Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-09 / 10. szám - Dr. Bona Gábor: Petőfi Sándor, honvéd százados • reflexió | Visszhang • Vajh ki ő? (ÉS 1984. január 27.) (2. oldal) - Köröspataki Kiss Sándor: Hol a Hyde Park Corner? • reflexió | Visszhang • Kiss Irén (ÉS 1984. március 2.) (2. oldal) - Borzsák István: Diligenter frekventálunk • reflexió | Visszhang • Lázár István: Symposium su volia (ÉS 1984. február 24.) (2. oldal) - Szalay Károly: Burleszk, u-val! • reflexió | Visszhang • Kenessei András: Humorról - komolyan? (ÉS 1984. március 2.) (2. oldal) - Veszprémi Éva: Majdnem? • reflexió | Visszhang • Deme Tamás: Állami Népi Majdnem (ÉS 1984. január 20.) (2. oldal) - Mikó F. László: rajza • kép (2. oldal)

ÉLET ÉS!# VISSZHANG Petőfi Sándor, honvéd százados Százados?! — de hiszen Bem 1849. május 3-án napiparancsá­ban őrnaggyá léptette elő. Fenn­maradt az ez alkalomból kiállított díszes okirat is. „Százados urat jó szolgálatáért, s az ellenség előtt kitüntetett bátorságáért kinevezem ezennel őrnaggyá.” A szöveg azon­ban itt tovább folytatódik. „S ezen kinevezését egyszersmind a kor­mányhoz megerősítés végett felje­lentem." A baj pedig éppen ezzel történt — a jóváhagyás soha nem érkezett­­meg. Ezért hiányolja a Vajh ki ő? című glossza írója (Élet és Irodalom, január 27.) könyvemből, a Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848—49 című kötetéből Petőfi őr­nagyot. A kinevezés története: a május 6-án Debrecenbe érkező költőt Kossuth hidegen, a máskor oly si­­mulékony természetű ideiglenes hadügyminiszter, Klapka pedig ki­mondott arroganciával fogadta. Az­­ok közismert. Petőfit tették fele­lőssé annak a levélnek a nyilvá­nosságra kerüléséért, amelyben Bem Vécsey tábornokot „hazaáru­lónak ... gyáva és minden tehet­ség nélküli tisztnek” nevezte. Klap­kának a hadsereg belső ügye kite­­regetése felett érzett dühe kétség­kívül indokolt volt. Ám nem Pe­tőfivel szemben, akinek mindössze annyi része volt a dologban, hogy az említett levelet magyarra fordí­totta, és Bem utasítására eljuttatta a sajtóhoz. A kihallgatás során azonban Klapka nemcsak a költő fenti vé­dekezésének nem adott hitelt, de­­ őrnagyi rangját is kétségbe vonta. " Ez éles szóváltáshoz vezetett, mely Petőfi leköszönésével végződött. Lemondott őrnagyi rangjáról, me­­­­lyet érvényesen még meg sem ka­pott. A honvédsereg hadtestpa­rancsnokainak a törzstisztek — " őrnagy, alezredes és ezredes — ki­­s nevelését, illetően ugyanis csak ja­­­­vaslattevő joguk volt. E rendfoko­zatok odaítélése az Országos Hon­védelmi Bizottmány, majd annak megszűnése után a kormányzó — tehát gyakorlatilag végig Kossuth — jogköréhez tartozott. Ez Bemre is vonatkozott, bizonyság ra Kos­suth 1849. április 25-én kelt német nyelvű levelének alábbi része: „ ... különben altábornagy urnáit ismételten szavamat adom, hogy meghatalmazásomat, melyet ennek az előléptetések tekintetében ad­tam, teljes mértékben be fogom tartani, kérnem kell azonban, hogy a törzstiszti előterjesztéseknél, me­lyek végleges (definitív) megerősí­tése — mint azt már többször sze­­­rencsém volt megjegyezni — csak­is tőlem származhat, legyen tekin­tettel arra, hogy az erdélyi had­sereg az egész magyar hadseregr­nek csupán egyötöd része.. Petőfi őrnagyi rangjának sza­bályszerű megerősítésére — Kos­suth jóváhagyása, ezt követően a hadügyminisztérium kihirdetésé­­­re, végül közzétételére a Közlöny, a hivatalos lap útján — sem ak­kor, sem pedig később nem ke­■­e­rült sor. Ezen az sem változtat, hogy a hadügyminisztérium 1849. június 28-án végül is — a fentiek alapján nyilván tévesen — mint őrnagyot bocsátotta el a szolgálat­ból a költőt. E nyilvánvaló következetlenség­nek több oka is lehetett. A