Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-09 / 10. szám - Dr. Bona Gábor: Petőfi Sándor, honvéd százados • reflexió | Visszhang • Vajh ki ő? (ÉS 1984. január 27.) (2. oldal) - Köröspataki Kiss Sándor: Hol a Hyde Park Corner? • reflexió | Visszhang • Kiss Irén (ÉS 1984. március 2.) (2. oldal) - Borzsák István: Diligenter frekventálunk • reflexió | Visszhang • Lázár István: Symposium su volia (ÉS 1984. február 24.) (2. oldal) - Szalay Károly: Burleszk, u-val! • reflexió | Visszhang • Kenessei András: Humorról - komolyan? (ÉS 1984. március 2.) (2. oldal) - Veszprémi Éva: Majdnem? • reflexió | Visszhang • Deme Tamás: Állami Népi Majdnem (ÉS 1984. január 20.) (2. oldal) - Mikó F. László: rajza • kép (2. oldal)
ÉLET ÉS!# VISSZHANG Petőfi Sándor, honvéd százados Százados?! — de hiszen Bem 1849. május 3-án napiparancsában őrnaggyá léptette elő. Fennmaradt az ez alkalomból kiállított díszes okirat is. „Százados urat jó szolgálatáért, s az ellenség előtt kitüntetett bátorságáért kinevezem ezennel őrnaggyá.” A szöveg azonban itt tovább folytatódik. „S ezen kinevezését egyszersmind a kormányhoz megerősítés végett feljelentem." A baj pedig éppen ezzel történt — a jóváhagyás soha nem érkezettmeg. Ezért hiányolja a Vajh ki ő? című glossza írója (Élet és Irodalom, január 27.) könyvemből, a Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848—49 című kötetéből Petőfi őrnagyot. A kinevezés története: a május 6-án Debrecenbe érkező költőt Kossuth hidegen, a máskor oly simulékony természetű ideiglenes hadügyminiszter, Klapka pedig kimondott arroganciával fogadta. Azok közismert. Petőfit tették felelőssé annak a levélnek a nyilvánosságra kerüléséért, amelyben Bem Vécsey tábornokot „hazaárulónak ... gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek” nevezte. Klapkának a hadsereg belső ügye kiteregetése felett érzett dühe kétségkívül indokolt volt. Ám nem Petőfivel szemben, akinek mindössze annyi része volt a dologban, hogy az említett levelet magyarra fordította, és Bem utasítására eljuttatta a sajtóhoz. A kihallgatás során azonban Klapka nemcsak a költő fenti védekezésének nem adott hitelt, de őrnagyi rangját is kétségbe vonta. " Ez éles szóváltáshoz vezetett, mely Petőfi leköszönésével végződött. Lemondott őrnagyi rangjáról, melyet érvényesen még meg sem kapott. A honvédsereg hadtestparancsnokainak a törzstisztek — " őrnagy, alezredes és ezredes — kis nevelését, illetően ugyanis csak javaslattevő joguk volt. E rendfokozatok odaítélése az Országos Honvédelmi Bizottmány, majd annak megszűnése után a kormányzó — tehát gyakorlatilag végig Kossuth — jogköréhez tartozott. Ez Bemre is vonatkozott, bizonyság ra Kossuth 1849. április 25-én kelt német nyelvű levelének alábbi része: „ ... különben altábornagy urnáit ismételten szavamat adom, hogy meghatalmazásomat, melyet ennek az előléptetések tekintetében adtam, teljes mértékben be fogom tartani, kérnem kell azonban, hogy a törzstiszti előterjesztéseknél, melyek végleges (definitív) megerősítése — mint azt már többször szerencsém volt megjegyezni — csakis tőlem származhat, legyen tekintettel arra, hogy az erdélyi hadsereg az egész magyar hadseregrnek csupán egyötöd része.. Petőfi őrnagyi rangjának szabályszerű megerősítésére — Kossuth jóváhagyása, ezt követően a hadügyminisztérium kihirdetésére, végül közzétételére a Közlöny, a hivatalos lap útján — sem akkor, sem pedig később nem ke■erült sor. Ezen az sem változtat, hogy a hadügyminisztérium 1849. június 28-án végül is — a fentiek alapján nyilván tévesen — mint őrnagyot bocsátotta el a szolgálatból a költőt. E nyilvánvaló következetlenségnek több oka is lehetett. A