Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-20 / 29. szám - Garai Gábor: A szégyen | Idő előtt • vers (13. oldal) - Szekrényesy Júlia: Istenes játékok • színikritika • Nimwégai Márika csudálatos kalandjai egy kanördöggel. Fordította: Mészöly Dezső. Szolnoki Szigligeti Színház. Rendező: Csizmadia Tibor (13. oldal) - Zöldi László: Hinta-palinta • filmkritika • A Beszélő köntös. Rendező: Fejér Tamás (13. oldal) - Varjas Endre: Goldoni nyara • színikritika • Goldoni: A hazug. József Attila Színház Székesfehérváron. Rendező: Iglódi István | Goldoni: Két úr szolgája. Miskolci Nemzeti Színház előadása Szentendrén. Rendező: Csiszár Imre (13. oldal) - Giczy János: Tavaszi üdvözlet • kép (13. oldal)

GARAI GÁBOR. A szégyen Dionüszosz halálra fáradt, hanyatt fekszik szétvetett lábbal, haja izzadt arcába hullik, szakálla percről percre őszül. Megborzong: elég volt a borból, s elég a virrasztás borából, elég az asszonyok borából! Elég a mámorból örökre! Összerezzen, miféle hang ez, mely így beszél s épp őbelőle? S fölrémlik, alighogy megébredt egy asszony állt előtte, így szólt: — Éjjel magad Zeusznak mondtad, s kecskékkel szökdeltél a fűben — — Lehetetlen! — Vagy elfeledtem? — töpreng a rémült Dionüszosz. — Ha elfeledtem, nem kímél meg bosszuló villáma apámnak. — De a szégyen villámcsapásnál is perzselőbb — s a mámor­ isten érzi, csontjairól leolvad a hús, széles arca behorpad, ágyékán dérré lesz a harmat, míg fatörzzsé dermed a teste, s láng nélkül ég el (már nem érzi); helyén hamu­szobor marad csak. ZÖLDI LÁSZLÓ: A túlélés romantikájának van némi történelmi alapja. Az alföldi mezőváros nem zárkózhatott folyó, hegygerinc és más természetes bástya mögé. Legföljebb sövény­palánkra futotta. A sarcoló törö­kök—tatárok, hajdúk—kurucok, la­­bancok-isten-tudja-kicsodák úgy jártak ki-be rajta, mint léghuzat a folyosóra is nyitott vasúti kupé­ban. A helybéli szabómester talp­raesett fia fölismeri, hogy két, sőt sok pogány közt mit kell tenni, ja­vasolja hát a városi tanácsnak, hogy keressenek maguknak dik­tátort. Az is sarcol, de évente csu­pán egyszer, ráadásul adó fejében megvédi önkéntes alattvalóit a többi rablótól. Az ötlet érdekes, ám balul üthet ki — aki kitalálta, vállalja is érte a kockázatot. A sebtében kinevezett főbíró fölke­rekedik, hogy a szultán budai megbízottja elé járuljon ... Van még szerelmi szál is a történetben — a város árvája szintén csatla­kozik a küldöttséghez, hogy felál­dozva önmagát, megmentse a sze­relmesét —, de már az eddigiek­ből is kiderül talán, hogy szabad átírásban a Beszélő köntöst, Mik­száth Kálmán dús meséjét idézem. A történelembe bele-belefeledke­­ző író a tizenhetedik századi Kecs­ Hinta-palinta­ kemétre helyezi a fordulatos elbe­szélést. Tíz évig koptattam a híres város iskolapadjait, s csak akkor találkoztam a klasszikus novellá­val — már egyetemistaként, 1968- ban —, amikor Fejér Tamás film­re vitte. A Beszélő köntös nem épült be a kecskeméti tanrendbe, még a mezővárosi mitológiába sem — a színes, szélesvásznú film ezen már aligha segített. Inkább csak a gyerekeket vonzotta, meg azokat a huszonéveseket, akik röstellték