Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-20 / 29. szám - Garai Gábor: A szégyen | Idő előtt • vers (13. oldal) - Szekrényesy Júlia: Istenes játékok • színikritika • Nimwégai Márika csudálatos kalandjai egy kanördöggel. Fordította: Mészöly Dezső. Szolnoki Szigligeti Színház. Rendező: Csizmadia Tibor (13. oldal) - Zöldi László: Hinta-palinta • filmkritika • A Beszélő köntös. Rendező: Fejér Tamás (13. oldal) - Varjas Endre: Goldoni nyara • színikritika • Goldoni: A hazug. József Attila Színház Székesfehérváron. Rendező: Iglódi István | Goldoni: Két úr szolgája. Miskolci Nemzeti Színház előadása Szentendrén. Rendező: Csiszár Imre (13. oldal) - Giczy János: Tavaszi üdvözlet • kép (13. oldal)
GARAI GÁBOR. A szégyen Dionüszosz halálra fáradt, hanyatt fekszik szétvetett lábbal, haja izzadt arcába hullik, szakálla percről percre őszül. Megborzong: elég volt a borból, s elég a virrasztás borából, elég az asszonyok borából! Elég a mámorból örökre! Összerezzen, miféle hang ez, mely így beszél s épp őbelőle? S fölrémlik, alighogy megébredt egy asszony állt előtte, így szólt: — Éjjel magad Zeusznak mondtad, s kecskékkel szökdeltél a fűben — — Lehetetlen! — Vagy elfeledtem? — töpreng a rémült Dionüszosz. — Ha elfeledtem, nem kímél meg bosszuló villáma apámnak. — De a szégyen villámcsapásnál is perzselőbb — s a mámor isten érzi, csontjairól leolvad a hús, széles arca behorpad, ágyékán dérré lesz a harmat, míg fatörzzsé dermed a teste, s láng nélkül ég el (már nem érzi); helyén hamuszobor marad csak. ZÖLDI LÁSZLÓ: A túlélés romantikájának van némi történelmi alapja. Az alföldi mezőváros nem zárkózhatott folyó, hegygerinc és más természetes bástya mögé. Legföljebb sövénypalánkra futotta. A sarcoló törökök—tatárok, hajdúk—kurucok, labancok-isten-tudja-kicsodák úgy jártak ki-be rajta, mint léghuzat a folyosóra is nyitott vasúti kupéban. A helybéli szabómester talpraesett fia fölismeri, hogy két, sőt sok pogány közt mit kell tenni, javasolja hát a városi tanácsnak, hogy keressenek maguknak diktátort. Az is sarcol, de évente csupán egyszer, ráadásul adó fejében megvédi önkéntes alattvalóit a többi rablótól. Az ötlet érdekes, ám balul üthet ki — aki kitalálta, vállalja is érte a kockázatot. A sebtében kinevezett főbíró fölkerekedik, hogy a szultán budai megbízottja elé járuljon ... Van még szerelmi szál is a történetben — a város árvája szintén csatlakozik a küldöttséghez, hogy feláldozva önmagát, megmentse a szerelmesét —, de már az eddigiekből is kiderül talán, hogy szabad átírásban a Beszélő köntöst, Mikszáth Kálmán dús meséjét idézem. A történelembe bele-belefeledkező író a tizenhetedik századi Kecs Hinta-palinta kemétre helyezi a fordulatos elbeszélést. Tíz évig koptattam a híres város iskolapadjait, s csak akkor találkoztam a klasszikus novellával — már egyetemistaként, 1968- ban —, amikor Fejér Tamás filmre vitte. A Beszélő köntös nem épült be a kecskeméti tanrendbe, még a mezővárosi mitológiába sem — a színes, szélesvásznú film ezen már aligha segített. Inkább csak a gyerekeket vonzotta, meg azokat a huszonéveseket, akik röstellték romantikus hajlamukat, ezért titokban húzódtak be a mozisötétbe. A jószerint észrevétlen filmet én se említeném, ha nem újították volna fel az 1941-es változatot, Radványi Géza rendezését. A magyar film nesztora a hetvenhetediket tapossa, negyvenegynéhány esztendeje igencsak kezdőnek számított. A föllelhető forrásmunkák szerint külföldön tanulta meg a szakmát — megtanult forgatókönyvet írni is! —, s miután itthon leforgatta a Zárt tárgyalást és az Európa nem válaszolt, történelmi témához, Mikszáthhoz fordult. S mert első két filmjében független szellemiségűnek, a német-náci befolyástól húzódozónak tűnt fel, egyik-másik utókori értelmezésből kiolvasható vagy legalábbis megsejthető, hogy a Beszélő köntös a következő két-három évben híressé-hírhedtté