Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-06 / 27. szám - Orosz István: Egy jeles vad-kert • kép (1. oldal) - Csanády János: Tárgy és mítosz • vers (1. oldal) - Máriássy Judit: Tejfelező úton (1. oldal)

CSANÁDY JÁNOS: Tárgy és mítosz Durungot fog, nem hajlik, a gyerek Aias erejét irigyelte meg, majd egy akác­ hotot támaszt neki a tuskó lábának, nyomja, feszíti, hogy meghajoljon félkörívbe, mint a szivárvány, hasán hasad az ing, mert kemény hasizmán akasztja meg a másik végét, erőtől remeg s hajlik az akác, a madzagot vágatba lehet bújtatni legott, s feszül a húr, pendül az íj, suhog a történelmi éj, hasítja az eget a vessző galambok mellett felszáll a sasok birodalmába, griff­ magasába, és nyílt kezűnek lenn a farkasok. V­Mp . Koranyár (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1984. JÚLIUS 6. XXVIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM |­QTM Beszélgetés a paraszti mentalitásról ♦ Császár István: Fotográfiák Borsikéról Orosz István: Egy jeles vad­kert MÁRIÁSSY JUDIT: A címért joggal érhet a plágium vádja. Milner Karinthy Frigyes Micimackója indult és indul min­den új olvasója örömére „tejfele­ző útra”. Sem olyan kedves, sem olyan naiv nem vagyok, mint a kalandozó medve, Róbert Gida és Malacka barátja. Ám háromhetes vakációm során én valóban fel- és tejfeleztem. Amennyiben a né­met és osztrák Buttermilch reg­geli fogyasztását első vendéglát­­tóm, a freilassingi orvos javalla­tára egyszer sem mulasztottam el Mert a nyugati értelmiség — leg­alábbis a negyven éven felüli — nemcsak a természetet, hanem sa­ját egészségét is határozottabban és figyelmesebben hívja, mint mi, magyarok. A Buttenmilchbe — melyet az első reggeli (gyenge) kávé előtt illik megenni — az or­vos gyümölcsöt tesz, a müncheni újságíró korpát (az utóbbit már a harmincévesek is rendszeresen belekeverik valamibe, az emész­tést elősegítendő), az idős író méz­zel nyeli le. Ám terfelező utam némely felfedezésre is alkalmat adott Bajorország és Ausztria kis- és nagyvárosait, a tiroli tavakat, erdőket járva sem múzeumiba, sem színházba, se moziba, de még kiállítási terembe se tettem be a lábam. Kíváncsibb voltam az élet kultúrájára, az emberekre, arra, mi az, amit ők csinálnak okosab­ban, jobban, mint mi, és megfor­dítva. Berlinguer fényképe A német orvosunokatestvér Salzburg közelében levő tóparti nyaralójában, a rádió esti híradá­sából értesültem Enrico Berlin­guer tragédiájáról. A népes társa­ságban én voltam az egyetlen em­ber, akit a hír megrendített. A többiek inkább azon csodálkoztak, miért is sírt Pertini államelnök, s miként lehetséges, hogy a pápa közhírré tette: imádkozni fog a kommunista politikus felépülésé­ért. Bántott a közöny, még akkor is, ha tudtam, ezek a grillsütéssel foglalatoskodó urak és háziasz­­szony feleségeik nem rokon­szenveznek a marxizmussal. De mert valamennyien orvosok vol­tak, meghökkentett, hogy az em­beri drámát sem méltatták figye­lemre. Két nap múlva, amikor a pün­kösdi szünet után megjelentek a napilapok, mégsem tudtak hűvö­sen szembenézni az Olasz Kom­munista Párt főtitkárának első ol­dalon megjelent fényképével. Ez a fotó a legutolsó mondat — a lé­legzet