Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-20 / 29. szám - Szántó Péter: Tenger tigrise támad a partra… • TElevíziókritika (12. oldal) - (Győrkös): Bemutatjuk a Győri Grafikai műhelyt (12. oldal) - Karkus István: Asztalosműhely • kép (12. oldal) - Vadas József: Talált fotó • tárlat • Molnár Edit: Szentendrei találkozások. Szentendrei Képtár (12. oldal) - Határ Győző: Bálint-napra • vers (12. oldal)
SZÁNTÓ PÉTER: Televízió Tenger tigrise támad a partra... Elmúlt televíziós hetem a személyiségek jegyében telt. Szerdán a képernyőn találkozhattam Szilágyi Jánossal, aki — bizony csudamód ritkaság ez — a dobozban épp olyan tud maradni, mint az életben: nyitott, őszinte, érdekes, egyszóval személyiség. (Kritikus itt hosszasan és érdektelenül fejtegeti ismeretségét Szilágyival.) Szilágyi János azon két-három rádiós-televíziós személyiség egyike (ki a másik egy-kettő? — kérdezné most, gondolom), akik évtizedek óta jelen vannak a pályán, változatlan súllyal és népszerűséggel. S hogy végre kizárólagosat is mondjak: szerintem közülük ő az egyetlen, aki nem süllyedt a modoros önismétlésbe, öntetszelgő pozőrségbe, aki akkor és úgy tud önmagán és műsorain újítani, amikor már megélhetne eddigi tőkéje kamataiból is. Aki még emlékszik (kritikus itt érdektelenül locsog arról, hogy Szilágyi 1957-ben került a rádióhoz, s tíz évbe telt, míg a nagyközönség fölfedezte), a Táskarádió című adást ő tette korszakalkotó ifjúsági műsorrá. Azt hiszem, nem hogy utólérni, utánozni se próbálják azóta. Egy egész nemzedék hálás sóhaját tudhatta magáénak például, amikor a feketelistára tett Illés-együttes („Magyarország legnépszerűbb vidéki zenekara”) hallgatólagosan bojkottált dalait 1971- ben mindennel dacolva ő játszotta a Táskarádióban. Legendaszerűen szálldogáló történet, hogy egyszer katzenjammer és egyéb okok folytán elfelejtette megcsinálni a „Táskát”, ezért vasárnap délelőtt egy magnóval lerohant a Feneketlen-tóhoz és pompás, egyórás magazinműsort készített. Valószínűleg nem igaz, de biztos vagyok abban, hogy meg tudta volna csinálni. (Kritikus itt gusztustalanul szembedicséri a riportert — kihagyva.) Ki ne emlékezne azután azokra a Szilveszter délutáni, legendás műsorokra, amelyekben például telefonon egymásnak ugrasztotta a macskamérgezőket és a kisállatbarátokat, s amelyekben órákig tartó one-man-show-val készítette elő a hallgatókat a főműsorra, amely sokszor kevésbé volt szórakoztató. Beszélhetnék még a Senki többet? Harmadszor!-ról, a Halló, itt vágyókról (kritikus hosszan és vontatottan beszél ezekről, kihagyva), a lényeg azonban az: Amerikában, ahol a vidéki rádióállomások egy-egy személyiségből élnek, valószínűleg esti főműsort építenének rá, mint Garrison Keillorra, vagy Roy Blount Jr-ra, tévés talkshow-t, mint Johnny Carsonra. S negyvennyolc évesen aligha az volna a gondja, hogyan és miből rendezze be a lakását. Ezzel szemben, idehaza Szilágyi csak van. Hagyják, hogy legyen. Csak titokban iskolát teremtő személyiség, s még ennek is örülhetünk. Az elmúlt heti, róla készült portréműsorban Kepes András értőn és intelligensen vezette a beszélgetést, akkor kérdezett, amikor erre már szükség volt, akkor viszont olyan kérdést tett föl, mely a beszélgetés folyamában mindig továbblendítő erő volt. S mert így szokott lenni: a műfaj önkritikusai mindig azok, akiknek erre nincs okuk, a portré vágóképek helyett furcsa, fanyar föliratokat