Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-07 / 36. szám - Kozma Kovacic: Betsaida • kép • Kozma Kovacic (Jugoszlávia) (11. oldal) - Alföldy Jenő: Költői tisztázások - történelmi piszkozatból • könyvkritika | Ingyen lakoma • Simonyi Imre: Két szerelem (Szépirodalmi) (11. oldal) - Lengyel Balázs: A hangfüggöny mögött • könyvkritika | Versenykönyvről - verseskönyvre • Bertók László: Ágakból gyökér (Magvető) | Tóth Judit: Füstáldozat (Szépirodalmi) (11. oldal)
ALFÖLDY JENŐ: INGYEN LAKOMA Költői tisztázások történelmi piszkosaiból 15 Simonyi Imre: Két szerelem (Szépirodalmi, 146 old.) Az agresszivitás, hétköznapjainkban nem más, mint a másokra kányszerített akarat pimasz úrhatnámsága; viselkedésbeli terrorizmus, mely ráadásul őszinteségnek, bátorságnak, vagyis erénynek tünteti föl a neveletlenséget, s fölmentést követel magának az önfegyelem kötelezettsége alól. Miért van mégis, hogy miközben alig hord hátán a föld utálatosabbat az agresszív egyénnél (csupán tejtestvére, az alázatos, alamuszi szolgalélek felháborítóbb nála), a művészetben igenis erény, sőt az erények erénye kovácsolható az agresszivitásból? Miért mondhatja Illyés a Bartók-rapszódia egyik csúcspontján, ha idézőjelbe téve is a jelzőt: „te szólalj, / szigorú, szilaj, «agresszív« nagy zenész’"? Miért rajonganak titkon a legfinnyásabb kék harisnyák is az olyan agresszív költeményekért, mint az Elbocsátó, szép üzenet vagy a Semmiért egészen? Miért ragad magával a magyar költészet forradalmi lendülete, amikor királyok akasztására, tiszta szívvel betörésre és emberölésre bújtógát? S hogy példát végre attól is vegyek, akinek jellemzéséül az agresszivitást, mint megkülönböztető stílusjegyet, költői magatartásformát szóba hoztam: miért mondhatom, hogy a legnagyobb vers, melyet mostanában olvastam, Simonyi Imre ölni című verse, az Élet és Irodalom augusztus 24-i számából, 1944-es keltezéssel? „Meg kéne ölni valakit”, kezdődik a költemény, s mástól aligha olvastunk még ilyet: „Mindegy, hogy kit — mert biztosan / megérdemelné a bitang / ha már ember” — ez a tárgy nélküli düh és felháborodás azért lehet hű kifejezése az 1944-es korhangulatnak, mert ekkor az Ember jogosan gyanakszik bárkire, s a költő az egész országon elhatalmasodó félelmen akar fölülkerekedni. Simonyi Imre kerek negyven évvel 1944 után is azt a keserű dühöt, lelkifurdalást és szégyent szólaltatja meg, melyben jóérzésű honfitársaival akkor osztozott. „Fülembe három évtized kiált: / szemembe köpvén tehetetlenségem” — irtó tíz évvel ezelőtt,és ma is az a régi tehetetlenség gyötri, mely a magyar ellenállás megmagyarázható, ám el nem fogadható hiánya miatt nyűgözte a gyulai „aranyifjúság” tagjaként. A kötet címében jelzett „Két, szerelem”: a Lány (vagy Lányok) és a Haza. Sommásan összefoglalva, körülbelül így érez irántuk a szerző: kurva volt mindkettő, de imádni kell halálig mindkettőt. Ebbe az ellentmondásos értelembe sűríti szerelmes rajongását és ökölropogtató háborgását. Mert miközben ő hű maradt, a Lány is meg a Haza is hűtlen lett hozzá. De hogy lehetett hűséges mindkettőhöz — nélkülük? A válasz egyszerű: Simonyi önmagához maradt hű. Makulátlanul megőrizte lírikusként azt a régivágású, kis-úri öntudatot, életeszményt és világnézetet, mely sokkal inkább nemesi, mint polgári, anélkül, hogy ennek a társadalmi státushoz, vagyoni helyzethez vagy akár a származáshoz köze lehetne.. Kulturális örökségről vagy környezeti hatásról van szó, ezt a hűséget az irodalom nevelte belé. „Hat ember, igen, az a hat ember, aki belém oltotta az édes és pusztító mákonyi irodalom”. Kik