Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-16 / 37. szám - Erdődy János: A száztíz éves ördög • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -laji-: A leghidegebb sajtóhiba • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (szále): Jegy-zék • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Pusztay Sándor: Újabb (fél) siker • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Bächer Iván: Lakás • vers (9. oldal) - Iványi Katalin: A műlovarnő emlékei • kép (9. oldal) - Szilárd Gabriella: Verik a mamát (9. oldal)
ca páratlan oldal A SZÁZTÍZ ÉVES ÖRDÖG Milyen hosszú életű lehet egy elírás vagy sajtóhiba? Jókai Mór összes Művei legújabb, kritikai kiadásában megjelent „A jövő század regénye”. Első kötetének 194. oldalán szerepel egy titokzatos személy: Southworth Johanna, aki a Jókai-szöveg szerint egy új Messiás világra hozásának ígéretével fellármázta az egykori hívőket, őróta az új kiadás egyébként gazdag és nagy gonddal készített jegyzetanyagában ez a sajnálkozó megállapítás áll: „nem találtuk meg a lexikonokban”. Érthető. Ilyen nevű személyről valóban nem tudnak a krónikák. Az történt, hogy a toll ördöge, vagy a sokat emlegetett nyomdai ördög avatkozott be száztíz év előtt, a regény írásakor vagy megjelenésekor, vagy Jókai írta el a nevet, vagy sajtóhiba esett, és így maradt. Mindmáig. Volt ugyanis egy ilyen „Messiást ígérő” és hasonló nevű angol nőszemély a múlt század elején, akit azonban nem Soutworthnak, hanem Southcote-nak hívtak. Született 1750-ben, protestáns szektát alapított, még templomot is emeltek a prófétanő tiszteletére, és rengeteg híve volt. Csodás víziókat látott, és hatvanhárom éves korában elhíresztelte, hogy várandós az új Messiással, akit majd Siloh-nak neveznek. Megszülni már nem volt alkalma, mert a következő esztendőben, 1814-ben, meghalt. Ígérte azt is, hogy halála után négy nappal feltámad, de hogy, hogy nem, ezt sem váltotta be. Egy Fairburn nevű szerző tollából életrajz is jelent meg a nőről 1814-ben; ez a mű ma már bizonyára megtalálhatatlan könyvészeti ritkaság. A felderítés nagyon egyszerű volt. Alapelv, hogy történelmi anyaggal dolgozva, szükséges segítség az egykorú vagy korban közelálló források és segédkönyvek használata. Amiképpen Schillerfordításaim közben nem modern szótárat tartottam a kezem ügyében, hanem Vörösmarty Mihály és Schedel (Toldy) Ferenc 1835-ben az Akadémia által kiadott szótárát. A prófétanő ügyében is csupán egy régi, az 1860-as években megjelent lexikont kellett elővenni... De jött a buktató: Soutworth név nem volt benne. Óvatos ember számít elírásra vagy sajtóhibára: végignéztem hát a „Sout” kezdetű címszavakat, és hamarosan fel is bukkant az eléggé terjedelmes, harmincsoros Southcote-szócikk. Ennyi volt az egész. A sajtóban valamikor használt kifejezés szerint ez az ügy „nem fontos, de érdekes”. És megemlíteni azért is érdemes, hogy talán egy későbbi kiadásban pótolni lehet majd ezt a hiányosságot. Meg aztán: vigasztalódjunk! Nemcsak manapság, régebben is dolgozott szövegek eltorzításán az ördög. Erdődy János ban — a benneragadt sajtóhiba miatt — a Hajós Gyula távúszáról szóló tudósítást. Ebből kiderült, hogy kitűnő bajnokunk tizenöt fokos vízben úszott le 32 kilométert. Ami a hőfokot illeti, arról bárkinek halvány fogalma lehet, ha teleereszti kádját csapvízzel s eltölt benne — mondjuk az említett lap