Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-06 / 27. szám - Orosz István: Egy jeles vad-kert • kép (1. oldal) - Csanády János: Tárgy és mítosz • vers (1. oldal) - Máriássy Judit: Tejfelező úton (1. oldal)
CSANÁDY JÁNOS: Tárgy és mítosz Durungot fog, nem hajlik, a gyerek Aias erejét irigyelte meg, majd egy akác hotot támaszt neki a tuskó lábának, nyomja, feszíti, hogy meghajoljon félkörívbe, mint a szivárvány, hasán hasad az ing, mert kemény hasizmán akasztja meg a másik végét, erőtől remeg s hajlik az akác, a madzagot vágatba lehet bújtatni legott, s feszül a húr, pendül az íj, suhog a történelmi éj, hasítja az eget a vessző galambok mellett felszáll a sasok birodalmába, griff magasába, és nyílt kezűnek lenn a farkasok. VMp . Koranyár (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1984. JÚLIUS 6. XXVIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM |QTM Beszélgetés a paraszti mentalitásról ♦ Császár István: Fotográfiák Borsikéról Orosz István: Egy jeles vadkert MÁRIÁSSY JUDIT: A címért joggal érhet a plágium vádja. Milner Karinthy Frigyes Micimackója indult és indul minden új olvasója örömére „tejfelező útra”. Sem olyan kedves, sem olyan naiv nem vagyok, mint a kalandozó medve, Róbert Gida és Malacka barátja. Ám háromhetes vakációm során én valóban fel- és tejfeleztem. Amennyiben a német és osztrák Buttermilch reggeli fogyasztását első vendégláttóm, a freilassingi orvos javallatára egyszer sem mulasztottam el Mert a nyugati értelmiség — legalábbis a negyven éven felüli — nemcsak a természetet, hanem saját egészségét is határozottabban és figyelmesebben hívja, mint mi, magyarok. A Buttenmilchbe — melyet az első reggeli (gyenge) kávé előtt illik megenni — az orvos gyümölcsöt tesz, a müncheni újságíró korpát (az utóbbit már a harmincévesek is rendszeresen belekeverik valamibe, az emésztést elősegítendő), az idős író mézzel nyeli le. Ám terfelező utam némely felfedezésre is alkalmat adott Bajorország és Ausztria kis- és nagyvárosait, a tiroli tavakat, erdőket járva sem múzeumiba, sem színházba, se moziba, de még kiállítási terembe se tettem be a lábam. Kíváncsibb voltam az élet kultúrájára, az emberekre, arra, mi az, amit ők csinálnak okosabban, jobban, mint mi, és megfordítva. Berlinguer fényképe A német orvosunokatestvér Salzburg közelében levő tóparti nyaralójában, a rádió esti híradásából értesültem Enrico Berlinguer tragédiájáról. A népes társaságban én voltam az egyetlen ember, akit a hír megrendített. A többiek inkább azon csodálkoztak, miért is sírt Pertini államelnök, s miként lehetséges, hogy a pápa közhírré tette: imádkozni fog a kommunista politikus felépüléséért. Bántott a közöny, még akkor is, ha tudtam, ezek a grillsütéssel foglalatoskodó urak és háziaszszony feleségeik nem rokonszenveznek a marxizmussal. De mert valamennyien orvosok voltak, meghökkentett, hogy az emberi drámát sem méltatták figyelemre. Két nap múlva, amikor a pünkösdi szünet után megjelentek a napilapok, mégsem tudtak hűvösen szembenézni az Olasz Kommunista Párt főtitkárának első oldalon megjelent fényképével. Ez a fotó a legutolsó mondat — a lélegzet után kapkodva is befejezett beszéd,,— kimondásának pillanatában készült. Találkoztam Berlinguerrel fiatalon, Budapesten. Szép férfi volt. De soha és semmilyen fényképen nem olyan szép, mint ezen. Arcán az értelmes ember végső erőfeszítése, a haja kissé csapzott, tekintete mintha sokaknak akarná továbbítani személyes hitét. Ajka félig nyitva, előtte a mikrofon. Ha címet kéne adnom a fotónak, melyet,a Die Presse-ből kivágtam, ezt adnám neki: a kommunista utolsó üzenete. Vagy Kovács András készülő filmjére rímelve: a vörös grófé. Hiszen egy szardíniai grófi család fiaként született. És munkáscsaládok gyászolták benne rokonukét. Három hét múlva, hazatérőben, az útlevélvizsgálatot végző hazámfia vette észre, hogy a kivágott fénykép hivatalos okmányom lapjai közé csúszott. „Ennyire sajnálja?” — kérdezte tréfásan. A „vicc” nem sült el. Szabadkai magyar családdal utaztam egy fülkében, akik éppen akkor mutattak egy másik Berlinguer-felvételt, amit kik vittek haza magukkal Bécsiből. Most, utólag, átlapozva a magyar újságokat, kicsit megértem az útlevélvizsgálót, ha tréfás kedvét nem is szeretem. A mi lapjainkban a nekrológok mellett egy szigorúan hivatalos fénykép jelent meg. Egy jólfésült matematikatanár is lehetett volna a modellje. Vajon miért nem fedezzük fel, hogy a politikában, a propagandában, világnézetünk terjesztésében minidig az a hatásos, ami emberi? A papír nélkül beszélő szónok, a tévékamera előtt láthatóan gondolkozó államférfi, a mosoly és a szenvedés, melytől semmiféle magas hivatal nem foszthat meg