Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-18 / 20. szám - ef Zámbó István: Szív, két késsel • kép (7. oldal) - Garai Gábor: Mi dolog? | Verebek, Tradoni • vers (7. oldal) - Friderikusz Sándor: A kettétört Madonna. Beszélgetés egy vizsgálat tanulságairól • interjú • Garas Klára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Szépművészeti Múzeum nyugállományba vonuló főigazgatója (7. oldal)
GARAI GÁBOR: Mi dolog? Jobb világ következik, zokoghattok, gonoszok, szerelmet mástól irígylők, háborodott okosok, zsugori pénz-büdösek, érdemet hánytorgatók, tipródva kényeskedők, zabolátlan taposok! kivet a tisztaságunk, terméketlen petéket (soha tán meg nem érem?), jutástok így ér véget! De minket, tisztákat, rózsa kelyhe ölel már körül, még ha most babarózsa is csak, de szédületének örül, a tavasz hozta ezer esélyű egyetlen szédületnek, hol e rózsa, a babarózsa igazán csak a kezdet, látszólag búsan leng mellette az orgona bimbós, még nem virágos fürtje, de rádtekint, mint jós: hát pusztulásra termett e föld, hát nem virulni, nem eprekkel, meggyekkel, barackokkal borulni bele a nyárba, s persze kibomlott, őrült orgonákkal közösülni feleútján a sárga-pelyhü nyárral!? Majd aztán, megkomolyodva a dió-ölű ősszel leszünk mindig egymásé, s szőlőágyból kelünk fel, míg a sármány, ki fészket házunk fölé rakott, egyre csak kérdi, csak kérdi: mi dolog, mi dolog?! Verebek, Tradoni Kezdem már érteni Tradoni veréb-demokratizmusát. Pasarét verebeivel se vívok én eszelős tusát, ők se velem, porban fürödnek, pirosas porban; megszagolni ebédemet még nem merik, de egy morzsáért idetolni barnás bögyük (színe a földnek), nem átallják, nem restellik, tisztes távolból, persze, s bőven csipogva: jó ember, ne bánts! — Mért bántanálak! — de hiába motyogok rájuk. — Rá se ránts, csörgi a vén hím — jobb vigyázni! s testközelben egy sem marad. — — Miért? Verebek, teleink tudói, ti legemberibb madarak! 1884. MÁJUS 18. A KETTÉTÖRT MADONNA Beszélgetés egy vizsgálat tanulságairól A hírt nemrégiben hallottuk: ,,,) vezetőket neveztek ki a Szépművészeti Múzeum élére. A művelődési miniszter április 1-től dr. Merényi Ferencet nevezte ki a Szépművészeti Múzeum főigazgatójává, helyettesévé pedig dr. Szabó Miklóst, a múzeum eddigi tudományos titkárát. A korábbi igazgató, dr. Garas Klára saját kérésére nyugdíjba ment, helyettesét, Szentléleki Tihamért a minisztérium nyugdíjba helyezte”. Ugyanakkor az ügyészség vádat emelt a Központi Múzeumi Igazgatóság (KMI) polgári fegyveres őrségének parancsnoka és a KMI igazgatóhelyettese ellen. „Egyelőre — amint azt Miklós Pál az Élet és Irodalom május 4-i számában megállapítja — a pesszimistáknak lett igazuk: pénz egy fillérrel sem több, fegyelmi annál inkább...” A vizsgálatról és tanulságairól Garas Klára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Szépművészeti Múzeum nyugállományba vonuló főigazgatója beszél. — Tapasztalatom szerint nálunk már a közepes szintű vezetők leváltását is meglehetősen tapintatosan szokták körülírni az újságok. Például úgy, hogy X. Y. saját kérésére nyugállományba vonult. Az ön esetében mi a helyzet? Hivatalos helyen kérték, hogy kérje nyugdíjaztatását, vagy tényleg a saját ötlete volt nyugdíjba menni? — Ahogy ezt a házasságok felbontásánál mondani szokták: közös megegyezéssel váltunk el egymástól. - És ki volt a másik fél, akivel megegyeztek? — A Szépművészeti Múzeum felettes szervének vezetője, a művelődési miniszter, aki felvetette azt az alapkérdést, hogy ilyen körülmények között lehet-e ezt a munkát továbbcsinálni. Egyébként korábban már én is úgy határoztam, hogy a vizsgálat után lemondok. Az idén töltöm be a hatvanötödik életévemet, s úgy gondoltam, ez a maximum, ameddig az ilyen felelős vezetői munkát csinálni szabad. Így február 28-án eljuttattam a miniszterhez a nyugdíjazás iránti kérelmemet, amelyet megtoldottam azzal az utolsó kéréssel, hogy adja meg negyvenhárom év után a maximális felmondási időt. Megkaptam, ezt töltöm most, és csak szeptember 1-től vonulok ténylegesen nyugdíjba. De, mondom még egyszer, a betörés utáni első perctől kezdve én is úgy gondoltam, hogy ezt így továbbcsinálni nem lehet. — De miért csak a betörés utáni első perctől kezűve gondolt rá? Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a helyzet, a körülmények hasonlóak voltak az ön főigazgatásának a betörést megelőző huszonegy esztendeje alatt is. — Csak részben van így. A Szépművészeti Múzeum jó ideje elég mostoha körülmények között tengette életét, de én bíztam abban, hogy előbb vagy utóbb eljön az az idő, amikor az illetékesek meghallják a kérő, a sürgető szót, és egyszer megteszik azt, ami már évtizedek óta halaszthatatlannak látszott... Egyébként nehogy azt higgye, hogy meglepett a fegyelmi végeredménye. A vizsgálat első percétől fogva tudtam, hogy a hibát, a felelősséget részben a Szépművészeti Múzeum vezetésének kell vállalnia. Sajnos, igazam lett. — Amit eddig mondott, abból az derül ki, hogy előre megfontoltan bűnbakot csináltak Garas Klárából, a Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatójából. Komolyan így gondolja? — Szó szerint idézem a fegyelmi határozat indoklásának négy pontját: „1. Garas Klára, mint a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, aki egyszemélyben is felelős a társadalmi tulajdonért, nem gyakorolta a szükséges ellenőrzést.” Igaz, ami igaz: szívesen vettem volna, ha az egyszemélyi felelősséget pontosabban határozzák meg számomra. Ha ugyanis az egyszemélyi felelősség olyan felelősség, amely független a felróhatóságtól, tehát egy intézmény vezetője gyakorlatilag minden esetben hibás, ha intézményében valami bekövetkezik, úgy joggal veszik a fejemet, hisz én a Szépművészeti Múzeum egyszemélyi vezetője vagyok. Illetve voltam. — Pedig az „egyszemélyi felelősség” elég pontos definíció, és — ha jól értelmezem — nem jelent egyebet, mint amire ön is gyanakszik. — Hát akkor nézzük tovább a fegyelmi indoklását! A második és harmadik pont szerint „a Múzeum szervezeti és működési szabályzatát — különös tekintettel a vagyonvédelemmel, biztonsággal kapcsolatos feladatok, felelősségek szervezeti egységek és személyek szerinti elhatárolására — az időközben megjelent jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően nem korszerűsítette. Nem szorgalmazta a jobb, érdemibb együttműködést a Központi Múzeumi Igazgatósággal és az annak felügyelete alá tartozó polgári fegyveres őrséggel, illetve az együttműködés hiányaira nem hívta fel a figyelmet.” Be kell vallanom: ez utóbbi pontot én nem tartom magamra nézve teljesen elmarasztalónak. A jobb, érdemibb együttműködés hiányolása ugyanis azt jelenti, hogy együttműködésünk jó, érdemi volt. Nem vitás, lehetett volna jobb, érdemibb. A negyedik pont szerint a belső információs rendszert nem alakítottam ki, ami azzal járt, hogy a biztonsági berendezés meghibásodásáról nem tájékozódhattam, ennek következtében veszélyhelyzetekben nem is tudtam intézkedni. Ezt a megállapítást azért érzem kicsit igazságtalannak, mert — mint az fentebb olvasható — a fegyveres őrség a Központi Múzeumi Igazgatósághoz tartozott, tehát ha ők bármilyen rendellenességet tapasztaltak — a szervezeti szabályzat szerint — nem hozzám, hanem a KMI-hez mentek. — Ezeket a fegyelmi büntetés alapjául szolgáló pontokat ön könnyes szemmel tudomásul vette? Vagy, mint most is, volt egy-két kommentáló szava? — A döntést hangtalanul vettem tudomásul. Mást nem is nagyon tehettem, hiszen a miniszteri fegyelmi ellen nem fellebbezhettem. Tehát így kellett elfogadnom. De mikor kihirdették, nem volt a szemem könnyes... — Gondolom, önmagának is felrótt bizonyos hibákat, mulasztásokat. Hiszen egy főigazgató azért nincs tétlenségre kárhoztatva. Talán fölemelheti szavát, különösen, ha rosszak a feltételek. — Éppen azt róttam fel magamnak, hogy én, aki a múzeum sorsáért elsősorban vagyok vagy voltam felelős, miért nem voltam képes elérni, hogy az épület rekonstrukciója teljes erővel meginduljon. Illetve, hogy az ehhez szükséges anyagiak mindenképpen rendelkezésre álljanak. — Ez talán azért „szárad a lelkén”, mert ön a főigazgatóságnál mindig is többre tartotta saját művészettörténészi karrierjét? — Dokumentumok, levelek tömege, értekezleti jegyzőkönyvek kötetei bizonyították, hogy én és mi évek, évtizedek óta próbáltuk útját állni ennek a nagyon káros épületpusztulásnak. Sajnos nagyon kicsiny eredménnyel. A Szépművészeti Múzeum az életem munkája. 