Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-13 / 19. szám - Szondi Lipót - Méliusz József - Apró Ferenc: Gaál Gábor nyomában • reflexió | Visszhang • Zöldi László: Szondi Lipót meg Gaál Gábor (ÉS 1983. március 18.) (2. oldal) - Alföldy Jenő: Hiányzók • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs kritikája (ÉS 1983. április 29.) (2. oldal) - Hamburger Béla: Ki kit hülyít? • reflexió | Visszhang • -iszlai- /ÉS 1983. március 25. páratlan oldal /(2. oldal) - ÉS szerkesztősége: Nem ördög: boszorkány • reflexió | Visszhang • Dr. Szakály Sándor: Még egyszer a vezérezredes altábornagy (ÉS 1983. április 29.) (2. oldal) - Beretvás András: rajza • kép (2. oldal)

Gaál Gábor nyomában Szerkesztőségünkbe több hozzá­szólás érkezett Gaál Gábor mind­máig talányos élettörténetével kapcsolatban. Mielőtt azonban a legérdekesebb leveleket közölnénk, olvasóink kedvéért röviden össze­foglaljuk az előzményeket. Az Élet és Irodalom 1983. március 11-i számában Kováts Szilveszter főis­kolai hallgató szóvá tette, hogy a kolozsvári Korunk híres szerkesz­tőjének budapesti szülőházán még mindig nincs emléktábla, amely felhívhatná a figyelmet a romá­niai magyarság kimagasló képvise­lőjére, a két világháború közti szellemi élet marxista formálójára. A Visszhang-rovatban megjelent írásra reflektált Zöldi László, aki a Szondi Lipót meg Gaál Gábor cí­mű jegyzetében (március 18.) azt feltételezte, hogy az úgynevezett Szondi-teszt világhírű kidolgozója, a ma Svájcban élő Szondi Lipót azonos lehet Gaál Gábor egyetlen élő osztálytársával, Sonnenschein Lipóttal. Tovább szélesíti a kört Péter László, aki lapunk április 8-i számában kifejti, hogy Gaál Gábor — a továbbiakban G. G. — Romániába való szökése előtt 1925—26-ban, huzamosabb ideig Szegeden tartózkodott. Majd hoz­záteszi, a Délmagyarország című napilap 1945-ös évfolyama alapján, hogy a felszabadulás után G. G.-t szerették volna megnyerni pro­fesszornak, a szegedi egyetem szo­ciológiai tanszékére. Azért volna szükség a homályba vesző részle­tek feltárására, mert — mint Pé­ter László írja — „sohasem lehet tudni, hogy egy jelentéktelennek látszó, aprócska mozzanat milyen összefüggésben válhat megvilágosí­tó, fontos adattá”. Íme, a legújabb adalékok. K­ Gaál Gábor valóban osztálytár­sam volt az István úti (előzőleg a Damjanich utcai) gimnáziumban: azt hiszem, a 4—8. osztályig. Ő volt az erdélyi „Korunk” szerkesztője. Gaál valamivel idősebb volt, mint átlagban osztálytársai. Mi nagyon tiszteltük, nemcsak kora, hanem főleg versei miatt. Ezeket részben önmaga, részben egy osz­tálytársunk olvasta fel. Gaál hang­ja igen mély volt és szépen olva­sott. A ún. tízperces szünidőben történtek a felolvasások. Én a szomszédomtól, egy nyomdásztól megkaptam a Nyugat folyóiratot és az új magyar írók könyveit és azo­kat rendszeresen G. G.-nek adtam. Nagyon tiszteltük a „lénye” miatt is. Többnyire komoly volt, bár tu­dott nevetni is. Anyja egy férfi­fodrászüzletet vezetett, ahová én sokszor elvittem az akkor megje­lent Nyugat-könyveket [...] ön­magáról vagy rokonairól sohasem beszélt. Itt-ott láttam az anyját. Az apát soha. Utolsó találkozásom G. G.-vel Kolozsvárt történt, egy közös isme­rős családban. A lénye és külse­je nem változott Érdekes, hogy mi, 14—18 évesek már az iskolapad­ban felismertük kiváló tehetségét. Ez nem sok, de emlékeim G. G.