minket? Ellenkező előjelű indítékból bár, de ugyanezen tűnődtem el Bécsben. Feltűnőengálába költözött, rokonszenves arcú idős házaspárt szólítottam meg a metróállomáson, hogy megtudjam, milyen irányba jutok el a Schwedenplatzra. Kedvességük is feltűnő volt, éreztem, hogy öröm feszül bennük, s ezt az örömöt szívesen köztik egy idegennel. Kiderült: a városházáról jönnek. A bácsi nyugdíjas nyomdász, felesége varrónő volt. Aranylakodalmuk alkalmából háromszáz másik, ötven esztendeje egybekelt párral a polgármester vendégei voltak. Pezsgővel köszöntötték őket, szép beszéd méltatta a városhoz és egymáshoz való hűségüket. A jókívánságokat természetesen, írásban is megkapták, nem sokszorosított papíron, a polgármester aláírásával. Jókedvűen meghívtak egy tölcséres fagylaltra. (Merthogy Bécsben éppen a Schwedanplatzon árulják a legízletesebbet.) A mulatságos esetet elmeséltem Bruno Freinek, az író-újságírónak, Egon Erwin Kisch barátjának, az öreg kommunistának. Felesége menten megmutatta azt a levelet, melyet férje a nyolcvanadik születésnapjára kapott Bécs városától. Ezt is a polgármester írta alá és az alpolgármester nyújtotta át Freiék lakásán. Mert a nyolcvanéveseket nem akarják azzal fárasztani, hogy ők menjenek a városházára. Bruno kicsit morgott. Minek mutogatod, mondta. Hiszen ez merő propagandafogás. Ezzel veszik rá az embereket, hogy szívesen fogadjanak mindenféle intézkedést. Még a nekik kellemetlent is. Én nem morogtam. Nem is olyan rossz a csábításnak ez a trükkje Csak laposan, csak hegyesen Isten bocsássa meg, de én bizony nem szeretem Münchent. Néhányszor, átutazóban megcsodáltam szép, barokk épületeit, köztük azt is, melyben egykor a Gestapo székelt. Húsz éve üldögéltem az Isar partján, most pedig azon a főtéren, ahol székek várják a fáradtakat. (És a székeket — noha könnyebbek a Dunakorzó székeinél — nem kell leláncolni.) Sokfelé járva tejfelező utamon a városiban, barátokat, rokont látogatva, rájöttem, nekem a bajor főváros kissé terebélyesebb a kelleténél, akárcsak az idősebb bajor hölgyek. Valamit mégis elirigyeltem a müncheniektől. Azt a szigorú előírást, hogy a város centrumában tilos, de még környékén sem ajánlatos magas épületet emelni. Nemcsak a barokk házakhoz kell igazodni, a szecessziós épület is műemléknek tekintendő, Leningrád városmagjára gondoltam Münchenben, a megunhatatlan barangolásra", melyeket ugyanez az építészeti tilalom, az épületeknek ugyanez a harmóniája őriz az utókornak. És fájó szívvel láttam viszont itthon a Szabadsághegy lankáin, a Hármashatárhegyen meredező épületszörnyeket, melyek megették az erdőt, a szép kilátást, Buda szépséges békéjét. Középkortól a Fehér lóig Vakációm idején sugározták az osztrák televízió Menekülés a békétől című, kiváló dokumentumfilmjét, az első világháború kitöréséről, okairól, gazdasági és politikai hátteréről. Az archív anyagok bőségét Bokor Péter is megcsodálná, bár a filmen érződött, hogy alkotói ismerik a Századunk sorozatot és annak jónéhány megoldását adaptálták. Remélem, hogy a film eljut hozzánk. Ismereteket pótol és a mának szól. (Egyik interjúalanya egyébként Hanák Péter történész.) A Menekülés a békétől alaposan leszedi a keresztvizet Ferenc József „békebeli” világáról, magáról őcsászári fenségéről. Bad Ischlben bezzeg még ma is üzlet az osztrák ú.magyar monarchia pofaszakállas atyja. Egykor nyári rezidenciáján milliomosok „Kaiser Diner”-t rendelhetnek, a képeslapokon és a süteményeken is őrzik arcmását és nevét. St. Wolfgangba ugyancsak el-ellátogatott a császár. De a gyönyörű Wolfgangsee partján fekvő kisváros mégsem róla nevezetes. E helység történelmét egy nagy tábláról olvashatta el a látogató. A tábla a pompás barokk templom lépcsője mellett, díszük, márványfelületen. Időszámításunk után 780-tól megtudhatni szövegéből, kik alapították az első kolostort, kik voltak a helység nagy szülöttei, nevezetes látogatói. A történelmi felsorolás a .nagy politikai eseményeket is megemlíti, így az első világháború kitörését és befejezését. Utána pedig ez olvasható: 1930 Ralph Benatzky megírta a Fehér ló című overettet. És kész. Nincs tovább. Hogy valahol a tábla közelében volt Göbbels villája? Hogy akadt egy Anschluss is Ausztria történelmében, meg második világháború? A Fehér ló fontosabb. A Fehér ló filmváltozatát minden nap vetítik a moziban. Fehér ló díszíti a gyufát, a WC-papírt, a kulcstartót. Fehér ló biztat takarékosságra a bank kirakatában. Fehér lovakat árusítanak a giccsárusok minden anyagból és minden mennyiségben. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy Siófokon az OTP- ben még nem a Csárdáskirálynő Szilviája szólít fel, hogy itt őrizzem nem létező vagyonomat. ÁRA: 6.- F1