Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-06 / 27. szám - Ordas Iván: Háromlakiak (3. oldal) - Hára Zoltán: Pénz | A magad hordavezére • vers (3. oldal)

A címet a véletlen szülte. Ez a szó nem sajátom, de szívesen vállal­kozom a terjesztésére, mert koránt­sem értelmetlen. A „terjesztés”, persze, nem föltétlenül rokonértel­mű kifejezés a „népszerűsítés”-sel, mely utóbbi némi rokonszenvet sej­tet. Ilyen pedig a „háromlakiság” iránt nincsen bennem. Amitől a tény még tény marad ... Többen ül­tünk együtt és bár ez a hírünk, nem az éppen távol levők megszólalá­sával foglalkoztunk, hanem a Ma­gyar Népművelők Egyesülete . Tipp ’83—’84” című, hasznos kiad­ványát vitattuk, mely szeptember­től júniusig nem kevesebb, mint 1478 szabadidős programmal ke­csegteti a budapestieket. — Önámítás! — mondta társasá­gunk hölgy tagja. — Kinek van ma­napság ideje szabadidős progra­mokra, amikor munka végeztével mindenki lohol, hogy tovább dol­gozhasson? A kétlakiság rég a múlté, én is egyre inkább három­­laki vagyok! — Ezt hogyan érted? — Úgy, hogy itt elvégzem azt, amiért fizetnek. Tegyük hozzá, kö­zepesen fizetnek. Aztán szaladok haza, takarítok, mosok, vasalok a gyerekeimre, a férjemre és magam­ra. Két végén főzök is. Mindezért nem kapok egy vasat se, hisz a szépen hangzó „második műsza­kért” nemhogy műszakpótlék vagy bér nem dukál, de többnyire kö­szönő szó is ritkán. Háromlakisá­­g­ra azonban a kertben kulminál, ami tudjátok, hogy nálunk mekko­ra, és ahol a férjemmel sűrűbben találkozom, mint az ágyban! Maga is érezhette a fogalmazás keménységét és éppen ezért még jobban megkeményedett: — Csak semmi szemforgatás! — támadt nekünk. — Így vagytok ve­le valamennyien! A „hobbikért” el­nevezés is önámítás, hiszen elsősor­ban megélhetést, jövedelemszerzést vagy -kiegészítést szolgál és az örömszerzés csak nagyon a legvé­gén következik! Mi, a jelenlevők ugyan nem vala­mennyien vélekedtünk így a dolog­ról, de az elhangzottak nagyon je­lentős arányú részigazságát nem le­hetett tagadni. Főleg azok nem mondtak ellent, akik ismerték leg­szebb asszonykora utolsó éveit ta­posó hölgy ismerősünk és családja kertjének az árutermelő kertészet határait súroló méreteit. Innen te­hát a „háromlakiság” kifejezés, melyből okszerűen következik a „három­lakiak” léte és így írásom címe is. •­ Amióta városunkhoz kötődésem­ről tizenöt esztendő után azzal tet­tem végleges tanúbizonyságot, hogy tanyát vettem völgyei egyikében, egyre sűrűbben találkozom keserű kedvű barátnőnknél sokkal „iga­zibb” háromlakiakkal is. Az ilyenek nem foglalkoznak definíciókkal, vi­szont sok mással annál inkább. Ta­nyatulajdonossá­gunk még csak alig negyedéve befejezett tény, így nem akarom gyarapodó élményeimmel szórakoztatni (untatni?) az olvasót. Mások ezt gyakran megtették már. A tőkék tövéből kikapált ihletük­­eredményén épp eleget mosolyog­tam magam is, felesleges, hogy ugyanezt most mások tegyék énve­­lam. Különben sincs­­ láss csodát bortermelő Szekszárdi —, és ha rajtam múlik, nem lesz tőkém egy fia sem! Van viszont szántani való területem, ekém­ és lovam azonban nincs. Itt lép színre a háromlakiak egyik­e. Tiszta tenyészetben, úgy is mondhatnám, hogy díszpéldány­ként. — A Sürgős Sanyi szántja meg minden évben a földet — nyugtat­gatott az előző tulajdonos, miköz­ben a nádtetős, vertfalú vályogház­hoz való kötődése utolsó szálait szaggatta. Ez elég sokáig tartott ne­ki, mert már rég eltelepítettem a szamócát és a mogyoróvesszőket is, de ilyen-olyan virághagymákért még mindig visszajárt. Észrevehet­te, hogy a sajátos névre felkapom a fejemet, mert folytatta: — Nem így hívják, hanem .. . Megmondta és én természetesen nem írom le, hogyan. A ragadvány­nevek évtizedek óta érdekelnek, így a legcsekélyebb örömmel se töl­tött el, amikor kiderült, hogy a „Sürgős” név az ilyen tempóban megvalósítani ígért teendőknek kö­szönhető. Ami később aztán megle­het, hogy hónapokig tart, vagy ép­pen­­soha nem üttetik nyélbe. Mint például a mi szántásunk sem, a­mi immár reménytelenül tavaszra ma­radt. Sürgős Sanyi ugyanis mono­pol­helyzetben van. Annyi közgaz­daságtani alapismerete sincs ugyan, mint egy vakondnak, de ezt nagyon jól tudja. Helyesebben: érzi és ki­használja, mint a szocializmus sok más, megtűrt, engedélyezett vagy éppen lappangó kiskapitalistája. Ámbár igaz, ami igaz: Sürgős Sa­nyi nemcsak másokat (minket) zsákmányol ki, hanem önmagát is. Van egy pár jó lova, bár lehet, hogy lovainak szánta három. A színben könnyű szekér és gumike­rekes, nagyobb terhek hordására, például tüzelő szállítására alkal­mas kocsi. Eke, ekeka­pa, fogas, henger. Egy alkalommal láttam az udvarán Styhl-fűrészt, meg amit utoljára boldogult gépállomási ag­­ronómus korom hajnalán, 16-soros vetőgépet. Gépállomási múltamról óvakodtam tájékoztatni. Sűrű láto­gatásaim során eszmecserénk rop­pant szűk körben mozgott. Én az iga- és munkaerejét kértem, nem akárhogyan, hanem az általa tet­szés szerint meghatározandó idő­pontban és ellenértékért. Ő min­dent megígért, aztán nem jött el. Bárki úgy vélhetné ezek után, hogy Sürgős Sanyinak nemcsak közgazdaságtani­ alapképzettsége, hanem esze sincs sokkal több, mint egy vakondnak. Ez azonban súlyos tévedés. Sanyi (akit „bátyá­m”-nak titulálok, bár a legszerencsésebb esetben is csak egyidősek lehetünk) most kezdte­­meg az én idomításo­­mat. Módszeresen felhívja a fi­gyelmemet arra, hogy ki az úr a völgyben.★ A hegy (vagyis domb), amely a völgy felett nyújtózik, valamikor a szomszéd faluhoz tartozott. Peri­féria volt akkor is és ma sem más, csak ma éppenséggel a város pe­reme. A falu vagy a város pereme sosem az előkelőségek lakhelye. A „hegyre” a falubeliek kijártak, de aki ott is élt, az társadalmilag sok fokkal alren­dűbbnek számítót, min az odabentiek, így ugyan sen­ki nem mondja ki, de a helyzet napjainkra se változott. Az itteni őslakos, hiszen őslakosság termé­szetesen van, bejár dolgozni a vá­rosba, mert ott talál megélhetést. A városból ugyanakkor egyre töb­ben jönnek ki, hogy itt kisebb-na­­gy­obb földdarabon, szőlőben, gyü­mölcsösben megtalálják — a ko­rábban idézett véleménnyel szem­ben igenis — a gyönyörűségüket. Ami nem zárja ki, hogy némi hasz­nukat is, hiszen a városi piac or­szágos rekordokat döntögetően mé­regdrága. A megyénkben termelt zöldségféle és gyümölcs ugyanis először a fővárosba kerül, majd a Bosnyák térről a miénkre, ami nem teszi olcsóbbá. Sürgős Sanyi és a többiek azon­ban a bőrükön érzik és éppen ezért nagyon régen észrevették, hogy amíg a helyben lakás nekik több­­k­evésbé kényszer, a kijárás, a kis­­kerttulálí koposókna­k gyönyörűség, és mert egyáltalán meg­­tudják ten­ni, a jómód kétségtelen jele. Tes­sék már mondani egy társadalmi rendszert, melyben a szegények szerették a (vélt) gazdagokat! A „vélt” szócska hangsúlyozandó, hi­szen városunk Rózsadombja, a mindközönségesen káder­dűlőnek nevezett rész nem itt lelhető és a telket, fundust vásároltak távolról se előkelőségek. Szerkesztőségünk portásával, városunk legjobb szál­lodája (összesen kettő van) étterem­vezetőnőjével, kisebb tanácsi tiszt­viselőkkel járogatunk ki a busszal és a helyi MTI nemrégiben nyug­díjba ment vezetőjével, aki a fia tanyájába „besegít”. Ez mit se változtat azonban azon, hogy lovunk nincs és sokunk hoz­záértése se éppen egetverő.