­­ről igen mély jellegűek. Szondi Lipót­­ (Zürich) ★ Érdeklődéssel olvastam a Szon­di Lipót meg Gaál Gábor című jegyzetet. A kapcsolatra vonatko­zóan esetleg ismer adatokat a Ko­lozsvárt még élő Szegő Júlia, aki emlékezetem szerint jó viszonyban volt Szondival és Gaál bizalmas barátai közé tartozott. Méliusz József (Bukarest) ★ Péter László arról írt az Élet és Irodalom április 8-i számában, hogy sok még a földeríteni valónk Gaál Gábor szegedi kapcsolatairól. G. G. rövid szegedi tartózkodá­sa viszonylag szoros határok közé vonható. Tóth Sándor 1925 szep­temberére datálja azt a kellemet­len levelet, amelyet G. G. Buda­pestről Kolozsvárra írt Hatvany Lajosnak: Kedves jó Laci bácsi... Otthon, Szegeden, alig voltam, alig tíz napig. A múlt hét dereka óta ismét Pesten vagyok. Nem bírtam Szegeden. Nem volt jó otthon. Vad­idegen lettem-Mórát nem találtam Szegeden. Kerestem hivatalában (a Somogyi kv­­tárban meghagyták), akkoriban fent járt Pesten, s így a levelet se tudtam értékesíteni. (Gaál Gábor: Levelek. 1921—1945. Bukarest, 1975. 18—19. 1.) G. G. bécsi emigrációjából haza­térve Szegedre utazott. Tóth Sán­dor monográfiájából (1971) tudjuk, hogy G. G. édesanyjának, Gál An­nának a húga, az 1860-as évek második felében született Gál Má­ria Szegeden élt. Valószínű, hogy Gál Anna is Szegedre utazott, hogy találkozzon a fiával, netán rövidebb-hosszabb ideig a húgánál lakott. G. G. levelében kétszer is előforduló otthon szó inkább édesanyjára vonatkozik, mint nagy­nénjére. Biztosra vehetjük, hogy Hatva­nynak Mórához írott levele aján­lólevél volt, ezt nem tudta G. G. értékesíteni. Az ajánlólevél tényé­­ből, valamint az idézett levélből kiderül, hogy G. G. hosszabb ide­ig szeretett volna Szegeden ma­radni, ám nem volt jó otthon, vadidegen lett. Sorai minden bi­zonnyal nagynénjére és annak csa­ládtagjaira vonatkoznak, akik nem fogadhatták szívesen a hazatért emigránst. (Ugyanezt érezte G. G. Pesten is: sokak számára teherté­tel volt.) A Gaál Gábor-irodalomba­n nem találtam Gál Mária (Mariska) né­ni férjezett nevét. Érdekes, hogy a család nevét Ortutay Gyula sem írta le. Övé a szó: Buday György volt a szellemi vezetőnk ... Leve­lezett a honi politika különböző rangú vezetőivel, s levelezett az ellenzék, az illegális kommunista párt nem is egy tagjával, írókkal, művészekkel... s mikor Balogh Edgárral, Gaál Gáborral először találkoztunk, már régi barátként üdvözöltük ... S jöttek a látoga­tók: Gaál Gábor is, akinek szege- 8 di rokonai Voltak, unokaöccse osz­­­­tálytársam, jó barátom ... (Heltyi Béla: A Vigília beszélgetése Or­­tutay Gyulával. Vigília, 1975. febr. 92—93. 1.) Az Ortutaytól említett, 1910 táján született unokaöccs a fia­talon házasságot kötött Gál Máriá­nak az unokája volt. Remélhetőleg G. G. leánya, Gál Anna vagy a monográfus Tóth Sándor, esetleg Ortutay köréből valaki megszólal, és közli a kere­sett család nevét. Sokat segítené­nek a szegedieknek a további ku­tatómunkában. Apró Ferenc (Szeged) I IRODALOM VISSZHANG ZÉLET IS|_—______JH i it 1. A kilencvenesztendős Szondi Lipót levelét szöveghíven közöljük. A kipontozott rész G. G. diákköri verstöredékeit jelzi, az egykori osztálytárs hetvenöt év (!) távolá­ból idézi a sorokat, emlékezetből, szükségszerűen pontatlanul. 