hadügyminisztérium személyzete időközben teljesen kicserélődött, s előfordulhatott, hogy az újak — így Szabó Imre hadügyi államtitkár, aki az említett parancsot alá■ írta — nem tájékozódtak az előzményekről. A cári intervenció kezdetével a hadügyminisztérium bürokratikus gépezete is akadozni kezdett. Különben sem került semmibe, hiszen amit az egyik kéz adott — akarva vagy akaratlanul, az őrnagyi rangot —, azt a másik , azon minutában vissza is vette az elbocsátással. Petőfi, mint „cím és igény nélkül” kilépett honvédtiszt sem a rendfokozatot nem használhatta, sem pedig az egyenruhát nem viselhette többé. Mint ahogy már akkor hat hete nem is viselte, hiszen lemondott, és visszavonult a „civil életbe”. Méltánytalan volt mindez Petőfivel szemben? Kétségkívül. Hiszen ha el is vonatkoztatnánk attól a ténytől, hogy ki volt Petőfi, és mit tett a forradalomért, a harc téri, Bem által is előléptetésre méltónak talált szolgálata önmagában is elegendő indok ennek kimondására. Csakhogy ettől a tények még nem változnak meg. S aki a történtek hű krónikása akar lenni, annak — akaratlanul is — tudomásul kell vennie a méltánytalanságot. Így történhetett, hogy munkám ezerötvennyolc — és nem ezerötszáznegyvennyolc, mint azt a glossza tisztelt írója állítja — életrajza közül Petőfié hiányzik. Dr. Bona Gábor a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársa Hol a Hyde Park Gomer? Kétségkívül Londonban. Pontosabban a nevezetes park délkeleti sarkában. Nevezetességei az Apsley House, mely a Wellington múzeum otthona, a Wellington emlékmű, a Hotel Intercontinental. Innen indul a Piccadilly sugárút s itt látható a Buckingham palota kertjének egyik sarka is. Kiss Irén londoni színesében (Hyde Park Corner, vasárnap délután, Élet és Irodalom, március 2.) tehát nem a Hyde Park Cornerről, hanem a Speaker’s Cornerről ír, mely a park északkeleti végén, a Marble Arch diadalív tőszomszédságában szolgáltat ingyen cirkuszt a vasárnap odazarándokoló turistáknak. A riport alapján az olvasó úgy vélheti, hogy a homoszexuálisoktól a legbizarrabb felfogású politikusokig mindenkinek helye van ott. Nos, a zöldségesládákon szónoklókkal nincs is dolga a hatóságoknak. Ám aki úgy gondolja, hogy a demokrácia a hétköznapi életben is hasonlóan általános és „parttalan”, annak hadd hívjam fel a figyelmét a városszerte látható ipari tévékamerákra. A National Gallery tetejéről például feltűnés nélkül lehet figyelni a Trafalgar téren bármilyen ügyben tüntető embereket. És két apró, személyes emlék: ismertem valakit, akinek bizalmasan megsúgták, azért bocsátották el, mert a cége addig nem kaphat állami megrendelést, amíg ott kommunista párttag dolgozik. Néhány éve az angol tévé Horizont című műsorában egy középkorú férfi elmondta, hogy egy rosszindulatú megjegyzés a fél életére tönkretette. Bármilyen jól dolgozott, munkahelyén, a hadiipari üzemben nem léptették elő. Amikor új vállalathoz ment át, közölték, a személyi lapján ez állt: „Állítólag homoszexuális. Biztonssági kockázat.” Köröspataki Kiss Sándor Diligenter frekventálunk Az Élet és Irodalom már nem egyszer megörvendeztette azokat, akik latin iskolázottságuk emlékeit melengetik, vagy nemzeti műveltségünk éltető nedveinek elapadását fájlalják. Előfordult persze az is, hogy ezek a mohikánok az ÉS munkatársainak téllhibáin fennakadva, enyhén bosszankodtak. Ezúttal például Lázár István élvezetes cikkének (Symposium sub folia, Élet és Irodalom február 24.) ékes latin címéről van szó. A symposiumot még értjük, hisz hovatovább legmegátalkodottabb ellenfeleink is csak szimpozionokon tudják megvitatni tapasztalataikat, legfeljebb titka nélkül, mint a tonikra