had­ügyminisztérium személyzete idő­közben teljesen kicserélődött, s előfordulhatott, hogy az újak — így Szabó Imre hadügyi államtit­kár, aki az említett parancsot alá­■ írta — nem tájékozódtak az előz­ményekről. A cári intervenció kez­detével a hadügyminisztérium bü­rokratikus gépezete is akadozni kezdett. Különben sem került sem­mibe, hiszen amit az egyik kéz adott — akarva vagy akaratlanul, az őrnagyi rangot —, azt a másik , azon minutában vissza is vette az elbocsátással. Petőfi, mint „cím és igény nélkül” kilépett honvédtiszt sem a rendfokozatot nem használ­hatta, sem pedig az egyenruhát nem viselhette többé. Mint ahogy már akkor hat hete nem is viselte, hiszen lemondott, és visszavonult a „civil életbe”. Méltánytalan volt mindez Pető­fivel szemben? Kétségkívül. Hi­szen ha el is vonatkoztatnánk at­­­­tól a ténytől, hogy ki volt Petőfi, és mit tett a forradalomért, a harc­ téri, Bem által is előléptetésre méltónak talált szolgálata önma­gában is elegendő indok ennek ki­mondására. Csakhogy ettől a té­nyek még nem változnak meg. S aki a történtek hű krónikása akar lenni, annak — akaratlanul is — tudomásul kell vennie a méltány­talanságot. Így történhetett, hogy munkám ezerötvennyolc — és nem ezerötszáznegyvennyolc, mint azt a glossza tisztelt írója állítja — életrajza közül Petőfié hiányzik. Dr. Bona Gábor a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársa Hol a Hyde Park Gomer? Kétségkívül Londonban. Ponto­sabban a nevezetes park délkeleti sarkában. Nevezetességei az Apsley House, mely a Wellington múzeum otthona, a Wellington emlékmű, a Hotel Intercontinental. Innen in­dul a Piccadilly sugárút s itt lát­ható a Buckingham palota kertjé­nek egyik sarka is. Kiss Irén londoni színesében (Hyde Park Corner, vasárnap dél­után, Élet és Irodalom, március 2.) tehát nem a Hyde Park Cornerről, hanem a Speaker’s Cornerről ír, mely a park északkeleti végén, a Marble Arch diadalív tőszomszéd­ságában szolgáltat ingyen cirkuszt a vasárnap odazarándokoló turis­táknak. A riport alapján az olvasó úgy vélheti, hogy a homoszexuálisok­tól a legbizarrabb felfogású politi­kusokig mindenkinek helye van ott. Nos, a zöldségesládákon szónok­lókkal nincs is dolga a hatóságok­nak. Ám aki úgy gondolja, hogy a demokrácia a hétköznapi életben is hasonlóan általános és „partta­lan”, annak hadd hívjam fel a fi­gyelmét a városszerte látható ipari tévékamerákra. A­ National Gallery tetejéről például feltűnés nélkül le­het figyelni a Trafalgar téren bár­milyen ügyben tüntető embereket. És két apró, személyes emlék: is­mertem valakit, akinek bizalma­san megsúgták, azért bocsátották el, mert a cége addig nem kaphat állami megrendelést, amíg ott kom­munista párttag dolgozik. Néhány éve az angol tévé Horizont című műsorában egy középkorú férfi el­mondta, hogy egy rosszindulatú megjegyzés a fél életére tönkretet­te. Bármilyen jól dolgozott, mun­kahelyén, a hadiipari üzemben nem léptették elő. Amikor új vál­lalathoz ment át, közölték, a szemé­lyi lapján ez állt: „Állítólag homo­szexuális. Biztonssági kockázat.” Köröspataki Kiss Sándor Diligenter frekventálunk Az Élet és Irodalom már nem egyszer megörvendeztette azokat, akik latin iskolázottságuk emlékeit melengetik, vagy nemzeti művelt­ségünk éltető nedveinek elapadá­sát fájlalják. Előfordult persze az is, hogy ezek a mohikánok az ÉS munkatársainak téllhibáin fenn­akadva, enyhén bosszankodtak. Ez­úttal például Lázár István élveze­tes cikkének (Symposium sub folia, Élet és Irodalom február 24.)