2. A Bukarestben élő magyar író, Méliusz József — a Korunk hajdani, munkatársa, G. G. tanít­ványa — másik élő szemtanúra hívja fel a figyelmet. A kolozsvá­ri G. G.-monográfus, Tóth Sándor professzor bizonyára szerét ejti, hogy az adatot hasznosítsa további kutatásaiban. 3. Munkatársunk, Zöldi László — aki G. G. magyarországi három évtizedét próbálja rekonstruálni — őrzi Ilia Mihály egyik levelét, a szegedi irodalomtörténész szerint G. G. említett unokaöccsének ne­ve: Mezey Elek. Orvos, ha él, túl van a hetvenen, Szombathelyen vagy Székesfehérváron lakik. Az Élet és Irodalom nyilvánossága talán arra készteti, hogy elmondja vagy leírja emlékeit. 4. Úgy gondoljuk, ezzel illő be­fejezettnek nyilvánítani az érdekes, ám részleteiben inkább a szakla­pok hasábjaira való irodalmi nyo­mozást. A szerkesztőség Hiányzók Az Élet és Irodalom április 29-i számában jelent meg Lengyel Balázs kritikája Kerényi Grácia versfordításairól, Mi lesz veled mű­fordítás? címmel. A cikk írója helyzetképet ad a magyar líratol­mácsolás jelenéről. Felsorolja azo­kat a versátültetőket, akik szerin­te a legjelentősebb munkát végez­ték 1945-től napjainkig a külföldi líra magyar nyelvű újraköltésében. Véleménye szerint az Orbán Ottó­nál fiatalabb műfordítónemzedék, megszámláltatván, díjával találta­ik. Felsorolásoktól, névsoroktól — tisztában vagyok vele — nem vár­hatunk teljességet. Megkívánhat­juk azonban, hogy a legjobbak ne maradjanak említetten. A Lengyel Balázs által föltérképezett mezőny­ből hiányzik Nagy László, Kormos István és Rab Zsuzsa neve, ők szi­gorúan mérlegelve is a legjobbak­hoz tartoznak. (Én Tamkó Sirató Károlyról, az avantgard beava­tottjáról, a Miltont lefordító Já­­nosy Istvánról vagy Tornai József­ről, a világfolklór szenvedélyes közvetítőjéről sem hallgattam volna.) Még kevésbé értem, hogy Len­gyel Balázs, az europoid költészet elkötelezettjeként, miért nem vesz tudomást az utánpótlásról? Hogy felejtkezhetett el Tandori Dezsőről, akinek teljesítménye máris a nagy műfordítónemzedékhez mérhető? Miért nem tud a Kerényi Gráciá­hoz hasonlóan termékeny, lengyel­ből (és más kelet-erópai nyelvek­ből) ugyancsak fordító Bella Ist­vánról, Kovács Istvánról, Veress Miklósról? Vajon díjával találta­tott Oravecz Imre, Kodolányi Gyu­la, a még ifjabbak közül Ferencz Győző nemzedéke? Az idősebbek­kel összehasonlítva őket, nem kü­lön érdemük-e, hogy ők már nem irodalompolitikai kényszerűségből, nem a saját műveik megírása he­lyett, hanem önszántukból végzik ezt a munkát? S ha csakugyan rit­kul a művészi verstolmácsolást küldetésnek tekintők tábora, vajon nem kellene annak okát az után­pótlás szervezésére, foglalkoztatá­sára és ösztönzésére hivatott in­tézmények rendszerében és gya­korlatában is keresni? Alföldy Jenő rel reklám készül is, ha a reklám­­szakemberek között ma már szá­mos jól kvalifikált, tehetséges, am­biciózus ember található is, ha a reklámszakma hibái nem a reklám lényegéből, hanem a szakma törté­nelmi, gazdaságtörténeti, ideológiai örökségből fakadnak is. Félreér­tés ne essék: nem a „hátrányos helyzetű” gyermek iránti elnéző magatartás az, amire a reklám­­szakmának szüksége van. Lehet, sőt kell