­ Ha van, Sanyi szerint akkor is minek. Lelki szemeim előtt felmerül pályafutá­som sok mélypontja közül az egyik, amikor Érden őszibarackmetszés­hez kértem segítséget egyik kollé­gám városba emigrált, parasztem­ber apjától. Néhai id. Mohácsy Má­tyás tanított rá, meglehet jobban értek hozzá, mint jelenlegi mester­ségemhez. A legőszintébb felhábo­rodással utasított el, ami mögött az rejtezett, hogy én, az értelmiségi (ez most pejoratív jelző) az erre hi­­vatottabbak, azok kenyerét akarom elvenni, akik ebből élnek. Mindebből azonban, gondolom, még mindig nem derül ki Sürgős Sanyi háromlakisága. •­ Éjjeliőr odabenn a városban, az egyik ipartelepen. Ez jó, mert — mint maga mondta — „Kevés alvás is elég az embernek”. Tisztá­zatlan maradt ugyan, de valószínű, hogy erre a kevés alvásra éppen éjjeliőri szolgálata alatt szakít ma­gának időt. Mindenesetre magával viszi az egyik házőrzőt, melyről a felesége tömören tudatta, hogy „ju­hászkutya!”, ami értékmérő, hisz valóban az éberség szobra. (Közbe­vetett javaslat: egyik-másik mű­kincsekkel tele múzeumunk folyo­sóin éjszakánként nem lenne-e cél­szerű két-három kuvaszt vagy ko­mondort, esetleg pulit sétáltatni?) Az éjjeliőrség mindemellett SZTK- val jár, nyugdíjképes, tehát éppen olyan értékes beosztás, mint az én­­tivilágban a vasúti bakterság. Ez az 1. sz. munkaköre, ha úgy tetszik, az egylakiság. Van saját földjük, melyet az asz­­szony munkál, akivel épp nem a sajátjában ismerkedtem meg. Fagy elől szedte ,,a városiak” által kinn felejtett paprikát a határban, vagy­is tallózott. A tallózás napjainkra egyáltalán nem ment ki a divatból. A géppel szüretelő termelőszövet­kezet engedi is, tudok olyanról, aki egyetlen délelőtt 80 kiló „hagyott” szőlőt szedett össze. Sanyi, ha meg­jön, szárt vág és megy a „darab föl­­dekre”. Nincsen bensőséges kapcsolatom a Földhivatallal, így nem tudom, hogy hol és merre mennyi „darab föld” akad. Aszfaltról nézve a „da­­rab” szócska valami jelentéktelen­séget sejtet. Nos, amikor egyszer is­mét Sürgős-sürgetőben jártam, az asszony keményen eligazított: — Azt hiszi, hogy nekünk min­denre telik az időnkből?! Az én uramnak, a magunké mellett, ti­zennégy helyen tízezer ölet kell megmunkálnia! Napjainkban már hektárban szá­molunk, de mi, régebbiek holdban gondolkodunk. A tízezer öl, bizony nem kevesebb, mint tíz „kis­”, vagy nyolc és egyharmm­ad „magyar”, azaz pontosan hat és egynegyed kataszt­­rális hold. A második munkakörhöz hozzá­teendő még negyven birka, melyek őrzőjét ugyan „fogadták”, de aki­nek mégis a kelmére kell nézni. A „fogadott emberek” kategóriája itt, a­­város peremén ismét megérne egy misét. Az illetők többsége mesz­­sze kívül esik a társadalombiztosí­tás kategóriáján, de ha csak köze­pesen szorgos, legkevesebb havi hatezer forintért és teljes ellátásért, beleértve a bort, munkálkodhat. Eddig a kétlakiság. A háromlakiság a lovakkal kez­dődik. A völgy lakóinak szántási, fogasolási, szállítási igényeivel. Szá­llíttatik cefre, tüzelő, kukorica­szár és jó, heves birkatrágya, mely utóbbinak örömeitől én éppúgy elestem, mint a szántásétól. Marad a kérdés, hogy mindezt miért? ★ A meghirdetett szabadidőprog­ramok ellen lázadó asszony­okai könnyebben érthetők. Nagy rezsi, egy viszonylag magas életszínvonal törik-szabad megőrzésének óhaja, ami nem olcsó mulatság. Ezenkívül tevékenyen be akarnak kapcsolódni a városunk dombjait inkább csúfí­tó, semmint szépítő össznépi moz­galomba, vagyis építkeznek is, ami szintén nem olcsó. A magam házi teóriája szerint ugyan nem vezet okvetlenül boldogtalansághoz,­ha a szükség szorításának