Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-16 / 37. szám - Erdődy János: A száztíz éves ördög • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -laji-: A leghidegebb sajtóhiba • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (szále): Jegy-zék • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Pusztay Sándor: Újabb (fél) siker • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Bächer Iván: Lakás • vers (9. oldal) - Iványi Katalin: A műlovarnő emlékei • kép (9. oldal) - Szilárd Gabriella: Verik a mamát (9. oldal)

ca páratlan oldal A SZÁZTÍZ ÉVES ÖRDÖG Milyen hosszú életű lehet egy elírás vagy sajtóhiba? Jókai Mór összes Művei leg­újabb, kritikai kiadásában megje­lent „A jövő század regénye”. Első kötetének 194. oldalán szerepel egy titokzatos személy: Southworth Jo­hanna, aki a Jókai-szöveg szerint egy új Messiás világra hozásának ígéretével fellármázta az egykori hívőket, őróta az új kiadás egyéb­ként gazdag és nagy gonddal ké­szített jegyzetanyagában ez a saj­nálkozó megállapítás áll: „nem ta­láltuk meg a lexikonokban”. Érthető. Ilyen nevű személyről valóban nem tudnak a krónikák. Az történt, hogy a toll ördöge, vagy a sokat emlegetett nyomdai ördög avatkozott be száztíz év előtt, a re­gény írásakor vagy megjelenése­kor, vagy Jókai írta el a nevet, vagy sajtóhiba esett, és így maradt. Mindmáig. Volt ugyanis egy ilyen „Messiást ígérő” és hasonló nevű angol nő­személy a múlt század elején, akit azonban nem Soutworthnak, ha­nem Southcote-nak hívtak. Szüle­tett 1750-ben, protestáns szektát alapított, még templomot is emel­tek a prófétanő tiszteletére, és ren­geteg híve volt. Csodás víziókat lá­tott, és hatvanhárom éves korában elhíresztelte, hogy várandós az új Messiással, akit majd Siloh-nak neveznek. Megszülni már nem volt alkalma, mert a következő eszten­dőben, 1814-ben, meghalt. Ígérte azt is, hogy halála után négy nap­pal feltámad, de hogy, hogy nem, ezt sem váltotta be. Egy Fairburn nevű szerző tollából életrajz is je­lent meg a nőről 1814-ben; ez a mű ma már bizonyára megtalálhatat­­lan könyvészeti ritkaság. A felderítés nagyon egyszerű volt. Alapelv, hogy történelmi anyaggal dolgozva, szükséges se­gítség az egykorú vagy korban kö­zelálló források és segédkönyvek használata. Amiképpen Schiller­­fordításaim közben nem modern szótárat tartottam a kezem ügyé­ben, hanem Vörösmarty Mihály és Schedel (Toldy) Ferenc 1835-ben az Akadémia által kiadott szótá­rát. A prófétanő ügyében is csu­pán egy régi, az 1860-as években megjelent lexikont kellett előven­ni... De jött a buktató: Soutworth név nem volt benne. Óvatos ember számít elírásra vagy sajtóhibára: végignéztem hát a „Sout­” kezde­tű címszavakat, és hamarosan fel is bukkant az eléggé terjedelmes, harmincsoros So­uthcote-szócikk. Ennyi volt az egész. A sajtóban valamikor használt kifejezés szerint ez az ügy „nem fontos, de érdekes”. És megemlí­teni azért is érdemes, hogy talán egy későbbi kiadásban pótolni le­het majd ezt a hiányosságot. Meg aztán: vigasztalódjunk! Nemcsak manapság, régebben is dolgozott szövegek eltorzításán az ördög. Erdődy János­ ban — a benneragadt sajtóhiba mi­att — a Hajós Gyula távúszáról szóló tudósítást. Ebből kiderült, hogy kitűnő bajnokunk tizenöt fo­kos vízben úszott le 32 kilométert. Ami a hőfokot illeti, arról bár­kinek halvány fogalma lehet, ha teleereszti kádját csapvízzel s el­tölt benne — mondjuk az említett lap