Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-16 / 37. szám - Hajdú János: Utószó egy előszóhoz (3. oldal) - Gellér B. István: fotógrafikája • kép (3. oldal)
HAJDÚ JÁNOS: Nemzeti érdekismeretről és érdekvédelemről ajánlanék az olvasóknak az alábbiakban néhány gondolatot." Polemizálva, helyenként bizonyára szangvinikusan is cáfolva pár hamis értékítéletet, ősrégi előítéletet. Kutyaszorító A tények a következők: Idén, az év elején New Yorkban, magyar nyelven megjelent egy könyv, a címe: Kutyaszorító. Szerzője nevét a későbbiekben leírom, itt most csak azért nem, mert ezzel is érzékeltetni akarom, hogy a név teljességgel érdektelen, még pontosabban: esetleges. A 140 nyomtatott oldalnyi szövegnek irodalmi értéke még az előszó írástudó szerzője szerint sincs. Tudományos igényű állítást egyetlen sornyit nem találni benne. Pamfletnak pedig azért nem minősülhet, mert noha érdekvédelemnek akar látszani — kisebbségi helyzetben élő magyarok érdekvédelmének —, voltaképpen ténytöredékek rendszerezetlen gyűjteménye. Olyan gyűjtemény, amely történelmi pontatlansága, tartalmi kuszasága miatt, szellemi teljesítményként értéktelen — politikai célzatosságának leleplezése nélkül is. A ma is Csehszlovákiában élő önjelölt kisebbségi érdekvédő hosszadalmas elmondása szerint egy félig polgári, félig dzsentri család 1945- ben született sarja, ami adatként azért kínálkozik ide, mert Duray Miklós létét és tudatát — saját szövege alapján — ez határozza meg elsősorban. Feltehetőleg ebből következik az is, hogy a szocialista eszmék eredendő tagadásában nem a társadalmi gyakorlatban szerzett, ilyen vagy olyan tapasztalatok vezetik, hanem családi örökségül kapott előítéletet. Kétséges számára a felszabadulás előtti Sarló-mozgalom tagjai magyarságvédelmének őszintesége, mind a Sarló vezetői közt kommunisták is voltak. „A Sarlót némely vezetőjének kommunista szimpatizáns volta, majd a párthoz való átállása miatt kiáltották ki a hivatalos »haladó hagyománynak«. És így nyilvánvaló, hogy miért nem kellett nekünk: a jelen tapasztalatok egyértelműen bizonyították a belépés helytelenségét.” Az 1981-ben kelt írás alaphangját a teljes tagadás határozza meg. Nem a jobbító szándék hajtotta kritika, nem a nehéz múlt bevallása és a tanulságok levonása a célja. Duray a szocialista rendszer elvi alapjait gyűlöli, kisebbségi panaszainak előadása csak az intonációhoz szükséges hangulati elem. E szándékában olyannyira mániákus, hogy Alexander Dubceket is azért támadja, mert szerinte ő is csak a szlovák többségiek egy figurája, aki minthogy önmagát a szocialista társadalom képviselőjének mondja — Duray nézőpontjából se nem jobb, se nem rosszabb, mint bárki más az utóbbi negyven évben. A teljes tagadás szelleméből fakadó gondolatmeneteket mindig is fenyegeti az a veszély, hogy hatásuk a kívántnak pontosan az ellenkezőjébe csap át; végső kicsengésében ez jellemzi ezt a 140 oldalt is. Az elemi józanság hiánya túlságosan is szemet szúr. Éppen emiatt soha nem is lett volna okunk e „mű” tudomásulvételére, ha a könyvhöz előszót New Yorkba nem egy Budapesten élő költő küld. Fájdalom — küldött. Az előszó Csoóri Sándor arra vállalkozott, hogy a maga mondanivalójával megalapozott kisebbségi érdekvédelemként hitelesítse Duray Miklós fellépési kísérletét a csehszlovák realitások ellen. S voltaképp ő az, aki arra is vállalkozik, hogy elvileg és földrajzilag általánosítsa a támadást valamennyi szocialista szomszédunkkal szemben. Csoóri Sándor a kusza, mint már jeleztem volt, képtelenségekbe átcsapó Duray-szöveget ráadásul visszahozza a politikai praxis földközeli szférájába. Azzal, hogy normatív következtetéseket ajánl. Szó szerint: „Ezek az őrületbe csúszó torzulások nem egyszerű félreértések. Ott van mögöttük a törvény, a szocializmus végiggondolatlan eszmerendszere és gyakorlata. Hadd említsek néhányat a bajt kiváltó okok közül. Elsőül rögtön az egrpártrendszert kell említenem. A többpártrendszerű országok nacionalizmusa eleve nem lehet olyan féktelen és diktatórikus, mint az egy párt irányította országoké. Hisz ahol pártok versenyezhetnek a hatalomért, ott akár meggyőződésből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül fel kell vállalnia a nemzetiségek gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a következő