kárhoztatott író az ültetgetés végén. A baj a folytatásban kezdődik. Akárhogy nézzük, sub foliis kellett volna. Fránya nyelv ez a latin, akárcsak egyik-másik mohikánunk memóriája, amelynek mélyebb rétegeiből egy hajdani kiadóvállalat jelmondata kívánkozik elő: inter folia fructus. Franklinék nem tudtak volna latinul? Tudtak azok, és nem keverték össze az accusativus-szal járó inter-t a „hol?” kérdésre ablativus elé ragasztandó sah-bal. Fő az, hogy inter folia (a levelek közt) is megtermett a gyümölcs, meg sub foliis (a fóliának nevezett műanyag sátor alatt) is lehet inni a bő zöldségtermés örömére. A végződésekbe persze könnyen belezavarodunk, ha nem ügyelünk. Folium (levél) többesszáma folja, amikor a papirusztekercs (volumen) helyét a pergamenkódex (lat. codex tkp. a. m. fatörzs, csúfnévként tuskó, aztán írótábla, pergamenlap, végül ilyen levelekből álló könyv) foglalta el, annak egy-egy lapját mondták foliumnak. Folio (olasz foglio) két levélből, vagyis négy lapból álló ívrétalak; fóliáns a folio-alakban írott vagy nyomtatott könyv; a manapság használt fólia (finom fémlemez, ill. műanyag lepedő) alkalmasint a német Folie latinos magyarítása. Mint ennek a fránya nyelvnek a tanítgatója, bizalommal kérem a t. Szerkesztőséget, frekventálja csak diligenter a latint továbbra is, és akkor az efféle bocsánatos lapsusoknak nem kell in aeternum sub rosa maradniuk. Borzsáky István egyetemi tanár Svarc II. A Magyar Rádió nyomatékos kérésére, ezúttal már dr. Simíts Iván vezető jogtanácsos aláírása és Megyesi Gusztáv válasza nélkül közöljük a Magyar Rádiótól kapott és a múlt héten is megjelent levelet: „Az Élet és Irodalom 1984. február 10-i, 6. számában Svarc címmel megjelent Megyesi Gusztáv riportja a Magyar Rádiót érintő több kérdésben nem felelt meg a valóságnak és nem a valós tényeket tartalmazta. Így: a riportban említett 750 kg súlyú keverőpult, melyet az R. utcai stúdióból a Vigadóba szállítottak, nem képezi és nem képezte a Magyar Rádió tulajdonát. Ezért ezt a Magyar Rádió kölcsön sem adhatta kipróbálásra, a riportban említett stúdiónak, sem a Vigadónak.” Bűitek, u-val! Az Élet és Irodalom március 2-i számában Kenessei András Humorról — komolyan? címmel, tárgyszerűen alapos kritikájában a burleszket börleszknek írta. Szót sem érdemelne az ügy, ha e téves szóhasználat nem harapózna el az utóbbi időben, annak ellenére, hogy a nyelvészek már tiltakoztak ellene. Az évszázada honos burleszk szavunkat olaszból kölcsönöztük német közvetítéssel, ezért u hanggal terjedt el nálunk. Aki tehát manapság ö-vel kezdi írni és mondani, az moliére-i komédiába illő kényeskedő, előkelősködő. Ami még nem lenne katasztrofális bűn, ha a konzekvenciája nem riasztana. Ha ugyanis a börleszk írásmódja szerint járnánk el (amit máskülönben az angolok is u-val írnak), akkor a konzekvenciát konsikvensz-nek, a revolúciót revolúsn-nek, a komédiát kamedinek, az iróniát a jöröni-nak, a szatírát szetájé-nek, az anekdotát enikdaut-nak s netán Keressei kritikáját hjúmö-ösnek kellene írnunk és mondanunk. Innen nézve pedig már igazán borzesztő a börleszk használata. Ezúttal köszönöm meg kritikusomnak, hogy lehetőséget adott: ismételten figyelmeztethessek erre az egyáltalán nem apró nyelvi hibára, botlásra, hanem kórosan affektáló magatartásra, ragályos betegségre. Szalay Károly Majdnem? Az Élet és Irodalom január 20-i számában a Deme Tamás tollából megjelent Állami Népi Majdnem című írás néhány pontatlanságát, úgy érzem, nem árt tisztázni. A cikk lényege: az elmúlt évtizedben önmaga árnyékává vált Állami Népi Együttes megújításától várt művészi szintézis elmaradt. (A múlt sikeres koreográfiáinak megtartása