Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-16 / 37. szám - E. Fehér Pál: Hetedhét Európa (4. oldal) - Panner László: rajza • kép (4. oldal)

HETEDHÉT EURÓPA (Szeptember 4.: Windischgrätz és az internacionalizmus) Vasárnapi olvasmányom: Eötvös Károly. Oldalakat idézhetnék pompás és bölcs prózájából, amelyet voltaképpen a magyar politikai újságírás egyik csúcsának kell tartanunk. Mikszáth hasonló műfajú írásainak méltó párja, iróniájuk is egy tőről fakad. A szerzők nem annyira résztvevői a kor politikai-társadalmi életének, mint inkább krónikásai. Nekik még módjuk volt arra, amire manapság aligha vállalkozhat hírlapíró: a hírközlés és a kommentár szinkronjának megvalósítására. Ha a mai újság válságban van — s aligha tagadható ez a tény —, ennek oka elsőrendűen az, hogy a hír „elszemélytelenedett”, mert a távirati irodákkal ugyan ki versenyezhetne... A kommentár tehát sokszor amolyan lépcsőházi gondolatként hat az olvasóra. Eötvös maga szerezte a híreket a Tisztelt Házból ugyanúgy, mint az „öreg úr”, azaz Deák Ferenc környezetéből, s maga értelmezte őket. Éppen ezért kommentárjainak (mert hiszen politikai tárcái mai szóhasználattal voltaképpen kommentárok voltak) hatása kettőzött erejű: az olvasóját bevezeti a politikacsinálás boszorkánykonyhájába (s kit ne érdekelne ez?), ugyanakkor Vergiliusának ajánlja magát. Persze, hadd ne feledjem: szórakoztató partner is, mert nagyon szépen tud magyarul, humorérzéke, iróniakészsége nagyszerű. És milyen jól ismeri a históriát!- Ha eddig nem tudtam volna, Eötvös Károlytól is megtanulhatnám, hogy a történelmi adatok bizony a politika legfontosabb fegyverei közé tartoznak. Eötvösnél nem helyettesítik a tudományt,dehogyis gondolt ő a tudóskodásra, hanem világnézete mellett argumentál. Azonnal helyesbítenem kell magamat, mielőtt még bárki arra gondolna, hogy Eötvös Károly is azok közé sorolható — a hitvány közírók rossz szokása ez —, akik úgynevezett történelmi jogokra apellálva, sanda jelenbeli érdekeket kívánnak érvényesíteni. Eötvös Károly számára a közelmúlt volt érdekes, azaz a számára féligmeddig a megélt jelen. A szabadságharc, 1848 eszményei érdekelték. Ezeket idézte bőségesen — egy emberibb világ érdekében. Így idézi föl Windischgrätz 1849. március 11-i kiáltványát, amellyel az osztrák ellenforradalom nem sokkal később csúfosan megbukott vezére a magyar szabadságharcosokat óhajtotta volna meggyőzni. Ilyesmiket írt ez a Windischgrätz, s érvei az internacionalizmus ellenében, sajnos, nemegyszer ma is elhangzanak: „Az ügy, melyért a pártütők küzdenek, sem az országé, sem a nemzetiségé. A pártütők nyíltan a fölforgatás és kommunizmus bajnokai. S ezért oly emberek harcolnak, kik Európának minden országaiból száműzettek... Az emberi nemnek ezen söpredékét a pártütő Kossuth a haza áldott földjére gyűjtötte. A fővezérek, egynéhányat kivéve, mind külföldiek. Száz fogoly közt legalább hatvan különféle nemzetből való egyén, a többi negyven magyar nyelvűnek legalább fele erőltetve szolgál. A munkás földmívelő, a szorgalmas polgár s a nemességnek többsége mit sem akar tudni a pártütésről.” Horthy is megirigyelhette volna ezt az érvelést a Tanácsköztársasággal szemben. S a főméltóságú kormányzó abban is Windischgrätz, illetve Haynau méltó utódjának bizonyult, hogy rögvest megtalálta