vált hintapolitika művészi előlegezése lett volna. Jó, legyen, a kiugrási tárgyalásokat engedelmesen teszem át a tizenhetedik századból a huszadik század ötödik évtizedébe. A szabófi-főbíró tulajdonképpen miniszterelnök, aki a szultán képében, mondjuk, az angolokkal egyezkedik. Képzeletemnek, persze, határt szab, hogy a selyemkaftános uralkodót a karcsú, snájdig Szilassy László jeleníti meg, ráadásul a padisah szájából hiányzik Churchill szivarja. A történelmi képzettársítás tehát erőszakolt. Félő, hogy utólag olyasmit is belemagyarázunk az 1941-es filmváltozatba, amire esetleg azt mondja a rendező: „akarta a fene”. Ahogy én gondolom, a fiatal, ambiciózus Radványi Géza sztárokkal akart látványos mozisikert kicsiholni. Feleségének, a néhány évvel korábbi szépségkirálynőnek kellemes szerepet adni, Tasnády-Fekete Mária élt is az alkalommal. Érdekes, hogy a másik sztár, Jávor Pál, mindent játszik, csak szabófit nem; még érdekesebb, hogy nagyjából egykorú a filmbéli apjával, Kiss Ferenccel. (S ha már szóba kerültek, mennyire jellemző, hogy egyikük útja a koncentrációs táborba vezetett, másikuké pedig — a nyilas Színészkamarán keresztül — a népbíróság elé.) A többi nézőnek, mind a tizenkettőnek a Magyar Optikai Művek hatalmas színháztermében, valami hasonló járhat a fejében, mert jól hallani az öregasszonyos sóhajtásokat: „Szegény jávorpali.” Nem az ifjú városatyát nézik, hanem a kackiás bajszú színészt, aki ezúttal is önmagát adja, de véletlenül éppen egy hintapolitikust játszik. Márpedig ha így van, akkor csakugyan elképzelhető, hogy az iménti belemagyarázás nincs híján a rációnak. A korabeli néző mégiscsak kizökkent a meséből — az ősbemutató idején, 1942-ben akadtak olyan polgári rétegek a magyar társadalomban, amelyeknek moziba járó egyedei óhatatlanul odaképzelték Churchill vastag szivarját a padisak orra alá. Giczy János: Tavaszi üdvözlet 1984. JÚLIUS 29. Idő előtt Mi, elkényeztetett gyermekei a nemzedéknek, mi idő előtt tönkremegyünk mind, fölfaljuk saját húsunkat, a saját vérünket isszuk (töményen), tüdőnkben füstoszlopok állnak, idegeinken ördögök citeráznak, bordáink közt halál csótányai futkoznak, — megmarad a népesebb had, kiket életükben középszerűek csepültek, összerakják szépen, téglánként életművüket, nyugodtan dolgoznak és türelemmel, sőt szerény alázattal is, ha kell, s hírnevüket unokáikra hagyják, mint az igazán nagyok, többnyire. SZEKRÉNYESY JÚLIA: A mai magyar színház körülbelül másfél évtizede kezdett behatóbban érdeklődni a középkori színjáték iránt. A kezdeti úttörővállakozások után a nyolcvanas évek elejére egyre fölkapottabb műformává vált a misztérium és a moralitás. Az előadásokat változó indíték hozza létre. Biblikus, vallásos eredetű színi produkciók szülőanyja lehet a támogatott divat, lehet tiszteletreméltó művészi szándék. Nem kívánjuk túl szigorúan szétválasztani a létrejött alkotásokat, pontosabban nem lenne célirányos vasököllel lesújtanunk a gyengébb, felszínesebb színjátékokra. Hisz még ezek is oly nemes törekvésekről tanúskodnak, melyek szerényebb kivitelezésben sem bántóak. A szolnoki Szigligeti Színház ismeretlen középkori szerző mirákulumjátékát mutatta be a szolnoki Damjanich Múzeum hangulatos udvarán. A mű címe: Nimwégai Marika csudálatos kalandjai egy kanördöggel — fordította: Mészöly Dezső. A darab irodalomtörténeti értékei megalapozottak. A kutatók a Faust-legenda női változatának tartják, mert az ördög nőt kísért meg. A lélek birtoklását így megelőzi a test birtoklása. Hősnőnk, Márika ennek következtében hét esztendeig cimborál és bujálkodik a vállalkozó kedvű kanördöggel. Persze téved, aki azt hiszi, hogy Márikát a fülledt testiség űzte bűnbe. A tudós magyarázók arra is felhívják a figyelmet: a szűzleány intellektuális örömök reményében hódolt be pokolbéli udvarlójának. A kanördög ugyanis azt ígérte neki, hogy