böngészésével, tempózás nélkül — bizonyos időt. Mégis azt hiszem, ritkán esik meg, hogy az újságolvasó efféle önkísérletnek vetné alá magát. Inkább elismerően bólint, majd napirendre tér a vízitortúrázók bámulatos teljesítménye felett. Viszont, ha — elírás vagy félreértés folytán — azt olvassa, hogy Hajós Gyula „A hosszú utat 9:04 perc alatt tette meg a 15 fokos vízben”, egyszerűen ledermed és vacogni kezd. Mert rögtön elképzeli és átéli, hogy milyen iszonyú hideg lehet az a víz, melyben az úszók óránként mintegy 280 kilométeres sebességgel gyorsúsznak, csakhogy belőle kint legyenek. -laji- A LEGHIDEGEBB SAJTÓHIBA A sajtóhibák azért is feltűnőek, mert bár egy lelken száradnak, oly sokan vehetik észre őket, hogy majdnem mind kiderülnek. Az igényes újságíró persze gyűlöli, ha figyelmetlenségen kapják rajta, s még akkor sem szereti saját sajtóhibáját, ha végül is derűt kelt vele, azaz jólesően meg (kár) örvendezteti az olvasókat. Vannak azonban néha oly csínytevései a sajtó kiszámíthatatlan ördögének, melyek akár híradásokat, tudósításokat is „feldobnak”, szemléletessé, már-már esztétikai értékű icipici műalkotássá tesznek. Ilyen akaratlanul érzékletesnek, meghökkentőnek, képzeletmozgatónak, villámcsapásszerűnek, s mérhetetlen távlatokat nyitónak találtam legnagyobb napilapunk 1383. SZEPTEMBER 16. JEGYZÉK Több városunkban bevezették a fővárosban már jól ismert lyukasztós buszjegyet. Két kérdésenk van: Miért kerül két forintba a vidéki, amikor a budapesti csak egy ötven? Miért nem lehet egységes jegyet használni az egész országban? Ha jegytörténeti szempontból nézzük, a dolog érthető. A vidéki buszokon kezdetben perselyek voltak, előbb egy, majd kétforintosra méretezett lyukakkal. A nagy ugrás szükséges volt, egy ötvenes érménk nem lévén. A jegyre való áttérésnél persze igazodhattak volna a pesti tarifához, de árat csökkenteni ma a anakronizmus. Így az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a világvárosnyi Budapest egyik végéből olcsóbban utazhatok a másikba, mint a kerületnyi kisváros állomásáról a főterére. Mégse forszírozom a jegyegységesítést. Meggondoltam magam. Megértem, hogy elszámolási bonyodalmakat okozna, ha nem tudnánk, hány jegyet használtak fel Miskolcon, s hányat Szegeden. Meg aztán: attól is félek, hogy a pesti kék jegyet „egységesítenék föl” két forintra. (szálé) ÚJABB (FÉL) SIKER Határidőre elkészült a pesti Duna-part lakótelepén az új iskola. Elhangzottak a köszönő szavak az építőknek, a néphadsereg katonáinak, a tanácsnak és szép sorrendben minden „jelenlevő” illetékesnek. Egyszóval megvolt az átadómegnyitó ceremónia, elfogytak a szendvicsek, az üdítő italok is. Gyönyörűen, célszerűen sikerült mindent megvalósítani. A tantermeken kívül van könyvtár, mozgalmi szoba, óriási tornaterem és mindenféle szaktantárgyhoz — fizika, kémia, technika — speciálisan felszerelt foglalkozási terem is. Birtokba vette hát az ötszáz főre tervezett iskolát, mintegy hétszáz nebuló. Az apró különbözet miatt valamennyi termet — rendeltetésétől függetlenül — tanteremként kell használni. És ez még csak a kezdet. Az iskola szomszédságában a közeljövőben adják át a lakótelep utolsó három háztömbjét, amelybe megközelítően nyolcszáz család költözik. Ha csak a felének van gyermeke — hiszen többségükben fiatal vagy éppen csak középkorú családokról, szülőkről van szó, miért ne volna —, akkor őket is be