a forradalom okozóit — a zsidókban. Windischgrätz — tudósít Eötvös Károly — eltiltotta a zsidókat a levelezéstől, Haynau pedig óriási sarcot vetett ki az óbudai és a pesti hitközségekre, „ismételt gyalázatos és törvényellenes lázadó magaviseletükért”. Ki állítja, hogy a történelem nem ismétli néha önmagát? (Szeptember 9. Madrid és Budapest) Ma véget ért a madridi konferencia. Helsinki halovány, mégis reményt keltő folytatása ez. Reánk, magyarokra külön, megtisztelő kötelezettséget írtak elő: Budapesten rendezik meg az európai kulturális fórumot. Várkonyi Péter, hazánk külügyminisztere tegnapi felszólalásában elmondotta, hogy mennyire megtisztelő számunkra ez a feladat. Nyilván azért is, mert egy olyan országra bízták a rendezést, amelynek szellemi élete sokáig, és sok vonatkozásban még ma is, szorongásos állapotban leledzik, vajon menyire ismerik és mennyire ismerik el nem csekély eredményeit. Ez a fórum, természetesen, nem azt jelenti, hogy ezután Nobel-díjak záporoznak felénk, de azt igenis egyértelműen jelzi: hallottak rólunk valamit, s nem is kellemetlen dolgokat. Azzal a másik Európával szemben kell megvédenünk majd itt, Budapesten is a humanista Európát, amely kész az amerikai rakéták letelepítésére, s ezzel együtt egy újabb hidegháborúra, a szellemi határzárakra, a gyalázkodásra, a kultúra egyetemlegességének megbontására. Értem a kételyt is: mit tehet a kultúra a rakéták ellen? Radnóti Miklós lelkében is ott mocorgott a kétségbeesés, meg is írta, hogy Tibullus békéért sóhajtó elégiájának fordítása közben úgy érezte magát, mint az a diliházból szabadult őrült, aki felszólította az embereket, hogy minden puskacsövet parafadugóval tömjenek el. De lefordította Tibullust, s most már őt, Radnótit is lefordították, békéhez intézett himnusza több európai nyelven szól és hat. Igen, tudom, Reagan nem olvas Radnótit, Tibullust sem. Ám azoknak, akik olvasnak , össze kell tartaniok. A szellem fegyvereit kell megforgatni mindannyiónk hasznára és nem a rakétákat szembeszegezni egymással. (Szeptember 12. Bergyájev szelleme) Koppenhága sétálóutcáján, a Strögeten szerény, kézzel írott tábla hirdeti, hogy veszélyes a marxizmus. Történetesen, ama hely szomszédságában, ahol a Szolidaritás lengyel kiadványait kínálják a dán járókelőknek. Iván Bergyájev ugyan kereken 35 éve halott, de reakciós szelleme valahonnan az orosz emigráció, illetve a Vatikán tájairól (mert ott szeretik különösen nézeteit), a dán fővárosba is betelepült, hiszen azon a bizonyos táblán őt idézik. Bergyájev az úgynevezett legális marxizmus vizeiről evezett át az istenkeresőkhöz, s aztán ott is maradt haláláig. 1922-ben száműzték a Szovjetunióból, s úgy látom, egyesek nyugaton ezt is Sztálin számlájára írnák, holott az élethalálharcot vívó szocialista állam egyszerű önvédelmi gesztusáról volt szó. Nem volt idő Bergyájevvel vitatkozni a marxizmus időszerűségéről, s még kevésbé az egyház eljövendő szerepéről. Kivált akkor, amikor ez az akkori egyház egyértelműen ellenforradalmi szerepet játszott Bergyájev módszere egyszerű volt. Fölemlegette a fiatal szocialista állam minden tévedését és ezt a marxizmus számlájára írta, míg mélyen hallgatott az egyház sokszázados történetéről, egészen Raszputyinig bezárólag, hogy hirdethesse isten nagyobb dicsőségét. Én nem hiszem, hogy a marxisták és a hívők közötti párbeszédben ennek a primitív módszernek kellene érvényesülnie. Hagyjuk csak meg Bergyájevet a koppenhágai utcai filozófusoknak, mi pedig az ember érdekében beszéljünk a reális és közösen megoldandó feladatokról a hivőkkel is. A párbeszédnek — az egyházak és a marxisták között — ez lehet az értelme. 