böngészésével, tempózás nélkül — bizonyos időt. Mégis azt hiszem, ritkán esik meg, hogy az újságol­vasó efféle önkísérletnek vetné alá magát. Inkább elismerően bólint, majd napirendre tér a vízitortúrá­­zók bámulatos teljesítménye felett. Viszont, ha — elírás vagy félre­értés folytán — azt olvassa, hogy Hajós Gyula „A hosszú utat 9:04 perc alatt tette meg a 15 fokos víz­ben”, egyszerűen ledermed és va­cogni kezd. Mert rögtön elképzeli és átéli, hogy milyen iszonyú hideg lehet az a víz, melyben az úszók óránként mintegy 280 kilométeres sebességgel gyorsúsznak, csakhogy belőle kint legyenek. -laji- A LEGHIDEGEBB SAJTÓHIBA A sajtóhibák azért is feltűnőek, mert bár egy lelken száradnak, oly sokan vehetik észre őket, hogy majdnem mind kiderülnek. Az igényes újságíró persze gyűlöli, ha figyelmetlenségen kapják rajta, s még akkor sem szereti saját sajtó­hibáját, ha végül is derűt kelt ve­le, azaz jólesően meg (kár) örven­dezteti az olvasókat. Vannak azonban néha oly csíny­tevései a sajtó kiszámíthatatlan ör­dögének, melyek akár híradásokat, tudósításokat is „feldobnak”, szem­léletessé, már-már esztétikai érté­kű icipici műalkotássá tesznek. Ilyen akaratlanul érzékletesnek, meghökkentőnek, képzeletmozga­tónak, villámcsapásszerűnek, s mérhetetlen távlatokat nyitónak találtam legnagyobb napilapunk­ 1383. SZEPTEMBER 16. JEGY­ZÉK Több városunkban bevezették a fővárosban már jól ismert lyukasz­­tós buszjegyet. Két kérdésenk van: Miért kerül két forintba a vidéki, amikor a budapesti csak egy ötven? Miért nem lehet egységes jegyet használni az egész országban? Ha jegytörténeti szempontból nézzük, a dolog érthető. A vidéki buszokon kezdetben perselyek vol­tak, előbb egy, majd kétforintosra méretezett lyukakkal. A nagy ug­rás szükséges volt, egy ötvenes ér­ménk nem lévén. A jegyre való át­térésnél persze igazodhattak volna a pesti tarifához, de árat csökken­teni ma a anakronizmus. Így az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a világvárosnyi Budapest egyik vé­géből olcsóbban utazhatok a má­sikba, mint a kerületnyi kisváros állomásáról a főterére. Mégse forszírozom a jegy­egysé­gesítést. Meggondoltam magam. Megértem, hogy elszámolási bonyo­dalmakat okozna, ha nem tudnánk, hány jegyet használtak fel Mis­kolcon, s hányat Szegeden. Meg az­tán: attól is félek, hogy a pesti kék jegyet „egységesítenék föl” két fo­rintra. (szálé) ÚJABB (FÉL) SIKER Határidőre elkészült a pesti Du­­na-part lakótelepén az új iskola. Elhangzottak a köszönő szavak az építőknek, a néphadsereg katonái­nak, a tanácsnak és szép sorrend­ben minden „jelenlevő” illetékes­nek. Egyszóval megvolt az átadó­megnyitó ceremónia, elfogytak a szendvicsek, az üdítő italok is. Gyönyörűen, célszerűen sikerült mindent megvalósítani. A tanter­­meken kívül van könyvtár, moz­galmi szoba, óriási tornaterem és mindenféle szaktantárgyhoz­ — fi­zika, kémia, technika — speciáli­san felszerelt foglalkozási terem is. Birtokba vette hát az ötszáz főre tervezett iskolát, mintegy hétszáz nebuló. Az apró különbözet miatt valamennyi termet — rendelteté­sétől függetlenül — tanteremként kell használni. És ez még csak a kezdet. Az iskola szomszédságában a közeljövőben adják át a lakóte­lep utolsó három háztömbjét, amelybe megközelítően nyolcszáz család költözik. Ha csak a felének van gyermeke — hiszen többségük­ben fiatal vagy éppen csak közép­korú családokról, szülőkről van szó, miért ne volna —, akkor őket is be