1945 februárja óta dolgoztam ott. ’64 óta voltam főigazgató, és — miért is tagadjam? — szívemhez közel állt a munka. Az is igaz azonban, hogy évek óta úgy éreztem magam, mint az az akrobata, aki tudja, hogy egy ócska trapézon végez olyan mutatványt, amely az életébe kerülhet. El voltam készülve, hogy lezuhanok és kitöröm a nyakam. De hát én csakugyan ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik megszokta, hogy amit ráosztanak, becsülettel végigcsinálja. — Ahogy az imént mondta is, ön — miközben vizsgálták a felelősségét — egybegyűjtött minden olyan hivatalos iratot, amellyel ártatlanságát bizonyítani tudta. Ebből bárki arra következtethetett, hogy a maga védelme érdekében a végsőkig el fog menni. Csak ennyit sikerült elérnie ezekkel a dokumentumokkal? Vagy még jó, hogy ennyit is elért velük? Hiszen mégsem állították bíróság elé? — Azt a paksamétát letettem a vizsgálat vezetőinek asztalára, hogy ezek alapján is mérlegeljék az én felelősségemet. Talán nyomott valamit a latban. — Azért ezt nem egészen értem. Ha ön mindent elkövetett, hogy könynyítsen a múzeum helyzetén, másfelől dokumentumai is vannak erről, továbbá hosszú éveken át azért nem mondott le, mert ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely becsülettel végigcsinálja, amit ráosztanak — most mégis, mire hivatkozva mondott le? — Ugye, válaszolhatok a miniszterhez írott levelemmel? „Elkerülhetetlenné teszi számomra a lépés megtételét mindenekelőtt az a körülmény, hogy a múzeum működéséért és műtárgyaiért az épület jelenlegi állapota mellett felelősséget vállalni tovább nem lehet. A múzeum felújításához a történtek ellenére most sincsenek meg a feltételek, a szükségesnek ítélt öszszegnek csak töredéke, a tavalyi összegnek csupán a fele áll ez évre rendelkezésre, ami a legszükségesebbet sem biztosíthatja ... azt a küzdelmet, amelyet a helyzet megjavításáért folytattam, nyilvánvalóan fel kell adnom. Súlyosbítja a helyzetet, ... hogy a két életbevágó funkció — a múzeum felújítása és részben vagyonvédelme, őrzése — a múzeum vezetőjének hatáskörén kívül esik, az egyszemélyi felelősséget azonban globálisan, az egészre vonatkozóan érvényesítik ... Végül hadd utaljak azokra a kiábrándító mozzanatokra, amelyeket az elmúlt négy nehéz hónap során felettes szerveink részéről tapasztalhattunk, s azokra a problémákra, fenntartásokra, melyeket a vizsgálat lefolytatásával kapcsolatban említhetünk ...” — Melyek voltak azok a „kiábrándító tapasztalatok**? — Ebbe nem megyek bele... Semmi értelme... — Ezt nem értem. Ha nincs értelme, akkor miért írta bele az utolsó levélbe? — Ez igaz... Nos, hogy csak a legutolsó mozzanatot említsem: én február végén elküldtem lemondásomat, de április 2-ig sem szóban, sem írásban nem reagáltak erre. Majd telefont kaptam 1-én este, hogy másnap legyek én is a múzeumban. Ott volt a művelődési miniszterhelyettes, és az összegyűlt közönség előtt közölte a fegyelmi határozatokat, illetve, hogy mi beadtuk a lemondásunkat. Ezt kinekkinek írásban is átadta, majd bemutatta az új főigazgatót. A segítőkészségnek, legalább a részbeni megértésnek alig tapasztaltam valamilyen jelét a vizsgálódás időszakában. — Tehát méltatlannak érzi a befejezést? — Én megértő ember vagyok. Tudom azt, hogy egy ilyen esetben új helyzetet kell teremteni. És nekem az volt igazán fontos, hogy a képek visszakerüljenek. A képek pedig megvannak, a többi már nem is érdekes. — Erről jut eszembe: mit szóltak a megkerült képekhez az ön felettesei? Talán elkerülte a figyelmemet, de én nem olvastam a képek megkerülése után lelkes nyilatkozatokat. — Amikor április 2-án megvolt ez a leváltás-beiktatás, a miniszterhelyettes elvtárs is megtekintette a visszakerült képeket, egyebek közt a kettétört Esterházy Madonnát. A többiek látatlanul is sokat tettek azért, hogy a képek restaurálása felgyorsuljon. Én sokkal inkább az épület helyzetével való törődést nem érzem elégségesnek. — Amint ön írja is: a képlopás óta a helyzet nem változott. Az viszont nem lebecsülendő, hogy éppen egy építészprofesszort neveztek ki a múzeum élére. — Az ő személye, remélem, garancia arra, hogy a figyelem ezek után a múzeum helyreállítására irányul majd. — Ahogy átgondolom a válaszait, nem lehet önre azt mondani, hogy ezúttal nagyon „kipakolt”. Mitől ilyen megértő? — Bár nem könnyű megérteni a helyzetet, én megpróbálom. Sok mindent átéltem én már itt... Most legalább hozzáláthatok számos, régóta halasztgatott tudományos munkámhoz. Olyanokhoz, amelyekhez eddig — épp főigazgatói elfoglaltságom miatt — nemigen jutottam hozzá. Majd beletemetkezem ezekbe. Friderikusz Sándor 17i............ ef Zámbó István: Szív, két késsel jmmmm rmrsnl IRODALOM!