2, 4-ei ér !" Utószó egy előszéle* (Folytatás a 3. oldalról.) talán, hogy sem spanyolországi baszkok, sem ulsteri katolikus írek, sem törökországi örmények soha önmaguk megváltásához el nem juthatnak a keserves csömörig ismert módszereikkel Attól valószínűleg azt sem érdemes megkérdezni, hogy kiket minősít ő radikális olasz értelmiségieknek. Netán azokat a vörös brigadérosokat, akik az olasz demokráciát a tönk széléig taszigálták, akik lopott szimbólumaikkal a világ minden filiszterében megerősítették a pánikos hitet, miszerint a forradalmi balodal egyenlő a fasisztoid terrorral? Csoóri Sándor szóban forgó írását, melyről az olvasó tájékoztatására még azt is el kell mondani, hogy nem előzmények nélküli, mert korábbi amerikai útjain ottani magyar klubokban nem is egy, később nyomtatásban is napvilágot látott beszédében igen közel jutott mostani téziseihez, tehát ezt a mostani megnyilatkozását július —augusztusi számában a nyilas emigráció nevében üdvözölte a Nemzetőr című orgánum. Az ugyancsak Kutyaszorító címen megjelent dolgozat írója — miután egy lélegzetvétellel állítja azt is, hogy a magyar kormány csak Moszkva bábja, meg azt is, hogy ugyanez a kormány részlegesen visszaállította Magyarországon a kapitalizmust, s ez utóbbiban — úgymond — még a gaz nyugati bankárok is részt vesznek kölcsönök folyósításával, arra a következtetésre jut, hogy „el a kezekkel Csoóri Sándortól! Mert ő egyedül többet ér és jelent a magyar népnek, mint a jelenlegi bábkormány”. Mi a hamisítás? Az ilyképp méltatott szerző politikai tudata és műveltsége bármennyire bizonyíthatóan híján van is a nyilvános politizálásra képesítő történelemismeretnek és az ismeretekből ugyancsak kötelezően levonandó tanulságoknak, az talán hazaszerető és nemzeti önfenntartó ösztöneit mégis felrázhatná, hogy ugyanannak a cikknek a bevezetőjében, amelyben őt védelmükbe (!) veszik, olyan módon támadják a Szovjetuniót, ahogy azt egy globális politikai összefüggésekben gondolkodó nyugati értelmiségi sohasem tenné. A Nemzetőr ugyanis Csoórit visszhangozva azt írja, hogy a Szovjetunió internacionalizmusa harsány és igéretes, de hamisításon nyugszik. Mi a hamisítás? Az, hogy 1945- ben Európa nagyobbik felét, köztük ezt az országot is a Szovjetunió szabadította fel? Vagy talán az nem igaz, hogy a szovjet külpolitika meghatározó alapvonása a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatása? Mi az, hogy harsány és igéretes? Éppen a legújabb történelmi kutatások bizonyítják, hogy a Szovjetunió egyetlen félrevezető gesztust sem tett 1945-ben abban a vonatkozásban, hogy a második világháború politikai szaldója mutathatott-e akárcsak egyetlen pontnyi kedvezményt is — szomszédaival szemben — Magyarországnak. Ez lehet fájdalmas, mert a Horthy-korszak hagyatékát e tekintetben is át kellett vennünk. De ezért a Szovjetuniót támadni — politikai balgaság. A szerzőtől meg kell kérdezni: nem gyötrelmes-e az a tudat, hogy kezéből most olyan