Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-07 / 1. szám - Iszlai Zoltán: Ifjúsági állapotok • színikritika • Kék öböl. Játékszín | Értem? Mikroszkóp | Édes Anna. Budapesti Gyermekszínház (12. oldal) - F. Farkas Tamás: Nem kell tüdőre szívni • kép (12. oldal) - Szántó Péter: Popsikban a helyzet változatlan • televíziókritika • A televízió szilveszteri műsora (12. oldal) - Soltész József: A vers és a szó | Fogadalom • vers (12. oldal)
ISZLAI ZOLTÁN: Színház Ifjúsági állapotok Reménybeli felnőttnek lenni régebben — elméletileg — nem lehetett olyan rossz. A hagyomány szabta beavató-szokásrend a társadalmi teljesértékűséghez vezető lépcsőfoknak tartotta e kandidáló állapotot. A gyermekstátusúak (feltehetőleg) tisztelettel szemlélték az előttük járókat. A már beavatottak (valószínű) várakozással tekintettek a rájuk következőkre. Meghatározott közösségi gyakorlat szerint segítették őket, hogy „beilleszkedhessenek”, elérhessék az óhajtott felnőttséget. Leegyszerűsítve így képzeljük a felnőtté válás sok századig érvényes — noha idillgyanús — folyamatát. A fiatalok közé tartozni azonban pár évtizede nem irigyelt, csökkenő jóindulattal övezett, „problematikus” állapot. Ezért igyekeznek „lefelé” kitérni, vagy (idő előtt) felfelé kitörni belőle az érintettek. (Jóllehet: napjaik élményei arra intik őket, hogy a jelenlegi felnőtt-társadalmak tagjaként létezni és „közérezni” sem egyértelműen csábító és kívánatos ...) Útjaink részint infantilizálódásukkal, részint nagyon is felnőttes viseletükkel arra figyelmeztetnek, hogy nem fogadják szívesen az átmeneti besorolást. Tapintat, helyzetértékelés, megértés kell ahhoz, hogy bárki megfelelően foglalkozzék velük. A kulturálisan nekik termelő szellemi műhelyek hangadói ezt sejtik; ha másból nem, a saját, csoportosan vagy egyénként átélt, nehezen pragmatizálódó tapasztalataikból. Próbálnak alkalmazkodni a mind határozatlanabb értékeket követő és egyre követhetetlenebb ízlésű korosztály igényeihez. Attól függően, hogy még gyerekesnek, már felnőttnek, vagy — egyszerűen — bizonyos ismeretekben szűkölködőnek érzik a közönséges fiatalokat, szerveznek számukra például színielőadást. A három (lehetséges) közelítésmód valóságos modellje a (környezetvédelmi világkérdéssel példálózó) Kék öböl című „musical 10 éven felülieknek” a Játékszínben, aztán az „ifjúsági kabaré”, amit Értem? címmel ad elő a Mikroszkóp! Színpad gárdája, s végül a Budapesti Gyermekszínház stúdiósainak i; Kosztolányi-adaptációja, az Édes Anna, Korcsmáros György dramatizáló rendezésében. A három előadási formából az ismerettágító Korcsmárosé igen szerencsés. A stúdió rossz emlékű Rómeó és Júlia-digestje után a színház nagy magyar író remekének könyvhöz vezető, de önmagában is élményszerű bemutatására vállalkozott. A rendező határozottan rajzolta föl a mű társadalmi erővonalait. Tipikus szövegeikkel, penetráns észjárásukkal elővezette a polgári, kispolgári és paraszti rétegek képviselőit. Mindenekelőtt pedig kiemelte a központi hőst (Maday Emőke alakításával), „akiért a harang szólhat”, a nézők elé hozva egy olyan fiatal lányt, kinek hajdani sorsával fogékony mai kortársa azonosulni tud. Az ízléses modernséggel, folyamatos, időnként videotechnikás darabpörgetéssel, a kifejező hang- és zenei effektusokkal előadott jelenetsor persze nemcsak „az ifjúságnak” ajánlható. (Nekik — valljuk be — kissé folklór-színezetű a nagypolgár-miliőben játszódó pszichodráma.) Katarzisát mindazok átélhetik, akik felnőtt létükre még nyitottak arra a művészileg érzékletessé transzponált, tartalmas emberi igazságra, hogy a megalázás és kisemmizés a revans vágyát kelti föl az eltiportakban, fölszabadítva dzsungelösztöneiket. Bárki megtekintheti a Mikroszkóp új kabaréját is, mert színes, ötletes, időszerű és a Komlós János-i hagyományok fenntartásával (a fellépő obuigát meztelen menyecskét beleértve) állandóan frissített. Hogy mi benne a specifikus, nehéz kitalálni. Leginkább az, hogy diákosan, sportolósan kollektív, humorfesztiváli a jellege. Mi, felnőtt nézők pedig szeretjük elhinni, hogy a közösségi szellem máskor is átmeg átjárja ifjúságunkat. A néhány igazi bravúrszám (lásd a kékfényes Erzsikét!), az önironikus, parodizáló hajlandóság, a zenei összekötöttség, a politikai odamondogatások, a kellemes malackodás, a váltott konferálás izgékonysága azonban nem nagyon különbözteti meg ezt a Marton Frigyes-rendezést sem (mondjuk) a Hogyan? Tovább!