Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-13 / 19. szám - Szondi Lipót - Méliusz József - Apró Ferenc: Gaál Gábor nyomában • reflexió | Visszhang • Zöldi László: Szondi Lipót meg Gaál Gábor (ÉS 1983. március 18.) (2. oldal) - Alföldy Jenő: Hiányzók • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs kritikája (ÉS 1983. április 29.) (2. oldal) - Hamburger Béla: Ki kit hülyít? • reflexió | Visszhang • -iszlai- /ÉS 1983. március 25. páratlan oldal /(2. oldal) - ÉS szerkesztősége: Nem ördög: boszorkány • reflexió | Visszhang • Dr. Szakály Sándor: Még egyszer a vezérezredes altábornagy (ÉS 1983. április 29.) (2. oldal) - Beretvás András: rajza • kép (2. oldal)
Gaál Gábor nyomában Szerkesztőségünkbe több hozzászólás érkezett Gaál Gábor mindmáig talányos élettörténetével kapcsolatban. Mielőtt azonban a legérdekesebb leveleket közölnénk, olvasóink kedvéért röviden összefoglaljuk az előzményeket. Az Élet és Irodalom 1983. március 11-i számában Kováts Szilveszter főiskolai hallgató szóvá tette, hogy a kolozsvári Korunk híres szerkesztőjének budapesti szülőházán még mindig nincs emléktábla, amely felhívhatná a figyelmet a romániai magyarság kimagasló képviselőjére, a két világháború közti szellemi élet marxista formálójára. A Visszhang-rovatban megjelent írásra reflektált Zöldi László, aki a Szondi Lipót meg Gaál Gábor című jegyzetében (március 18.) azt feltételezte, hogy az úgynevezett Szondi-teszt világhírű kidolgozója, a ma Svájcban élő Szondi Lipót azonos lehet Gaál Gábor egyetlen élő osztálytársával, Sonnenschein Lipóttal. Tovább szélesíti a kört Péter László, aki lapunk április 8-i számában kifejti, hogy Gaál Gábor — a továbbiakban G. G. — Romániába való szökése előtt 1925—26-ban, huzamosabb ideig Szegeden tartózkodott. Majd hozzáteszi, a Délmagyarország című napilap 1945-ös évfolyama alapján, hogy a felszabadulás után G. G.-t szerették volna megnyerni professzornak, a szegedi egyetem szociológiai tanszékére. Azért volna szükség a homályba vesző részletek feltárására, mert — mint Péter László írja — „sohasem lehet tudni, hogy egy jelentéktelennek látszó, aprócska mozzanat milyen összefüggésben válhat megvilágosító, fontos adattá”. Íme, a legújabb adalékok. K Gaál Gábor valóban osztálytársam volt az István úti (előzőleg a Damjanich utcai) gimnáziumban: azt hiszem, a 4—8. osztályig. Ő volt az erdélyi „Korunk” szerkesztője. Gaál valamivel idősebb volt, mint átlagban osztálytársai. Mi nagyon tiszteltük, nemcsak kora, hanem főleg versei miatt. Ezeket részben önmaga, részben egy osztálytársunk olvasta fel. Gaál hangja igen mély volt és szépen olvasott. A ún. tízperces szünidőben történtek a felolvasások. Én a szomszédomtól, egy nyomdásztól megkaptam a Nyugat folyóiratot és az új magyar írók könyveit és azokat rendszeresen G. G.-nek adtam. Nagyon tiszteltük a „lénye” miatt is. Többnyire komoly volt, bár tudott nevetni is. Anyja egy férfifodrászüzletet vezetett, ahová én sokszor elvittem az akkor megjelent Nyugat-könyveket [...] önmagáról vagy rokonairól sohasem beszélt. Itt-ott láttam az anyját. Az apát soha. Utolsó találkozásom G. G.