népszavazáson a milliós-kétmilliós kisebbség könynyen az ellenpárt oldalára billentheti a kormányzás mérlegét. A másik ok, amely legalább enynyire kiszolgáltatta a nemzetiségi egyént, a magántulajdon megszüntetése, illetve komoly korlátozása. Amíg például a kisebbségi parasztnak volt földje, voltak lovai, tehenei, termett kukoricája és az áram — ha képletesen is — rászorult a tejre, a húsra, a kukoricára, a tehénbőrből készült cipőtalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem az államérdek is. De a magántulajdontól megfosztott egyén, elveszítve gazdasági támasztékát, pajzsát, tökéletesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalmazottá. A harmadik alapok: a kisebbséget lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppantása. A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és intézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sáncaiban rombolt a legtöbbet.” Mielőtt belekezdenék e világnézeti-politikai tézisek méltatásába, szeretném félreérthetetlenül rögzíteni, hogy én Csoóri Sándorról, az íróról, egyetlen szót sem szándékozom mondani. Költészete és közéleti szerepvállalása két, egymással közös nevezőre nem hozható szférába távolodott. Ez a megállapítás természetesen nem az egész, eddigi életműre vonatkozik, hanem a költő mai arculatára, szóban forgó pamfletjának tükrében. Az irodalomtörténészt később bizonyára foglalkoztatja majd, hogy a politikai nézetrendszer tükrébe helyezve őszintének és hitelesnek minősül-e a költői életmű. Ennek itt és most fölöttébb alárendelt jelentősége van csupán. A releváns kérdés az, hogy költői rangját és az irodalmi közéletben vállalt funkcióit felhasználva, Csoóri mire akarja rávenni a hazai és a kisebbségi magyar értelmiséget — az értelmiségi véleményvezetőkön keresztül pedig a magyar és a nem magyar állampolgárságú, a Kárpát-medencében élő magyarokat. Tudatlanság vagy tudatzavar Csoóri Sándor három „alap okát” minden mást megelőzően vizsgáljuk meg történelmi igazságtartalma szerint, ő a többpártrendszerben bizonyított biztosítékot lát a nemzetiségek szélsőséges elnyomása ellen. Általánosságban erről nem érdemes vitatkozni, mert az semmiféle eredményre nem vezet. Konkrétan, a világnak ezen a részén, ahol mi élünk, a tény az, hogy a történelmi Magyarország politikai pluralizmusa sem nyújtott hatékony biztosítékot, érdemi politikaváltásra lehetőséget nemzetiségi ügyekben, sem a két világháború közötti rezsim. Sem szomszédainknál, sem itthon. Vigyázat: a politikai hatalmat ma gyakorló kommunista pártoknak ez semmilyen melléfogásukért, vagy az önmaguk által hirdetett eszmei pozíciókról történt lecsúszásáért felmentést nem ad. De a többpártrendszernek — mint ellenjavaslatnak — történelmi fedezete nincs. A mai Nyugat-Európában sem. Klasszikusabb polgári parlamentarizmus a britnél bizonyára Csoóri szerint sincs ezen a földön. Ulster — amint azt más, később még tárgyalandó összefüggéseiben majd szóba is hozom — mégis iszonyú színhelye az egymást öldöklő többség-kisebbségnek. Franco és rendszerének eltűnése a spanyol nép életéből a minden más vonatkozásban meggyőző demokratikus reneszánsz közepett sem vitt egyelőre semmit előbbre a baszk konstesztálás oldódása felé. És Belgium gyötrődése? És a legrégebben homogén tudatú Franciaországban a bretonok jelentkezése? Európán kívüli példákat nem is hozok fel. Maradjunk annyiban, hogy a tények nem támasztják alá Csoóri Sándor plakatív téziseit. A magántulajdon, mint biztosíték a kisebbségi kiszolgáltatottság ellen? Ha Csoórit az 1945 előtti legkülönbözőbb korszakok és rezsimek tulajdonnal nem rendelkező többsége foglalkoztatja — lelke rajta. De felnőtt magyar ember tudatából miképp eshet ki az a tény, hogy a világnak ezen a részén a sovinizmus és a fajgyűlölet rákos szövedéke semmilyen szikével nem metszhető szét. Tulajdonnal rendelkezett és „jogilag” létbiztonságnak örvendett a keresztény cséplőgép-tulajdonos, miközben Auschwitzba hurcolták a zsidó, bérlőt. Elismerték ugyan (valamelyes csehszlovákiai korlátozással) a feudális birtokjogot a trianoni határ mindkét oldalán, de 1938-at követően megnézhette magát az a „visszacsatolt” észak-erdélyi román kistőkés vagy dél-szlovákiai szlovák értelmiségi, aki kisebbségi jogait kérte volna számon. Azt pedig sem