megtanítja a hét szabad művészetre. Modern kategóriákban ez nem jelent kevesebbet, mint azt: Márika diplomás nő lehet. Hősnőnk mégsem tud élni a vágyott lehetőségekkel. Egy erkölcsös színjáték hatására megbánja bűneit, kíméletlen vezeklést vállal, majd megtisztulván, a bűnbánat példázatává válik. A középkori felfogás szerint csoda történt — ezért mirákulum a műfaj neve —, amikor isten angyala leoldozta Istenes játékok a vezeklés eszközeit, a vaspereceket Márika nyakáról és kezéről. A kegyességnek és a pikantériának ezt a sajátos kevercsét igen félénk és ügyetlen előadásban mutatta be a szolnoki Szigligeti Színház. Csizmadia Tibor rendezése külsőségeiben középkorias. A díszlet (Kálmán László munkája) a kor bizonyos képzőművészeti formáit utánozza. A színpadkép mégis mesterkélt. Valószínűleg azért, mert annyira törekszik arra, hogy hiteles, korhű legyen. A színpadi elképzelés kimódolt, ezért legtöbbször unalmas. A kanördögöt Bajcsay Mária játssza. Lehet, hogy e szereposztási ötlet mögött fondorlatos filozófiai meggondolások húzódnak, nézőként azonban mindezt alig érzékeljük. Ha ilyen az ördög, aligha kell tartanunk csábításaitól. Bajcsay Mária alakítása nélkülöz mindenféle démoni vonást, inkább afféle jámbor őrsvezetőre emlékeztet, aki vas- és fémgyűjtésre óhajtja csábítani az ártatlan lelkeket. Ez önmagában még nem lenne baj. Csupán azért problématikus, mert ezáltal billen a darab egyensúlya. A darab eredeti szándéka ellenére az előadásban a következőket tapasztaljuk: Márika véletlenül találkozott egy kocsmatöltelékkel, aki mindenféléket ígért neki. Állítólag szorgalmasan tanult költészetet és ékesszólást, de ebből keveset élvezünk. Amikor Márika (Fazekas Zsuzsa) bemutatja a tanulás eredményét, igazán nem értjük: e gyengén sikerült dalocska kedvéért miért is kellene elkárhozni. Ezek után Márika egy unalmas ördögöt és a hét dilletáns művészetet cseréli el a keresztyén erkölcsért, Krisztus hitéért és szigorúságáért, ami izgalmasabb, mint az előadásbeli sátánosság. Mindazonáltal semmiképpen sem lenne kívánatos, ha a mostani sikertelenség elvenné a színház kedvét hasonló darabok színrevitelétől. Sőt, inkább bátorítani szeretnénk a társulatot: nyáron se riadjon vissza a szokatlanabb, nehezebb színjátszási feladatoktól. A misztériumjáték a középkori vallásosság liturgikus, rajd világias színpadi műfaja. Tárgya: biblikus. Nálunk, mint annyi más, ez is csak töredékeiben maradt fenn. A tudósok figyelme a múlt században fordult a paraszti betlehemes játékok felé, mert ezeknek segítségével óhajtották rekonstruálni az eltűnt középkori magyar misztériumjátékot. Hasonló szándék vezérelte Katona Imrét, amikor erdélyi iskoladrámák és székely népi játékok nyomán színpadon valósította meg ezt a rekonstrukciót. Misztérium a szent születéséről — ez a címe annak a misztériumjátéknak, melyet a Gropius társulat játszott el az Universitas együttes közreműködésével a gyulai Városi Tanács udvarán. A történet Jézus születéséről szól egyszerűen, bensőségesen és kellő művészi intenzitással. Katona Imre rendezése fegyelmezett és átgondolt. Egységes színházi stílusban építi fel a misztériumot, melynek váza maga a közismert történet, fűszerezve a nélkülözhetetlen világias, népies epizódokkal: pásztorok, katonák, szolgák és ördögök humoros és groteszk megjelenítésével. Ez a játékstílus igen takarékos. Fő alkotó elemei: a kifejező mozgás, a jelmezek és kellékek hatékony szerepeltetése, a misztérium hagyomány következetes továbbvitele. Mindez persze nem erőszakoltan történik, az előadásnak ezért nincsen régiségszaga. A rendezés azt a kézenfekvő felismerést tükrözi: a misztériumjáték modernebb, mint gondolnánk. Mert miközben igen gazdagok vagyunk elméletekben, gyakran feledjük, mily fogékonyak vagyunk a színeknek és a mozgásoknak arra a szimbolikájára, melyet ez az előadás is ábrázol. Többek között azért