kell iskolázni. Nincs semmi vész, van megoldás. ■ Minthogy az új iskola falai nem gumiból vannak, az osztálylétszá­mok pedig mindenütt meghaladták már a harmincat, félévtől két mű­szakban, tehát délelőtt és délután váltakozva tanulnak a diákok. Ha így sem lenne elegendő a hely, majd a BKV közreműködésével megszervezik, hogy az új iskola elől különbusszal más iskolába szállítsák a gyerekeket. A demog­ráfiai hullámot ismerték a terve­zők és jól tudták, hogy hat-nyolc év múlva már korántsem lesz ek­kora gond a tanteremhiány. (Hi­szen annyit beszélünk róla.) És ak­kor valószínűleg minden helyiséget az oktatási céloknak megfelelően lehet majd használni. Az igazgatónő az évnyitó beszé­dében optimistán hangsúlyozta: .....az oktatási színvonal követel­ményeivel igyekszünk felzárkózni a főváros és a kerület többi iskolája mögé.” Úgy tetszik, rajtuk kívül­álló okok miatt ezt már meg is kezdték, sőt van, amiben már utol is érték őket. Pusztay Sándor BACHER IVÁN: Lakás Épít, ki ép itt éppen, növelve homlokát, világunk némiképpen lakásba ömlik át, földünkön egyre föl, föl... fölépül számtalan fal, ennek mikéntje fal fel mindent, mi nem lakás. Szűkén vagyunk időnek, megleszünk nélkülünk míg falaink kinőnek és romba épülünk, látszat minden, ha látszik, homályba vész, mi lesz itt, ravaszkodik ki igyekszik mert lakni kénytelen. Közélg győzelmünk perce, családnyi otthonok várnak arra, mi persze belőlünk megmaradt és jól lakva lakunk jól, kitárt vakablakunkból elénk kerül az új kor, mi ellakásodott. Iványi Katalin: A műlovarnő emlékei ÉLET ÉSf¥ IRODALOM « Megvertek a buszon. Fényes nap­pal, szeptember másodikán, pén­tek délután négy óra öt perckor, a BKV 49-es autóbuszjáratán. Nincsenek nyolc napon túl gyó­gyuló sebeim, látleletet sem vetet­tem föl, már helye sem látszik, de megvertek. Pontosabban egy valaki vert meg. Feltehetően nem bűnöző. A Kék fényben sem fogjuk viszont­látni. Tisztes családanya külsejű hölgy volt az illető, fáradt tekin­tetű, ideges. Hivatása teljesítése közben vert meg, ott volt rajta a BKV kék jegyellenőri karszalagja. A jegyemet kérte, én átadtam. Egy pillantás a jegyre, egy meg­semmisítő pillantás rám: nem jó. Nyugodtan benyúltam táskám ol­dalzsebébe, bocsánat, mondtam, itt kell lennie, hisz most egy perce lyukasztottam. A jegy ott is volt , sok-sok apró kék társával együtt. Valamennyi használt, lyukasztott jegy. Két-három napi ide-oda uta­zásaim és megrögzött anti-biccelő mivoltom tanújeleként. De melyik az igazi? A sok közül? A jegyeket átadva szelíden megkértem, válasz­taná ki; elnézését kérem, kézben szoktam fogni az éppen esedékest, de a kezem most nagyon tele volt, hát bocsánat, betettem ide a ré­giek közé. A karszalagos hölgy arca elbo­rult. Hangja a magasba szökött. Üvöltve követelt ötven forintot vagy egy személyi igazolványt. Hiába próbáltam meggyőzni, itt van valahol az érvényes jegyem, legyen szíves kiválasztani, ő csak kitartott követelése mellett. Egyre hangosabban, egyre eltökéltebben. Időközben a busz a Gábor Áron ut­ca és Bimbó út sarkához ért. Hal­kan megjegyeztem, én itt leszál­lok, kérem, szálljon le ő is, aztán majd a megállóban elintézzük. A hölgy fúriaként rohant az ajtóhoz, s mintha azt mondaná, csak a tes­temen keresztül, elállta öles terme­tével a lejáratot. A nyomaték ked­véért egyik karját a torkomhoz szo­rította, másikkal meg karomat pré­selte visszafelé. Csak a szőnyeg hiányzott alólunk, mellőlünk meg a pontozóbíró. Mivel a torkomat szorító kéz kényes helyen nyomott, megpróbáltam eltávolítani. (A hölgy nyilvánvaló súlyfölényét bennem az anyai indulat ellensú­lyozta. Fiamért rohantam a bölcső­débe.