Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-09-07 / 36. szám - Kozma Kovacic: Betsaida • kép • Kozma Kovacic (Jugoszlávia) (11. oldal) - Alföldy Jenő: Költői tisztázások - történelmi piszkozatból • könyvkritika | Ingyen lakoma • Simonyi Imre: Két szerelem (Szépirodalmi) (11. oldal) - Lengyel Balázs: A hangfüggöny mögött • könyvkritika | Versenykönyvről - verseskönyvre • Bertók László: Ágakból gyökér (Magvető) | Tóth Judit: Füstáldozat (Szépirodalmi) (11. oldal)

ALFÖLDY JENŐ: INGYEN LAKOMA Költői tisztázások­­ történelmi piszkosaiból 15 Simonyi Imre: Két sze­relem (Szépirodalmi, 146 old.) Az agresszivitás, hétköznapja­inkban nem más, mint a másokra kányszerített akarat pimasz úrhat­­námsága; viselkedésbeli terroriz­mus, mely ráadásul őszinteségnek, bátorságnak, vagyis erénynek tün­teti föl a neveletlenséget, s föl­mentést követel magának az önfe­gyelem kötelezettsége alól. Miért van mégis, hogy miközben alig hord hátán a föld utálatosab­bat az agresszív egyénnél (csupán tejtestvére, az alázatos, alamuszi szolgalélek felháborítóbb nála), a művészetben igenis erény, sőt az erények erénye kovácsolható az agresszivitásból? Miért mondhatja Illyés a Bartók-rapszódia egyik csúcspontján, ha idézőjelbe téve is a jelzőt: „te szólalj, / szigorú, szilaj, «­agresszív« nagy zenész’"? Miért rajonganak titkon a leg­­finnyásabb kék­ harisnyák is az olyan agresszív költeményekért, mint az Elbocsátó, szép üzenet vagy a Semmiért egészen? Miért ragad magával a magyar költészet forradalmi lendülete, amikor kirá­lyok akasztására, tiszta szívvel be­törésre és emberölésre búj­tógát? S hogy példát végre attól is vegyek, akinek jellemzéséül az agresszivi­tást, mint megkülönböztető stílus­jegyet, költői magatartásformát szóba hoztam: miért mondhatom, hogy a legnagyobb vers, melyet mostanában olvastam, Simonyi Imre ölni című verse, az Élet és Irodalom augusztus 24-i számából, 1944-es keltezéssel? „Meg kéne ölni valakit”, kezdődik a költe­mény, s mástól aligha olvastunk még ilyet: „Mindegy, hogy kit — mert biztosan / megérdemelné a bitang / ha már ember” — ez a tárgy nélküli düh és felháboro­dás azért lehet hű kifejezése az 1944-es korhangulatnak, mert ek­kor az Ember jogosan gyanakszik bárkire, s a költő az egész orszá­gon elhatalmasodó félelmen akar fölülkerekedni. Simonyi Imre kerek negyven év­vel­ 1944 után is azt a keserű dühöt, lelkifurdalást és szégyent szólal­tatja meg, melyben jóérzésű hon­fitársaival akkor osztozott. „Fü­lembe három évtized kiált: / sze­membe köpvén tehetetlenségem” — irtó tíz évvel ezelőtt,­és ma is az a régi tehetetlenség gyötri, mely a magyar ellenállás megmagyaráz­ható, ám el nem fogadható hiánya m­iatt nyűgözte a gyulai „aranyif­júság” tagjaként. A kötet címében jelzett „Két, szerelem”: a Lány (vagy Lányok)­­ és a Haza. Sommásan összefog­lalva, körülbelül így érez irántuk a szerző: kurva volt mindkettő, de imádni kell halálig mindkettőt. Ebbe az ellentmondásos értelembe sűríti szerelmes rajongását és ököl­ropogtató háborgását. Mert mi­közben ő hű maradt, a Lány is meg a Haza is hűtlen lett hozzá. De hogy lehetett hűséges mindket­tőhöz — nélkülük? A válasz egy­szerű: Simonyi önmagához maradt hű. Makulátlanul megőrizte lí­rikusként azt a régivágású, kis-úri öntudatot, életeszményt és világ­nézetet, mely sokkal inkább ne­mesi, mint polgári, anélkül, hogy ennek a társadalmi státushoz, va­gyoni helyzethez vagy akár a származáshoz köze lehetne.. Kultu­rális örökségről vagy környezeti hatásról van szó, ezt a hűséget az irodalom nevelte belé. „Hat em­ber, igen, az a hat ember, aki be­lém oltotta az édes és pusztító mákonyi­ irodalom”. Kik ezek? A