Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-16 / 37. szám - Hajdú János: Utószó egy előszóhoz (3. oldal) - Gellér B. István: fotógrafikája • kép (3. oldal)

HAJDÚ JÁNOS: Nemzeti érdekism­ere­trő­l és ér­dekvédelemről ajánlanék az olva­sóknak az alábbiakban néhány gon­dolatot." Polemizálva, helyenként bizonyára szangvinikusan is cáfol­va pár hamis értékítéletet, ősrégi előítéletet. Kutyaszorító A tények a következők: Idén, az év elején New Yorkban, magyar nyelven megjelent egy könyv, a címe: Kutyaszorító. Szerzője nevét a későbbiekben leírom, itt most csak azért nem, mert ezzel is érzé­keltetni akarom, hogy a név teljes­séggel érdektelen, még pontosab­ban: esetleges. A 140 nyomtatott ol­dalnyi szövegnek irodalmi értéke még az előszó írástudó szerzője sze­rint sincs. Tudományos igényű ál­lítást egyetlen sornyit nem találni benne. Pamfletnak pedig azért nem minősülhet, mert noha érdekvéde­lemnek akar látszani — kisebbségi helyzetben élő magyarok érdekvé­delmének —, voltaképpen ténytö­­redékek rendszerezetlen gyűjtemé­nye. Olyan gyűjtemény, amely történelmi pontatlansága, tartalmi kuszasága miatt, szellemi teljesít­­ményként értéktelen — politikai célzatosságának leleplezése nélkül is. A ma is Csehszlovákiában élő ön­jelölt kisebbségi érdekvédő hossza­dalmas elmondása szerint egy félig polgári, félig dzsentri család 1945- ben született sarja, ami adatként azért kínálkozik ide, mert Duray Miklós létét és tudatát — saját szö­vege alapján — ez határozza meg elsősorban. Feltehetőleg ebből következik az is, hogy a szocialista eszmék ere­dendő tagadásában nem a társadal­mi gyakorlatban szerzett, ilyen vagy olyan tapasztalatok vezetik, hanem családi örökségül kapott elő­ítéletet. Kétséges számára a fel­­szabadulás előtti Sarló-mozgalom tagjai magyarságvédelmének őszin­tesége, mind a Sarló vezetői közt kommunisták is voltak. „A Sarlót némely vezetőjének kommunista szimpatizáns volta, majd a párthoz való átállása miatt kiáltották ki a hivatalos »haladó hagyománynak­«. És így nyilvánvaló, hogy miért nem kellett nekünk: a jelen tapasztala­tok egyértelműen bizonyították a belépés helytelenségét.” Az 1981-ben kelt írás alaphang­ját a teljes tagadás határozza meg. Nem a jobbító szándék hajtotta kritika, nem a nehéz múlt bevallá­sa és a tanulságok levonása a cél­ja. Duray a szocialista rendszer el­vi alapjait gyűlöli, kisebbségi pa­naszainak előadása csak az intoná­cióhoz szükséges hangulati elem. E szándékában olyannyira má­niákus, hogy Alexander Dubceket is azért támadja, mert szerinte ő is csak a szlovák többségiek egy figu­rája, aki minthogy önmagát a szo­cialista társadalom képviselőjének mondja — Duray nézőpontjából se nem jobb, se nem rosszabb, mint bárki más az utóbbi negyven év­ben. A teljes tagadás szelleméből fa­kadó gondolatmeneteket mindig is fenyegeti az a veszély, hogy hatá­suk a kívántnak pontosan az ellen­kezőjébe csap át; végső kicsengé­sében ez jellemzi ezt a 140 oldalt is. Az elemi józanság hiánya túlsá­gosan is szemet szúr. Éppen emiatt soha nem is lett volna okunk e „mű” tudomásulvételére, ha a könyvhöz előszót New Yorkba nem egy Budapesten élő költő küld. Fájdalom — küldött. Az előszó Csoóri Sándor arra vállalkozott, hogy a maga mondanivalójával megalapozott kisebbségi