Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-05-18 / 20. szám - ef Zámbó István: Szív, két késsel • kép (7. oldal) - Garai Gábor: Mi dolog? | Verebek, Tradoni • vers (7. oldal) - Friderikusz Sándor: A kettétört Madonna. Beszélgetés egy vizsgálat tanulságairól • interjú • Garas Klára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Szépművészeti Múzeum nyugállományba vonuló főigazgatója (7. oldal)

GARAI GÁBOR: Mi dolog? Jobb világ következik, zokoghattok, gonoszok, szerelmet mástól irígylők, háborodott okosok, zsugori pénz-büdösek, érdemet hánytorgatók, tipródva kényeskedők, zabolátlan taposok! kivet a tisztaságunk, terméketlen petéket (soha tán meg nem érem?), jutástok így ér véget! De minket, tisztákat, rózsa kelyhe ölel már körül, még ha most babarózsa is csak, de szédületének örül, a tavasz hozta ezer esélyű egyetlen szédületnek, hol e rózsa, a babarózsa igazán csak a kezdet, látszólag búsan leng mellette az orgona bimbós, még nem virágos fürtje, de rádtekint, mint jós: hát pusztulásra termett e föld, hát nem virulni, nem eprekkel, meggyekkel, barackokkal borulni bele a nyárba, s persze kibomlott, őrült orgonákkal közösülni feleútján a sárga-pelyhü nyárral!? Majd aztán, megkomolyodva a dió-ölű ősszel leszünk mindig egymásé, s szőlő­ágyból kelünk fel, míg a sármány, ki fészket házunk fölé rakott, egyre csak kérdi, csak kérdi: mi dolog, mi dolog?! Verebek, Tradoni Kezdem már érteni Tradoni veréb-demokratizmusát. Pasarét verebeivel se vívok én eszelős tusát, ők se velem, porban fürödnek, pirosas porban; megszagolni ebédemet még nem merik, de egy morzsáért idetolni barnás bögyük (színe a földnek), nem átallják, nem restellik, tisztes távolból, persze, s bőven csipogva: jó ember, ne bánts! — Mért bántanálak! — de hiába motyogok rájuk. — Rá se ránts, csörgi a vén hím — jobb vigyázni! s testközelben egy sem marad. — — Miért? Verebek, teleink tudói, ti leg­emberibb madarak! 1884. MÁJUS 18. A KETTÉTÖRT MADONNA Beszélgetés egy vizsgálat tanulságairól A hírt nemrégiben hallottuk: ,,,) vezetőket neveztek ki a Szépmű­vészeti Múzeum élére. A művelődési miniszter április 1-től dr. Merényi Ferencet nevezte ki a Szépművészeti Múzeum főigazgatójává, helyettesévé pedig dr. Szabó Miklóst, a múzeum eddigi tudományos titkárát. A ko­rábbi igazgató, dr. Garas Klára saját kérésére nyugdíjba ment, helyet­tesét, Szentléleki Tihamért a minisztérium nyugdíjba helyezte”. Ugyan­akkor az ügyészség vádat emelt a Központi Múzeumi Igazgatóság (KMI) polgári fegyveres őrségének parancsnoka és a KMI igazgatóhelyettese ellen. „Egyelőre — amint azt Miklós Pál az Élet és Irodalom május 4-i számában megállapítja — a pesszimistáknak lett igazuk: pénz egy fil­lérrel sem több, fegyelmi annál inkább...” A vizsgálatról és tanulságairól Garas Klára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Szép­művészeti Múzeum nyugállományba vonuló főigazgatója beszél. — Tapasztalatom szerint nálunk már a közepes szintű vezetők leváltását is meglehetősen tapintatosan szokták körülírni az újságok. Például úgy, hogy X. Y. saját kérésére nyugállo­mányba vonult. Az ön esetében mi a helyzet? Hivatalos helyen kérték, hogy kérje nyugdíjaztatását, vagy tényleg a saját ötlete volt nyugdíj­ba menni? — Ahogy ezt a házasságok fel­bontásánál mondani szokták: kö­zös