-vel Kolozsvárt történt, egy közös ismerős családban. A lénye és külseje nem változott Érdekes, hogy mi, 14—18 évesek már az iskolapadban felismertük kiváló tehetségét. Ez nem sok, de emlékeim G. G.ről igen mély jellegűek. Szondi Lipót (Zürich) ★ Érdeklődéssel olvastam a Szondi Lipót meg Gaál Gábor című jegyzetet. A kapcsolatra vonatkozóan esetleg ismer adatokat a Kolozsvárt még élő Szegő Júlia, aki emlékezetem szerint jó viszonyban volt Szondival és Gaál bizalmas barátai közé tartozott. Méliusz József (Bukarest) ★ Péter László arról írt az Élet és Irodalom április 8-i számában, hogy sok még a földeríteni valónk Gaál Gábor szegedi kapcsolatairól. G. G. rövid szegedi tartózkodása viszonylag szoros határok közé vonható. Tóth Sándor 1925 szeptemberére datálja azt a kellemetlen levelet, amelyet G. G. Budapestről Kolozsvárra írt Hatvany Lajosnak: Kedves jó Laci bácsi... Otthon, Szegeden, alig voltam, alig tíz napig. A múlt hét dereka óta ismét Pesten vagyok. Nem bírtam Szegeden. Nem volt jó otthon. Vadidegen lettem-Mórát nem találtam Szegeden. Kerestem hivatalában (a Somogyi kvtárban meghagyták), akkoriban fent járt Pesten, s így a levelet se tudtam értékesíteni. (Gaál Gábor: Levelek. 1921—1945. Bukarest, 1975. 18—19. 1.) G. G. bécsi emigrációjából hazatérve Szegedre utazott. Tóth Sándor monográfiájából (1971) tudjuk, hogy G. G. édesanyjának, Gál Annának a húga, az 1860-as évek második felében született Gál Mária Szegeden élt. Valószínű, hogy Gál Anna is Szegedre utazott, hogy találkozzon a fiával, netán rövidebb-hosszabb ideig a húgánál lakott. G. G. levelében kétszer is előforduló otthon szó inkább édesanyjára vonatkozik, mint nagynénjére. Biztosra vehetjük, hogy Hatvanynak Mórához írott levele ajánlólevél volt, ezt nem tudta G. G. értékesíteni. Az ajánlólevél tényéből, valamint az idézett levélből kiderül, hogy G. G. hosszabb ideig szeretett volna Szegeden maradni, ám nem volt jó otthon, vadidegen lett. Sorai minden bizonnyal nagynénjére és annak családtagjaira vonatkoznak, akik nem fogadhatták szívesen a hazatért emigránst. (Ugyanezt érezte G. G. Pesten is: sokak számára tehertétel volt.) A Gaál Gábor-irodalomban nem találtam Gál Mária (Mariska) néni férjezett nevét. Érdekes, hogy a család nevét Ortutay Gyula sem írta le. Övé a szó: Buday György volt a szellemi vezetőnk ... Levelezett a honi politika különböző rangú vezetőivel, s levelezett az ellenzék, az illegális kommunista párt nem is egy tagjával, írókkal, művészekkel... s mikor Balogh Edgárral, Gaál Gáborral először találkoztunk, már régi barátként üdvözöltük ... S jöttek a látogatók: Gaál Gábor is, akinek szege- 8 di rokonai Voltak, unokaöccse osztálytársam, jó barátom ... (Heltyi Béla: A Vigília beszélgetése Ortutay Gyulával. Vigília, 1975. febr. 92—93. 1.) Az Ortutaytól említett, 1910 táján született unokaöccs a fiatalon házasságot kötött Gál Máriának az unokája volt. Remélhetőleg G. G. leánya, Gál Anna vagy a monográfus Tóth Sándor, esetleg Ortutay köréből valaki megszólal, és közli a keresett család nevét. Sokat segítenének a szegedieknek a további kutatómunkában. Apró Ferenc (Szeged) I IRODALOM VISSZHANG ZÉLET IS|_—______JH i it 1. A kilencvenesztendős Szondi Lipót levelét szöveghíven közöljük. A kipontozott rész G. G. diákköri verstöredékeit jelzi, az egykori osztálytárs hetvenöt év (!) távolából idézi a sorokat, emlékezetből, szükségszerűen pontatlanul. 