érdekvéde­lemként hitelesítse Duray Miklós fellépési kísérletét a csehszlovák realitások ellen. S voltaképp ő az, aki arra is vállalkozik, hogy elvi­leg és földrajzilag általánosítsa a támadást valamennyi szocialista szomszédunkkal szemben. Csoóri Sándor a kusza, mint már jeleztem volt, képtelenségekbe­­ átcsapó Duray-szöveget ráadásul visszahoz­za a politikai praxis földközeli szférájába. Azzal, hogy normatív következtetéseket ajánl. Szó sze­rint: „Ezek az őrületbe csúszó torzulá­sok nem egyszerű félreértések. Ott van mögöttük a törvény, a szocia­lizmus végiggondolatlan eszme­­rendszere és gyakorlata. Hadd említsek néhányat a bajt kiváltó okok közül. Elsőül rögtön az egr­pártrend­szert kell említenem. A többpártrendszerű országok nacionalizmusa eleve nem lehet olyan féktelen és diktatórikus, mint az egy párt irányította országoké. Hisz ahol pártok versenyezhetnek a hatalom­ért, ott akár meggyőződés­ből, akár pártérdekből az egyik küzdőnek föltétlenül fel kell vál­lalnia a nemzetiségek gondjait. Mert ha nem vállalja, számíthat rá, hogy a következő népszavazáson a milliós-kétmilliós kisebbség köny­­nyen az ellenpárt oldalára billent­heti a kormányzás mérlegét. A másik ok, amely legalább eny­­nyire kiszolgáltatta a nemzetiségi egyént, a magántulajdon megszün­tetése, illetve komoly korlátozása. Amíg például a kisebbségi paraszt­nak volt földje, voltak lovai, tehe­nei, termett kukoricája és az áram — ha képletesen is — rászorult a tejre, a húsra, a kukoricára, a te­hénbőrből készült cipőtalpra, nem kellett annyira félnie. Nemcsak a szentesített jog védte, hanem az államérdek is. De a magántulaj­dontól megfosztott egyén, elveszít­ve gazdasági támasztékát, pajzsát, tökéletesen elveszett állampolgárrá változott. Ide-oda lökhető alkalma­zottá. A harmadik alap­ok: a kisebbsé­get lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppantása. A marxizmus ideológiai kartácstüze a többségi nép vallásos életét és in­tézményeit is megtépázta alaposan, de rombolni a kisebbségi élet sán­caiban rombolt a legtöbbet.” Mielőtt belekezdenék e világné­zeti-politikai tézisek méltatásába, szeretném félreérthetetlenül rögzí­teni, hogy én Csoóri Sándorról, az íróról, egyetlen szót sem szándé­kozom mondani. Költészete és köz­életi szerepvállalása két, egymással közös nevezőre nem hozható szfé­rába távolodott. Ez a megállapítás természetesen nem az egész, eddi­gi életműre vonatkozik, hanem a költő mai arculatára, szóban forgó pamfletjának tükrében. Az iroda­lomtörténészt később bizonyára foglalkoztatja majd, hogy a politi­kai nézetrendszer tükrébe helyezve őszintének és hitelesnek minősül-e a költői életmű. Ennek itt és most fölöttébb alárendelt jelentősége van csupán. A releváns kérdés az, hogy költői rangját és az irodalmi közéletben vállalt funkcióit fel­használva, Csoóri mire akarja rá­venni a hazai és a kisebbségi ma­gyar értelmiséget — az értelmiségi véleményvezetőkön keresztül pedig a magyar és a nem magyar állam­polgárságú, a Kárpát-medencében élő magyarokat. Tudatlanság vagy tudatzavar Csoóri Sándor három „alap­ okát” minden mást megelőzően vizsgál­juk meg történelmi igazságtartalma szerint, ő a többpártrendszerben bizonyított biztosítékot lát a nem­zetiségek szélsőséges elnyomása el­len. Általánosságban