ezek? A tényekhez hű gondolkodás kapásból egymást kizárónak ítélné közülük József Attilát és Szabó Dezsőt — a tűz meg a víz! —, de aki belátja, hogy Simonyi önmagához hű gondolkodó, az nem tartja ezt eklekticizmusnak, hanem fölfedezi benne a protestáló dac következetességét, a különböző léthelyzetekben megtartott mentesülést mindeféle megalkuvás alól. Aki valamelyest ismeri.Dezső életútját, az annak mindensúlyos ideológiai, esztétikai és politikai kilengése mellett elismeri, hogy bátor és következetes volt a maga konzervatív magyarságtudatában. De nem ő és József Attila, hanem Ady és Krúdy példája sejlik föl Simonyi költői világában a legjobban fölismerhetően. Ady önmarcangoló magyarságtudata — és Krúdy méltóságosan szomorú életművészete, mely közel áll az önsorsrontáshoz, a vallásként gyakorolt aszszonykultuszhoz és a nőgyűlölethez; furcsa módon ez utóbbi képlet Adyhoz is ugyanolyan erővel vonzza, mint Krúdyhoz, és olyan ez, mint mikor valaki anyjához is, apjához is egyformán hasonlít, miközben ők egymáshoz semmiben sem hasonlítanak ... A tartás, önmaga megtartása áll Simonyi verseinek centrumában. Száz közül kilencvenkilenc magyar költő a tragikomikumot vagy a tiszta komikumot „játszaná meg” ma abból a léthelyzetből, mely negyvennégy és az akörüli másfél évtized alkalmából választódott ki és tört egyeduralomra emlékezetében a kisvárosi ellenállásról, mely abban merült ki, hogy négyet magyar összehajolt —, de ő a tiszta tragikumot és pátoszt őrizte meg belőle. Hogy miért? Mert mániákusan és helyesen be akarja bizonyítani utókorának, hogy negyvennégyben sem volt mindenki szarházi ebben az országban. És ennek érdekében nem szépít, nem takar el semmit, még csak át sem stilizál. Negyvennégyben gyalázatosan vizsgáztunk. Itt most tegyük ki a pontot, és ne foglalkozzunk azzal, hogy még ki mindenki vizsgázott gyalázatosan. Viszont azt föltétlenül tegyük hozzá, hogy mi többé nem akarunk gyalázatosan vizsgázni, ezért így gondolkozunk helyesen: „Vezeklő / s illő alázat / a vétkekért! / De nem illegeriszáló alázatosság / időre / áron aluli végkiárusítás / jelez irányt / szakadékból az emelkedőre.” Ennek az „agresszív” költőnek határozottan megfontolandó javaslatai vannak. Versekben, amelyek nem a magyar lírától megszokott képgazdagságukkal, hanem főleg a gondolatok drámaiságával és dialektikus szerkezetükkel győznek meg igazukról. ^ Berták László: Ágakból gyökér (Magvető, 88 old.) Tóth Judit: Füstáldozat (Szépirodalmi, 72 old.). Az utóbbi évtized magyar költészete végletesebb, szélsőségesebb, mint valaha is volt. Nem csupán arról van szó már, hogy korunk költészete mintegy önmagát fojtogatva megszüntetni igyekszik a vers szokott versjellegét. Nemcsak arról, hogy lerángatja magáról a rímet, a zenét — új formát keresve a versnek. Ezt már megszoktuk. A költő viszonya a szavakhoz, magához a közlendőhöz van átalakulóban — főleg a legfiatalabb lírikusok kezén, kísérleteikben vagy próbálkozásaikban. Mintha a lírát, az úgynevezett lírai verset többnyire másra kívánnák használni, mint amire megszoktuk. Nem szobafestésre vagy komputerüzemeltetésre ugyan, de olykor azért poszterként egy kamaszszobafalon vagy energiaforrásként egy kiismerhetetlen válaszokat adó komputerben. Az olvasó, aki, ha másból nem, a tördelés formájából fel tudja ismerni, hogy verssel került szembe, olykor régi idézeteket mormol és felsóhajt: Istenem, mi lett a versből. Ez az egyik véglet, az újabban megmutatkozó. A nem versszerűen rendezett, nem versszerű versé, mely formájában gyakran képvers vagy plakát, vagy egyszerűen csak cél nélküli szó- és ■ képlávozás, eufórikus, mint a kisdedek beszéde, mely — s ebben igazuk van a költőknek — a költészet alapját képező szógyönyörűségnek első megnyilatkozása. E felnőtt fejjel írt, másfajta, formaterv nélküli vagy kihüvelyezhetetlen formatervű verssel szemben — mely természetesen leképezheti az érzelmi és tudatállapotot — szerencsére eleven jelenkori líránkban egy olyan nem neoavantgard, de korszerű versképzés is, amely a maga célra tartott rendezettségével kívánja szolgálni a versbeli közlés, mely, ha formabontó is, rendelkezik belső formával, azzal, amely Arany János mély megállapítása szerint már-már azonos a tartalommal. Kísérlet, újítás, érzelmi eltávolítás, prózaiság — ne tévedjünk — ettől sem idegen, de versírás közben a leírt szavakról nem csupán újabb szavak jutnak a költő eszébe, hanem az az ellenőrző kérdés, hogy vajon pontosak-e a szavak? Ne állítsuk eleve, hogy ez a líránkban ma divatozó, automatikus alapelvű vers nem hozott és nem hozhat eredményeket (a költészetben az eredmény a tehetségen múlik, nem az elveken); ne állítsuk szembe ezzel az új jelenséggel idősödő költőinknek, kik közül egyikmásik már-már klasszikusnak számít, újabb termését, kiváló költői pályák felívelő vagy betetőző köteteit, egy Weöresét, Vasét, Kálnokyét. Ez az újjal szemben, melyről igazából csak a rostáló idő fog bizonyosabban ítélni, igazságtalan. De a divat hangfüggönyét némileg félrehárítva, jogos azért tüzetesebben körülnézni, mi alakul, mi formálódik a két véglet között. ★ Berták Lászlónak, a pécsi költőnek, negyedik kötete az Ágakból gyökér. Pécsi költő szaladt a tollamra, holott a jelző fölösleges. Éljen a költő a fővárosban vagy történetesen vidéken, Szatymazon vagy Nagyszalontán, Londonban vagy Dublinban, mindenképpen a világ közepén él. Pontosabban: ahol ő van, ott a világ közepe. Pécs emlegetése nem sanda célzás a vidékiességre, ellenkezőleg, a megbecsülés előretett szignója. Egy mármár látható, érzékelhető dunántúli költőiskola jelölése, melynek távoli mestere — és nem csupán a szülőhely alapján — a Szekszárdon született Babits, s élő mestere Csorba Győző. Nem forma, nem kifejezésmód, nem ilyen vagy olyan stílusirányzat jellemzi ezt a virtuális iskolát, hanem a törekvés a szó hitelére, a költői magatartás egyfajta puritanizmusa. Másként fogalmazva: a kifejezendőhöz való ragaszkodás jellemzi a külső és belső forma fenntartása mellett. Nem egy versteoretikus hirdeti azt, hogy ez ma már avult cél. Bertók László, mindjárt a kötetnyitó versben, lovat is ad 6/* teoretikusok alá, mondván: „megírjuk a szép, régi verseket”. Csakhogy hiába klasszicizáló a formája (többnyire szabályosan rímel), hiába van jelen versében a költői szubjektum (ami sokak szerint csak úgy meghaladott dolog), dehogy is ír régi verseket. Elég a vers első négy sorának szóválasztását és képi anyagát szemügyre venni, hogy némi képzetünk legyen arról, egészen másról van itt szó. „Beszakadnak a lassú tölgyesek, — mint egy vezércikk, magányos a táj, — erdő mélyéről nézem az eget, — sorok között is süllyed a határ.” A gnomatikusan megformált rövid sorokba olyan erős hangulatú, komplex kén van belebújtatva (beszakadt tölgyes, vezércikk, süllyedő határ), ami, ugye, a szép régi versekben (a parnasszienekben, impresszionistákban) az elemek egymásnak meg nem felelő, diszparat volta miatt elképzelhetetlen. A kötetből kitetszőleg, melyből az idézet ízelítőnek is kevés, nem valami már pedzett dolgot, ismert lelki tényt, hanem valami nehezen elmondható átéltet kíván Bertók László megfogalmazni. Úgy összegezhetném, racionális mindennapjaink és