után kapkodva is befejezett beszéd,,— kimondásának pillana­tában készült. Találkoztam Berlin­­guerrel fiatalon, Budapesten. Szép férfi volt. De soha és semmilyen fény­képen nem olyan szép, mint ezen. Arcán az értelmes ember végső erőfeszítése, a haja kissé csapzott, tekintete mintha sokak­nak akarná továbbítani személyes hitét. Ajka félig nyitva, előtte a mikrofon. Ha címet kéne adnom a fotónak, melyet,a Die Presse-ből kivágtam, ezt adnám neki: a­ kom­munista utolsó üzenete. Vagy Ko­vács András készülő filmjére rí­melve: a vörös grófé. Hiszen egy szardíniai grófi család fiaként szü­letett. És munkáscsaládok gyászol­ták benne rokonukét. Három hét múlva, hazatérőben, az útlevélvizsgálatot végző ha­zámfia vette észre, hogy a kivá­gott fénykép hivatalos okmányom lapjai közé csúszott. „Ennyire saj­nálja?” — kérdezte tréfásan. A „vicc” nem sült el. Szabadkai ma­gyar családdal utaztam egy fül­kében, akik éppen akkor mutattak egy másik Berlinguer-felvételt, amit kik vittek haza magukkal Bécsiből. Most, utólag, átlapozva a magyar újságokat, kicsit megér­tem az útlevélvizsgálót, ha tréfás kedvét nem is szeretem. A mi lap­jainkban a nekrológok mellett egy szigorúan hivatalos fénykép je­lent meg. Egy jólfésült matemati­katanár is lehetett volna a modell­je. Vajon miért nem fedezzük fel, hogy a politikában, a propagandá­ban, világnézetünk terjesztésében minidig az a hatásos, ami emberi? A papír nélkül beszélő szónok, a tévékamera előtt láthatóan gon­dolkozó államférfi, a mosoly és a szenvedés, melytől semmiféle ma­gas hivatal nem foszthat meg minket? Ellenkező előjelű indítékból bár, de ugyanezen tűnődtem el Bécs­ben. Feltűnően­­gálába k­öltözött, rokonszenves arcú idős házaspárt szólítottam meg a metróállomá­son, hogy megtudjam, milyen irányba jutok el a Schwedenplatz­­ra. Kedvességük is feltűnő volt, éreztem, hogy öröm feszül ben­nük, s ezt az örömöt szívesen köz­tik egy idegennel. Kiderült: a vá­rosházáról jönnek. A bácsi nyug­díjas nyomdász, felesége varrónő volt. Aranylakodalmuk alkalmá­ból háromszáz másik, ötven esz­tendeje egybekelt párral a polgár­­mester vendégei voltak. Pezsgővel köszöntötték őket, szép beszéd méltatta a városhoz és egymáshoz való hűségüket. A jókívánságokat természetesen, írásban is megkap­ták, nem sokszorosított papíron, a polgármester aláírásával. Jóked­vűen meghívtak egy tölcséres fagylaltra. (Merthogy Bécsben ép­pen a Schwedanplatzon árulják a le­gízletesebbet.) A mulatságos esetet elmeséltem Bruno Freinek, az író-újságírónak, Egon Erwin Kisch barátjának, az öreg kommunistának. Felesége menten megmutatta azt a levelet, melyet férje a nyolcvanadik szü­letésnapjára kapott Bécs városá­tól. Ezt is a polgármester írta alá és az alpolgármester nyújtotta át Freiék lakásán. Mert a nyolc­vanéveseket nem akarják azzal fá­rasztani, hogy ők menjenek a vá­rosházára. Bruno kicsit morgott. Minek mutogatod, mondta. Hiszen ez merő propagandafogás. Ezzel veszik rá az embereket, hogy szí­vesen fogadjanak mindenféle­­ in­tézkedést. Még a nekik kellemet­lent is. Én nem morogtam. Nem is olyan rossz a csábításnak ez a trükkje Csak laposan, csak hegyesen Isten bocsássa meg, de én bizony nem