tényekhez hű gondolkodás kapás­ból egymást kizárónak ítélné kö­zülük József Attilát és Szabó De­zsőt — a tűz meg a víz! —, de aki belátja, hogy Simonyi önma­gához hű gondolkodó, az nem tart­ja ezt eklekticizmusnak, hanem fölfedezi benne a protestáló dac következetességét, a különböző lét­­helyzetekben megtartott mentesü­lést mindeféle megalkuvás alól. Aki valamelyest ismeri­.Dezső életútját, az annak minden­­súlyos ideológiai, esztétikai és politikai kilengése mellett elismeri, hogy bátor és következetes volt a maga konzervatív magyarságtudatában. De nem ő és József Attila, hanem Ady és Krúdy példája sejlik föl Simonyi költői világában a legjob­ban fölismerhetően. Ady önmarcan­goló magyarságtudata — és Krúdy méltóságosan­­ szomorú életművé­szete, mely közel áll az önsorsron­­táshoz, a vallásként gyakorolt asz­­szonykultuszhoz és a nőgyűlölet­hez; furcsa módon ez utóbbi kép­let Adyhoz is ugyanolyan erővel vonzza, mint Krúdyhoz, és olyan ez, mint mikor valaki anyjához is, apjához is egyformán hasonlít, mi­közben ők egymáshoz semmiben sem hasonlítanak ... A tartás, önmaga megtartása áll Simonyi verseinek centrumában. Száz közül kilencvenkilenc magyar költő a tragikomikumot vagy a tiszta komikumot „játszaná meg” ma abból a léthelyzetből, mely negyvennégy és az akörüli másfél évtized alkalmából választódott ki és tört egyeduralomra emlékeze­tében a kisvárosi ellenállásról, mely abban merült ki, hogy négy­et magyar összehajolt —, de ő a tiszta tragikumot és pátoszt őrizte meg belőle. Hogy miért? Mert má­niákusan és helyesen be akarja bi­z­­onyítani utókorának, hogy negy­vennégyben sem volt mindenki szarházi ebben az országban. És ennek érdekében nem szépít, nem takar el semmit, még csak át sem stilizál. Negyvennégyben gyaláza­tosan vizsgáztunk. Itt most te­gyük ki a pontot, és ne foglalkoz­zunk azzal, hogy még ki mindenki vizsgázott gyalázatosan. Viszont azt föltétlenül tegyük hozzá, hogy mi többé nem akarunk gyalázatosan vizsgázni, ezért így gondolkozunk helyesen: „Vezeklő / s illő alázat / a vétkekért! / De nem illege­ri­­száló alázatosság / i­dőre / áron aluli végkiárusítás / jelez irányt / szakadékból az emelkedőre.” Ennek az „agresszív” költőnek határozottan megfontolandó javas­latai vannak. Versekben, amelyek nem a ma­gyar lírától megszokott képgazdag­ságukkal, hanem főleg a gondola­tok drámaiságával és dialektikus szerkezetükkel győznek meg iga­zukról. ^ Berták László: Ágakból gyökér (Magvető, 88 old.) Tóth Judit: Füstáldozat (Szépirodalmi, 72 old.). Az utóbbi évtized magyar költé­szete végletesebb, szélsőségesebb, mint valaha is volt. Nem csupán arról van szó már, hogy korunk költészete mintegy önmagát fojto­gatva megszüntetni igyekszik a vers szokott versjellegét. Nemcsak ar­ról, hogy lerángatja magáról a rí­met, a zenét — új formát keresve a versnek. Ezt már megszoktuk. A költő viszonya a szavakhoz, magá­hoz a közlendőhöz van átalakuló­ban — főleg a legfiatalabb líriku­sok kezén, kísérleteikben vagy pró­­bálkozásaikban. Mintha a lírát, az úgynevezett lírai verset többnyire másra kívánnák használni, mint amire megszoktuk. Nem szobafes­tésre vagy komputerüzemeltetésre ugyan, de olykor azért poszterként egy kamaszszobafalon vagy ener­giaforrásként egy kiismerhetetlen válaszokat adó komputerben. Az olvasó, aki, ha másból nem, a tör­delés formájából fel tudja ismerni, hogy verssel került szembe, olykor régi idézeteket mormol és felsóhajt: Istenem, mi lett a versből. Ez az egyik véglet, az újabban megmutatkozó. A nem versszerűen rendezett, nem versszerű versé, mely formájában gyakran képvers vagy plakát, vagy egyszerűen csak cél nélküli szó- és ■ képlávozás, eufórikus, mint a kisdedek beszéde, mely — s ebben igazuk van a köl­tőknek — a költészet alapját képező szógyönyörűségnek első megnyi­latkozása. E felnőtt fejjel írt, más­fajta, formaterv nélküli vagy ki­­hüvelyezhetetlen formatervű vers­sel szemben — mely természetesen leképezheti az érzelmi és tudat­­állapotot — szerencsére eleven je­lenkori líránkban egy olyan nem neoavantgard, de korszerű verskép­zés is, amely a maga célra tartott rendezettségével kívánja szolgálni a versbeli közlés, mely, ha forma­bontó is, rendelkezik belső formá­val, azzal, amely Arany János mély megállapítása szerint már-már azo­nos a tartalommal. Kísérlet, újítás, érzelmi eltávolítás, prózaiság — ne tévedjünk — ettől sem idegen, de versírás közben a leírt szavakról nem csupán újabb szavak jutnak a költő eszébe, hanem az az ellen­őrző kérdés, hogy vajon pontosak-e a szavak? Ne állítsuk eleve, hogy ez a lí­ránkban ma divatozó, automatikus alapelvű vers nem hozott és nem hozhat eredményeket (a költészet­ben az eredmény a tehetségen mú­lik, nem az elveken); ne állítsuk szembe ezzel az új jelenséggel idő­södő költőinknek, kik közül egyik­másik már-már klasszikusnak szá­mít, újabb termését, kiváló költői pályák felívelő vagy betetőző köte­teit, egy Weöresét, Vasét, Kálno­­kyét. Ez az újjal szemben, melyről igazából csak a rostáló idő fog bi­­zonyosabban ítélni, igazságtalan. De a divat hangfüggönyét némileg félrehárítva, jogos azért tüzeteseb­ben körülnézni, mi alakul, mi for­málódik a két véglet között. ★ Berták Lászlónak, a pécsi költő­nek, negyedik kötete az Ágakból gyökér. Pécsi költő­­ szaladt a tol­lamra, holott a jelző fölösleges. Él­jen a költő a fővárosban vagy tör­ténetesen vidéken, Szatymazon vagy Nagyszalontán, Londonban vagy Dublinban, mindenképpen a világ közepén él. Pontosabban: ahol ő van, ott a világ közepe. Pécs em­legetése nem sanda célzás a vidé­kiességre, ellenkezőleg, a megbe­csülés előretett szignója. Egy már­­már­ látható, érzékelhető dunántúli költőiskola jelölése, melynek távoli mestere — és nem csupán a szülő­hely alapján — a Szekszárdon szü­letett Babits, s élő mestere Csorba Győző. Nem forma, nem kifejezés­mód, nem ilyen vagy olyan stílus­­irányzat jellemzi ezt a virtuális is­kolát, hanem a törekvés a szó hite­lére, a költői magatartás egyfajta puritanizmusa. Másként fogalmaz­va: a kifejezendőhöz való ragaszko­dás jellemzi a külső és belső forma fenntartása mellett. Nem egy vers­teoretikus hirdeti azt, hogy ez ma már avult cél. Bertók László, mind­járt a kötetnyitó versben, lovat is ad 6/* teoretikusok alá, mondván: „megírjuk a szép, régi verseket”. Csakhogy hiába klasszicizáló a for­mája (többnyire szabályosan rí­mel), hiába van jelen versében a költői szubjektum (ami sokak sze­rint csak úgy meghaladott dolog), dehogy is ír régi verseket. Elég a vers első négy sorának szóválasztá­sát és képi anyagát szemügyre ven­ni, hogy némi képzetünk legyen arról, egészen másról van itt szó. „Beszakadnak a lassú tölgyesek, — mint egy vezércikk, magányos a táj, — erdő mélyéről nézem az eget, — sorok között is süllyed a határ.” A gnomatikusan megformált rövid sorokba olyan erős hangu­latú, komplex kén van belebújtat­va (beszakadt tölgyes, vezércikk, süllyedő határ), ami, ugye, a szép régi versekben (a parnasszienek­­ben, impresszionistákban) az ele­mek egymásnak meg nem felelő, diszparat volta miatt elképzelhe­tetlen. A kötetből kitetszőleg, melyből az idézet ízelítőnek is kevés, nem va­lami már pedzett dolgot, ismert lelki tényt, hanem valami nehezen elmondható átéltet kíván Bertók László megfogalmazni. Úgy össze­gezhetném, racionális mindennap­jaink és