2. A Bukarestben élő magyar író, Méliusz József — a Korunk hajdani, munkatársa, G. G. tanítványa — másik élő szemtanúra hívja fel a figyelmet. A kolozsvári G. G.-monográfus, Tóth Sándor professzor bizonyára szerét ejti, hogy az adatot hasznosítsa további kutatásaiban. 3. Munkatársunk, Zöldi László — aki G. G. magyarországi három évtizedét próbálja rekonstruálni — őrzi Ilia Mihály egyik levelét, a szegedi irodalomtörténész szerint G. G. említett unokaöccsének neve: Mezey Elek. Orvos, ha él, túl van a hetvenen, Szombathelyen vagy Székesfehérváron lakik. Az Élet és Irodalom nyilvánossága talán arra készteti, hogy elmondja vagy leírja emlékeit. 4. Úgy gondoljuk, ezzel illő befejezettnek nyilvánítani az érdekes, ám részleteiben inkább a szaklapok hasábjaira való irodalmi nyomozást. A szerkesztőség Hiányzók Az Élet és Irodalom április 29-i számában jelent meg Lengyel Balázs kritikája Kerényi Grácia versfordításairól, Mi lesz veled műfordítás? címmel. A cikk írója helyzetképet ad a magyar líratolmácsolás jelenéről. Felsorolja azokat a versátültetőket, akik szerinte a legjelentősebb munkát végezték 1945-től napjainkig a külföldi líra magyar nyelvű újraköltésében. Véleménye szerint az Orbán Ottónál fiatalabb műfordítónemzedék, megszámláltatván, díjával találtaik. Felsorolásoktól, névsoroktól — tisztában vagyok vele — nem várhatunk teljességet. Megkívánhatjuk azonban, hogy a legjobbak ne maradjanak említetten. A Lengyel Balázs által föltérképezett mezőnyből hiányzik Nagy László, Kormos István és Rab Zsuzsa neve, ők szigorúan mérlegelve is a legjobbakhoz tartoznak. (Én Tamkó Sirató Károlyról, az avantgard beavatottjáról, a Miltont lefordító Jánosy Istvánról vagy Tornai Józsefről, a világfolklór szenvedélyes közvetítőjéről sem hallgattam volna.) Még kevésbé értem, hogy Lengyel Balázs, az europoid költészet elkötelezettjeként, miért nem vesz tudomást az utánpótlásról? Hogy felejtkezhetett el Tandori Dezsőről, akinek teljesítménye máris a nagy műfordítónemzedékhez mérhető? Miért nem tud a Kerényi Gráciához hasonlóan termékeny, lengyelből (és más kelet-erópai nyelvekből) ugyancsak fordító Bella Istvánról, Kovács Istvánról, Veress Miklósról? Vajon díjával találtatott Oravecz Imre, Kodolányi Gyula, a még ifjabbak közül Ferencz Győző nemzedéke? Az idősebbekkel összehasonlítva őket, nem külön érdemük-e, hogy ők már nem irodalompolitikai kényszerűségből, nem a saját műveik megírása helyett, hanem önszántukból végzik ezt a munkát? S ha csakugyan ritkul a művészi verstolmácsolást küldetésnek tekintők tábora, vajon nem kellene annak okát az utánpótlás szervezésére, foglalkoztatására és ösztönzésére hivatott intézmények rendszerében és gyakorlatában is keresni? Alföldy Jenő rel reklám készül is, ha a reklámszakemberek között ma már számos jól kvalifikált, tehetséges, ambiciózus ember található is, ha a reklámszakma hibái nem a reklám lényegéből, hanem a szakma történelmi, gazdaságtörténeti, ideológiai örökségből fakadnak is. Félreértés ne essék: nem a „hátrányos helyzetű” gyermek iránti elnéző magatartás az, amire a reklámszakmának szüksége