oly sikeresen, mert bátran támaszkodik arra a középkori gondolat- és érzésvilágra, melyet ezek a reánkmaradt szövegek és énekek sugallnak. Az elmélyült és szép előadás az együttes példamutató csoportmunkájának újabb jeles művészi eredménye. Film VARJAS ENDRE: Színház JCB 9&V Jí> J193IV.lí> KTKOS® nftJux*» fv’i Goldoni nyara Az még a szerzők divatjára különösen érzékeny magyar színházi életben is ritkaság, hogy ugyanattól a klasszikustól két darabot mutassanak be a két évad közötti szezonban. De soha rosszabb nyári szerzőt, soha rosszabb divatot, mint Goldonié, akinek A hazug című darabját Székesfehérváron Iglódi István, Két úr szolgája című művét pedig Szentendrén Csiszár Imre rendezésében adta elő a budapesti József Attila Színház, illetve a miskolci Nemzeti Színház társulata. Csiszár előszeretettel nyúl viszsza Goldoni korához, a benne és kortársaiban megnyilatkozó vígjátéki őserőhöz, a commedia dell’ arte mulatságos típusaiban megfogalmazódó jellem-archetípusokhoz. Néhány éve, vendégként, épp a József Attila Színház társulatával (annak akkor a San Marco utcában működő kamaraszínházában) játszatta el A hazugot. Az az előadás erősen stilizált volt, a nézőtértől négyfelől körülvett, négyzet alakú porondon játszódott, a játékteret átlók és felezők bontották szabályos mértani idomokra, a figurák mintha csak egy bolond sakkparti bábjai lettek volna, úgy komédiázták végig az előadást. Most iglódi interpretációjában a realitáshoz közelít a bohózat, talán nem kis részben a környezet kínálta kor illúzió sugallatát követve. Alig túlzott életkép bontakozik ki a képtelenül összevissza csavart meséből. Igazán csak Esztergályos Cecília Rosaurája és Andoréi Péter Leliója remeklés: ők egy majdnem komor bohózatot játszanak el: hősöket, akik nevetséges életszerepüket véresen komolyan veszik (amitől persze nem lesznek kevésbé nevetségesek). De jó még — különösen az előadás második felében — Gera Zoltán harsányan bugyuta Pantalonéja, és Balanzoni doktor szerepében a visszafogottan komédiázó Kránitz Lajos is. Székesfehérváron, a nyári színház gyönyörű udvari terecskéjén afféle „szentendrei típusú” játékra nyílik lehetőség. Az iglódi irányította együttes jól érzett rá erre, és ha még nem is olyan flottul megy a móka, mint a már bejátszott, jól kiismert játéktéren, ahol az idén a miskolciak „goldoniznak”, várható, hogy ez a vállalkozás mielőbb felnő az idősebb és nagyobb testvérhez. Mert azért — legalábbis egyelőre — a Szentendrei Teátrum az igazi. Csiszár egy finom gesztussal teremt szereplőit jellemző elidegenítő közeget a dráma és a játék kora közé: a féltekét úgy mondatja el, hogy a figurák egyegy táncos lépéssel, ugrással elmozdulnak a közönség felé, majd visszalépnek, ugranak a játékba. Bregyán Péter, aki Florindót játssza, szinte röppen, a levegőben bonyolult figurát rajzolván ki a lábával, a „két urat” szolgáló Truffaldinó alakítója, Szirtes Tamás majdhogynem görkorcsolyázó mozdulattal surran a képzeletbeli rivaldáig, miközben bonyolult hazugságait rögtönzi (s magyarázza a cselekményt), a hatalmas potrohhal súlyosbított Körtvélyessy Zsolt lomhán fordul, miközben fogatlan ,,es”-ekkel pöszögve selypít Pantaloneként.. . És sorolhatnám, akkor sem érzékeltethetném híven a sok pontosan kidolgozott, jellemző mozdulatot, finom részletet, amely a szereplőket külön bemutatja, és együtt pompásan működő bohózati közeget teremt. Nyár van, s úgy tetszik, az idei nyár Goldoni nyara. Ez az „új magyar szerző”, akinek darabjai több mint évszázada termékenyítőn hatnak a hazai színi kultúrára, remek szerepelhetőségeket teremtve a mindenkori komédiaéhség kielégítésében meg-megfáradó társulatoknak, remélhetőleg előbb-utóbb termékenyítőleg hat majd darabíró-utódok ihletére is. Bizakodó alkat lévén, hiszek abban, hogy van még legalább százszázötven esztendőnk rá. Talán több. l. Színház ÉLET ÉS[Z IRODALOM