azt a téves ítéletet rejti magában, hogy a művészet, a műveltség nem eleven, nem primér része életünknek. (Akadnak persze, akiknek csakugyan nem az.) Másfelől viszont el kell ismerni, jogos a kérdésben némi gyanakvás, éspedig olyankor, amikor a vers egy közismert, nagy tekintélyű remeklés hitelét kihasználva, mintegy rá bazírozva, válik csupán verssé. Amikor a versíró a maga művével nem teremt új élményt az olvasóban, hanem széplélekségében törleszkedik csupán az ismert remekműhöz, hogy így a saját pecsenyéjét megsüsse. Bármi nagy is a kötetben a „műveltségversek” száma. Szepesi Attila e gyanakvásra alapot nem ad. Sőt, világosan másról, az ellenkezőjéről van szó nála. Művészi, elsősorban nagy képzőművészeti érzékenysége lehetővé tesz számára egy sajátos kifejezési módot. Lehetővé teszi a saját költői életérzésének objektiválását: a versekben nem a művek keltette direkt élményekről van szó, hanem a tárgyra vetítve a költőről magáról. Egy alanyiság látszatától megfosztott mélyen alanyi érzelemvilág nyilatkozik így meg a lefogott, meglátolt, látszólag másról szóló szavakban. A tárgy, a képzőművészeti jelenség az alanyi érzésnek — hogy T. S. Eliot szavával éljek —• objektív korrelatívja, megfelelője, felidézője csupán. Mi tagadás, nem a szavakhoz, a vershanghoz való közelítés, hanem ez a visszacsatolás legszerencsésebb mozzanata. Olyan mozzanat, amely nem az időszerűtlen és meghökkentő elszakadást, „kiváltást” jelenti a vázolt lírafejlődési folyamatból, hanem éppen a természetes beilleszkedést tanúsítja. Mindaz, amit Szepesi Attila a nagy mesterektől ellesett, tanult, s amiről némi képet adnak a közölt idézetek, itt érik be a tanítvány szinten túlmutató önálló eredménnyé. Itt, ebben az életérzését feltáró tárgyiasításban. Amikor például azt mondja, hogy Van Gogh pacsirtája „egyetlen pendülő fonálon tartja a tájat”, amikor így elevenít meg: „lovak és üszkösarcú emberek sóvárgásuk konár terében álltak” (La Brune); amikor így látta: „az elmerülő nap sugarai — beletörve málló kövekbe — fákba” (Paysage) , amikor így érzékeltet: ..megemeli a durva vásznat a szél hajszál-erezete” (Sárkányrepülők). Ezek a kiemelt töredéksorok, éppen azért, mert szerkezeti helyükből kiragadva, funkciótlanul hangzanak el, nem idézik fel eléggé azt, amit felidézni szeretnének: a költői vállalkozás kétségtelen igényességét, a kevés szóval élő versszöveg tartalmasságát. Valójában versegészeket kellene bizonyításul kiemelnem; olyan eredményeket, mint a Krónika-töredék, Két noktürn, Chirico-táj és Alkonyi etűd. De éppen az, hogy egy-egy részelemmel kevéssé tudom megidézni Szepesi Attila vállalkozásának értékszintjét, mutat rá arra, hogy ebben a sokat ígérő vállalkozásban még van, ami továbbfejlesztésre szorul. A tárgyiasítás, ez az eleve hűtött kifejezésmód, csak akkor hatékony,ha szuggesztivitásának nagy az ereje. Ha evidenciaként hívja elő az olvasóban a belepakolt érzésköteget. Ha testesítő érzékletessége maximális — a megfigyelés rátapintó pontossága és a képi láttatás ereje következtében. Szepesi kiélesedett érzékenységgel, gondolkodva figyeli a jelenségeket, a létezés törvényeit kutatva bennük. Költészetének már vannak pontos, végleges szavai. Van céljait szolgáló képi világa. De ennek evokatív hatékonyságán — innen a tartalmas egész előhívása érdekében — még erősíteni kellene. Mózes 1:28 LENGYEL BALÁZS: VERSESKÖNYVRŐL VERSESKÖNYVRE Keresztútnál xWORLDxARTxPOSTx 614 x Gellért B. István: Bélyeg 1982. DECEMBER 10. 10””