tartalmazott, melyeket, szíves engedelmükkel, ez alkalomra a kritikus is kölcsönvett (Kritikus itt zavarosan magyarázza, mi késztette erre). A néző gondolkodhatott, mik voltak ezek a föliratok? önironikus megjegyzések? Más televíziós portrék paródiái? Kísérletek az öncenzúrára, nehogy más ... ? (De akkor meg miért volt mégis öt perccel rövidebb az adás — plusz betűreklám — mint ahogy az a műsorfüzetben állt?) Azon is gondolkodom, ne vegyek-e át a tévé egy másik műsorából is valami sajátosságot. Hiszen például, amikor a Főzőcskéről írok, miért ne írhatnám le, hogy kik a barátaim, meg hogy kik voltak segítségemre a kritika elkészítésében? Idővel, ha nincs elég barátom, akár meg is hirdethetném, hogy méltó tiszteletdíj ellenében kik lehetnek a barátaim, segítőtársaim. És kinek mi köze hozzá, ha mondjuk az barátom a Skála, a Merkur, a Hajdúsági Iparművek vagy a Borsodi Vegyi Kombinát (a példa kedvéért)? Mindaddig, amíg ezt nem nevezem fizetett reklámnak , mert akkor zárójeles ikszszel kellene helyettesítenem a nevemet. De hát ezt a Főzőcske se teszi! Vagy itt van például Sandokán. Itt volt. Szegény Kabir Bedi. Eljött Los Angelesből feleségestül, hogy találkozzék a rajongóival. Nem tudom, tudta-e, hogy ennyi van, hiszen a Skálánál 16 ezren találkoztak vele, Vácott pedig 75 ezren. Találkoztak volna, ha a védőőrizet meg nem akadályozza a kontaktust. Eljött, hogy kezébe nyomjanak egy színes programfüzetet, melyben a poszter nem őt, hanem Demis Roussost ábrázolta, a hátsó borítón viszont már ő látható, a volt barátnőjével. Kabir Bedi és felesége szelíden mosolygott. Kabir Bedi és felesége az egészért nem kért tiszteletdíjat, csak útiköltségük és itt-tartózkodási költségeik megtérítését. Kabir Bedi és felesége csak szelíden mosolygott, amikor ideérkezésük után közölték velük, hogy nemcsak Vác van ám, hanem a tévében is szerepelniük kell és a Skálába is el kell menniük és nyilvános beszélgetésre is és egyáltalán: még aludni is akarnak éjszakánként? ! Hja kérem, ezért a pénzért! (Sandokán a főzőcskéért végül kapott 30 ezer forintot, kíváncsi vagyok, mihez kezdett vele, mikor ki nem viheti az országból.) Apropó, Főzőcske. Tudom, Kabir Bedi ind származású. Sokmindent elviseltet vele az évezredes távolkeleti bölcsesség — mindazt, amit eddig elsoroltam. Egy dologért viszont mélységesen csodálom: nem tudom ugyan, ki írta a Főzőcske szakácskönyvét, de erős a gyanúm, hogy az ételrecepteket nem Sandokánék hozták Los Angelesből. Figyeltem a bátor Maláji Tigris arcát, amikor felesége mosolyogva azt mondta, hogy most Kabir kedvencét fogja elkészíteni, a tandoori csirkét, s hogy ezt teflon serpenyőben szokás, de akár grilltűzhelyen, nyárson is lehet. Sandokán jól tűrte azt, amikor Brook alkirály kínpadra vonatta. Jól tűrte, hát végül is ez a szakmája. De hogy mindezt szemrebbenés nélkül végighallgatta, sőt, evett is a tandoori csirkéből (igaz, csak egy falatot), azért le a kalappal Sandokán előtt! Elárulom most már a titkot: a tandoori csirkét azért hívják így, mert tandoor nevű agyagkemencében kell sütni, és Dharamjit Singh, a kérdés szaktekintélye kivételes esetben még megengedi azt, hogy rendes tűzhely sütőjében készítsük el, de a serpenyő és a grillsütő hallatán valószínűleg szájtól szájig elsősegélyt kéne alkalmazni nála. Mint ahogy azon is kacagna, ha meghallaná, hogy a csirkéhez nem kell se sáfrány, se kurkuma, se pedig seera. Viszont, ha ebben a szombati főzőcskében