­ A kéz kibillent helyéről és arcomat végigkarmolva lesújtott a vállamra. Ekkor már­ többen kia­báltak körülöttünk. — Hagyja le­­szállni! Nem tilthatja meg, hogy leszálljon! A tömeg győzött. Leszálltunk. Mintha a földből nőtt volna ki, ott termett a kollé­ganője is, szintén karszalaggal. Én akkor már remegtem az ide­gességtől, a nyilvános megalázta­tástól, és a szorongástól: itt állok a bölcsőde előtt, de vajon bejutok-e zárásig. Talán már csak az én fiam áll ott a rácsnál, és várja a ma­mát, aki nem jön ... Karomon a hivatása magaslatán álló asszonyság körme nyomával, arcomon a kiserkenő vérrel, az iménti gégeszorítástól még elfúló hangon újabb kéréssel fordultam hozzá. — Nézze át itt nyugodtan a je­gyeket ott lesz, az, aztán hagyjuk egymást békében. De most már ketten voltak, az eddigi súlyfölény emberfölénnyel is gyarapodott. Most már ketten kö­vetelték a személyimet vagy pénze­met És ekkor — deus ex machina, véltem naivig — föltűnt egy URH- rendőrautó. Hárman kaszáltunk ke­zünkkel a levegőben — íme, elő­ször teljes egyetértésben. És a kék­fehér csíkos autó megállt. A BKV-s hölgy engem, én őt akartam felje­lenteni. Az ő indítékait nem egé­szen értettem, hiszen még ha nincs is érvényes jegyem, egy egy ötve­nes szabálysértés mégsem tartozik a rendőrségre. Én viszont úgy gon­doltam, a testi erőszak alkalmazá­sa: igen. Gyorsan kiderült — tanú hiányában az se. (Tanulság: min­dig kínosan ügyeljünk arra, hogy ha megvernek, legyen kéznél ta­nú!) Végül az egyik rendőr kérte el az igazolványomat. Neki átadtam, ő meg átadta a hölgynek. Tiszta sor. A hölgy szépen, akkurátusan ki­olvasta, „felvette adataimat”. Köz­ben teltek-múltak a drága percek. Kolléganője ez alatt használt je­gyeimet számlálgatta (ekkor tud­tam meg, hogy bűnösen huszonegy darabot hordok magamnál),­és köz­ben, persze megtalálta az igazit.. „ Heuréka! — gondoltam, hát akkor vissza az egész... De korai volt az örömöm. Nagy hangon közölte, hogy ő nem köteles ennyi jegy kö­zül válogatni. Egyébként lehet, lehet hogy igaza van. Hibát követtem el: túl sok használt jegy volt nálam. De akkora hiba ez, hogy érte verés jár? És ha, uram bocsá’, ténylege­sen elfelejtettem volna lyukaszta­ni? Akkor nyilvános pellengért ér­demiek? Megkövezéssel? Miért vagyunk ennyire indulato­sak? Miért hitte ez a hivatását buz­gón teljesítő hölgy, hogy testi erő­szakkal adhat nyomatékot az általa képviselt vállalat (hangsúlyozom: vállalat, nem hatóság) rám kötele­ző szabályzatának? És miféle sza­bályzat köti őt? Talán titkos meg­bízatása van feletteseitől, hogy ne­ki kell megnevelnie — akármilyen eszközökkel — a renitenskedő uta­sokat? Akárhogyan, de rászoktatni őket a kulturált közlekedésre. Af­féle, egy-két-anyai-pofon-még-sen­­kinek-sem-ártott alapon, így lesz ember belőle! És kulturált közleke­dő! Nem tudom. Miként azt sem tud­tam, mit válaszoljak kétéves fiam­nak, aki döbbenten nézte összekar­molt arcomat, és kérdezgette: — Mi történt, mama? — Semmi, sem­mi — nyugtatgattam. Hiába mondtam volna neki, hogy megverték a mamát. Nem értette volna. A szót, a fogalmat nem is­meri. De most már aggódom: ta­lán jobb volna, ha ismerné. Edződ­ne. Hiszen az életre kell nevelni. Szilárd Gabriella Verik a mamát

Next