van. Lehet, sőt kell is a reklámokat elemezni, kritizálni, bírálni. Amit nem kell, sőt nem is volna szabad, az a felelőtlen, megalapozatlan, ám igencsak sommás vagdalkozás. Mert míg az előzőből tanulhat a „fejlődésben visszamaradott”, addig az utóbbi csak kedvét szegi. Ez pedig nem lehet érdeke sem a „hülyítőknek”, sem a „hülyítetteknek”. Talán még —iszlai—nak sem. Vannak szakmák, amelyekben a produktum nem mérhető. Ezekben az esetekben az eredmény megítélése csak szubjektív módon, „tetszik-nem tetszik”, vagy szeretemnem szeretem” alapon történhet. Ilyen szakma például a reklám: ugyanaz a hirdetés egyesekből tetszést vált ki, míg másokat taszít. De jó lenne, ha —iszlai— belegondolna: ugyanilyen szakma az újságírás is. Namármost, ahogy vannak tehetségtelen reklámosok, úgy vannak tehetségtelen újságírók, ahogy a jó reklámszakemberek kezéből kerülhetnek ki gyenge — vagy legalábbis sokak által gyengének tartott — reklámok, úgy a jó újságíró is írhat rossz cikket. Ezek tények. Ha pedig elfogadható —iszlai— logikája és általánosító módszere, akkor ugye az is leírható: „Újságíróink hülyítenek bennünket.” Sőt, ezen az alapon az is állítható volna, hogy hülyítenek a tévések, a rádiósok, a filmesek, az írók, a költők ... Mindenki hülyít mindenkit. Mindenki hülyít, aki megszólal, aki kommunikál, akinek közölnivalója van. Nem vezet ez túl messzire? Egy hülyítetlen hülyítő Hamburger Béla Ki kit hülyít? Az Élet és Irodalom 1983. március 25-i számának Páratlan oldalán —iszlai— a jó ízlés és a mérték határain túlra futtatta az eszmét, amikor is megállapította: „Reklámozóink... nemükre való tekintet nélkül igyekeznek... vásárlókká hülyíteni mindannyiunkat.” Tény, hogy reklámjaink között gyakorta lelhetők gyengék, blődek, hatástalanok, rosszak. Tény, hogy reklámszakembereink között nagyon sok a képzetlen vagy rosszul képzett, a szakma nívós gyakorlására alkalmatlan. Tény, hogy évek óta divat — valamiféle magasabb rendű szellemiség nevében — szidni, kigúnyolni, sőt megvetni a reklámot. E tények tények maradnak, ha egyre több magas színvonalú, sike Nem ördög, boszorkány Még egyszer a vezérezredes altábornagy címmel közöltük április 29-i számunkban dr. Szakoly Sándor levelét, amely az általa írott helyreigazítás megjelent változatát igazítja helyre. A hibáért — a levél szerint — „a nyomda ördöge” felelős. A nyomdától azonban értesítést kaptunk, hogy a téves szöveg már az eredeti cikk szabványpapírra átgépelt változatában megvolt A megjelent szöveg, a helyreigazítás, az átgépelt kéziratoldal és a korrigált nyomdai levonat összehasonlítása során megállapítottuk: a hiba valóban az átgépeléskor került a szövegbe, majd az ennek nyomán készült levonatot (az eredeti kézirat nélkül) hibásan korrigáltuk. Ezúton kérünk elnézést lapunk előállítóitól. A vétkes valóban nem a nyomda ördöge, hanem az írógép és a golyóstoll boszorkánya volt A szerkesztőség Szerkesztői üzenetek DR. SARKADY LÁSZLÓ, ÓZD. Olvasónk dörgedelmes Nyílt levelet intéz a Magyar Televízióhoz, képújság ügyben. Úgy gondoljuk, nyílt levelét a címzettnek kellett volna elküldenie, annál is inkább, mert két héttel ezelőtt dr. Rott Nándornénak szóló üzenetünkben (Élet és Irodalom, április 29.) már