irracionálissal telített közérzetünk ellentéteit fogja a vers hálójába. Köznapi tények között folydogáló életünket és alattomosan átható létszorongásainkat fényképezi egybe. Nyesett, tömör, sornyi megállapításokban, és mindig is angolos aláfogalmazással arra „keresi a szót”, a saját szavát, ami az emberi egzisztencia számára ma és itt (és tegnap és ott) égető. S melynek kifejezésére azt a bizonyos szép, régi verset a világköltészetben, mondjuk, Rainer Maria Rilke tette képessé talán a legpéldaszerűbben. Természetesen magyar költői előképet vagy előképeket is meg tudnék nevezni, olyanokat, akik Bertók László mélyfúrásra törő módszerét közvetlenebbül befolyásolják. Ez a módszer ugyanis nem kitapogató, kihüvelyező, hanem megvilágításra törő, formailag racionális. Sőt, egyenesen törvény jellegű megfogalmazásra igyekvő. Csakhogy a belső tapasztalás tere, az anyag, amelybe behatol, amelynek normáit kutatja, ennek ellenáll, így lesz a levonható és gnomatikusan megfogalmazott léttörvény ugyan formájában racionális, tartalmában korántsem az. Épp úgy — hogy “nagyot mondjak —, mint József Attila gyakorlatában, aki nemcsak szavaival és képeivel, de módszerével természetes példaképe az ilyesféle vállalkozásnak. És így lesz a megfogalmazás egyszerre pontos és anyagszerű, így tud a létezés másképp megközelíthetetlen szférájáról, erről a csupán költészettel kikutathatóról, híradással élni. Idézetek nélkül mindez, persze, elvont megközelítése egy költészetnek, mely végső fokon maga is elvont. Vagyis hogy helyzettisztázó megfigyelések és analitikus következtetések során át közli, magát, mégpedig olyan haladvánnyal, melynek egyszerűnek tetsző fokai igazából álegyszerűek, ahogyan metszett, tömörített végösszefoglalásai is azok. A részletek, az építkezés elemei, mondom, éles rajzúak, gyakran konkrétak, mint például a Bezártam ajtót, ablakot című tizennégy soros versé, melyből mutatóul idézek: „Félek, mert már nem szeretek, — létezem csak, mint a kövek.” Vagy:„Befelé nézek, mint a fa — ha nincs lombja, nincs madara. — Jó órám is farkas verem — kapni akarok, adni nem.” De ezek a tömör, mégis levegős megállapítások lépcsőfokai csupán valami nehezen elérhető dekonkrétnak: egy összetett léttapasztalatnak. A vershang is elárulja még a megközelítés módszere, mennyire áll Bertók a példaképének, az önmagán gondolkodó József Attilának vonzáskörében. De hogy saját tapasztalatait, meditációs eredményeit írja meg, az pillanatig sem vitás. Mégis az olvasó bizonyos megnyugvással veszi tudomásul a kötet egyik ciklusának a hangváltását (Az idegenvezető szövegeiből), a szatirikus-ironikus stílus, a pallandó beszédmód felerősödését, mely —■ ha könnyebb anyagban is — de fokozza az igényes költői vállalkozás eredeti jegyeit. A megtalált saint szó szerepét a saját életanyag kifejezésében, ★ Tóth Judit Párizsban él. A Füstáldozat neki is a negyedik kötete. A világ közepén — Párizst így is szokták emelgetni — ő sem él másutt, mint Bertók Pécsett, saját egzisztenciális léte középpontjában. Ez az egzisztencia támadott. Nemcsak úgy, mint minden emberi egzisztencia, hanem speciálisabban. Támadott volt már gyerekként, jellegzetes huszadik századi módon: apját-anyját elvesztve a második világháborúban, s támadott maradt felnőve — francia házasságával valamelyes révbe jutva — Párizsban is, mert ott a léthez kapcsolódó talán legerősebb szálát, magyar költő mivoltát érték a roncsolások (erről számol be két előző kötete, a Két város és A tér visszahívása), s támadott maradt, mint ahogyan az új kötet, a Füstáldozat tanúsítja később is, a tágasabb