is a reklámokat elemezni, kritizálni, bírálni. Amit nem kell, sőt nem is volna szabad, az a fele­lőtlen, megalapozatlan, ám igencsak sommás vagdalkozás. Mert míg az előzőből tanulhat a „fejlődésben visszamaradott”, addig az­ utóbbi csak kedvét szegi. Ez pedig nem lehet érdeke sem a „hülyítőknek”, sem a „hülyítetteknek”. Talán még —iszlai—nak sem. Vannak szakmák, amelyekben a produktum nem mérhető. Ezekben az esetekben az eredmény megíté­lése csak szubjektív módon, „tet­­szik-nem tetszik”, vagy szeretem­­nem szeretem” alapon történhet. Ilyen szakma például a reklám: ugyanaz a hirdetés egyesekből tet­szést vált ki, míg másokat taszít. De jó lenne, ha —iszlai— belegon­dolna: ugyanilyen szakma az új­ságírás is. Namármost, ahogy van­nak tehetségtelen reklámosok, úgy vannak tehetségtelen­­ újságírók, ahogy a jó reklámszakemberek ke­zéből kerülhetnek ki gyenge — vagy legalábbis sokak által gyen­gének tartott — reklámok, úgy a jó újságíró is írhat rossz cikket. Ezek tények. Ha pedig elfogadható —iszlai— logikája és általánosító módszere, akkor ugye az is leír­ható: „Újságíróink hülyítenek ben­nünket.” Sőt, ezen az alapon az is állítható volna, hogy hülyítenek a tévések, a rádiósok, a filmesek, az írók, a költők ... Mindenki hülyít mindenkit. Mindenki hülyít, aki megszólal, aki kommunikál, akinek közölnivalója van. Nem vezet ez túl messzire? Egy hülyítetlen hülyítő Hamburger Béla Ki kit hülyít? Az Élet és Irodalom 1983. már­cius 25-i számának Páratlan olda­lán —iszlai— a jó ízlés és a mér­ték határain túlra futtatta az esz­mét, amikor is megállapította: „Reklámozóink... nemükre va­ló tekintet nélkül igyekeznek... vásárlókká hülyíteni mindannyiun­­kat.” Tény, hogy reklámjaink kö­zött gyakorta lelhetők gyengék, blő­­dek, hatástalanok, rosszak. Tény, hogy reklámszakembereink között nagyon sok a képzetlen vagy ros­­­szul képzett, a szakma nívós gya­korlására alkalmatlan. Tény, hogy évek óta divat — valamiféle maga­sabb rendű szellemiség nevében — szidni, kigúnyolni, sőt megvetni a reklámot. E tények tények maradnak, ha egyre több magas színvonalú, sike­ Nem ördög, boszorkány Még egyszer a vezérezredes altá­bornagy címmel közöltük április 29-i számunkban dr. Szakoly Sán­dor levelét, amely az általa írott helyreigazítás megjelent változatát igazítja helyre. A hibáért — a le­vél szerint — „a nyomda ördöge” felelős. A nyomdától azonban ér­tesítést kaptunk, hogy a téves szö­veg már az eredeti cikk szabvány­papírra átgépelt változatában meg­volt A megjelent szöveg, a helyre­­igazítás, az átgépelt kéziratoldal és a korrigált nyomdai levonat össze­hasonlítása során megállapítottuk: a hiba valóban az átgépeléskor ke­rült a szövegbe, majd az ennek nyomán készült levonatot (az ere­deti kézirat nélkül) hibásan korri­gáltuk. Ezúton kérünk elnézést la­punk előállítóitól. A vétkes valóban nem a nyomda ördöge, hanem az írógép és a golyóstoll boszorkánya volt A szerkesztőség Szerkesztői üzenetek DR. SARKADY LÁSZLÓ, ÓZD. Olvasónk dörgedelmes Nyílt le­velet intéz a Magyar Televízióhoz, képújság ügyben. Úgy gondoljuk, nyílt levelét a címzettnek kellett volna elküldenie, annál is inkább, mert két héttel ezelőtt dr. Rott Nándornénak szóló üzenetünkben (Élet és Irodalom, április 29.) már foglalkoztunk a