foglalkoztunk a kérdéssel. Megírtuk, hogy olvasónknak se, szerkesztőségünknek se tetszik a Képújság ékezet nélküli szövege. Ezért tehát további nyílt levelekkel nem áll szándékunkban a tévének üzenni. K. I., BUDAPEST. Levélírónknak nem tetszett a lapunkban megjelent színibírálat egy mondata : .......Kubik Anna ugyan szemmel láthatóan szenved attól a körülménytől, hogy nincs igazán ütőképes Rómeója ...” (Nem mindenki Rómeó, Élet és Irodalom, április 22.). Az olvasó úgy gondolja, a jelző erős. „Nem egy vegyes páros teniszmérkőzésről van szó, ahol egy Rómeó nevű fiatalembernek gyenge backhandje van, hanem Shakespeare hírneves hőséről.” Ezzel szemben mi úgy gondoljuk, nem magáról Rómeóról hanem alakítójáról, Kalocsay Miklósról volt szó a bírálatban, s ha történetesen valóban annyira oda nem illő volna is a jelző, olvasónk goromba és meszszemenő következtetéseit az se nagyon indokolhatja, ha valamilyen módon személyében érintett volna a „sérelemben”. terhes gyula, pécs, „az Élet és Irodalomban érdekes vita kezdődött a könyvkiadás, könyvterjesztés dolgairól. Azután valahogy ez elcsöndesedett — vélekedik olvasónk. - Ennyivel javult volna ilyen hirtelen a könyvkiadás, a nyomdai átfutás?” Nem. Sőt! Felhívjuk figyelmét a Magyar Grafika 1982. évi 6. számára, melyben Varga György egy régi közleményünket bírálja, érzésünk szerint különösebben új érvek nélkül. „Ki tudja miért, a sajtó inkább az ő sirámaikat terjesztette —tudniillik az írókét. ( Szerk.) tűnődik Varga György —, s ha az Élet és Irodalom közölt is egy nagyon szelíd hangú, rövid válaszcikket Vámos Miklós tízflekkes pamfletjére, rögtön újra a megbántottnak adott szót.” Az említett mű vámos Miklós Ki nem küldött tudósítás a Länderer és Heckenast nyomdából című írása volt (Élet és Irodalom, 1982. 11. szám). A „szelíd válasz” Mészáros Anna, a Zrínyi Nyomda főosztályvezetője tollából jelent meg (Egyedül a nyomda? Élet és Irodalom, 1982/14. szám), és erre válaszolt Vámos Miklós. Csak néhány megjegyzést: a siránkozó írók azért siránkoznak, mert furcsamód nem örülnek annak, ha művük három év után jelenik meg. Az akkori „szelíd” válasz csak a nyomdák egyedüli felelősségét kérdőjelezte meg, a mostani írás viszont már, úgy egyáltalán, a nyomdákét. (Hibásak a lassú kiadók, az írók, akik nem átallanak mindenáron a korrektúrába beleírni.) Szóval a gond megoldódott, a nyomdák már villámgyorsak, baj nincs! Csak legföljebb a kötetek jelenleg meg éppoly lassan, mint eddig. SZEKERES ANDOR, BUDAPEST. Két orosz név helytelen írására hívja föl a figyelmet: a szovjet könyvnapok egyik rendezvényének szép kiállítású meghívóján Efimov-ként szerepel a Jefimov név; április 22-i számunk egyik cikkében pedig Dzserzsinszkij áll Dzerzsinszkij helyett. (Megemlíthetjük még a köznyelvben meggyökeresedett Osztyapenko formát, vagy hogy az orosz -óva nőnévképzőt a cseh és szlovák -óva hatására gyakran a hanggal ejtik és vice — nem Vica! — versa). „Az a véleményem — jegyzi meg olvasónk —, hogy az illetékesek többsége csupán a nyugati világnyelvek írására és ejtésére fordít gondot . Mi még ebben sem vagyunk biztosak; hazánkban általában elég rosszul áll az idegen nyelvi kultúra. Beretvás András rajza 1983. MÁJUS 13. )