kell iskolázni. Nincs semmi vész, van megoldás. ■ Minthogy az új iskola falai nem gumiból vannak, az osztálylétszámok pedig mindenütt meghaladták már a harmincat, félévtől két műszakban, tehát délelőtt és délután váltakozva tanulnak a diákok. Ha így sem lenne elegendő a hely, majd a BKV közreműködésével megszervezik, hogy az új iskola elől különbusszal más iskolába szállítsák a gyerekeket. A demográfiai hullámot ismerték a tervezők és jól tudták, hogy hat-nyolc év múlva már korántsem lesz ekkora gond a tanteremhiány. (Hiszen annyit beszélünk róla.) És akkor valószínűleg minden helyiséget az oktatási céloknak megfelelően lehet majd használni. Az igazgatónő az évnyitó beszédében optimistán hangsúlyozta: .....az oktatási színvonal követelményeivel igyekszünk felzárkózni a főváros és a kerület többi iskolája mögé.” Úgy tetszik, rajtuk kívülálló okok miatt ezt már meg is kezdték, sőt van, amiben már utol is érték őket. Pusztay Sándor BACHER IVÁN: Lakás Épít, ki ép itt éppen, növelve homlokát, világunk némiképpen lakásba ömlik át, földünkön egyre föl, föl... fölépül számtalan fal, ennek mikéntje fal fel mindent, mi nem lakás. Szűkén vagyunk időnek, megleszünk nélkülünk míg falaink kinőnek és romba épülünk, látszat minden, ha látszik, homályba vész, mi lesz itt, ravaszkodik ki igyekszik mert lakni kénytelen. Közélg győzelmünk perce, családnyi otthonok várnak arra, mi persze belőlünk megmaradt és jól lakva lakunk jól, kitárt vakablakunkból elénk kerül az új kor, mi ellakásodott. Iványi Katalin: A műlovarnő emlékei ÉLET ÉSf¥ IRODALOM « Megvertek a buszon. Fényes nappal, szeptember másodikán, péntek délután négy óra öt perckor, a BKV 49-es autóbuszjáratán. Nincsenek nyolc napon túl gyógyuló sebeim, látleletet sem vetettem föl, már helye sem látszik, de megvertek. Pontosabban egy valaki vert meg. Feltehetően nem bűnöző. A Kék fényben sem fogjuk viszontlátni. Tisztes családanya külsejű hölgy volt az illető, fáradt tekintetű, ideges. Hivatása teljesítése közben vert meg, ott volt rajta a BKV kék jegyellenőri karszalagja. A jegyemet kérte, én átadtam. Egy pillantás a jegyre, egy megsemmisítő pillantás rám: nem jó. Nyugodtan benyúltam táskám oldalzsebébe, bocsánat, mondtam, itt kell lennie, hisz most egy perce lyukasztottam. A jegy ott is volt , sok-sok apró kék társával együtt. Valamennyi használt, lyukasztott jegy. Két-három napi ide-oda utazásaim és megrögzött anti-biccelő mivoltom tanújeleként. De melyik az igazi? A sok közül? A jegyeket átadva szelíden megkértem, választaná ki; elnézését kérem, kézben szoktam fogni az éppen esedékest, de a kezem most nagyon tele volt, hát bocsánat, betettem ide a régiek közé. A karszalagos hölgy arca elborult. Hangja a magasba szökött. Üvöltve követelt ötven forintot vagy egy személyi igazolványt. Hiába próbáltam meggyőzni, itt van valahol az érvényes jegyem, legyen szíves kiválasztani, ő csak kitartott követelése mellett. Egyre hangosabban, egyre eltökéltebben. Időközben a busz a Gábor Áron utca és Bimbó út sarkához ért. Halkan megjegyeztem, én itt leszállok, kérem, szálljon le ő is, aztán majd a megállóban elintézzük. A hölgy fúriaként rohant az ajtóhoz, s mintha azt mondaná, csak a testemen keresztül, elállta öles termetével a lejáratot. A nyomaték kedvéért egyik karját a torkomhoz szorította, másikkal meg karomat préselte visszafelé. Csak a szőnyeg hiányzott