Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-06 / 27. szám - Ordas Iván: Háromlakiak (3. oldal) - Hára Zoltán: Pénz | A magad hordavezére • vers (3. oldal)
A címet a véletlen szülte. Ez a szó nem sajátom, de szívesen vállalkozom a terjesztésére, mert korántsem értelmetlen. A „terjesztés”, persze, nem föltétlenül rokonértelmű kifejezés a „népszerűsítés”-sel, mely utóbbi némi rokonszenvet sejtet. Ilyen pedig a „háromlakiság” iránt nincsen bennem. Amitől a tény még tény marad ... Többen ültünk együtt és bár ez a hírünk, nem az éppen távol levők megszólalásával foglalkoztunk, hanem a Magyar Népművelők Egyesülete . Tipp ’83—’84” című, hasznos kiadványát vitattuk, mely szeptembertől júniusig nem kevesebb, mint 1478 szabadidős programmal kecsegteti a budapestieket. — Önámítás! — mondta társaságunk hölgy tagja. — Kinek van manapság ideje szabadidős programokra, amikor munka végeztével mindenki lohol, hogy tovább dolgozhasson? A kétlakiság rég a múlté, én is egyre inkább háromlaki vagyok! — Ezt hogyan érted? — Úgy, hogy itt elvégzem azt, amiért fizetnek. Tegyük hozzá, közepesen fizetnek. Aztán szaladok haza, takarítok, mosok, vasalok a gyerekeimre, a férjemre és magamra. Két végén főzök is. Mindezért nem kapok egy vasat se, hisz a szépen hangzó „második műszakért” nemhogy műszakpótlék vagy bér nem dukál, de többnyire köszönő szó is ritkán. Háromlakiságra azonban a kertben kulminál, ami tudjátok, hogy nálunk mekkora, és ahol a férjemmel sűrűbben találkozom, mint az ágyban! Maga is érezhette a fogalmazás keménységét és éppen ezért még jobban megkeményedett: — Csak semmi szemforgatás! — támadt nekünk. — Így vagytok vele valamennyien! A „hobbikért” elnevezés is önámítás, hiszen elsősorban megélhetést, jövedelemszerzést vagy -kiegészítést szolgál és az örömszerzés csak nagyon a legvégén következik! Mi, a jelenlevők ugyan nem valamennyien vélekedtünk így a dologról, de az elhangzottak nagyon jelentős arányú részigazságát nem lehetett tagadni. Főleg azok nem mondtak ellent, akik ismerték legszebb asszonykora utolsó éveit taposó hölgy ismerősünk és családja kertjének az árutermelő kertészet határait súroló méreteit. Innen tehát a „háromlakiság” kifejezés, melyből okszerűen következik a „háromlakiak” léte és így írásom címe is. • Amióta városunkhoz kötődésemről tizenöt esztendő után azzal tettem végleges tanúbizonyságot, hogy tanyát vettem völgyei egyikében, egyre sűrűbben találkozom keserű kedvű barátnőnknél sokkal „igazibb” háromlakiakkal is. Az ilyenek nem foglalkoznak definíciókkal, viszont sok mással annál inkább. Tanyatulajdonosságunk még csak alig negyedéve befejezett tény, így nem akarom gyarapodó élményeimmel szórakoztatni (untatni?) az olvasót. Mások ezt gyakran megtették már. A tőkék tövéből kikapált ihletükeredményén épp eleget mosolyogtam magam is, felesleges, hogy ugyanezt most mások tegyék énvelam. Különben sincs láss csodát bortermelő Szekszárdi —, és ha rajtam múlik, nem lesz tőkém egy fia sem! Van viszont szántani való területem, ekém és lovam azonban nincs. Itt lép színre a háromlakiak egyike. Tiszta tenyészetben, úgy is mondhatnám, hogy díszpéldányként. — A Sürgős Sanyi szántja meg minden évben a földet — nyugtatgatott az előző tulajdonos, miközben a nádtetős, vertfalú vályogházhoz való kötődése utolsó szálait szaggatta. Ez elég sokáig tartott neki, mert már rég eltelepítettem a szamócát és a mogyoróvesszőket is, de ilyen-olyan virághagymákért még mindig visszajárt. Észrevehette, hogy a sajátos névre felkapom a fejemet, mert folytatta: — Nem így hívják, hanem .. . Megmondta és én természetesen nem írom le, hogyan. A ragadványnevek évtizedek óta érdekelnek, így a legcsekélyebb örömmel se töltött el, amikor kiderült, hogy a „Sürgős” név az ilyen tempóban megvalósítani ígért teendőknek köszönhető. Ami később aztán meglehet, hogy hónapokig tart, vagy éppensoha nem üttetik nyélbe. Mint például a mi szántásunk sem, ami immár reménytelenül tavaszra maradt. Sürgős Sanyi ugyanis monopolhelyzetben van. Annyi közgazdaságtani alapismerete sincs ugyan, mint egy vakondnak, de ezt nagyon jól tudja. Helyesebben: érzi és kihasználja, mint a szocializmus sok más, megtűrt, engedélyezett vagy éppen lappangó kiskapitalistája. Ámbár igaz, ami igaz: Sürgős Sanyi nemcsak másokat (minket) zsákmányol ki, hanem önmagát is. Van egy pár jó lova, bár lehet, hogy lovainak szánta három. A színben könnyű szekér és gumikerekes, nagyobb terhek hordására, például tüzelő szállítására alkalmas kocsi. Eke, ekekapa, fogas, henger. Egy alkalommal láttam az udvarán Styhl-fűrészt, meg amit utoljára boldogult gépállomási agronómus korom hajnalán, 16-soros vetőgépet. Gépállomási múltamról óvakodtam tájékoztatni. Sűrű látogatásaim során eszmecserénk roppant szűk körben mozgott. Én az iga- és munkaerejét kértem, nem akárhogyan, hanem az általa tetszés szerint meghatározandó időpontban és ellenértékért. Ő mindent megígért, aztán nem jött el. Bárki úgy vélhetné ezek után, hogy Sürgős Sanyinak nemcsak közgazdaságtani alapképzettsége, hanem esze sincs sokkal több, mint egy vakondnak. Ez azonban súlyos tévedés. Sanyi (akit „bátyám”-nak titulálok, bár a legszerencsésebb esetben is csak egyidősek lehetünk) most kezdtemeg az én idomításomat. Módszeresen felhívja a figyelmemet arra, hogy ki az úr a völgyben.★ A hegy (vagyis domb), amely a völgy felett nyújtózik, valamikor a szomszéd faluhoz tartozott. Periféria volt akkor is és ma sem más, csak ma éppenséggel a város pereme. A falu vagy a város pereme sosem az előkelőségek lakhelye. A „hegyre” a falubeliek kijártak, de aki ott is élt, az társadalmilag sok fokkal alrendűbbnek számítót, min az odabentiek, így ugyan senki nem mondja ki, de a helyzet napjainkra se változott. Az itteni őslakos, hiszen őslakosság természetesen van, bejár dolgozni a városba, mert ott talál megélhetést. A városból ugyanakkor egyre többen jönnek ki, hogy itt kisebb-nagyobb földdarabon, szőlőben, gyümölcsösben megtalálják — a korábban idézett véleménnyel szemben igenis — a gyönyörűségüket. Ami nem zárja ki, hogy némi hasznukat is, hiszen a városi piac országos rekordokat döntögetően méregdrága. A megyénkben termelt zöldségféle és gyümölcs ugyanis először a fővárosba kerül, majd a Bosnyák térről a miénkre, ami nem teszi olcsóbbá. Sürgős Sanyi és a többiek azonban a bőrükön érzik és éppen ezért nagyon régen észrevették, hogy amíg a helyben lakás nekik többkevésbé kényszer, a kijárás, a kiskerttulálí koposóknak gyönyörűség, és mert egyáltalán megtudják tenni, a jómód kétségtelen jele. Tessék már mondani egy társadalmi rendszert, melyben a szegények szerették a (vélt) gazdagokat! A „vélt” szócska hangsúlyozandó, hiszen városunk Rózsadombja, a mindközönségesen káderdűlőnek nevezett rész nem itt lelhető és a telket, fundust vásároltak távolról se előkelőségek. Szerkesztőségünk portásával, városunk legjobb szállodája (összesen kettő van) étteremvezetőnőjével, kisebb tanácsi tisztviselőkkel járogatunk ki a busszal és a helyi MTI nemrégiben nyugdíjba ment vezetőjével, aki a fia tanyájába „besegít”. Ez mit se változtat azonban azon, hogy lovunk nincs és sokunk hozzáértése se éppen