Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-20 / 29. szám - Szántó Péter: Tenger tigrise támad a partra… • TElevíziókritika (12. oldal) - (Győrkös): Bemutatjuk a Győri Grafikai műhelyt (12. oldal) - Karkus István: Asztalosműhely • kép (12. oldal) - Vadas József: Talált fotó • tárlat • Molnár Edit: Szentendrei találkozások. Szentendrei Képtár (12. oldal) - Határ Győző: Bálint-napra • vers (12. oldal)

SZÁNTÓ PÉTER: Televízió Tenger tigrise támad a partra... Elmúlt televíziós hetem a szemé­lyiségek jegyében telt. Szerdán a képernyőn találkozhattam Szilágyi Jánossal, aki — bizony csudamód ritkaság ez — a dobozban épp olyan tud maradni, mint az élet­ben: nyitott, őszinte, érdekes, egy­szóval személyiség. (Kritikus itt hosszasan és érdektelenül fejtegeti ismeretségét Szilágyival.) Szilágyi János azon két-három rádiós-tele­víziós személyiség egyike (ki a másik egy-kettő? — kérdezné most, gondolom), akik évtizedek óta jelen vannak a pályán, válto­zatlan súllyal és népszerűséggel. S hogy végre kizárólagosat is mond­jak: szerintem közülük ő az egyet­len, aki nem süllyedt a modoros önismétlésbe, öntetszelgő pozőr­­ségbe, aki akkor és úgy tud önma­gán és műsorain újítani, amikor már megélhetne eddigi tőkéje ka­mataiból is. Aki még emlékszik (kritikus itt érdektelenül locsog arról, hogy Szilágyi 1957-ben került a rádió­hoz, s tíz évbe telt, míg a nagykö­zönség fölfedezte), a Táskarádió című adást ő tette korszakalkotó ifjúsági műsorrá. Azt hiszem, nem hogy utólérni, utánozni se próbál­ják azóta. Egy egész nemzedék há­lás sóhaját tudhatta magáénak pél­dául, amikor a feketelistára tett Illés-együttes („Magyarország leg­népszerűbb vidéki zenekara”) hall­gatólagosan bojkottált dalait 1971- ben mindennel dacolva ő játszotta a Táskarádióban. Legendaszerűen szálldogáló történet, hogy egyszer katzenjammer és egyéb okok foly­tán elfelejtette megcsinálni a „Táskát”, ezért vasárnap délelőtt egy magnóval lerohant a Fene­ketlen-tóhoz és pompás, egyórás magazinműsort készített. Valószí­nűleg nem igaz, de biztos vagyok abban, hogy meg tudta volna csi­nálni. (Kritikus itt gusztustalanul szembedicséri a riportert — ki­hagyva.) Ki ne emlékezne azután azokra a Szilveszter délutáni, legendás műsorokra, amelyekben például telefonon egymásnak ugrasztotta a macskamérgezőket és a kisállat­­barátokat, s amelyekben órákig tartó one-man-show-val készítette elő a hallgatókat a főműsorra, amely sokszor kevésbé volt szóra­koztató. Beszélhetnék még a Senki többet? Harmadszor!-ról, a Halló, itt vágyókról (kritikus hosszan és vontatottan beszél ezekről, kihagy­va), a lényeg azonban az: Ameri­kában, ahol a vidéki rádióállomá­sok egy-egy személyiségből élnek, valószínűleg esti főműsort építené­nek rá, mint Garrison Keillorra, vagy Roy Blount Jr-ra, tévés talk­­show-t, mint Johnny Carsonra. S negyvennyolc évesen aligha az vol­na a gondja, hogyan és miből ren­dezze be a lakását. Ezzel szemben, idehaza Szilágyi csak van. Hagyják, hogy legyen. Csak titokban iskolát teremtő sze­mélyiség, s még ennek is örülhe­tünk. Az elmúlt heti, róla készült portréműsorban Kepes András ér­tőn és intelligensen vezette a be­szélgetést, akkor kérdezett, amikor erre már szükség volt, akkor vi­szont olyan kérdést tett föl, mely a beszélgetés folyamában mindig to­vábblendítő erő volt. S mert így szokott lenni: a műfaj önkritikusai mindig azok, akiknek erre nincs okuk, a portré vágóképek helyett furcsa, fanyar föliratokat tartal­mazott, melyeket, szíves