­ ékes latin címéről van szó. A sympo­­sium­ot még értjük, hisz hovato­vább legmegátalkodottabb ellen­feleink is csak szimpozionokon tud­ják megvitatni tapasztalataikat, legfeljebb titka nélkül, mint a to­­nikra kárhoztatott író az ültetgetés végén. A baj a folytatásban kezdő­dik. Akárhogy nézzük, sub foliis kellett volna. Fránya nyelv ez a latin, akárcsak egyik-másik mo­hikánunk memóriája, amelynek mélyebb rétegeiből egy hajdani ki­adóvállalat jelmondata kívánkozik elő: inter folia fructus. Franklinék nem tudtak volna latinul? Tudtak azok, és nem keverték össze az ac­­cusativus-szal járó inter-t a „hol?” kérdésre ablativus elé ragasztandó sah-bal. Fő az, hogy inter folia (a levelek közt) is megtermett a gyü­mölcs, meg sub foliis (a fóliának nevezett műanyag sátor alatt) is lehet inni a bő zöldségtermés örö­mére. A végződésekbe persze könnyen belezavarodunk, ha nem ügyelünk. Folium (levél) többesszáma folja, amikor a papirusztekercs (volu­men) helyét a pergamenkódex (lat. codex tkp. a. m. fatörzs, csúfnév­ként tuskó, aztán írótábla, perga­menlap, végül ilyen levelekből ál­ló könyv) foglalta el, annak egy-egy lapját mondták foliumnak. Folio (olasz­ foglio) két levélből, vagyis négy lapból álló ívrétalak; fóliáns a folio-alakban írott vagy nyomta­tott könyv; a manapság használt fólia (finom fémlemez, ill. mű­anyag lepedő) alkalmasint a német Folie latinos magyarítása. Mint ennek a fránya nyelvnek a tanítgatója, bizalommal kérem a t. Szerkesztőséget, frekventálja csak diligenter a latint továbbra is, és akkor az efféle bocsánatos lapsusoknak nem kell in aeternum sub rosa maradniuk. Borzsáky István egyetemi tanár Svarc II. A Magyar Rádió nyomatékos ké­résére, ezúttal már dr. Simíts Iván vezető jogtanácsos aláírása és Me­gyesi Gusztáv válasza nélkül kö­zöljük a Magyar­­ Rádiótól kapott és a múlt héten is megjelent le­velet: „Az Élet és Irodalom 1984. feb­ruár 10-i, 6. számában Svarc cím­mel megjelent Megyesi Gusztáv ri­portja a Magyar Rádiót érintő több kérdésben nem felelt meg a való­ságnak és nem a valós tényeket tartalmazta. Így: a riportban em­lített 750 kg súlyú keverőpult, me­lyet az R. utcai stúdióból a Viga­dóba szállítottak, nem képezi és nem képezte a Magyar Rádió tulaj­donát. Ezért ezt a Magyar Rádió kölcsön sem adhatta kipróbálás­ra, a riportban említett stúdiónak, sem a Vigadónak.” Bűitek, u-val! Az Élet és Irodalom március 2-i számában Kenessei András Hu­morról — komolyan? címmel, tárgy­szerűen alapos kritikájában a burleszket börleszknek írta. Szót sem érdemelne az ügy, ha e téves szóhasználat nem harapózna el az utóbbi időben, annak ellenére, hogy a nyelvészek már tiltakoztak ellene. Az évszázada honos bur­­leszk szavunkat olaszból kölcsö­nöztük német közvetítéssel, ezért u hanggal terjedt el nálunk. Aki tehát manapság ö-vel kezdi írni és mondani, az moliére-i komédiá­ba illő kényeskedő, előkelősködő. Ami még nem lenne katasztrofá­lis bűn, ha a konzekvenciája nem riasztana. Ha ugyanis a börleszk írásmódja szerint járnánk el (amit máskülönben az angolok is u-val írnak), akkor a konzekvenciát konsikvensz-nek,­ a revolúciót re­­volúsn-nek, a komédiát kamedi­­nek, az iróniát a jöröni-nak, a szatí­rát szetájé-nek, az anekdotát enik­­daut-nak s netán Ker­essei kriti­káját hjúmö-ösnek kellene írnunk és mondanunk. Innen nézve pedig már igazán borzesztő a börleszk használata. Ezúttal köszönöm meg kritikusomnak, hogy lehetőséget adott: ismételten figyelmeztethes­sek erre az egyáltalán nem apró nyelvi hibára, botlásra, hanem kórosan affektáló magatartásra, ragályos betegségre. Szalay Károly Majdnem? Az Élet és Irodalom január 20-i számában a Deme Tamás tollából megjelent Állami Népi Majdnem című írás néhány pontatlanságát, úgy érzem, nem árt tisztázni. A cikk lényege: az elmúlt évti­zedben önmaga árnyékává vált Ál­lami Népi Együttes megújításától várt művészi szintézis elmaradt. (A múlt sikeres koreográfiáinak meg­tartása