egetverő. Ha van, Sanyi szerint akkor is minek. Lelki szemeim előtt felmerül pályafutásom sok mélypontja közül az egyik, amikor Érden őszibarackmetszéshez kértem segítséget egyik kollégám városba emigrált, parasztember apjától. Néhai id. Mohácsy Mátyás tanított rá, meglehet jobban értek hozzá, mint jelenlegi mesterségemhez. A legőszintébb felháborodással utasított el, ami mögött az rejtezett, hogy én, az értelmiségi (ez most pejoratív jelző) az erre hivatottabbak, azok kenyerét akarom elvenni, akik ebből élnek. Mindebből azonban, gondolom, még mindig nem derül ki Sürgős Sanyi háromlakisága. • Éjjeliőr odabenn a városban, az egyik ipartelepen. Ez jó, mert — mint maga mondta — „Kevés alvás is elég az embernek”. Tisztázatlan maradt ugyan, de valószínű, hogy erre a kevés alvásra éppen éjjeliőri szolgálata alatt szakít magának időt. Mindenesetre magával viszi az egyik házőrzőt, melyről a felesége tömören tudatta, hogy „juhászkutya!”, ami értékmérő, hisz valóban az éberség szobra. (Közbevetett javaslat: egyik-másik műkincsekkel tele múzeumunk folyosóin éjszakánként nem lenne-e célszerű két-három kuvaszt vagy komondort, esetleg pulit sétáltatni?) Az éjjeliőrség mindemellett SZTK- val jár, nyugdíjképes, tehát éppen olyan értékes beosztás, mint az éntivilágban a vasúti bakterság. Ez az 1. sz. munkaköre, ha úgy tetszik, az egylakiság. Van saját földjük, melyet az aszszony munkál, akivel épp nem a sajátjában ismerkedtem meg. Fagy elől szedte ,,a városiak” által kinn felejtett paprikát a határban, vagyis tallózott. A tallózás napjainkra egyáltalán nem ment ki a divatból. A géppel szüretelő termelőszövetkezet engedi is, tudok olyanról, aki egyetlen délelőtt 80 kiló „hagyott” szőlőt szedett össze. Sanyi, ha megjön, szárt vág és megy a „darab földekre”. Nincsen bensőséges kapcsolatom a Földhivatallal, így nem tudom, hogy hol és merre mennyi „darab föld” akad. Aszfaltról nézve a „darab” szócska valami jelentéktelenséget sejtet. Nos, amikor egyszer ismét Sürgős-sürgetőben jártam, az asszony keményen eligazított: — Azt hiszi, hogy nekünk mindenre telik az időnkből?! Az én uramnak, a magunké mellett, tizennégy helyen tízezer ölet kell megmunkálnia! Napjainkban már hektárban számolunk, de mi, régebbiek holdban gondolkodunk. A tízezer öl, bizony nem kevesebb, mint tíz „kis”, vagy nyolc és egyharmmad „magyar”, azaz pontosan hat és egynegyed katasztrális hold. A második munkakörhöz hozzáteendő még negyven birka, melyek őrzőjét ugyan „fogadták”, de akinek mégis a kelmére kell nézni. A „fogadott emberek” kategóriája itt, aváros peremén ismét megérne egy misét. Az illetők többsége meszsze kívül esik a társadalombiztosítás kategóriáján, de ha csak közepesen szorgos, legkevesebb havi hatezer forintért és teljes ellátásért, beleértve a bort, munkálkodhat. Eddig a kétlakiság. A háromlakiság a lovakkal kezdődik. A völgy lakóinak szántási, fogasolási, szállítási igényeivel. Szállíttatik cefre, tüzelő, kukoricaszár és jó, heves birkatrágya, mely utóbbinak örömeitől én éppúgy elestem, mint a szántásétól. Marad a kérdés, hogy mindezt miért? ★ A meghirdetett szabadidőprogramok ellen lázadó asszonyokai könnyebben érthetők. Nagy rezsi, egy viszonylag magas életszínvonal törik-szabad megőrzésének óhaja, ami nem olcsó mulatság. Ezenkívül tevékenyen be akarnak kapcsolódni a városunk dombjait inkább csúfító, semmint szépítő össznépi mozgalomba, vagyis építkeznek is, ami szintén nem olcsó. A magam házi teóriája szerint ugyan nem vezet okvetlenül boldogtalansághoz,ha a szükség szorításának engedve, egyben, s másban