engedel­­mükkel, ez alkalomra a kritikus is kölcsönvett (Kritikus itt zavarosan magyarázza, mi késztette erre). A néző gondolkodhatott, mik voltak ezek a föliratok? önironikus meg­jegyzések? Más televíziós portrék paródiái? Kísérletek az öncenzú­rára, nehogy más ... ? (De akkor meg miért volt mégis öt perccel rövidebb az adás — plusz betűrek­lám — mint ahogy az a műsorfü­zetben állt?) Azon is gondolkodom, ne ve­gyek-e át a tévé egy másik műsorá­ból is valami sajátosságot. Hiszen például, amikor a Főzőcskéről írok, miért ne írhatnám le, hogy kik a barátaim, meg hogy kik voltak se­gítségemre a kritika elkészítésé­ben? Idővel, ha nincs elég bará­tom, akár meg is hirdethetném, hogy méltó tiszteletdíj ellenében kik lehetnek a barátaim, segítő­társaim. És kinek mi köze hozzá, ha mondjuk az barátom a Skála, a Merkur, a Hajdúsági Iparművek vagy a Borsodi Vegyi Kombinát (a példa kedvéért)? Mindaddig, amíg ezt nem nevezem fizetett reklám­nak , mert akkor zárójeles iksz­szel kellene helyettesítenem a ne­vemet. De hát ezt a Főzőcske se teszi! Vagy itt van például Sandokán. Itt volt. Szegény Kabir Bedi. El­jött Los Angelesből feleségestül, hogy találkozzék a rajongóival. Nem tudom, tudta-e, hogy ennyi van, hiszen a Skálánál 16 ezren ta­lálkoztak vele, Vácott pedig 75 ez­ren. Találkoztak volna, ha a védő­őrizet meg nem akadályozza a kontaktust. Eljött, hogy kezébe nyomjanak egy színes programfü­zetet, melyben a poszter nem őt, hanem Demis Roussost ábrázolta, a hátsó borítón viszont már ő lát­ható, a volt barátnőjével. Kabir Bedi és felesége szelíden mosoly­gott. Kabir Bedi és felesége az egészért nem kért tiszteletdíjat, csak útiköltségük és itt-tartózko­­dási költségeik megtérítését. Kabir Bedi és felesége csak szelíden mo­solygott, amikor ideérkezésük után közölték velük, hogy nemcsak Vác van ám, hanem a tévében is szerepelniük kell és a Skálába is el kell menniük és nyilvános be­szélgetésre is és egyáltalán: még aludni is akarnak éjszakánként? ! Hja kérem, ezért a pénzért! (San­dokán a főzőcskéért végül kapott 30 ezer forintot, kíváncsi vagyok, mihez kezdett vele, mikor ki nem viheti az országból.) Apropó, Főzőcske. Tudom, Kabir Bedi ind származású. Sokmindent elviseltet vele az évezredes távol­keleti bölcsesség — mindazt, amit eddig elsoroltam. Egy dologért vi­szont mélységesen csodálom: nem tudom ugyan, ki írta a Főzőcske szakácskönyvét, de erős a gyanúm, hogy az ételrecepteket nem Sando­­kánék hozták Los Angelesből. Fi­gyeltem a bátor Maláji Tigris ar­cát, amikor felesége mosolyogva azt mondta, hogy most Kabir ked­vencét fogja elkészíteni, a tan­­doori csirkét, s hogy ezt teflon serpenyőben szokás, de akár grill­­tűzhelyen, nyárson is lehet. Sando­kán jól tűrte azt, amikor Brook alkirály kínpadra vonatta. Jól tűr­te, hát végül is ez a szakmája. De hogy mindezt szemrebbenés nél­kül végighallgatta, sőt, evett is a tandoori csirkéből (igaz, csak egy falatot), azért le a kalappal San­dokán előtt! Elárulom most már a titkot: a tandoori csirkét azért hívják így, mert tandoor nevű agyagkemencében kell sütni, és Dharamjit Singh, a kérdés szak­­tekintélye kivételes esetben még megengedi azt, hogy rendes tűz­hely sütőjében készítsük el, de a serpenyő és a grillsütő hallatán va­lószínűleg szájtól szájig elsősegélyt kéne alkalmazni nála. Mint ahogy azon is kacagna, ha meghallaná, hogy a csirkéhez nem kell se sáf­rány, se kurkuma, se pedig seera. Viszont, ha ebben a szombati fő­zőcskében