megegyezéssel váltunk el egy­mástól. -­ És ki volt a másik fél, akivel megegyeztek? — A Szépművészeti Múzeum fe­lettes szervének vezetője, a műve­lődési miniszter, aki felvetette azt az alapkérdést, hogy ilyen körül­mények között lehet-e ezt a mun­kát továbbcsinálni. Egyébként ko­rábban már én is úgy határoztam, hogy a vizsgálat után lemondok. Az idén töltöm be a hatvanötödik életévemet, s úgy gondoltam, ez a maximum, ameddig az ilyen fe­lelős vezetői munkát csinálni sza­bad. Így február 28-án eljuttattam a miniszterhez a nyugdíjazás irán­ti kérelmemet, amelyet megtoldot­tam azzal az utolsó kéréssel, hogy adja meg negyvenhárom év után a maximális felmondási időt. Meg­kaptam, ezt töltöm most, és csak szeptember 1-től vonulok ténylege­sen nyugdíjba. De, mondom még egyszer, a betörés utáni első perc­től kezdve én is úgy gondoltam, hogy ezt így továbbcsinálni nem lehet. — De miért csak a betörés u­táni el­ső perctől kezűve gondolt rá? Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a helyzet, a körülmények hasonlóak voltak az ön főigazgatásának a betö­rést megelőző huszonegy esztendeje alatt is. — Csak részben van így. A Szépművészeti Múzeum jó ideje elég mostoha körülmények között tengette életét, de én bíztam ab­ban, hogy előbb vagy utóbb eljön az az idő, amikor az illetékesek meghallják a kérő, a sürgető szót, és egyszer megteszik azt, ami már évtizedek óta halaszthatatlannak látszott... Egyébként nehogy azt higgye, hogy meglepett a fegyel­mi végeredménye. A vizsgálat el­ső percétől fogva tudtam, hogy a hibát, a felelősséget részben a Szépművészeti Múzeum vezetésé­nek kell vállalnia. Sajnos, igazam lett. — Amit eddig mondott, abból az derül ki, hogy előre megfontoltan bűnbakot csináltak Garas Klárából, a Szépművészeti Múzeum egykori fő­igazgatójából. Komolyan így gondol­ja? — Szó szerint idézem a fegyel­mi határozat indoklásának négy pontját: „1. Garas Klára, mint a Szépművészeti Múzeum főigazga­tója, aki egyszemélyben is felelős a társadalmi tulajdonért, nem gya­korolta a szükséges ellenőrzést.” Igaz, ami igaz: szívesen vettem volna, ha az egyszemélyi felelős­séget pontosabban határozzák meg számomra. Ha ugyanis az egysze­mélyi felelősség olyan felelősség, amely független a felróhatóságtól, tehát egy intézmény vezetője gya­korlatilag minden esetben hibás, ha intézményében valami bekövet­kezik, úgy joggal veszik a fejemet, hisz én a Szépművészeti Múzeum egyszemélyi vezetője vagyok. Illet­ve voltam. — Pedig az „egyszemélyi felelősség” elég pontos definíció, és — ha jól ér­telmezem — nem jelent egyebet, mint amire ön is gyanakszik. — Hát akkor nézzük tovább a fegyelmi indoklását! A második és harmadik pont szerint „a Múzeum szervezeti és működési szabályza­tát — különös tekintettel a va­gyonvédelemmel, biztonsággal kap­csolatos feladatok, felelősségek szervezeti egységek és személyek szerinti elhatárolására — az idő­közben megjelent jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően nem korszerűsítette. Nem szorgalmazta a jobb, érdemibb együttműködést a Központi Múzeumi Igazgatóság­gal és az annak felügyelete alá tar­tozó polgári fegyveres őrséggel, il­letve az együttműködés hiányaira nem hívta fel a figyelmet.” Be kell vallanom: ez utóbbi pontot én nem tartom magamra nézve teljesen el­marasztalónak. A