-tól. Helyenkénti ízléscsuszamaival, enyhe színvonalingadozásával, művészi teljesítményhullámzásaival együtt ez rendes kabaré; adja, mihez korra-nemre való tekintet nélkül sok százezer kikapcsolódni vágyó nézővárományos hozzászokott. A Kék öböl szerző-rendezője Tímár Béla (a roppant kifejező verseket író Csukás István s az egyre megbízhatóbb zeneszerző Darvas Ferenc társaságában) a maga gyerekszemszögű álláspontjából kiindulva az amerikai típusú, katasztrófával fenyegetőző melodrámáig jutott. Darabja első felvonása elragadó magán (ének) számok parádéja. A különféle tengeri élőlényeket és herkentyűket alakító Peremartoni Krisztina és Hűvösvölgyi Ildikó, Bencze Ilona és Pártos Erzsi, meg Koltai János és Dózsa László jókedvűen lubickolnak rokonszenves szerepeikben. Drámai fejlődés kibontására csupán a pompás halkaraktert formáló Kalocsay Miklósnak van lehetősége. A második rész hosszadalmas, pantomimmal nehezített számos kegyetlenkedéses (az olajszennyezést imitáló, fellinis-strehleres) feketefólia-hömpölyögtetése is belefojtja a szót. A humánus tanulság azért nyilvánvaló. Kár, hogy rögtön szemébe mondják mind a gyereknézőknek (kik eddigre részben elaléltak a rémisztéstől), mind az ifjúsági publikumnak, mely az átlátszó tanító bácsiskodás ellen dünnyögve berzenkedik. Annál is inkább, mert sok turpissággal vádolható, de azon egyelőre nem csípték rajta, hogy a halálos olajáradattal a tengert pont ő szokta beszennyezni... F. Farkas Tamás: Nem kell tüdőre szívni SOLTÉSZ JÓZSEF: A vers és a szó A vers gyanakodva nézi A szavakat, Mint gyerek A szürke varangyokat, Mint csitri A vénlány ölebét, Mint bölcs A bölcsek kövét. A vers megvetőn nézi Az érzelmes szót, Mint házmesterné A korhely lakót, Mint költő A technokratát, Vagy szavad A mások szavát. A vers értetlenül nézi Az okos szavakat, Akár ötvös az ércet, Mester a fércet, Napfény a holdat, Élő a holtat. ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM SZÁNTÓ PÉTER: Televízió Popsikban a helyzet változatlan Természetesen kritikusokon kívül senki sem nézi a szilveszteri műsort, annak meg, aki keményen elhatározta, hogy egész este, szórakozás gyanánt, gúvadt szemmel nézi a dobozt, nos, annak nem érdemes televíziós szilvesztert termelni. Mert normális körülmények között a sziveszteri műsor neszekből, érkező vendégekből, látványdarabokból és ízekből áll össze műegésszé, így a legrosszabb, ha csupa olyan műsordarab látható, amelyre figyelni kell, viszont nem érdemes. Nálunk avval kezdődött a szilveszter, hogy elromlott a daráló, így kézzel kellett összevágnunk a pástétomnak valót, s ezért csak félig nézhettük meg a minden bizonnyal legszellemesebb műsort, a reklámparódiát, még késő délután. Majd kijutott nekünk a jogi esetekből, ki tudja, miért éppen ezen az estén, és érkező barátaink avval leptek meg bennünket, hogy hozták a kutyát is. Mind a kettőt. Ismét megkaptuk a Szuperbolát. A takarékosság jegyében készült műsorban szerencsére maradt azért néhány importáru, többször három, korántsem túlöltöztetett, szigetországbéli vászoncseléd. Jöttek azonban honfitársnőink, arra a gondolatsorra indíttatva sorok íróját, hogy hazánkban él legalább öt és fél millió nő, akik közül — leszámítva a szemérmeteseket, tehetősöket, időskéket és óvodásokat — még mindig akadna legalább ötezer, amelyiknek nincs akkora feneke, mint amekkora jobb éjszakai lokálokban egy szeparé. A televízió pontosan ugyanazokat a hájas popsikat tálalta föl, mint tavaly. Szóval ebben sem fejlődött vissza. Voltak szerencsétlen paródiák is, kedves műfaja a tévének, noha parodizálni a nagyon jót vagy a csapnivalót lehet, semmiképp sem a középszert. Egyik vendégünk például megjegyezte, hogy sokkal jobban mulatott, amikor a villogó