kellett volna, akkor aligha mondhatta volna el a Főzőcske barátja, a Skála képviselője, hogy szupermarketben minden hozzávaló mindig, mindenkor kapható. Ha pedig mégis a feleségé volt a recept, nincs más hátra, Bedi úr, váljon el! Hja, hogy el ne felejtsem: kritikám megjelenésében barátaim és segítőtársaim voltak Máriássy Judit rovatvezető, Varjas Endre olvasószerkesztő, Váncsa István tördelőszerkesztő, a Lapkiadó Vállalat, a Szikra Lapnyomda, a Magyar Posta és Molnár Margit szerkesztő-műsorvezető, akitől ezt a lukratív ötletet loptam. ÉLET és# IRODALOM Bemutatjuk a Győri Grafikai műhelyt Grafikai műhely jött létre Győrben. Igényes környezetben, a grafika ősi és új technikáinak lehetőségeivel, egy-két megszállott alkotó és mecénás akarásával olyan csoport szerveződött, amely hitével, igényességével, emberi kisugárzásával példamutató. Szerencsés véletlen? Több annál. A tanács ideális környezetben épületet adott, hozzájárult a felújításhoz, a fenntartáshoz, egy gyár frtóköveket és gépeket, a Képzőművészeti Alap anyagi támogatást juttatott. Sorompóba álltak a helyi alkotók, és meg-megújuló lendülettel szerveztek, majd Cziráki Lajos és Farsang Sándor vezetésével megkezdődött a folyamatos munka. Az első másfél év eredményei jelentősek. Kirajzolódtak az elképzelések és törekvések: szellemi erők összegyűjtése, tehetségek felkarolása, ösztöndíjak juttatása, meghívások, kiállítások, „klasszikus” értékeket továbbvivő sokszorosított grafika. A műhely épülete olyan hellyé vált, ahol elmélyülten lehet dolgozni, ahol meg lehet beszélni az egyéni problémákat és mindannyiunk gondjait, bele lehet szólni fontos kérdésekbe, ahol minden gondolat és cselekvés egymást erősíti. (Györkös) Karkus István: Asztalosműhely VADAS JÓZSEF: Barcsay Jenőt törékeny bácsinak ismertem meg, bottal a kezében és ősz szakállal. Így ismeri őt a televízió képernyőjéről az egész ország. Egykor azonban délceg volt, szemüveget sem viselt. Czóbel Béla, akiről azt gondoltam: sosem hal meg, hajlott hátú ráncos öregúrként ült velem szemben és páratlan vitalitást árasztott magából. Valaha — nem is nagyon régen — csak magabiztos tekintetű férfi volt, kerek arccal. Ferenczy Noémi sem volt mindig az, akinekutolsó fényképeiről néz felénk: fonnyadt arcú gótikus szent, virágzó fiatal lányként lovaglás közben örökítette meg a kamera még a század elején. Érdemes tehát fényképezni, nem árt a régi fényképeket eltenni és később elővenni — ez derül ki Molnár Edit Szentendrei találkozások című kiállításán, amelyet a Szentendrei Képtár rendezett. Az objet trouvé — a talált tárgy — fogalom a modern festészetben. A kubisták például újságpapírt ragasztottak képeikre. A dadaisták meg kacatokat állítottak ki műként. Hasonlóra vállalkozott Molnár Edit. Felfedezte, hogy az ötvenéves amatőrképek is vannak — lehetnek — olyan érdekesek, mint az ő mostani felvételei. Egyikmásik talán életlen, olykor esetlen a beállítás, de amit látunk, kárpótol ezekért a hiányosságokért. Nevezetesen: amint a szentendrei festők hosszú fürdőruhájukban a Dunába gyalogolnak. Vagy: kifestve-kikenve vigyorognak ránk a farsangi mulatságon. Ezért elkérte ezeket a képeket, gondosan kinn Talált fotó gyítottá és papírosra ragasztotta őket, mintha a sajátjai volnának, amik éppen olyan fontosak, mint amilyenek a maga művei. Dicséretes a bátorsága. Az kell ugyanis ahhoz, hogy valaki a régi fénykép — és a nosztalgia — páratlan sikerével