erről nem ér­demes vitatkozni, mert az semmi­féle eredményre nem vezet. Konk­rétan, a világnak ezen a részén, aho­l mi élünk, a tény az, hogy a történelmi Magyarország politikai pluralizmusa sem nyújtott haté­kony biztosítékot, érdemi politika­váltásra lehetőséget nemzetiségi ügyekben, sem a két világháború közötti rezsim. Sem szomszédaink­nál, sem itthon. Vigyázat: a politi­kai hatalmat ma gyakorló kom­munista pártoknak ez semmilyen melléfogásukért, vagy az önmaguk által hirdetett eszmei pozíciókról történt lecsúszásáért felmentést nem ad. De a többpártrendszernek — mint ellenjavaslatnak — törté­nelmi fedezete nincs. A mai Nyu­gat-Európában sem. Klasszikusabb polgári parlamentarizmus a britnél bizonyára Csoóri szerint sincs ezen a földön. Ulster — amint azt más, később még tárgyalandó összefüg­géseiben majd szóba is hozom — mégis iszonyú színhelye az egy­mást öldöklő többség-kisebbségnek. Franco és rendszerének eltűnése a spanyol nép életéből a minden más vonatkozásban meggyőző de­mokratikus reneszánsz közepett sem vitt egyelőre semmit előbbre a baszk konstesztálás oldódása felé. És Belgium gyötrődése? És a leg­régebben homogén tudatú Fran­ciaországban a bretonok jelentke­zése? Európán kívüli példákat nem is hozok fel. Maradjunk annyiban, hogy a tények nem támasztják alá Csoóri Sándor plakatív téziseit. A magántulajdon, mint biztosí­ték a kisebbségi kiszolgáltatott­ság ellen? Ha Csoórit az 1945 előt­ti legkülönbözőbb korszakok és rezsimek tulajdonnal nem rendel­kező többsége foglalkoztatja — lelke rajta. De felnőtt magyar em­ber tudatából miképp eshet ki az a tény, hogy a világnak ezen a részén a sovinizmus és a fajgyűlö­let rákos szövedéke semmilyen szi­kével nem metszhető szét. Tulaj­donnal rendelkezett és „jogilag” létbiztonságnak örvendett a ke­resztény cséplőgép-tulajdonos, mi­közben Auschwitzba hurcolták a zsidó, bérlőt. Elismerték ugyan (va­lamelyes csehszlovákiai korláto­zással) a feudális birtokjogot a trianoni határ mindkét oldalán, de 1938-at követően megnézhette ma­gát az a „visszacsatolt” észak-erdé­lyi román kistőkés vagy dél-szlo­vákiai szlovák értelmiségi, aki ki­sebbségi jogait kérte volna szá­mon. Azt pedig sem Horthy, sem Tiso szlovák állama, sem a királyi román­ rezsim nem kérdezte polgá­raitól 1941-ben, hogy mi az anya­nyelvük, a Donnál együtt pusz­tultak. Nem a szocialista kortárs, hanem azoknak a jórészt polgár­­áldozatoknak a mártíremlékmű­vei előtt térdre ereszkedő polgári utókor kérdezi Csoóritól, hogy tu­datlanság vagy tudatzavar termé­ke-e a tézise. (Vagy netán gyanús volt Willy Brandt imája a varsói gettó áldozatainak emlékművé­nél?) A harmadik tézis: az egyház, mint a kisebbségek védője. Me­lyik, hol és mikor? Mert természe­tesen pontosan tudjuk, hogy a pro­testáns egyházak mikor és hol lép­tek fel a polgári szabadságjogok evilági értelmezőjeként és védője­ként, hitelesítve, képviselve való­di kisebbségi érdekeket is. Azt is tudjuk, hogy a majdnem mindig Habsburg-párti magyar katolikus klérus a kisujját sem mozdította volna óhitű erdélyi románok jobb sorsáért, jogáért az anyanyelvhez, ősi szokásaihoz. Voltak és vannak emberi mél­tóságtudatukat hitükből származ­tató Duna menti emberek ma is. De annyit talán még Csoóri Sándor is megenged, hogy