kérdéssel. Meg­írtuk, hogy olvasónknak se, szer­kesztőségünknek se tetszik a Kép­újság ékezet nélküli szövege. Ezért tehát további nyílt levelek­kel nem áll szándékunkban a té­vének üzenni. K. I., BUDAPEST. Levélírónk­nak nem tetszett a lapunkban megjelent színibírálat egy mon­data : .......Kubik Anna ugyan szemmel láthatóan szenved attól a körülménytől, hogy nincs iga­zán ütőképes Rómeója ...” (Nem mindenki Rómeó, Élet és Iroda­lom, április 22.). Az olvasó úgy gondolja, a jelző erős. „Nem egy vegyes páros teniszmérkőzésről van szó, ahol egy Rómeó nevű fiatalembernek gyenge backhand­je van, hanem Shakespeare hír­neves hőséről.” Ezzel szemben mi úgy gondoljuk, nem magáról Ró­meóról hanem alakítójáról, Kalo­­csay Miklósról volt szó a bírálat­ban, s ha történetesen valóban annyira oda nem illő volna is a jelző, olvasónk goromba és mesz­­szemenő következtetéseit az se nagyon indokolhatja, ha valami­lyen módon személyében­­ érintett volna a „sérelemben”. terh­es gyula, pécs, „az Élet és Irodalomban érdekes vita kezdődött a könyvkiadás, könyv­terjesztés dolgairól. Azután vala­hogy ez elcsöndesedett — véle­kedik olvasónk. - Ennyivel ja­vult volna ilyen hirtelen a könyv­kiadás, a nyomdai átfutás?” Nem. Sőt! Felhívjuk figyelmét a Ma­gyar Grafika 1982. évi 6. számá­ra, melyben Varga György egy régi közleményünket bírálja, ér­zésünk szerint különösebben új érvek nélkül. „Ki tudja miért, a sajtó inkább az ő sirámaikat ter­jesztette —­­tudniillik az írókét. ( Szerk.) tűnődik Varga György —, s ha az Élet és Irodalom kö­zölt is egy nagyon szelíd hangú, rövid válaszcikket Vámos Miklós tízflekkes pamfletjére, rögtön új­ra a megbántottnak adott szót.” Az említett mű vámos Miklós Ki nem küldött tudósítás a Län­derer és Heckenast nyomdából cí­mű írása volt (Élet és Irodalom, 1982. 11. szám). A „szelíd válasz” Mészáros Anna, a Zrínyi Nyomda főosztályvezetője tollából jelent meg (Egyedül a nyomda? Élet és Irodalom, 1982/14. szám), és erre válaszolt Vámos Miklós. Csak né­hány megjegyzést: a siránkozó írók azért siránkoznak, mert fur­csamód nem örülnek annak, ha művük három év után jelenik meg. Az akkori „szelíd” válasz csak a nyomdák egyedüli felelős­ségét kérdőjelezte meg, a mostani írás viszont már, úgy egyáltalán, a nyomdákét. (Hibásak a lassú kiadók, az írók, akik nem átalla­­nak mindenáron a korrektúrába beleírni.) Szóval a gond megoldó­dott, a nyomdák már villámgyor­sak, baj nincs! Csak legföljebb a kötetek jelenleg meg éppoly las­san, mint eddig. SZEKERES ANDOR, BUDA­PEST. Két orosz név helytelen írására hívja föl a figyelmet: a szovjet könyvnapok egyik ren­dezvényének szép kiállítású meg­hívóján Efimov-ként szerepel a Jefimov név; április 22-i számunk egyik cikkében pedig Dzserzsinsz­­kij áll Dzerzsinszkij helyett. (Megemlíthetjük még a köznyelv­ben meggyökeresedett Osztyapen­­ko formát, vagy hogy az orosz -óva nőnévképzőt a cseh és szlo­vák -óva hatására gyakran a hanggal ejtik és vice — nem Vi­ca! — versa). „Az a véleményem — jegyzi meg olvasónk —, hogy az illetékesek többsége csupán a nyugati világnyelvek írására és ejtésére fordít gondot . Mi még ebben sem vagyunk biztosak; ha­zánkban általában elég rosszul áll az idegen nyelvi kultúra. Beretvás András rajza 1983. MÁJUS 13. )

Next