mellett az egyszerűbb, sallangmentesebb tánc-forma világ, az archaikus néptánc bemutatása.) Langyos imitáció, „majdnem” megoldás született, vélekedik a cikk írója. Vitára késztet a véleménye, s rögtön az elején a cikk címe,e frappánsnak szánt, megítélésem szerint azonban ízetlen szójáték. Lényegesebb azonban a tartalom. Az együttes élén három éve új művészeti vezető áll, Tímár Sándor Erkel-díjas koreográfus személyében. Feladata nem kicsi, a munka fáradhatatlan energiát kíván, az eredmény önmagáért beszél: a megújított együttes több száz sikeres hazai fellépés után észak-amerikai turnén vendégszerepel, három hónap alatt az Egyesült Államok és Kanada 66 városában lépnek fel. S ha már a turnénál tartunk, Deme szerint „nem egységes csapat indult útnak, s nem egységes a program”. Mit nevez egységesnek, ha ezt tagadja a magyar kultúra követeiként vendégszereplő száztagú együttes esetében? A cikk folytatásában kiderül, Deme az egységességet csupán néhány, az együttestől önként megvált, a közös munkába beilleszkedni nem kívánó táncossal tartja elképzelhetőnek. Véleményében figyelmen kívül marad az az igazán nem elhanyagolható tény, hogy — mint minden együttesnél — a valódi értékmeghatározó ez esetben is a művészi koncepció, a mondanivaló, a koreográfiák. Rábai Miklós vezetése idején is voltak kiváló táncosok, az együttes akkori munkáját mégis Rábai neve fémjelzi. „Az új vezetés hívta e táncosokat (három táncosról van szó — V. É.), majd elbocsátotta” — írja Deme. Az igazság máshol keresendő: kialakult gyakorlat, hogy táncegyütteseknél évenként újított szerződéssel alkalmaznak. A három táncos közül ketten már az új vezetés előtt is az együttesnél táncoltak, így nem kellett különösen hívni őket, s nem is bocsátották el, ellenkezőleg, szerződésüket maguk bontották fel annak lejárta előtt. A harmadik esetben egyszerűen nem került sor szerződésújításra. Természetesen ennél lényegesebbnek érzem a koreográfiák megkérdőjelezett művészi színvonalát, s nem is értem Deme véleményét. A cikkben szól ugyanis egyrészt a néprajztudósok, népzenekutatók segítségével Tímár alkotta autentikus néptáncról (a Bartók együttesről, a táncházmozgalomról), s paralell ezzel, az ugyancsak Tímár vezette Állami Népi Együttes manírjairól, langyos imitációiról. Egyazon művész alkotja mindkettőt? A néptáncot forradalmasító, annak újból rangot, megbecsülést adó Tímár Sándor munkáját kulturális örökségünkhöz méltatlannak minősíteni egyfajta vélemény, nem hiszem, hogy a hozzáértő kritikusé. Azt sem érzem helytelennek, ha az idelátogató külföldiek — esetenként államfők — megismerik a magyar népművészetet. Erre csak büszkék lehetünk! Üzletkötések vagy államközi megállapodások alkalmával? Nem hinném, hogy a mikor a lényeg, inkább a hogyan! Az archaikus néptáncot színpadra vivő Tímár Sándor esetében pedig a hogyan nem lehet kétséges. A korábban — ezt Deme is így írja — trágyaszagúnak minősített Tímár-koreográfiák ugyan miért értékelődnek át e cikkben csuhaj-optimistává? Érdemes azon is elgondolkodni, hogy az említett cikk a Tímár Sándor vezetésével háromhónapos vendégszereplésre indult együttes elutazása után két nappal jelent meg. ítéletet mondani így könnyű, a vita annál nehezebb. Veszprémi Éva Az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat „Programme" című kiadványának folklórrovat-szerkesztője / « Szerkesztői üzenetek LELKES PÉTER, BUDAPEST. „Mi szabja meg az önök munkájában a hatan a fonetikai helyesírás és az idegen nyelv szerinti írásmód között?” — kérdi olvasónk. Példája: az »ime« jelentésű francia szót az egyik sportlapban úgy írták, hogy voala. Ebből arra következtethetünk, hogy az „önök” nemcsak lapunkra, hanem az egész sajtóra vonatkozik. Mások nevében nem nyilatkozhatunk, de úgy véljük, a határt a nyelvi szokás szabja meg. A magyar köznyelvbe átment — latin betűs — szavakat általában fonetikusan írjuk, bár természetesen vannak kivételek és határesetek. Minthogy a voala szerintünk nem ment át a köznyelvbe, fonetikus írásmódja helytelen, kiváltképp, Hogy az ön által idézett' cikkben francia személy ejti ki. Ami az ön félelmét illeti („ezután a Nyujork következik”), egyik nagy írónk annak idején azt javasolta, hogy az eredetileg latin betűs tulajdonneveket is mind magyarosan írjuk (Lekszpir, Robeszpier és így tovább). Ez azért túlzás. PATONAY JÁNOSNÉ, ESZTERGOM. „Melyik az a két betű, mely az Új Idő című hetilap 1969-ben felvett új nevének rövidítése?” — kérdezi tőlünk a levélíró. Bizonyára tudatlanok vagyunk, de mi nem hallottunk Olyan Új Idő című hetilapról, amely 1969-ben vett föl más nevet. A kérdés tévedésen alapszik, vagy — ahogy reméljük — olvasóink segítenek. Ezért bocsátjuk közre. FÁBRI FERENC, BUDAPEST. „Az Árpád-híd budai hídfőjének nemrég átadott aluljárójában a Budapesti Műemlékfelügyelőség tizennégy felnagyított képet helyezett el, amelyek a régi Óbudát ábrázolták. A tablók elhelyezése az alumínium kerettel, a fotók kasírozásával kilencvenhatezer forintba került. Ezzel a környék igazán szép és értékes látványossággal gazdagodott. Két hónappal az elhelyezés után két képet teljesen kitéptek a keretből, négyet pedig felhasítottak, és azóta naponta szaggatnak le belőle darabokat. Az egyik kép helyén felirat jelent meg: »Jellemző a magyarokra!«. A kártétel, arombolás nyilvánvaló, ám a társadalmi reakció sem jelentéktelen. Számos szóbeli kifakadást is hallottam, amelyek elítélték a vandalizmust, így lehetséges, hogy a nyilvános pusztítás árán és láttán alakul ki előbbutóbb egy olyan közerkölcs, amely lehetetlenné teszi a hasonló esetek megismétlődését? Mindenesetre aggodalommal várom, mi lesz a sorsa azoknak a római szobormásolatoknak, amelyet a Flórián téri aluljáróban helyeznek majd el.In önnel együtt mi is elsősorban a közfigyelem erejében és fegyelmező hatásában bízunk. A szobrok esetében pedig még abban, hogy a kő ellenállóbb, mint a papíré .TÁVORSZKY JENŐ, RIMASZOMBAT. Olvasónk az Élet és irodalom csaknem két évvel ezelőtti, 1932. június 11-i számában megjelent akton háborog. Véleménye szerint az akt „csontvázszerű”, gusztustalan, pofonveri, „hülyére veszi” az ÉS Olvasótáborát. Levélírónk véleményét tiszteletben tartava, egyetlen kérdést tennénk föl: ha ennyire visszaborzasztja az akt, miért másolta ki hosszú és fáradságos munkával az újságból, miért nem volt ereje , mint írja „az eredetitől megválni”? Csatolt másik levelében olvasónk bírálja Ladányi Mihály Bordalát, mely ez évi ötödik számunkban jelent meg: túlságosan vaskosnak tartja a vers némely kitételét. Mi úgy véljük, jó költő jó versében a blaszfémia is esztétikum hordozója lehet — Arisztonhanész, Boccaccio, Villon, Csokonai vagy Berda József talán már megfelelően bizonyítota ezt. — Ladányi Mihály egy főként nem az elhunyt színművész, Tadorii Ferenc gyermeke. Blaszfémákban gazdag versét, melyben Ladányi Mihályt narodizálja, nem közöljük, mert csak az erős kifejezések számában múlta fölül a költő munkáját. Fáradozását mindenesetre megköszönjük. ÉS-KLUB Élet és Irodalom-klub alakult a BMK-ban (Bp. XI., Szakasits Árpád út 55.). A klub minden páratlan héten, csütörtökönként, 19 órakor tartja összejöveteleit, legközelebb tehát március 15-én. Vendég: Máriássy Judit. Az estek házigazdája Váncsa István. HIM mr TErVi PICA Fúrj gr. Mikó F. László rajza IRODALOM 1934. MÁRCIUS 9.