ro­mantikus hajlamukat, ezért titok­ban húzódtak be a mozisötétbe. A jószerint észrevétlen filmet én se említeném, ha nem újították volna fel az 1941-es változatot, Radványi Géza rendezését. A magyar film nesztora a hetvenhetediket tapos­sa, negyvenegynéhány esztendeje igencsak kezdőnek számított. A föllelhető forrásmunkák szerint külföldön tanulta meg a szakmát — megtanult forgatókönyvet írni is! —, s miután itthon leforgatta a Zárt tárgyalást és az Európa nem válaszolt, történelmi témához, Mikszáth­hoz fordult. S mert első két filmjében független szellemi­ségűnek, a német-náci befolyástól húzódozónak tűnt fel, egyik-másik utókori értelmezésből kiolvasható vagy legalábbis megsejthető, hogy a Beszélő köntös a következő két-három évben híressé-hírhedtté vált hintapolitika művészi előlegezése lett volna. Jó, legyen, a kiugrási tárgyalá­sokat engedelmesen teszem át a ti­zenhetedik századból a huszadik század ötödik évtizedébe. A szabó­­fi-főbíró tulajdonképpen minisz­terelnök, aki a szultán képében, mondjuk, az angolokkal egyezke­dik. Képzeletemnek, persze, határt szab, hogy a selyemkaftános ural­kodót a karcsú, snájdig Szilassy László jeleníti meg, ráadásul a pa­­disah szájából hiányzik Churchill szivarja. A történelmi képzettársí­tás tehát erőszakolt. Félő, hogy utólag olyasmit is belemagyarázunk az 1941-es filmváltozatba, amire esetleg azt mondja a rendező: „akarta a fene”. Ahogy én gondo­lom, a fiatal, ambiciózus Radvá­nyi Géza sztárokkal akart látvá­nyos mozisikert kicsiholni. Felesé­gének, a néhány évvel korábbi szépségkirálynőnek kellemes sze­repet adni, Tasnády-Fekete Mária élt is az alkalommal. Érdekes, hogy a másik sztár, Jávor Pál, mindent játszik, csak szabófit nem; még érdekesebb, hogy nagy­jából egykorú a filmbéli apjával, Kiss Ferenc­cel. (S ha már szóba kerültek, mennyire jellemző, hogy egyikük útja a koncentrációs tá­borba vezetett, másikuké pedig — a nyilas Színészkamarán keresztül — a népbíróság elé.) A többi nézőnek, mind a tizen­kettőnek a Magyar Optikai Művek hatalmas színháztermében, valami hasonló járhat a fejében, mert jól hallani az öregasszonyos sóhajtá­sokat: „Szegény jávorpali.” Nem az ifjú városatyát nézik, hanem a kackiás bajszú színészt, aki ezúttal is önmagát adja, de véletlenül ép­pen egy hintapolitikust játszik. Márpedig ha így van, akkor csak­ugyan elképzelhető, hogy az imén­ti belemagyarázás nincs híján a rációnak. A korabeli néző mégis­csak kizökkent a meséből — az ős­bemutató idején, 1942-ben akadtak olyan polgári rétegek a magyar társadalomban, amelyeknek mozi­ba járó egyedei óhatatlanul oda­képzelték Churchill vastag szivar­ját a padisak orra alá. Giczy János: Tavaszi üdvözlet 1984. JÚLIUS 29. Idő előtt Mi, elkényeztetett gyermekei a nemzedéknek, mi idő előtt tönkremegyünk mind, fölfaljuk saját húsunkat, a saját vérünket isszuk (töményen), tüdőnkben füstoszlopok állnak, idegeinken ördögök citeráznak, bordáink közt halál csótányai futkoznak, — megmarad a népesebb had, kiket életükben középszerűek csepültek, összerakják szépen, téglánként életművüket, nyugodtan dolgoznak és türelemmel, sőt szerény alázattal is, ha kell, s