mellett az egyszerűbb, sal­­langmentesebb tánc-forma világ, az archaikus néptánc bemutatása.) Langyos imitáció, „majdnem” meg­oldás született, vélekedik a cikk író­ja. Vitára késztet a véleménye, s rögtön az elején a cikk címe,­e frap­pánsnak szánt, megítélésem szerint azonban ízetlen szójáték. Lényege­sebb azonban a tartalom. Az együt­tes élén három éve új művészeti vezető áll, Tímár Sándor Erkel-dí­­jas koreográfus személyében. Fel­adata nem kicsi, a munka fáradha­tatlan energiát kíván, az eredmény önmagáért beszél: a megújított együttes több száz sikeres hazai fel­lépés után észak-amerikai turnén vendégszerepel, három hónap alatt az Egyesült Államok és Kanada 66 városában lépnek fel. S ha már a turnénál tartunk, De­me szerint „nem egységes csapat indult útnak, s nem egységes a program”. Mit nevez egységesnek, ha ezt tagadja a magyar kultúra kö­veteiként vendégszereplő száztagú együttes esetében? A cikk folytatá­sában kiderül, Deme az egységessé­get csupán néhány, az együttestől önként megvált, a közös munkába beilleszkedni nem kívánó táncossal tartja elképzelhetőnek. Véleményé­ben figyelmen kívül marad az az igazán nem elhanyagolható tény, hogy — mint minden együttesnél — a valódi értékmeghatározó ez eset­ben is a művészi koncepció, a mon­danivaló, a koreográfiák. Rábai Miklós vezetése idején is voltak ki­váló táncosok, az együttes akkori munkáját mégis Rábai neve fém­jelzi. „Az új vezetés hívta e tánco­sokat (három táncosról van szó — V. É.), majd elbocsátotta” — írja Deme. Az igazság máshol keresen­dő: kialakult gyakorlat, hogy tánc­együtteseknél évenként újított szer­ződéssel alkalmaznak. A három táncos közül ketten már az új veze­tés előtt is az együttesnél táncoltak, így nem kellett különösen hívni őket, s nem is bocsátották el, ellen­kezőleg, szerződésüket maguk bon­tották fel annak lejárta előtt. A harmadik esetben egyszerűen nem került sor szerződésújításra. Természetesen ennél lényege­sebbnek érzem a koreográfiák meg­kérdőjelezett művészi színvonalát, s nem is értem Deme véleményét. A cikkben szól ugyanis egyrészt a néprajztudósok, népzenekutatók se­gítségével Tímár alkotta autentikus néptáncról (a Bartók együttesről, a táncházmozgalomról), s paralell ez­zel, az ugyancsak Tímár vezette Ál­lami Népi Együttes manírjairól, lan­gyos imitációiról. Egyazon művész alkotja mindkettőt? A néptáncot forradalmasító, annak újból rangot, megbecsülést adó Tímár Sándor munkáját kulturális örökségünkhöz méltatlannak minősíteni egyfajta vélemény, nem hiszem, hogy a hoz­záértő kritikusé. Azt sem érzem helytelennek, ha az idelátogató kül­földiek — esetenként államfők — megismerik a magyar népművésze­tet. Erre csak büszkék lehetünk! Üzletkötések vagy államközi meg­állapodások alkalmával? Nem hin­ném, hogy a mikor a lényeg, in­kább a hogyan! Az archaikus nép­táncot színpadra vivő Tímár Sán­dor esetében pedig a hogyan nem lehet kétséges. A korábban — ezt Deme is így írja — trágyaszagúnak minősített Tímár-koreográfiák ugyan miért értékelődnek át e cikk­ben csuhaj-optimistává? Érdemes azon is elgondolkodni, hogy az említett cikk a Tímár Sán­dor vezetésével háromhónapos ven­dégszereplésre indult együttes el­utazása után két nappal jelent meg. ítéletet mondani így könnyű, a vita annál nehezebb. Veszprémi Éva Az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat „Programme" című kiadványának folklórrovat-szerkesztője / « Szerkesztői üzenetek LELKES PÉTER, BUDAPEST. „Mi szabja meg az önök munká­jában a hatan a fonetikai helyes­írás és az idegen nyelv szerinti írásmód között?” — kérdi olva­sónk. Példája: az »ime« jelentésű francia szót az egyik sportlapban úgy írták,­ hogy voala. Ebből arra következtethetünk, hogy az „önök” nemcsak