jobb, érdemibb együttműködés hiányolása ugyanis azt jelenti, hogy együttműködé­sünk jó, érdemi volt. Nem vitás, lehetett volna jobb, érdemibb. A negyedik pont szerint a belső in­formációs rendszert nem alakítot­tam ki, ami azzal járt, hogy a biz­tonsági berendezés meghibásodásá­ról nem tájékozódhattam, ennek következtében veszélyhelyzetekben nem is tudtam intézkedni. Ezt a megállapítást azért érzem kicsit igazságtalannak, mert — mint az fentebb olvasható — a fegyveres őrség a Központi Múzeumi Igazga­tósághoz tartozott, tehát ha ők bár­milyen rendellenességet tapasztal­tak — a szervezeti szabályzat sze­rint — nem hozzám, hanem a KMI-hez mentek. — Ezeket a fegyelmi büntetés alap­­jául szolgáló pontokat ön könnyes szemmel tudomásul vette? Vagy, mint most is, volt egy-két kommentáló sza­va? — A döntést hangtalanul vet­tem tudomásul. Mást nem is na­gyon tehettem, hiszen a miniszteri fegyelmi ellen nem fellebbezhet­tem. Tehát így kellett elfogadnom. De mikor kihirdették, nem volt a szemem könnyes... — Gondolom, önmagának is felrótt bizonyos hibákat, mulasztásokat. Hi­szen egy főigazgató azért nincs tét­lenségre kárhoztatva. Talán fölemel­heti szavát, különösen, ha rosszak a feltételek. — Éppen azt róttam fel magam­nak, hogy én, aki a múzeum sor­sáért elsősorban vagyok vagy vol­tam felelős, miért nem voltam ké­pes elérni, hogy az épület rekonst­rukciója teljes erővel meginduljon. Illetve, hogy az ehhez szükséges anyagiak mindenképpen rendelke­zésre álljanak. — Ez talán azért „szárad a lelkén”, mert ön a főigazgatóságnál mindig is többre tartotta saját művészettörténé­szi karrierjét? — Dokumentumok, levelek tö­mege, értekezleti jegyzőkönyvek kötetei bizonyították, hogy én és mi évek, évtizedek óta próbáltuk útját állni ennek a nagyon káros épületpusztulásnak. Sajnos na­gyon kicsiny eredménnyel. A Szép­­művészeti Múzeum az életem mun­kája. 1945 februárja óta dolgoz­tam ott. ’64 óta voltam főigaz­gató, és — miért is tagadjam? — szívemhez közel állt a mun­ka. Az is igaz azonban, hogy évek óta úgy éreztem magam, mint az az akrobata, aki tudja, hogy egy ócska trapézon végez olyan mutat­ványt, amely az életébe kerülhet. El voltam készülve, hogy lezuha­nok és kitöröm a nyakam. De hát én csakugyan ahhoz a generáció­hoz tartozom, amelyik megszokta, hogy amit ráosztanak, becsülettel végigcsinálja. — Ahogy az imént mondta is, ön — miközben vizsgálták a felelősségét — egybegyűjtött minden olyan hivata­los iratot, amellyel ártatlanságát bi­zonyítani tudta. Ebből bárki arra kö­vetkeztethetett, hogy a maga védelme érdekében a végsőkig el fog menni. Csak ennyit sikerült elérnie ezek­kel a dokumentumokkal? Vagy még jó, hogy ennyit is elért velük? Hiszen mégsem állították bíróság elé? — Azt a paksamétát letettem a vizsgálat vezetőinek asztalára, hogy ezek alapján is mérlegeljék az én felelősségemet. Talán nyo­mott valamit a latban. — Azért ezt nem egészen értem. Ha ön mindent elkövetett, hogy köny­­nyítsen a múzeum helyzetén, másfe­lől dokumentumai is vannak erről, továbbá hosszú éveken át azért nem mondott le, mert ahhoz a nemzedék­hez tartozik, amely becsülettel vé­gigcsinálja, amit ráosztanak — most mégis, mire hivatkozva mondott le? — Ugye, válaszolhatok a minisz­terhez írott levelemmel? „Elkerül­hetetlenné teszi számomra a lépés