hírnevüket unokáikra hagyják, mint az igazán nagyok, többnyire. SZEKRÉNYESY JÚLIA: A mai magyar színház körülbe­lül másfél évtizede kezdett beha­tóbban érdeklődni a középkori színjáték iránt. A kezdeti úttörő­­vállakozások után a nyolcvanas évek elejére egyre fölkapottabb műformává vált a misztérium és a moralitás. Az előadásokat vál­tozó indíték hozza létre. Biblikus, vallásos eredetű színi produkciók szülőanyja lehet a támogatott di­vat, lehet tiszteletreméltó művé­szi szándék. Nem kívánjuk túl szi­gorúan szétválasztani a létrejött alkotásokat, pontosabban nem len­ne célirányos vasököllel lesújta­nunk a gyengébb, felszínesebb színjátékokra. Hisz még ezek is oly nemes törekvésekről tanúskodnak, melyek szerényebb kivitelezésben sem bántóak. A szolnoki Szigligeti Színház ismeretlen középkori szerző mirá­­kulumjátékát mutatta be a szolno­ki Damjanich Múzeum hangulatos udvarán. A mű címe: Nimwégai Marika csudálatos kalandjai egy kanördöggel — fordította: Mészöly Dezső. A darab irodalomtörténeti értékei megalapozottak. A kutatók a Faust-legenda női változatának tartják, mert az ördög nőt kísért meg. A lélek birtoklását így meg­előzi a test birtoklása. Hősnőnk, Márika ennek következtében hét esztendeig cimborál és bujálkodik a vállalkozó kedvű kanördöggel. Persze téved, aki azt hiszi, hogy Márikát a fülledt testiség űzte bűnbe. A tudós magyarázók arra is felhívják a figyelmet: a szűzle­ány intellektuális örömök remé­nyében hódolt be pokolbéli udvar­lójának. A kanördög ugyanis azt ígérte neki, hogy megtanítja a hét szabad művészetre. Modern kate­góriákban ez nem jelent keveseb­bet, mint azt: Márika diplomás nő lehet. Hősnőnk mégsem tud él­ni a vágyott lehetőségekkel. Egy erkölcsös színjáték hatására meg­bánja bűneit, kíméletlen vezeklést vállal, majd megtisztulván, a bűn­bánat példázatává válik. A közép­kori felfogás szerint csoda történt — ezért mirákulum a műfaj neve —, amikor isten angyala leoldozta Istenes játékok a vezeklés eszközeit, a vasperece­­ket Márika nyakáról és kezéről. A kegyességnek és a pikantériá­nak ezt a sajátos kevercsét igen félénk és ügyetlen előadásban mu­tatta be a szolnoki Szigligeti Szín­ház. Csizmadia Tibor rendezése külsőségeiben középkorias. A dísz­let (Kálmán László munkája) a kor bizonyos képzőművészeti for­máit utánozza. A színpadkép még­is mesterkélt. Valószínűleg azért­, mert annyira törekszik arra, hogy hiteles, korhű legyen. A színpadi elképzelés kimódolt, ezért legtöbb­ször unalmas. A kanördögöt Baj­­csay Mária játssza. Lehet, hogy e szereposztási ötlet mögött fondor­latos filozófiai meggondolások hú­zódnak, nézőként azonban mindezt alig érzékeljük. Ha ilyen az ördög, aligha kell tartanunk csábításaitól. Bajcsay Mária alakítása nélkülöz mindenféle démoni vonást, inkább afféle jámbor őrsvezetőre emlékez­tet, aki vas- és fémgyűjtésre óhajt­ja csábítani az ártatlan lelkeket. Ez önmagában még nem lenne baj. Csupán azért problématikus, mert ezáltal billen a darab egyen­súlya. A darab eredeti szán­déka ellenére az előadásban a következőket tapasztaljuk: Mári­ka véletlenül találkozott egy kocs­matöltelékkel, aki mindenféléket