írást adott ki, amire üdvözlő egyetértéssel reagálhatott egy nyilas? A felállított egyenletnek nem olyan próbája ez, amelynek ismeretében még akkor is vissza kellene rettenni tézisei következményeitől, ha a tények és a lehetőségek egyébként pozitív és progresszív visszaigazolást nyertek volna? Csoórinak ezt a dolgozatát ismerve, s közben költői életművét sem feledve, számon kell kérnünk — az ő hajdani vallomásaira emlékeztetve kell tőle számon kérnünk — a baloldali írástudó felelősségérzetét. Mert e közleményével 1983-ban hátat fordított nemcsak a Magyarországon ma létező szocialista fordulatot megelőzően is mindvégig jelen volt progresszív nemzeti értéktudatnak, ami korántsem jutott el mindig és törvényszerűen a forradalmi szocializmusig — lásd Jászi Oszkár életművét —, de odáig igen, hogy az uszító nacionalizmust pusztító veszélynek tartotta. S az írástudói felelősségen innen, természetesen tőle is, mint bárki más, bármilyen világnézetű magyar állampolgártól számon kérhető, hogy vajon miért vesz részt, előre megfontolt szándékkal, olyan politikai akciókban, amelyek — sok más problematikus vonások mellett — súlyosan nehezítik a magyar kormány nemzeti érdekérvényesítő cselekvőképességét. Nem azt állítom én, súlyos szemrehányások közepett, hogy a magyarság létérdekeit nem volna szabad erkölcsi indíttatású szemléletben megközelíteni! Ellenkezőleg: amikor a mi kisebbségeink dolgában döntünk és cselekszünk, éppen a morális megközelítés segít a legjobb, a legtöbb erőt és példát sugárzó megoldásokhoz. Arról viszont nekünk tilos elfeledkezni, hogy az emberiség a huszadik század végén olyan feltételrendszerben él, amely államok egymás mellett élését mutatja. Ez vagy békés (szerencsés esetben még baráti is), és akkor az alapja valamilyen általánosan elismert jogrend — éspedig igen nagy mértékben függetlenül e jogrend igazságtartalmától (!), vagy békétlen, ami viszont veszélyek forrása. Pontosan nyomon követhető és kimutatható előzményei vannak ama ténynek, hogy éppen Európában az államok viszonyát szabályozó jogrend az erőszakról és az erőszakkal való fenyegetésről kötelező lemondást minden más elé helyezi. Még egyszer is: minden más elé! Akkor is, ha a ma fennálló határokat, etnikai viszonyokat, társadalmi struktúrákat, korábban ilyen vagy amolyan előjelű erőszak hozta létre. Mert ez az a közös nevező, amelyről viszonylagos nyugvópontra lehet jutni. Másfelől csakis a viszonylagos nyugalom érzete és az ebből emitt gyorsabban, amott lassabban kibontakozó állami-nemzeti önbizalom lehet a görcsoldója az olyan bajoknak, mint például a nemzetiségi feszültség. Antit a józan ész diktál önmérsékletet e történelmi folyamat közepett mindenkinek kell tanúsítani, ám a legnagyobbat és a legszigorúbban éppen azoknak, akik sokat veszítettek. Például a németeknek. Mert az önfegyelem legkisebb hiányára minden olyan szomszédjuk azonnal és ingerülten reagál, amelyik okot érez erre. A franciák és a hollandok is, nemcsak a lengyelek és a csehek! Az európai biztonsági értekezleten Helsinkiben a magyar küldöttség vezetője, személyében ennek az országnak is első embere, ugyanebből a felismerésből kiindulva mondta, hogy Olyan nép nevében üdvözli az európai realitásokon építkező chartát, amelyik roppant sokat veszített, és mégis — vagy éppen ezért — nem lát más lehetőséget. 