alólunk, mellőlünk meg a pontozóbíró. Mivel a torkomat szorító kéz kényes helyen nyomott, megpróbáltam eltávolítani. (A hölgy nyilvánvaló súlyfölényét bennem az anyai indulat ellensúlyozta. Fiamért rohantam a bölcsődébe. A kéz kibillent helyéről és arcomat végigkarmolva lesújtott a vállamra. Ekkor már többen kiabáltak körülöttünk. — Hagyja leszállni! Nem tilthatja meg, hogy leszálljon! A tömeg győzött. Leszálltunk. Mintha a földből nőtt volna ki, ott termett a kolléganője is, szintén karszalaggal. Én akkor már remegtem az idegességtől, a nyilvános megaláztatástól, és a szorongástól: itt állok a bölcsőde előtt, de vajon bejutok-e zárásig. Talán már csak az én fiam áll ott a rácsnál, és várja a mamát, aki nem jön ... Karomon a hivatása magaslatán álló asszonyság körme nyomával, arcomon a kiserkenő vérrel, az iménti gégeszorítástól még elfúló hangon újabb kéréssel fordultam hozzá. — Nézze át itt nyugodtan a jegyeket ott lesz, az, aztán hagyjuk egymást békében. De most már ketten voltak, az eddigi súlyfölény emberfölénnyel is gyarapodott. Most már ketten követelték a személyimet vagy pénzemet És ekkor — deus ex machina, véltem naivig — föltűnt egy URH- rendőrautó. Hárman kaszáltunk kezünkkel a levegőben — íme, először teljes egyetértésben. És a kékfehér csíkos autó megállt. A BKV-s hölgy engem, én őt akartam feljelenteni. Az ő indítékait nem egészen értettem, hiszen még ha nincs is érvényes jegyem, egy egy ötvenes szabálysértés mégsem tartozik a rendőrségre. Én viszont úgy gondoltam, a testi erőszak alkalmazása: igen. Gyorsan kiderült — tanú hiányában az se. (Tanulság: mindig kínosan ügyeljünk arra, hogy ha megvernek, legyen kéznél tanú!) Végül az egyik rendőr kérte el az igazolványomat. Neki átadtam, ő meg átadta a hölgynek. Tiszta sor. A hölgy szépen, akkurátusan kiolvasta, „felvette adataimat”. Közben teltek-múltak a drága percek. Kolléganője ez alatt használt jegyeimet számlálgatta (ekkor tudtam meg, hogy bűnösen huszonegy darabot hordok magamnál),és közben, persze megtalálta az igazit.. „ Heuréka! — gondoltam, hát akkor vissza az egész... De korai volt az örömöm. Nagy hangon közölte, hogy ő nem köteles ennyi jegy közül válogatni. Egyébként lehet, lehet hogy igaza van. Hibát követtem el: túl sok használt jegy volt nálam. De akkora hiba ez, hogy érte verés jár? És ha, uram bocsá’, ténylegesen elfelejtettem volna lyukasztani? Akkor nyilvános pellengért érdemiek? Megkövezéssel? Miért vagyunk ennyire indulatosak? Miért hitte ez a hivatását buzgón teljesítő hölgy, hogy testi erőszakkal adhat nyomatékot az általa képviselt vállalat (hangsúlyozom: vállalat, nem hatóság) rám kötelező szabályzatának? És miféle szabályzat köti őt? Talán titkos megbízatása van feletteseitől, hogy neki kell megnevelnie — akármilyen eszközökkel — a renitenskedő utasokat? Akárhogyan, de rászoktatni őket a kulturált közlekedésre. Afféle, egy-két-anyai-pofon-még-senkinek-sem-ártott alapon, így lesz ember belőle! És kulturált közlekedő! Nem tudom. Miként azt sem tudtam, mit válaszoljak kétéves fiamnak, aki döbbenten nézte összekarmolt arcomat, és kérdezgette: — Mi történt, mama? — Semmi, semmi — nyugtatgattam. Hiába mondtam volna neki, hogy megverték a mamát. Nem értette volna. A szót, a fogalmat nem ismeri. De most már aggódom: talán jobb volna, ha ismerné. Edződne. Hiszen az életre kell nevelni. Szilárd Gabriella Verik a mamát