irracionálissal telített köz­érzetünk ellentéteit fogja a vers hálójába. Köznapi tények között folydogáló életünket és alattomosan átható létszorongásainkat fényké­pezi egybe. Nyesett, tömör, sornyi megállapításokban, és mindig is angolos aláfogalmazással arra „ke­resi a szót”, a saját szavát, ami az emberi egzisztencia számára ma és itt (és tegnap és ott) égető. S mely­nek kifejezésére azt a bizonyos szép, régi verset a világköltészet­ben, mondjuk, Rainer Maria Rilke tette képessé talán a legpéldasze­­rűbben. Természetesen magyar köl­tői előképet vagy előképeket is meg tudnék nevezni, olyanokat, akik Bertók László mélyfúrásra törő módszerét közvetlenebbül befolyá­solják. Ez a módszer ugyanis nem kitapogató, kihüvelyező, ha­nem megvilágításra törő, formailag racionális. Sőt, egyenesen törvény jellegű megfogalmazásra igyekvő. Csakhogy a belső tapasztalás tere, az anyag, amelybe behatol, amely­nek normáit kutatja, ennek ellen­áll, így lesz a levonható és gnoma­tikusan megfogalmazott léttörvény ugyan formájában racionális, tar­talmában korántsem az. Épp úgy — hogy “nagyot mondjak —, mint­­ Jó­zsef Attila gyakorlatában, aki nem­csak szavaival és képeivel, de mód­szerével természetes példaképe az ilyesféle vállalkozásnak. És így lesz a megfogalmazás egyszerre pontos és anyagszerű, így tud a létezés­­ másképp megközelíthetetlen szférá­járól, erről a csupán költészettel kikutathatóról, híradással élni. Idézetek nélkül mindez, persze, elvont megközelítése egy költészet­nek, mely végső fokon maga is el­vont. Vagyis hogy helyzettisztázó megfigyelések és analitikus követ­keztetések során át közli, magát, mégpedig olyan haladvánnyal, melynek egyszerűnek tetsző fokai igazából álegyszerűek, ahogyan metszett, tömörített végösszefogla­­lásai is azok. A részletek, az épít­kezés elemei, mondom, éles raj­­zúak, gyakran konkrétak, mint pél­dául a Bezár­tam ajtót, ablakot című tizennégy soros versé, mely­ből mutatóul idézek: „Félek, mert már nem szeretek, — létezem csak, mint a kövek.” Vagy:­­„Befelé né­zek, mint a fa — ha nincs lombja, nincs madara. — Jó órám is far­kas verem — kapni akarok, adni nem.” De ezek a tömör, mégis leve­gős megállapítások lépcsőfokai csupán valami nehezen elérhető dekonkrétnak: egy összetett létta­pasztalatnak. A vershang is elárul­ja még a megközelítés módszere, mennyire áll Bertók a példaképé­nek, az önmagán gondolkodó Jó­zsef Attilának vonzáskörében. De hogy saját tapasztalatait, meditációs eredményeit írja meg, az pillanatig sem vitás. Mégis az olvasó­ bizonyos megnyugvással veszi tudomásul a kötet egyik ciklusának a hangvál­tását (Az idegenvezető szövegeiből), a szatirikus-ironikus stílus, a pal­landó beszédmód felerősödését, mely —■ ha könnyebb anyagban is — de fokozza az igényes költői vál­lalkozás eredeti jegyeit. A megtalált sa­int szó szerepét a saját életanyag kifejezésében, ★ Tóth Judit Párizsban él. A Füst­áldozat neki is a negyedik kötete. A világ közepén — Párizst így is szokták emelgetni — ő sem él má­sutt, mint Bertók Pécsett, saját eg­zisztenciális léte középpontjában. Ez az egzisztencia támadott. Nem­csak úgy, mint minden emberi egzisztencia, hanem speciálisabban. Támadott volt már gyerekként, jel­legzetes huszadik századi módon: apját-anyját elvesztve a második világháborúban, s támadott ma­radt felnőve — francia házasságá­val valamelyes révbe jutva — Pá­rizsban is, mert ott a léthez kap­csolódó talán legerősebb szálát, magyar költő mivoltát érték a ron­csolások (erről számol be két előző kötete, a Két város és A tér vissza­hívása), s támadott maradt, mint ahogyan az új kötet, a Füstáldozat tanúsítja később is, a tágasabb si­kert