1983-ban Franz Josef Strauss — aki nem alaptalanul vált a konzervatív anti-status-quo-erők jelképévé korábban — elment Varsóba, elment Berlinbe, hogy immár róla se mondhassák, hogy mindent tagad, ami a koegzisztencia alapja. Csoóri Sándor alkalmasint erre is vállat von, vagy előáll egy kedélyeket borzoló, bárkit őszintén megrázó történettel valamelyik szomszéd országból. A véreiért az eszével is aggódó magyar ezt nem teheti, de nem azért, mert viszonylagos jólétének egy tál lencséjéért sunyin elnyomja érzelmeit — amint azt a Csoóri Sándornak Münchenből küldött üdvözlet tartalmazza. (Ez a motivációfágalom is pontosan ugyanolyan régi, mint minden, a társa-' dalmak materiális mozgástörvényeit tagadó nacionalista üdvtan.) A józan ész ma — éppen mert alapokat sikerült lerakni, s ezzel lehetőséget is teremteni — azt diktálja, hogy minden nemzeti energiánkat a haza materiális és szellemi erősítésére koncentráljuk. Kisebbségi válsággócok elemzése ugyanis egyetlen tézist bizonyíthat (noha még ezt sem mindenütt egyenlő mértékben), ez pedig a tartós és dinamikus, szomszédok vonatkozásában lehetőleg egymástól nem túlságosan eltávolodó társadalmi-gazdasági-kulturális erősödés kedvező, gyógyító hatása. Mai gazdasági , közállapotaink nyomán napirendre tűzött demokráciaerősítő terveink jelentik majd a teljesebb biztosítékot azoknak az alapvető emberi jogoknak a kiteljesedésére is, amelyek között a kisebbségek méltó kezelése csak az egyik. Remélt sikereink e program megvalósításában kisugároznak-e határainkon túlra is? A modell biztosan nem, mert soha sem lesz egyik ország a másik másolata Kelet-Európában. De a remélt eredmény talán igen. S ha a cél elérhetőnek bizonyul, akkor bekövetkezik az is, amire eddig még sohasem volt példa, hogy érdekből, jól felfogott ottani nemzeti érdekből teszik túl magukat előítéleteiken és máson is. Meggyőződésem, hogy a mai magyar közvélemény sokkal körültekintőbben tájékozódó, semhogy jelentős rétegei hagynák magukat átterelni a Csoóri által sugallt politika útjára. Csoóri Sándor — azt hiszem — túlságosan is meszszire jutott az önszuggesztió révén sámán-vátesz szerepének kidolgozásában, semhogy reálisan tudná érzékelni megnövekedett — szerencsére megnövekedett — képességünket nemzeti érdekeink racionális és fegyelmezett érvényesítésére. Legalábbis pamfletjében semmi jele nincs ennek. Holott a racionális hazafiság elmélyítésére vállalkozni nagyon is költőhöz méltó feladat volna. A politika is rég birtokába jutott annak a felismerésnek, hogy korábbi évek egyoldalú és emiatt nem is mindig hiteles internacionalizmus-propagandája csakis akkor hatol igazán mélyre a magyar köztudatba, ha őszinte nyíltsággal közeledünk nemzeti identitásunk korszerű értelmezéséhez is. Természetes, hogy része ennek a törődés azokkal a magyarokkal is, akik határainkon túl élnek. Mi sem magától értetődőbb — hallottuk Sütő Andrástól Illyés Gyula ravatala előtt —, mint a törődni akarás azokkal a magyarokkal, akik — s ezt viszont félreérthetetlen egyértelműséggel kell mindig a szánkra venni a véreink, de nem honfitársaink. A történelmi tapasztalat azt diktálja a világnak ezen a részén, hogy tegyük a hazánkat olyanná, ami azután elismert legitimációt kölcsönöz minden más erőfeszítésünkhöz is. 1983. SZEPTEMBER 16.