szeretem Münchent. Néhány­szor, átutazóban megcsodáltam szép, barokk épületeit, köztük azt is, melyben egykor a Gestapo szé­kelt. Húsz éve üldögéltem az Isar partján, most pedig azon a főté­ren, ahol székek várják a fárad­takat. (És a székeket — noha könnyebbek a Dunakorzó székei­nél — nem kell leláncolni.) Sok­felé járva tejfelező utamon a vá­rosiban, barátokat, rokont látogat­va, rájöttem, nekem a bajor fővá­ros kissé terebélyesebb a kelleté­nél, akárcsak az idősebb bajor hölgyek. Valamit mégis elirigyel­tem a müncheniektől. Azt a szigo­rú előírást, hogy a város centru­mában tilos, de még környékén sem ajánlatos magas épületet emelni. Nemcsak a barokk házak­hoz kell igazodni, a szecessziós épület is műemléknek tekintendő, Leningrád városmagjára gondol­tam Münchenben, a megunhatat­lan barangolásra", melyeket ugyan­ez az építészeti tilalom, az épüle­teknek ugyanez a harmóniája őriz az utókornak. És fájó szívvel lát­tam viszont itthon a Szabadság­­hegy lankáin, a Hármashatárhe­­gyen meredező épületszörnyeket, melyek megették az erdőt, a szép kilátást, Buda szépséges békéjét. Középkortól a Fehér lóig Vakációm idején sugározták az osztrák televízió Menekülés a bé­kétől című, kiváló dokumentum­­filmjét, az első világháború kitö­réséről, okairól, gazdasági és po­litikai hátteréről. Az archív anya­gok bőségét Bokor Péter is meg­csodálná, bár a filmen érződött, hogy alkotói ismerik a Századunk sorozatot és annak jónéhány meg­oldását adaptálták. Remélem, hogy a film eljut hozzánk. Ismereteket pótol és a mának szól. (Egyik in­terjúalanya egyébként Hanák Pé­ter történész.) A Menekülés a bé­kétől alaposan leszedi a keresztvi­zet Ferenc József „békebeli” vilá­gáról, magáról őcsászári fenségé­ről. Bad Ischlben bezzeg még ma is üzlet az osztrák ú­.magyar monar­chia pofaszakállas atyja. Egykor­ nyári rezidenciáján milliomosok „Kaiser Diner”-t rendelhetnek, a képeslapokon és a süteményeken is őrzik arcmását és nevét. St. Wolfg­angba ugyancsak el-elláto­­gatott a császár. De a gyönyörű Wolfgangsee partján fekvő kisvá­ros mégsem róla nevezetes. E helység történelmét egy nagy táb­láról olvashatta el a látogató. A tábla a pompás barokk templom lépcsője mellett, díszük, márvány­felületen. Időszámításunk után 780-tól megtudhatni szövegéből, kik alapították az első kolostort, kik voltak a helység nagy szü­löttei, nevezetes látogatói. A tör­ténelmi felsorolás a­ .nagy politikai eseményeke­t is megemlíti, így az első világháború kitörését és be­fejezését. Utána pedig ez olvas­ható: 1930 Ralph Benatzky megír­ta a Fehér ló című overettet. És kész. Nincs tovább. Hogy valahol a tábla közelében volt Göbbels villája? Hogy akadt egy Ansch­luss is Ausztria történelmében, meg második világháború? A Fehér ló fontosabb. A Fehér ló filmváltozatát minden nap ve­títik a moziban. Fehér ló díszíti a gyufát, a WC-papírt, a kulcstar­tót. Fehér ló biztat takarékosságra a bank kirakatában. Fehér lova­kat árusítanak a giccsárusok min­den anyagból és minden mennyi­ségben. Megnyugodva vettem tu­domásul, hogy Siófokon az OTP- ben még nem a Csárdáskirálynő Szilviája szólít fel, hogy itt őriz­zem nem létező vagyonomat. ÁRA: 6.- F1

Next