lapunkra, hanem az egész sajtóra vonatkozik. Mások nevében nem nyilatkozhatunk, de úgy vél­jük, a határt a nyelvi szokás szab­ja meg. A magyar köznyelvbe át­ment — latin betűs — szavakat ál­talában fonetikusan írjuk, bár ter­mészetesen vannak kivételek és határesetek. Minthogy a voala sze­rintünk nem ment át a köznyelv­be, fonetikus írásmódja helytelen,­ kiváltképp, Hogy az ön által idé­zett' cikkben francia személy ejti ki. Ami az ön félelmét illeti („ez­után a Nyujork következik”), egyik nagy írónk annak idején azt javasolta, hogy az eredetileg latin betűs tulajdonneveket is mind ma­gyarosan írjuk (Lekszpir, Robesz­­pier és így tovább). Ez azért túl­zás. PATONAY JÁNOSNÉ, ESZTER­GOM. „Melyik az a két betű, mely az Új Idő című hetilap 1969-ben felvett új nevének rövidítése?” — kérdezi tőlünk a levélíró. Bizonyá­ra tudatlanok vagyunk, de mi nem hallottunk Olyan Új Idő című he­tilapról, amely 1969-ben vett föl más nevet. A kérdés tévedésen alapszik, vagy — ahogy reméljük — olvasóink segítenek. Ezért bo­csátjuk közre. FÁBRI FERENC, BUDAPEST. „Az Árpád-híd budai hídfőjének nemrég átadott aluljárójában a Budapesti Műemlékfelügyelőség ti­zennégy felnagyított képet helye­zett el, amelyek a régi Óbudát áb­rázolták. A tablók elhelyezése az alumínium kerettel, a fotók kasí­­rozásával kilencvenhatezer forint­ba került. Ezzel a környék igazán szép és értékes látványossággal gazdagodott. Két hónappal az el­helyezés után két képet teljesen kitéptek a keretből, négyet pedig felhasítottak, és azóta naponta szaggatnak le belőle darabokat. Az egyik kép helyén felirat jelent meg: »Jellemző a magyarokra!«. A kártétel, a­­rombolás nyilván­való, ám a társadalmi reakció sem jelentéktelen. Számos szóbeli ki­­fakadást is hallottam, amelyek el­ítélték a vandalizmust, így lehet­séges, hogy a nyilvános pusztítás árán és láttán alakul ki előbb­­utóbb egy olyan közerkölcs, amely lehetetlenné teszi a hasonló esetek megismétlődését? Mindenesetre ag­godalommal várom, mi lesz a sor­sa azoknak a római szobormáso­latoknak, amelyet a Flórián téri aluljáróban helyeznek majd el.In önnel együtt mi is elsősorban a közfigyelem erejében és fegyelme­ző hatásában bízunk. A szobrok esetében pedig még abban, hogy a kő ellenállóbb, mint a papíré .TÁVORSZKY JENŐ, RIMASZOM­BAT. Olvasónk az Élet és iroda­lom csaknem két évvel ezelőtti, 1932. június 11-i számában megje­lent akton háborog. Véleménye szerint az akt „csontvázszerű”, gusztustalan, pofonveri, „hülyére veszi” az ÉS Olvasótáborát. Levél­írónk­ véleményét tiszteletben tart­ava, egyetlen kérdést tennénk föl: ha ennyire visszaborzasztja az akt, miért másolta ki hosszú és fárad­ságos munkával az újságból, miért nem volt ereje , mint írja „az eredetitől megválni”? Csatolt má­sik levelében olvasónk bírálja La­dányi­­ Mihály Bordalát, mely ez évi ötödik számunkban jelent meg: túlságosan vaskosnak tartja a vers némely kitételét. Mi úgy véljük, jó költő jó versében a blaszfémia is esztétikum hordozója lehet — Arisztonhanész, Boccaccio, Villon, Csokonai vagy Berda József talán már megfelelően bizonyíto­ta ezt. — Ladányi Mih­­ály egy főként nem az elhunyt színművész, Tadorii Ferenc gyermeke. Blaszfémákban gazdag versét, melyben L­ad­ányi Mihályt narodizálja, nem közöljük, mert csak az erős kifejezések szá­mában múlta fölül a költő munká­ját. Fáradozását mindenesetre megköszönjük. ÉS-KLUB Élet és Irodalom-klub ala­kult a BMK-ban (Bp. XI., Sza­­kasits Árpád út 55.). A klub minden páratlan héten, csü­törtökönként, 19 órakor tartja összejöveteleit, legközelebb te­hát március 15-én. Vendég: Máriássy Judit. Az estek há­zigazdája Váncsa István. HIM­ mr TErVi PICA Fúrj gr. Mikó F. László rajza IRODALOM 1934. MÁRCIUS 9.

Next