ígért neki. Állítólag szorgalmasan tanult­ költészetet és ékesszólást, de ebből keveset élvezünk. Amikor Márika (Fazekas Zsuzsa) bemutat­ja a tanulás eredményét, igazán nem értjük: e gyengén sikerült da­locska kedvéért miért is kellene elkárhozni. Ezek után Márika egy unalmas ördögöt és a hét dilletáns művészetet cseréli el a keresztyén erkölcsért, Krisztus hitéért és szi­gorúságáért, ami izgalmasabb, mint az előadásbeli sátánosság. Mindazonáltal semmiképpen sem lenne kívánatos, ha a mostani si­kertelenség elvenné a színház ked­vét hasonló darabok színrevitelé­­től. Sőt, inkább bátorítani szeret­nénk a társulatot: nyáron se riad­jon vissza a szokatlanabb, nehe­zebb színjátszási feladatoktól. A misztériumjáték a középkori vallásosság liturgikus, r­ajd vilá­gias színpadi műfaja. Tárgya: bib­likus. Nálunk, mint annyi más, ez is csak töredékeiben maradt fenn. A tudósok figyelme a múlt szá­zadban fordult a paraszti betlehe­­mes játékok felé, mert ezeknek se­gítségével óhajtották rekonstruálni az eltűnt középkori magyar misz­tériumjátékot. Hasonló szándék vezérelte Katona Imrét, amikor erdélyi iskoladrámák és székely népi játékok nyomán színpadon valósította meg ezt a rekonstruk­ciót. Misztérium a szent születésé­ről — ez a címe annak a miszté­riumjátéknak, melyet a Gropius társulat játszott el az Universitas együttes közreműködésével a gyu­lai Városi Tanács udvarán. A tör­ténet Jézus születéséről szól egy­szerűen, bensőségesen és kellő mű­vészi intenzitással. Katona Imre rendezése fegyelmezett és átgon­dolt. Egységes színházi stílusban építi fel a misztériumot, melynek váza maga a közismert történet, fűszerezve a nélkülözhetetlen vilá­gias, népies epizódokkal: pászto­rok, katonák, szolgák és ördögök humoros és groteszk megjeleníté­sével. Ez a játékstílus igen takaré­kos. Fő alkotó elemei: a kifejező mozgás, a jelmezek és kellékek hatékony szerepeltetése, a miszté­rium hagyomány következetes to­vábbvitele. Mindez persze nem erőszakoltan történik, az előadás­nak ezért nincsen régiségszaga. A rendezés azt a kézenfekvő felisme­rést tükrözi: a misztériumjáték modernebb, mint gondolnánk. Mert miközben igen gazdagok vagyunk elméletekben, gyakran feledjük, mily fogékonyak vagyunk a szí­neknek és a mozgásoknak arra a szimbolikájára, melyet ez az előadás is ábrázol. Többek között azér­t oly sikeresen, mert bátran támasz­kodik arra a középkori gondolat- és érzésvilágra, melyet ezek a reánk­maradt szövegek és énekek su­gallnak. Az elmélyült és szép elő­adás az együttes példamutató cso­portmunkájának újabb jeles mű­vészi eredménye. Film VARJAS ENDRE: Színház JCB 9&V Jí> J193IV.lí> KTKOS® nftJux*» fv­’i Goldoni nyara Az még a szerzők divatjára kü­lönösen érzékeny magyar színházi életben is ritkaság, hogy ugyan­attól a klasszikustól két darabot mutassanak be a két évad közötti szezonban. De soha rosszabb nyári szerzőt, soha rosszabb diva­tot, mint Goldonié, akinek A ha­zug című darabját Székesfehérvá­ron Iglódi István, Két úr szolgája című művét pedig Szentendrén Csiszár Imre rendezésében adta elő a budapesti József Attila Színház, illetve a miskolci Nem­zeti Színház társulata. Csiszár