kellett volna, akkor aligha mondhatta volna el a Fő­zőcske barátja, a Skála képviselő­je, hogy szupermarketben minden hozzávaló mindig, mindenkor kap­ható. Ha pedig mégis a feleségé volt a recept, nincs más hátra, Bedi úr, váljon el! Hja, hogy el ne felejtsem: kriti­kám megjelenésében barátaim és segítőtársaim voltak Máriássy Ju­dit rovatvezető, Varjas Endre ol­vasószerkesztő, Váncsa István tör­delőszerkesztő, a Lapkiadó Válla­lat, a Szikra Lapnyomda, a Magyar Posta és Molnár Margit szerkesz­tő-műsorvezető, akitől ezt a lukra­tív ötletet loptam. ÉLET és­# IRODALOM Bemutatjuk a Győri Grafikai műhelyt Grafikai műhely jött létre Győrben. Igényes környezet­ben, a grafika ősi és új techni­káinak lehetőségeivel, egy-két megszállott alkotó és mecénás akarásával olyan csoport szer­veződött, amely hitével, igényes­ségével, emberi kisugárzásával példamutató. Szerencsés vélet­len? Több annál. A tanács ideá­lis környezetben épületet adott, hozzájárult a felújításhoz, a fenntartáshoz, egy gyár frtókö­­veket és gépeket, a Képzőművé­szeti Alap anyagi támogatást juttatott. Sorompóba álltak a helyi alkotók, és meg-megújuló lendülettel szerveztek, majd Cziráki Lajos és Farsang Sán­dor vezetésével megkezdődött a folyamatos munka. Az első másfél év eredményei jelentősek. Kirajzolódtak az el­képzelések és törekvések: szelle­mi erők összegyűjtése, tehetsé­gek felkarolása, ösztöndíjak jut­tatása, meghívások, kiállítások, „klasszikus” értékeket tovább­vivő sokszorosított grafika. A műhely épülete olyan hellyé vált, ahol el­mélyül­ten lehet dol­gozni, ahol meg lehet beszélni az egyéni problémákat és mind­annyiunk gondjait, bele lehet szólni fontos kérdésekbe, ahol minden gondolat és cselekvés egymást erősíti. (Györkös) Karkus István: Asztalosműhely VADAS JÓZSEF: Barcsay Jenőt törékeny bácsinak ismertem meg, bottal a kezében és ősz szakállal. Így ismeri őt a te­levízió képernyőjéről az egész or­szág. Egykor azonban délceg volt, szemüveget sem viselt. Czóbel Bé­la, akiről azt gondoltam: sosem hal meg, hajlott hátú ráncos öreg­úrként ült velem szemben és pá­ratlan vitalitást árasztott magá­ból. Valaha — nem is nagyon ré­gen — csak magabiztos tekintetű férfi volt, kerek arccal. Ferenczy Noémi sem volt mindig az, akinek­­utolsó fényképeiről néz felénk: fonnyadt arcú gótikus szent, vi­rágzó fiatal lányként lovaglás köz­ben örökítette meg a kamera még a század elején. Érdemes tehát fényképezni, nem árt a régi fényképeket eltenni és később elővenni — ez derül ki Molnár Edit Szentendrei találkozá­sok című kiállításán, amelyet a Szentendrei Képtár rendezett. Az objet trouvé — a talált tárgy — fogalom a modern festészetben. A kubisták például újságpapírt ra­gasztottak képeikre. A dadaisták meg kacatokat állítottak ki mű­ként. Hasonlóra vállalkozott Mol­nár Edit. Felfedezte, hogy az öt­venéves amatőrképek is vannak — lehetnek — olyan érdekesek, mint az ő mostani felvételei. Egyik­másik talán életlen, olykor esetlen a beállítás, de amit látunk, kárpó­tol ezekért a hiányosságokért. Ne­vezetesen: amint a szentendrei festők hosszú fürdőruhájukban a Dunába gyalogolnak. Vagy: ki­­festve-kikenve vigyorognak ránk a farsangi mulatságon. Ezért elkérte ezeket a képeket, gondosan kinn­ Talált fotó­ gyítottá és papírosra ragasztotta őket, mintha a sajátjai volnának, amik éppen olyan fontosak, mint amilyenek a maga művei. Dicséretes a bátorsága. Az kell ugyanis ahhoz, hogy valaki a régi fénykép — és a nosztalgia — pá­ratlan sikerével