megtételét mindenekelőtt az a kö­rülmény, hogy a múzeum működé­séért és műtárgyaiért az épület je­lenlegi állapota mellett felelőssé­get vállalni tovább nem lehet. A múzeum felújításához a történtek ellenére most sincsenek meg a fel­tételek, a szükségesnek ítélt ösz­­szegnek csak töredéke, a tavalyi­­ összegnek csupán a fele áll ez év­re rendelkezésre, ami a legszüksé­gesebbet sem biztosíthatja ... azt a küzdelmet, amelyet a helyzet megjavításáért folytattam,­­ nyil­vánvalóan fel kell adnom. Súlyos­bítja a helyzetet, ... hogy a két életbevágó funkció — a múzeum felújítása és részben vagyonvédel­me, őrzése — a múzeum vezetőjé­nek hatáskörén kívül esik, az egy­személyi felelősséget azonban glo­bálisan, az egészre vonatkozóan ér­vényesítik ... Végül hadd utaljak azokra a kiábrándító mozzanatok­ra, amelyeket az elmúlt négy ne­héz hónap során felettes szerveink részéről tapasztalhattunk, s azok­ra a problémákra, fenntartásokra, melyeket a vizsgálat lefolytatásá­val kapcsolatban említhetünk ...” — Melyek voltak azok a „kiábrán­dító tapasztalatok**? — Ebbe nem megyek bele... Semmi értelme... — Ezt nem értem. Ha nincs értel­me, akkor miért írta bele az utolsó levélbe? — Ez igaz... Nos, hogy csak a legutolsó mozzanatot említsem: én február végén elküldtem lemondá­somat, de április 2-ig sem szóban, sem írásban nem reagáltak erre. Majd telefont kaptam 1-én este, hogy másnap legyek én is a mú­zeumban. Ott volt a művelődési miniszterhelyettes, és az összegyűlt közönség előtt közölte a fegyelmi határozatokat, illetve, hogy mi be­adtuk­ a lemondásunkat. Ezt kinek­­kinek írásban is átadta, majd be­mutatta az új főigazgatót. A segí­tőkészségnek, legalább a részbeni megértésnek alig tapasztaltam va­lamilyen jelét a vizsgálódás idő­szakában. — Tehát méltatlannak érzi a befe­jezést? — Én megértő ember vagyok. Tudom azt, hogy egy ilyen eset­ben új helyzetet kell teremteni. És nekem az volt igazán fontos, hogy a képek visszakerüljenek. A képek pedig megvannak, a többi már nem is érdekes. — Erről jut eszembe: mit szóltak a megkerült képekhez az ön felettesei? Talán elkerülte a figyelmemet, de én nem olvastam a képek megkerülése után lelkes nyilatkozatokat. — Amikor április 2-án megvolt ez a leváltás-beiktatás, a minisz­terhelyettes elvtárs is megtekintet­te a visszakerült képeket, egyebek közt a kettétört Esterházy Madon­nát. A többiek látatlanul is sokat tettek azért, hogy a képek restau­rálása felgyorsuljon. Én sokkal in­kább az épület helyzetével való törődést nem érzem elégségesnek. — Amint ön írja is: a képlopás óta a helyzet nem változott. Az viszont nem lebecsülendő, hogy éppen egy építészprofesszort neveztek ki a mú­zeum élére. — Az ő személye, remélem, ga­rancia arra, hogy a figyelem ezek után a múzeum helyreállítására irányul majd. — Ahogy átgondolom a válaszait, nem lehet önre azt mondani, hogy ezúttal nagyon „kipakolt”. Mitől ilyen megértő? — Bár nem könnyű megérteni a helyzetet, én megpróbálom. Sok mindent átéltem én már itt... Most legalább hozzáláthatok szá­mos, régóta halasztgatott tudomá­nyos munkámhoz. Olyanokhoz, amelyekhez eddig — épp főigaz­gatói elfoglaltságom miatt — nem­igen jutottam hozzá. Majd belete­metkezem ezekbe. Friderikusz Sándor 1­7­i............ ef Zám­bó István: Szív, két késsel jmmmm rmrsnl IRODALOM!

Next