Horthy, sem Tiso szlovák állama, sem a királyi román rezsim nem kérdezte polgáraitól 1941-ben, hogy mi az anyanyelvük, a Donnál együtt pusztultak. Nem a szocialista kortárs, hanem azoknak a jórészt polgáráldozatoknak a mártíremlékművei előtt térdre ereszkedő polgári utókor kérdezi Csoóritól, hogy tudatlanság vagy tudatzavar terméke-e a tézise. (Vagy netán gyanús volt Willy Brandt imája a varsói gettó áldozatainak emlékművénél?) A harmadik tézis: az egyház, mint a kisebbségek védője. Melyik, hol és mikor? Mert természetesen pontosan tudjuk, hogy a protestáns egyházak mikor és hol léptek fel a polgári szabadságjogok evilági értelmezőjeként és védőjeként, hitelesítve, képviselve valódi kisebbségi érdekeket is. Azt is tudjuk, hogy a majdnem mindig Habsburg-párti magyar katolikus klérus a kisujját sem mozdította volna óhitű erdélyi románok jobb sorsáért, jogáért az anyanyelvhez, ősi szokásaihoz. Voltak és vannak emberi méltóságtudatukat hitükből származtató Duna menti emberek ma is. De annyit talán még Csoóri Sándor is megenged, hogy nemzetiségi jogaikat rendszereink elvi alapjaira hivatkozva számon kérni mióta tanulták meg a hivő állampolgárok milliói is minden szocialista országban. Mióta „a marxizmus ideológiai kartácstüze megtépázta” őket. Ha Csoóri azt állította volna, hogy végzetes hibát követ el minden kommunista vezető, minden kommunista párt, ha éppen az általa vezetett néptől tagadja meg törvényesnek, sőt kötelezően kijárónak minősített jogait — igazat szól. Mert korántsem végiggondolatlan eszmerendszerünkből a nemzetiségi politika a gyakorlatban is mindenütt pontosan annyira valósult meg, amennyire a szóban forgó társadalmaknak minden más vonatkozásban is sikerei, illetve kudarcai vannak. Ebben az országban a társadalom azért is hálás minden felelős írástudójának, ha eligazító szándékkal segít feltárni mindazokat a mulasztásokat és tévedéseket, amelyekkel szocialista utunk keresése és építése közben megterheljük a saját számlánkat. Egy kihagyott passzus Az előttünk fekvő program azonban más. Alapvetően, tehát elvileg más szándékú. Amit szövegéből nem kell a sorok között kutatva kihámozni. Megkíméli olvasóit a szerző az esetleges félreértésektől is, mert maga mondja ki: „Végül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak — miért nem követik példájukat például az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak? E kihívó kérdést nem én rögtönzöm most, hanem radikális olasz értelmiségiek dobták magasba évekkel ezelőtt. Mit válaszolhattam nekik? Nem azzal a közhellyel érveltem, hogy Közép-Európában a kisebbségek semmiképpen se juthatnak fegyverhez, hanem azzal, hogy még a fegyverkezés fölvillanyozó gondolatáig sem jutnak el Tudniillik ahhoz, hogy egy gondolat, egy érzés, egy igazság életképes legyen, legalább két ember egyetértésére van szükség.” Az idézett néhány sor Csoóri szövegének az egyik, ha ugyan nem a döntő pontja. És lám következetesen elhallgatja mégis a Szabad Európa rádió. Minden alkalommal arra hivatkozva, hogy a műsoridő miatt rövidítettek. Az érv groteszk, az összterjedelemnek ugyanis ez 1/60 része. Az ok nagyon is kézenfekvő. A SZER nemcsak Magyarországra és korántsem csupán magyarul sugároz. Tehát valahol valaki Washingtonban úgy döntött, hogy azt a New Yorkból keltezett ötletet, miszerint Romániában és Csehszlovákiában polgárháborút kellene kirobbantani, Münchenből nem engedik sugározni. Mellesleg: Kelet-Európában dolgozó amerikai diplomatáktól az elmúlt hónapokban megtudható volt, hogy ők határozottan ellenezték Csoóri szövegének kolportázsát ezekben az országokban. Hónapokig érvényesítették is ezt a törekvésüket. Mert a külügyminisztérium szakértői még amerikai (!) érdekek oldaláról közelítve is, károsnak ítélték a vállalkozást. Nyár dereka óta azonban a külügyi szakértők befolyása megcsappant, a nemzetbiztonsági tanács konzervatív vezetői úgy vélik, hogy az „egészpályás letámadás” politikájának elérkezett az ideje, s azóta megy a Csoóri-szöveg. Egyelőre még az idézett rész kihagyásával... Aki a baszk és az ír hasonlatot ilyetén formában leírta, attól persze, reálpolitikai judíciumot számon kérni hiábavaló. Aki a világot ennyire torz optikán át nézi, annak magyarázni majdnem kilátás Gellér B. István fotógrafikája (Folytatás a 4. oldalon)