előszeretettel nyúl visz­­sza Goldoni korához, a benne és kortársaiban megnyilatkozó víg­játéki őserőhöz, a commedia dell’ arte mulatságos típusaiban meg­fogalmazódó jellem-archetípusok­hoz. Néhány éve, vendégként, épp a József Attila Színház társulatá­val (annak akkor a San Marco utcában működő kamaraszínházá­ban) játszatta el A hazugot. Az az előadás erősen stilizált volt, a nézőtértől négyfelől körül­vett, négyzet alakú porondon ját­szódott, a játékteret átlók és fe­lezők bontották szabályos mértani idomokra, a figurák mintha csak egy bolond sakkparti bábjai let­tek volna, úgy komédiázták végig az előadást. Most iglódi interpre­tációjában a realitáshoz közelít a bohózat, talán nem kis részben a környezet kínálta kor­ illúzió su­gallatát követve. Alig túlzott életkép bontakozik ki a képtelenül összevissza csa­vart meséből. Igazán csak Eszter­gályos Cecília Rosaurája és An­doréi Péter Leliója remeklés: ők egy majdnem komor bohózatot játszanak el: hősöket, akik nevet­séges életszerepüket véresen ko­molyan veszik (amitől persze nem lesznek kevésbé nevetségesek). De jó még — különösen az elő­adás második felében — Gera Zoltán harsányan bugyuta Panta­­lonéja, és Balanzoni doktor szere­pében a visszafogottan komédiázó Kránitz Lajos is. Székesfehérvá­ron, a nyári színház gyönyörű ud­vari terecskéjén afféle „szent­endrei típusú” játékra nyílik le­hetőség. Az iglódi irányította együttes jól érzett rá erre, és ha még nem is olyan flottul megy a móka, mint a már bejátszott, jól kiismert játéktéren, ahol az idén a miskolciak „goldoniznak”, vár­ható, hogy ez a vállalkozás mi­előbb felnő az idősebb és nagyobb testvérhez. Mert azért — legalábbis egy­előre — a Szentendrei Teátrum az igazi. Csiszár egy finom gesztus­sal teremt szereplőit jellemző el­idegenítő közeget a dráma és a játék kora közé: a féltekét úgy mondatja el, hogy a figurák egy­­egy táncos lépéssel, ugrással el­mozdulnak a közönség felé, majd visszalépnek, ugranak a játékba. Bregyán Péter, aki Florindót játssza, szinte röppen, a levegő­ben bonyolult figurát rajzolván ki a­ lábával, a „két urat” szolgáló Truffaldinó alakítója, Szirtes Ta­más majdhogynem görkorcsolyázó mozdulattal surran a képzeletbeli rivaldáig, miközben bonyolult hazugságait rögtönzi (s magya­rázza a cselekményt), a hatalmas potrohhal súlyosbított Körtvé­­lyessy Zsolt lomhán fordul, miköz­ben fogatlan ,,es”-ekkel pöszögve selypít Pantaloneként.. . És sorol­hatnám, akkor sem érzékeltethet­ném híven a sok pontosan kidol­gozott, jellemző mozdulatot, fi­nom részletet, amely a szereplő­ket külön bemutatja, és együtt pompásan működő bohózati köze­get teremt. Nyár van, s úgy tetszik, az idei nyár Goldoni nyara. Ez az „új magyar szerző”, akinek darabjai több mint évszázada termékenyí­tőn hatnak a hazai színi kultú­rára, remek szerepelhetőségeket teremtve a mindenkori komédia­éhség kielégítésében meg-megfá­­radó társulatoknak, remélhetőleg előbb-utóbb termékenyítőleg hat majd darabíró-utódok ihletére is. Bizakodó alkat lévén, hiszek ab­ban, hogy van még legalább száz­százötven esztendőnk rá. Talán több. l. Színház ÉLET ÉS[Z IRODALOM

Next