engedve, egy­ben, s másban csökkentem az igé­nyeimet. G. B. Shaw-val tartok azonban, aki így vélekedett: „Ne tedd azt másnak, amit magadnak kívánsz; lehet, hogy egészen más az ízlése”, és ezt nem kívánom rá­oktrojálni senkire. Sürgős Sanyinál más a helyzet. Van szép háza, melyben nem lakik. Ha több bort, pálinkát inna meg, mint amennyi lemegy a torkán, nem tudna ugyanennyit, ilyen sok­felé dolgozni. Nem olvas, moziba nem jár, a gyerekei már rég nem szorulnak rá. Ő­ csak azért dolgo­zik, mert nem tud mást csinálni. És persze, szereti a pénzt, olyasféle módon, mint Gobseck, vagy Harpa­­gon, akiknek a hírét sem hallotta. Boldoggá teszi az a tudat, hogy még többje lehetne, ha mindazt tel­jesítené, amit átadotában azért ígér meg, nehogy addig is más keres­hessen. Boldogságának másik for­rása az a tudat, hogy többje van, mint másnak. Ebben nincs egyedül. ORDAS IVÁN: . • HÁROMLAKIAK HÉRA ZOLTÁN: Pénz Azt hittem, sose jössz nekem elő, nem teszed magad fontossá azzal, hogy nem vagy. „Mindig amennyi kell” — gondoltam, beleveszel e szürkeségbe. De tessék: felöltöd megint a skarlát maszkot, az újat s az ősijesztgetőt, fekete lakkcipőt veszel fel, bíborszín kesztyűt húzol, és nem­ kontár ripők, belépsz a költeménybe, szétütsz a tőled szűz szavak között. Pénz, vasvesszős, nyalka öregúr, pénz, tékozló, nyegle ficsur, pénz, okos-vigyori prostituált, illatos, mint a napra kivetett, félig-eleven kagylók, pénz, rejtekutakon járó, mindenben tudós hetéra, készen a táncra képpel, dallal, doktori értekezéssel, a géniusz füstjével, a ripacs ködjével, a mise-persely kincsével, a Szent Antal persely kincsével, kincsével annak, ki bárányt az anyja hasából kilop. Pénz, az óriáspille-nyakkendős bálnagyok pénze a pénzesek bálján, a hotelmélyi szupercsárdákban, keringve s rázkódva virradatig, pénz, a hősszerelmesek pénze, számlálhatatlanul átvett, a szemérmes sötétben általadott, pénz, a mentő angyalkák pénze, fektetve újabb angyali manőverekbe, pénz, korhadt katedrán, s fonnyadt testeken kiérdemelt. Pénz, tízmilliószor megkevert kártya, mely magad se tudod, melyik porcikád mi volt, hol voltál, beszédes szájakat betömő gyüredék, és hol, mikor tanúszemeket lefogó avarhalom, mikor és mire kontra-rekontra, hol lógtál bele a szennybe, mely még magánügy, s amely már köztörő köztörvényes, és kik fürdettek meg, hogy bizton továbbforogj, milyen tisztaság­gyártó, mennyei mesterkezek, héroszaink képével magadon, Lucifer szemete, főnixek főnixe, te! Itt vagy, itt tüntetsz megint. Tied a fény, tied a kéj, tied a sok agyonleplezett titok, amely majd fölfakad egyszer, és — óriás rossz seb — folyni kezd, mindent, de mindent beszagosít. A magad hordavezére Most már semmi aggodalom, a gyümölcsérés s az áradás útját, a szél és holdjárást neked már tudnod nem kell, visszaloholva és bóklászva mind távolabb, mintha nem is oda tartoznál, s úgy tartozva még jobban oda, kémlelni folyton a tieid körül neked már nem szükséges. Megtettél mindent, és mégis a horda! Idegen néven sodródva tovább, mint a folyamba ömlő patakok, cikázva s szurkolva találomra, mint a kevert darázsnép, érezve idegen szagot, idegenként nézve vissza rád, ki a fénykoruk voltál „hé”-nek szólítva téged, vagy nem is szólítva meg. De azért rovod tovább a magad mérföldjeit, meghallgatod a pipacsokat, mint jóhírt jelentő hírnököket, beszélsz a bokrok pókhálóival, mint szorgalmas vadászokkal, s a széllel, mint gallyakat hajlító, fáradhatatlan szedegetőkkel: kuncogó, kacagó, gyöngyarcú asszonyokkal. És — „innen ki”, „erre most ebbe” — rikoltasz egyre többször magadra, magad magadnak horda, s a magad hordavezére.

Next