versenyre keljen. Ahogy a családi fényképalbumban, úgy a tárlaton is a régi felé vonzódik a néző. (Képaláírások segíthetnek a személyek azonosításában.) Molnár Edit azonban nem riválisként "állította ki ezeket "az archív felvételeket, hanem figyelmeztetésként: egykor az ő képei is dokumentumok lesznek, tessék már most úgy nézni őket. Hiszen olyan embereket mutatnak, akiket csak részben — a műveik alapján — ismerünk, a személyük rejtve marad. Másrészt példát szolgáltatnak a régi fotók. Eszményt szuggerálnak. Azt mondják: olyan izgalmas, hiteles művek létrehozása a feladat, mint amilyenek ezek a dokumentumok. Nem stiláris igazodásról van szó; Molnár Editnek semmi köze nincs azokhoz a divatos művészkedőkhöz, akik tökéletlenséget és rossz minőséget manipulálva archaizálnak. Ö, festészeti analógiával élve, nem a gyermekrajzok stílusát követi felnőtt művészként, hanem azt a varázslatot próbálja megteremteni tudatos-rafinált eszközökkel, amely a gyermeket köti össze munkájával, és amely, sajnos, idővel odavész. Olyan felvételeket igyekszik készíteni, amelyek láttán az is képet alkothat az ábrázolt személyről, aki sosem találkozott vele, akit személyes kapcsolat nem fűzött hozzá. Magas tehát a mérce. A vendégkönyvben egy látogató keményen ki is mondja: szerinte a kiállításon az archív felvételekkel csupán néhány pillanat megörökítése vetekedhet. Példájaként a Kondorsorozatra emlékszem. A minősítés igazságtalan; a régi fényképeken olykor több a homály, mint a titok; Molnár Edit saját anyagában pedig sok jó munka akad. Nekem például emlékezetes a Miháltz Pálról készült sorozat, benne az a darab, amelyen egy valóságos csendélet és képe szembesül egymással. Az sem akármi, hogy a cica incselkedik Szántó Piroskán, amikor a festő éppen dolgozik. Megrázóak a Bálint Endrét mutató felvételek, amelyek egy kivételesen érzékeny és szenvedő ember dokumentumai. Látjuk Barcsayt a hétköznapokban, a fenegyerek ef Zámbó Istvánt a sufnija (műterme?) bejáratánál, Ligeti Erikát, amint örökké csodálkozik, és még folytathatnám. A látogató összevetése mégsem alaptalan. Molnár Edit maga kínálja — ötletével — a hasonlítást, a vendégkönyvi bejegyzés pedig igaz követelményt fogalmaz meg. Eszerint a portrézósnak végtelenül alázatos műveket kell produkálnia. Olyanokat, amelyeken nem Molnár Edit a főszereplő, hanem az, akiről a kép készül. S az sem árt, ha a művész szerencsés. Kevés a technikai felkészültség, a kíváncsi szem. Úgy kell rátalálnia az árulkodó pillanatra, ahogy a kutatónak családi archívumokban az értékes leletekre. HATÁR GYŐZŐ: Bálint-napra álmunkban is éldelegve az egekig fellebegve bujdiztunk már előlegbe’ bujdiztunk már dosztig jócskán: nem lesz elég Csillagocskám? s mint ki messze útra indul szálltunk-repdestünk bolondul: bontakoztunk álmainkból álmodoztunk dosztig jócskán: nem lesz elég Csillagocskám? fülembe te álomkása fujdogáló muzsikása vízililiom ringása: rengetőzi csónakocskám — nem sokallod Csillagocskám? amit lábunk, fejünk áhít első perctől mind a máig lába-lábbal fejbúbjáig: bujdikáztunk bujton jócskán mint a bunda Csillagocskám jó volt világi eledőbe’ szerelembe-fürösztőbe’ lesz is annak hamar böjtje setét böjtje----------Élj Piroskám ragyoghassál Csillagocskám bujdi éjben úgy ragyogjál derekamon átalfogjál rám letűző égi boglár tündökölj az ég magossán fényeskedjél Csillagocskám Képzőművészet fk 1 ■■■ 1 Iltim........ m1 .■■■ 1984. JÚLIUS 20