és elismerést hozó regénye, a Kifutópálya megírása után is, mert ez a lehetőségeiben harmonikusabb időszak férje betegségének és ha­­lálának keservét zúdította rá. Ez a nem könnyű sors, mely gyakorivá tette a megsemmisüléssel való szembenézést, gyakoribbá, mint azt itt felsorolni akarnék, a létérzet olyan kilendüléseivel járt, olyan végletes léttapasztalatokkal, melye­ket tagolni, szavakba ültetni, vers­be formálni már alig-alig lehetsé­ges. Vannak dolgok, tudjuk, melyek­ egyenes adásban elmondhatatla­­nok. Túl erős érzetek, melyeket közvetlenül megszólaltatni már le­­hetetlenség. Tóth Judit meghatározó tapaszta­latai kifejezésére eleve elkerülte a direkt, a személyes formát. S ha már fentebb is költői iskoláról be­széltünk, melynek Babits volt tá­voli mestere. Tóth Judit induló lé­péseit követve, említsünk ismét egy virtuális költőiskolát, az újholdaso­­két, kiknek megint csak Babits, az objektiváló költő a példaképe. De Tóth Juditnak elsősorban, első kéz­ből Pilinszky és Nemes Nagy a bá­­torítója. Az ő kezdeményeik nyo­mán talál rá tagolhatatlan, szinte leképezhetetlen fiatalkori élményei­nek, létérzetét meghatározó emlék­képeinek közlésmódjára, az objek­­tiváló kifejezésmódra; arra a sajá­tos, egyedi motívumokból létre­hozott tárgyi világra, amely „ob­jektív korrelatívként” hordozza, továbbadja a másként elmondha­­tatlant. Fiatalkori tapasztalatai sav rögzültek verssé, szuggesztív költé­szetté. De a személytelen­ítésnek, a tárgyi megfelelő szüntelen közbe­iktatásának vannak azért a nagy előnyök mellett bizonyos hátrányai. Van eset, hogy túlzottan is megválo­­gattatja a mondanivalót, a témát; szinte csak a nagyfeszültséget ma­gukban hordozó vers magoknak nyit utat az eleven létre. Tóth Ju­dit számára — már az előbbi két kötet is tanúsítja — hovatovább szoros lett ez a forma. A Füstáldo­zatban, anélkül, hogy a feszített, magasrendű dikciót odahagyná, másba kezd, közvetlenebbül ala­nyi, sőt életrajzi közelségű költé­szetbe. Ez a kötet, hangsúlyozom, mit sem engedve a tárgyalásmód igényéből, már-már beszámoló­s férj titokzatos betegségéről és halá­láról. Epikus cselekménnyé áll egybe, mint egy regény. Határ Győző fejtegette nemrégi­ben egyik esszéjében, hogy az újabb angol költészetben (mint napjainkban a magyarban is) mi­lyen nagy teret hódít az epika, a történések, anekdoták verssé ala­kítása. Tóth Juditnak ebben a re­génnyé egybeálló verseskötetében azonban nem erről van szó. Igaz, például, hogy az Egy betegség tör­ténete című versben valóban moz­zanatról mozzanatra rögzíti az ese­­ményeket, elvisz a szívgyógyász­hoz, halljuk (meggyőződésem, hogy szó szerint) a professzor sietős, kö­zönyös megállapításait, s néhány mozdulattal fel tudja idézni a be­tegnek és hozzátartozójának egész kálváriajárását a szenvtelen gépek és hideg gyógyítók között. El tud mondani a versek sorában egy jel­legzetesen epikus mondanivalót Mégis, mindezek ellenére, az olva­só bárhogyan beleélje is magát, nem a történet a lényeg. A kötet: verskötet: egy magasfeszültségű, nagyszabású érzelem benne a lé­nyeg, az keres magának formát, az rajzolódik elénk. Olyan érzelem, amely a halál után is, Szavitriként visszahív, visszavarázsol. Áldozatot mutat be, ahogyan mondja is a cím: füstáldozatot. És ha hiszünk a költészetben, mint ahogyan minden gyengeségét és erejét egyaránt ismerve, hiszünk benne, ez az áldozati füst egyene­sen száll a magasba: tetszik az is­teneknek. Magára vonja és felfelé emeli a mi tekintetünket is. Mint minden művészet, ami igazi. LENGYEL BALÁZS: VERSESKÖNYVRŐL - VERSESKÖNYVRE A hangfüggöny mögött Kozma Kovaele (Jugoszlávia): Betsarda 1984. SZEPTEMBER 7.

Next