csökkentem az igényeimet. G. B. Shaw-val tartok azonban, aki így vélekedett: „Ne tedd azt másnak, amit magadnak kívánsz; lehet, hogy egészen más az ízlése”, és ezt nem kívánom ráoktrojálni senkire. Sürgős Sanyinál más a helyzet. Van szép háza, melyben nem lakik. Ha több bort, pálinkát inna meg, mint amennyi lemegy a torkán, nem tudna ugyanennyit, ilyen sokfelé dolgozni. Nem olvas, moziba nem jár, a gyerekei már rég nem szorulnak rá. Ő csak azért dolgozik, mert nem tud mást csinálni. És persze, szereti a pénzt, olyasféle módon, mint Gobseck, vagy Harpagon, akiknek a hírét sem hallotta. Boldoggá teszi az a tudat, hogy még többje lehetne, ha mindazt teljesítené, amit átadotában azért ígér meg, nehogy addig is más kereshessen. Boldogságának másik forrása az a tudat, hogy többje van, mint másnak. Ebben nincs egyedül. ORDAS IVÁN: . • HÁROMLAKIAK HÉRA ZOLTÁN: Pénz Azt hittem, sose jössz nekem elő, nem teszed magad fontossá azzal, hogy nem vagy. „Mindig amennyi kell” — gondoltam, beleveszel e szürkeségbe. De tessék: felöltöd megint a skarlát maszkot, az újat s az ősijesztgetőt, fekete lakkcipőt veszel fel, bíborszín kesztyűt húzol, és nem kontár ripők, belépsz a költeménybe, szétütsz a tőled szűz szavak között. Pénz, vasvesszős, nyalka öregúr, pénz, tékozló, nyegle ficsur, pénz, okos-vigyori prostituált, illatos, mint a napra kivetett, félig-eleven kagylók, pénz, rejtekutakon járó, mindenben tudós hetéra, készen a táncra képpel, dallal, doktori értekezéssel, a géniusz füstjével, a ripacs ködjével, a mise-persely kincsével, a Szent Antal persely kincsével, kincsével annak, ki bárányt az anyja hasából kilop. Pénz, az óriáspille-nyakkendős bálnagyok pénze a pénzesek bálján, a hotelmélyi szupercsárdákban, keringve s rázkódva virradatig, pénz, a hősszerelmesek pénze, számlálhatatlanul átvett, a szemérmes sötétben általadott, pénz, a mentő angyalkák pénze, fektetve újabb angyali manőverekbe, pénz, korhadt katedrán, s fonnyadt testeken kiérdemelt. Pénz, tízmilliószor megkevert kártya, mely magad se tudod, melyik porcikád mi volt, hol voltál, beszédes szájakat betömő gyüredék, és hol, mikor tanúszemeket lefogó avarhalom, mikor és mire kontra-rekontra, hol lógtál bele a szennybe, mely még magánügy, s amely már köztörő köztörvényes, és kik fürdettek meg, hogy bizton továbbforogj, milyen tisztasággyártó, mennyei mesterkezek, héroszaink képével magadon, Lucifer szemete, főnixek főnixe, te! Itt vagy, itt tüntetsz megint. Tied a fény, tied a kéj, tied a sok agyonleplezett titok, amely majd fölfakad egyszer, és — óriás rossz seb — folyni kezd, mindent, de mindent beszagosít. A magad hordavezére Most már semmi aggodalom, a gyümölcsérés s az áradás útját, a szél és holdjárást neked már tudnod nem kell, visszaloholva és bóklászva mind távolabb, mintha nem is oda tartoznál, s úgy tartozva még jobban oda, kémlelni folyton a tieid körül neked már nem szükséges. Megtettél mindent, és mégis a horda! Idegen néven sodródva tovább, mint a folyamba ömlő patakok, cikázva s szurkolva találomra, mint a kevert darázsnép, érezve idegen szagot, idegenként nézve vissza rád, ki a fénykoruk voltál „hé”-nek szólítva téged, vagy nem is szólítva meg. De azért rovod tovább a magad mérföldjeit, meghallgatod a pipacsokat, mint jóhírt jelentő hírnököket, beszélsz a bokrok pókhálóival, mint szorgalmas vadászokkal, s a széllel, mint gallyakat hajlító, fáradhatatlan szedegetőkkel: kuncogó, kacagó, gyöngyarcú asszonyokkal. És — „innen ki”, „erre most ebbe” — rikoltasz egyre többször magadra, magad magadnak horda, s a magad hordavezére.