nemzetiségi jo­gaikat rendszereink elvi alapjaira hivatkozva számon kérni mióta ta­nulták meg a hivő állampolgárok­ milliói is minden szocialista or­szágban. Mióta „a marxizmus ideo­lógiai kartácstüze megtépázta” őket. Ha Csoóri azt állította volna, hogy végzetes hibát követ el min­den kommunista vezető, minden kommunista párt, ha éppen az ál­tala vezetett néptől tagadja meg törvényesnek, sőt kötelezően kijá­rónak minősített jogait — igazat szól. Mert korántsem végiggondo­latlan eszmerendszerünkből a nemzetiségi politika a gyakorlat­ban is mindenütt pontosan annyira valósult meg, amennyire a szóban forgó társadalmaknak minden más vonatkozásban is sikerei, illetve kudarcai vannak. Ebben az ország­ban a társadalom azért is hálás minden felelős írástudójának, ha eligazító szándékkal segít feltárni mindazokat a mulasztásokat és té­vedéseket, amelyekkel szocialista utunk keresése és építése közben megterheljük a saját számlánkat. Egy kihagyott passzus Az előttünk fekvő program azon­ban más. Alapvetően, tehát elvi­leg más szándékú. Amit szövegé­ből nem kell a sorok között kutat­va kihámozni. Megkíméli olvasóit a szerző az esetleges félreértések­től is, mert maga mondja ki: „Vé­gül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak — miért nem követik példájukat például az erdélyi ma­gyarok vagy a szlovákiaiak? E kihívó kérdést nem én rögtön­zöm most, hanem radikális olasz értelmiségiek dobták magasba évekkel ezelőtt. Mit válaszolhattam nekik? Nem azzal a közhellyel érveltem, hogy Közép-Európában a kisebbségek semmiképpen se juthatnak fegy­verhez, hanem azzal, hogy még a fegyverkezés fölvillanyozó gondo­latáig sem jutnak el Tudniillik ah­hoz,­ hogy egy gondolat, egy érzés, egy igazság életképes legyen, leg­alább két ember egyetértésére van szükség.” Az idézett néhány sor Csoóri szövegének az egyik, ha ugyan nem a döntő pontja. És lám kö­vetkezetesen elhallgatja mégis a Szabad Európa rádió. Minden al­kalommal arra hivatkozva, hogy a műsoridő miatt rövidítettek. Az érv groteszk, az összter­jede­lemnek ugyanis ez 1/60 része. Az ok nagyon is kézenfekvő. A SZER nemcsak Magyarországra és korántsem csupán magyarul sugá­roz. Tehát valahol valaki Wa­shingtonban úgy döntött, hogy azt a New Yorkból keltezett ötletet, miszerint Romániában és Cseh­szlovákiában polgárháborút kelle­ne kirobbantani, Münchenből nem engedik sugározni. Mellesleg: Ke­let-Európában dolgozó amerikai diplomatáktól az elmúlt hónapok­ban megtudható volt, hogy ők ha­tározottan ellenezték Csoóri szö­vegének kolportázsát ezekben az országokban. Hónapokig érvénye­sítették is ezt a törekvésüket. Mert a külügyminisztérium szakértői még amerikai (!) érdekek oldaláról közelítve is, károsnak ítélték a vállalkozást. Nyár dereka óta azon­ban a külügyi szakértők befolyása megcsappant, a nemzetbiztonsági tanács konzervatív vezetői úgy vé­lik, hogy az „egészpályás letáma­dás” politikájának elérkezett az ideje, s azóta megy a Csoóri-szö­­veg. Egyelőre még az idézett rész kihagyásával... Aki a baszk és az ír hasonlatot ilyetén formában leírta, attól per­sze, reálpolitikai judíciumot szá­mon kérni hiábavaló. Aki a világot ennyire torz optikán át nézi, an­nak magyarázni majdnem kilátás­ Gellér B. István fotógrafikája (Folytatás a 4. oldalon)

Next