versenyre keljen. Ahogy a családi fényképalbumban, úgy a tárlaton is a régi felé von­zódik a néző. (Képaláírások se­gíthetnek a személyek azonosítá­sában.) Molnár Edit azonban nem riválisként "állította ki ezeket "az archív felvételeket, hanem figyel­meztetésként: egykor az ő képei is dokumentumok lesznek, tessék már most úgy nézni őket. Hiszen olyan embereket mutatnak, akiket csak részben — a műveik alap­ján — ismerünk, a személyük rejt­ve marad. Másrészt példát szol­gáltatnak a régi fotók. Eszményt szuggerálnak. Azt mondják: olyan izgalmas, hiteles művek létrehozá­sa a feladat, mint amilyenek ezek a dokumentumok. Nem stiláris igazodásról van szó; Molnár Edit­nek semmi köze nincs azokhoz a divatos művészkedőkhöz, akik tö­kéletlenséget és rossz minőséget manipulálva archaizálnak. Ö, fes­tészeti analógiával élve, nem a gyermekrajzok stílusát követi fel­nőtt művészként, hanem azt a va­rázslatot próbálja megteremteni tudatos-rafinált eszközök­kel, amely a gyermeket köti össze munkájá­val, és amely, sajnos, idővel oda­vész. Olyan felvételeket igyekszik készíteni, amelyek láttán az is ké­pet alkothat az ábrázolt személy­ről, aki sosem találkozott vele, akit személyes kapcsolat nem fű­zött hozzá. Magas tehát a mérce. A vendég­könyvben egy látogató keményen ki is mondja: szerinte a kiállítá­son az archív felvételekkel csupán néhány pillanat megörökítése ve­tekedhet. Példájaként a Kondor­­sorozatra emlékszem. A minősítés igazságtalan; a régi fényképeken olykor több a homály, mint a ti­tok; Molnár Edit saját anyagában pedig sok jó munka akad. Nekem­­ például emlékezetes a Miháltz­­ Pálról készült sorozat, benne az a darab, amelyen egy valóságos csendélet és képe szembesül egy­mással. Az sem akármi, hogy a cica incselkedik Szántó Piroskán, amikor a festő éppen dolgozik. Megrázóak a Bálint Endrét mu­tató felvételek, amelyek egy kivé­telesen érzékeny és szenvedő em­ber dokumentumai. Látjuk Bar­­csayt a hétköznapokban, a fene­gyerek ef Zámbó Istvánt a sufnija (műterme?) bejáratánál, Ligeti Erikát, amint örökké csodálkozik, és még folytathatnám. A látogató összevetése mégsem alaptalan. Molnár Edit maga kí­nálja — ötletével — a hasonlítást, a vendégkönyvi bejegyzés pedig igaz követelményt fogalmaz meg. Eszerint a portrézósnak végtele­nül alázatos műveket kell produ­kálnia. Olyanokat, amelyeken nem Molnár Edit a főszereplő, hanem az, akiről a kép készül. S az sem árt, ha a művész szerencsés. Ke­vés a technikai felkészültség, a kíváncsi szem. Úgy kell rátalálnia az árulkodó pillanatra, ahogy a kutatónak családi archívumokban az értékes leletekre. HATÁR GYŐZŐ: Bálint-napra álmunkban is éldelegve az egekig fellebegve bujdiztunk már előlegbe’ bujdiztunk már dosztig jócskán: nem lesz elég Csillagocskám? s mint ki messze útra indul szálltunk-repdestünk bolondul: bontakoztunk álmainkból álmodoztunk dosztig jócskán: nem lesz elég Csillagocskám? fülembe te álomkása fujdogáló muzsikása vízililiom ringása: rengetőzi­ csónakocskám — nem sokallod Csillagocsk­ám? amit lábunk, fejünk áhít első perctől mind a máig láb­a-lábbal fejbúbjáig: bujdikáztunk bujton jócskán mint a bunda Csillagocskám jó volt világi eledőbe’ szerelembe-fürösztőbe’ lesz is annak hamar böjtje setét böjtje----------Élj Piroskám ragyoghassál Csillagocskám bujdi­ éjben úgy ragyogjál derekamon átalfogjál rám letűző égi boglár tündökölj az ég magossán fényeskedjél Csillagocskám Képzőművészet fk 1 ■■■ 1 Iltim........ m1 .■■■ 1984. JÚLIUS 20

Next