sikert és elismerést hozó regénye, a Kifutópálya megírása után is, mert ez a lehetőségeiben harmonikusabb időszak férje betegségének és halálának keservét zúdította rá. Ez a nem könnyű sors, mely gyakorivá tette a megsemmisüléssel való szembenézést, gyakoribbá, mint azt itt felsorolni akarnék, a létérzet olyan kilendüléseivel járt, olyan végletes léttapasztalatokkal, melyeket tagolni, szavakba ültetni, versbe formálni már alig-alig lehetséges. Vannak dolgok, tudjuk, melyek egyenes adásban elmondhatatlanok. Túl erős érzetek, melyeket közvetlenül megszólaltatni már lehetetlenség. Tóth Judit meghatározó tapasztalatai kifejezésére eleve elkerülte a direkt, a személyes formát. S ha már fentebb is költői iskoláról beszéltünk, melynek Babits volt távoli mestere. Tóth Judit induló lépéseit követve, említsünk ismét egy virtuális költőiskolát, az újholdasokét, kiknek megint csak Babits, az objektiváló költő a példaképe. De Tóth Juditnak elsősorban, első kézből Pilinszky és Nemes Nagy a bátorítója. Az ő kezdeményeik nyomán talál rá tagolhatatlan, szinte leképezhetetlen fiatalkori élményeinek, létérzetét meghatározó emlékképeinek közlésmódjára, az objektiváló kifejezésmódra; arra a sajátos, egyedi motívumokból létrehozott tárgyi világra, amely „objektív korrelatívként” hordozza, továbbadja a másként elmondhatatlant. Fiatalkori tapasztalatai sav rögzültek verssé, szuggesztív költészetté. De a személytelenítésnek, a tárgyi megfelelő szüntelen közbeiktatásának vannak azért a nagy előnyök mellett bizonyos hátrányai. Van eset, hogy túlzottan is megválogattatja a mondanivalót, a témát; szinte csak a nagyfeszültséget magukban hordozó vers magoknak nyit utat az eleven létre. Tóth Judit számára — már az előbbi két kötet is tanúsítja — hovatovább szoros lett ez a forma. A Füstáldozatban, anélkül, hogy a feszített, magasrendű dikciót odahagyná, másba kezd, közvetlenebbül alanyi, sőt életrajzi közelségű költészetbe. Ez a kötet, hangsúlyozom, mit sem engedve a tárgyalásmód igényéből, már-már beszámolós férj titokzatos betegségéről és haláláról. Epikus cselekménnyé áll egybe, mint egy regény. Határ Győző fejtegette nemrégiben egyik esszéjében, hogy az újabb angol költészetben (mint napjainkban a magyarban is) milyen nagy teret hódít az epika, a történések, anekdoták verssé alakítása. Tóth Juditnak ebben a regénnyé egybeálló verseskötetében azonban nem erről van szó. Igaz, például, hogy az Egy betegség története című versben valóban mozzanatról mozzanatra rögzíti az eseményeket, elvisz a szívgyógyászhoz, halljuk (meggyőződésem, hogy szó szerint) a professzor sietős, közönyös megállapításait, s néhány mozdulattal fel tudja idézni a betegnek és hozzátartozójának egész kálváriajárását a szenvtelen gépek és hideg gyógyítók között. El tud mondani a versek sorában egy jellegzetesen epikus mondanivalót Mégis, mindezek ellenére, az olvasó bárhogyan beleélje is magát, nem a történet a lényeg. A kötet: verskötet: egy magasfeszültségű, nagyszabású érzelem benne a lényeg, az keres magának formát, az rajzolódik elénk. Olyan érzelem, amely a halál után is, Szavitriként visszahív, visszavarázsol. Áldozatot mutat be, ahogyan mondja is a cím: füstáldozatot. És ha hiszünk a költészetben, mint ahogyan minden gyengeségét és erejét egyaránt ismerve, hiszünk benne, ez az áldozati füst egyenesen száll a magasba: tetszik az isteneknek. Magára vonja és felfelé emeli a mi tekintetünket is. Mint minden művészet, ami igazi. LENGYEL BALÁZS: VERSESKÖNYVRŐL - VERSESKÖNYVRE A hangfüggöny mögött Kozma Kovaele (Jugoszlávia): Betsarda 1984. SZEPTEMBER 7.