szemű Szegvári Kati késpenge szájjal késztette vallomásra a verejtékező Biró Dávidot, mint amikor ugyanezt két rossz formában levő színész igyekszik a szájába rágni. Ennek a barátunknak a véleményére azonban keveset adunk, hiszen érkezésekor két üveg pezsgőt tett a féltve őrzött krémesek tetejére. Miközben vendégeink a többi helyiségekben léha és fedér szórakozásoknak adták magukat, én engedelmesen végignéztem az állatseregletes angol krimit. Azt ugyan nem értem, az MTV-ben miért folyik még szilveszterkor is a vér? És jött Hofi. Vártunk rá, hiszen két éve láttuk utoljárára, kurtán-furcsán eltűnni megismételetlen szilveszteri műsorával. (Igaz, a következő évben felújították egy régi számát, de ez már inkább olyan ízű volt, mint az általa most interpretált közel-keleti cucilizmuskonzerv.) Nos, érzésem szerint Hofi Géza manapság már nem annyira a közönségre reagál, mint inkább kitalálja, „hallani véli” a néző megfelelő közbeszólásait, gyakran idétlenkedik az ott ülőkkel, elégedetten legyezgeti magát az önszerelem pávatollaival, de mégiscsak az, aki: a klasszikus mimus korszerű megtestesülése, aki hangból és mozdulatból, kellék nélkül színhelyet, jellemeket teremt. A „készletből” a legjobb. A következő műsorszám a táplálkozás volt, amelyben részt vettek családom tagjai, barátaim, tisztelőim és ebeik. Közben miénk lett a Bécs—Budapest Show. Ez a műsor a patakként csordogáló schillingek ellenére is csak annyira volt bécsi, és gemütlich, mint a Paprikás Weisz, vagy a Frank boltja a Mariahilferen. Volt benne persze tschikosch, tzigan, eresch goulasch — Puszta szelet csak nekem, amikor kaptam egy puszta szelet kenyeret, mert égni kezdett a gyomrom ettől az esztrádtól. A néző általában idegenkedve nézi a lefényképezett revüszínházat, a kunkucskálódoboz-kabarét, hiszen létezik a tévés elektronikus revü, évtizedek óta föl van találva.. Kritikusok immár második nemvzedéke szajkózza ezt, s ha gyermekeik is erre adják a fejüket, még 2015-ben is ugyanezt mondhatják, hiába, Kállai Istvánnak és Bednai Nándornak. No és a színészeknek, akik belépve a rádióba, mindig tudják, hogyan kell rádiószerűen játszani, a tévében viszont görcsösen színházszerűen játszanak. Vonatkozik ezúttal ez operadalnokaink legjavára is, akik abból csináltak tréfát, milyen nagyon szeretnének képernyőre kerülni. Csak az nem érthető, hogy akkor miért nem magukat nevettették ki, miért Mozartot? Végső műsorszámként egyik vendégünk nyakkendőjét összekötötte a makramé bojtjaival, így le kellett vágnunk őt a nyak-kkendőjéről. Éjfélkor petárdák voltak a lakótelepen, mert tilos, meg Nótaszó, és az év legsikeresebb popsiázásai gitárkísérettel. Nekem meg az jutott eszembe: mi volna, ha a tévé hagyna bennünket szórakozni, és ő is szórakozna? Mondjuk a Szabadság téri palota halljában rendeznének egy bált egyenes adásban, a kosztot Molnár Margit főzőcskézné (sokat segítene a Skála), Regős István bemutathatná új spanyolcsizmáit, a bemondókról kiderülne, hogy nem rokkantak, deréktól lefelé is vannak, Egri János színes tévéket osztogatna, műsorként Szilágyi Szabolcs viccekkel jelentkezne, Práger György szójátékaival megvadított bikát ereszthetne a tárcolók közé, Ipper Pál pedig mondana egy édesbúsan optimista szilveszteri pohárköszöntőt. Bizisten jól elszórakoznánk így négyszemközt, főleg, ha a tévések meg monitoraikon azt nézhetnék, mi hogyan rúgunk be otthon, mint a csacsik. Fogadalom Ábrándváram köré árkot kaparok, S úgy teszek, mintha nem ismerném magam; A magam játékszere lettem, Magamnak képzelvén magam. Ábrándváram köré árkot kaparok, Hogy el ne öntsön a szimfónia-zápor; Szerelmes se leszek, csak ha akarok, Nem kell már csak kőbe vésett mámor; Fülkagylóim gyöngyét el nem fecsérelem, A szűkkeblüség vádjával a számon; Szemem világát őrzöm éberen, Ahogy kotló ül a kéklő őstojáson Érzéseimet kicsatornáztatom, Nehogy elsodorják alólam a várat; Ne fogjon ki rajtam se rózsa, se atom, Fizetem a legmagasabb árat; Ábrándváram köré árkot kaparok, S már nem is létezem, És fogadom, hogy benne maradok, Míg tart a készletem! 1933. JANUÁR 7.