Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-04 / 1. szám - Rákos Sándor: Gerenda - kinek a szemében? • reflexió | Visszhang • Komoróczy Géza, ÉS 1984. december 14. (2. oldal) - Kulcsár István: Borsó a falon • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Marton János: „Felzúdulás”, „elképesztő sületlenség” ügyben • reflexió | Visszhang • Kelemen János, Kenesei István, ÉS 1984. december 7. Visszhang rovat (2. oldal) - Kurtág György: A szavak értéke • reflexió | Visszhang • Alföldy Jenő (2. oldal) - Marx György: Mert kicsi és okos? • reflexió | Visszhang • Szabó György, ÉS, december 14. (2. oldal) - C. Oláh György: Gyógyulás • kép (2. oldal)
Gerenda — • Kinek a szemében? Darázsfészekbe nyúltam, megírván az Élet és Irodalom 1984. november 9-i számában publikált Fiú vagy lány, avagy „neve” (még) „áruvédjegy” (sem) című glosszámat. Az ÉS 1984. december 14-i számában Komoróczy Géza jelentkezik tudományos mezbe bújtatott, nagyon is szubjektív indítékú megjegyzéseivel. Bámulom Komoróczy lelki rugalmasságát. Annak idején, amikor a nagyszerű Dávid Antal asszírológus profeszszor ajánlásával megkeresett, és fölajánlotta, majd éveken át lelkesen szorgalmazta szakértői és nyersfordítói együttműködését, homlokegyenest ellenkező módon vélekedett a „költő-műfordító” (ő teszi idézőjelbe) és a nyersfordító kapcsolatáról. Különben aligha adott volna több ezer sornyi nyersfordítást két akkád fordításkönyvemhez, amelyeken a válogató és jegyzeteket író Komoróczyé mellett „hagyományos” (a mai Komoróczy által elítélt) módon fordítóként az én nevem szerepel. Megértem, hogy Komoróczyt, aki közben sumer „költő-műfordítóvá” önállósította magát, bántja ez a hajdani (s jelen helyzetéből szemlélve alárendeltnek vélt) szerep. Nem akarom követni őt sem a személyeskedésben, sem a terjengősségben, hisz nemcsak magatartását elemezhetném, de sorra cáfolhatnám cikkének szinte valamennyi állítását. Csak példaképpen: Egy költemény egyetlen részletének átemelésével aligha lehet montázst vagy kollázst létrehozni. S ha lehetne is, a Komoróczy emlegette Eliot rácáfol Komoróczyra. Nemcsak azért, mert a Rapai Ágnes állítólagos kollázsát mégiscsak túlzás a modern költészet egyik legnagyobb alakjával párhuzamba állítani, hanem azért is, mert Eliot — Komoróczy szavával — „szájbarágó utalásokkal”, vagyis az idézetek és utalások pontos megjelöléseivel látja el — például — a The Waste Land című költeményét. Azután az Értelmező szótárból idézett meghatározás sem olyan mindent elsöprő érv Komoróczy vélt igaza mellett. Az ugyanis nagyon pontos és finom árnyalatú megfogalmazással „szövegeknek más nyelven” (tehát nem más nyelvből) „való (írásbeli) tolmácsolásaként”, tehát a végeredmény, és nem a kezdő fázis szemszögéből definiálja a fordítást. Ha viszont a műfordítást akarjuk (a kezdő fázis szempontjából is) meghatározni, akkor azt kell mondanunk, hogy az nemcsak más nyelvből, hanem más nyelvből készített nyersfordítás alapján is készülhet. Ebben az esetben a nyersfordítás valóban nem egyéb „nyersanyagnál”, amiből a költő-műfordító saját nyelvén újrateremti az eredetit. (Mellesleg Komoróczy sajátos nézeteinek — vagyis a nyersfordításból készített műfordítás nem fordítás voltának — kodifikálása Irodalmunk és költészetünk mérhetetlen öncsonkításához vezetne. Legnagyobb költő-műfordítóink, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Illyés, Weöres, Nagy László, műfordításainak nem is jelentéktelen részét kellene törölni immár klasszikussá vált műfordítói életművükből. Nem is szólva a magyar költészet — örvendetesen táguló körű — idegen nyelvekre fordításáról, hiszen egyelőre és még sokáig, többnyire ez is nyersfordítások alapján történik. Vonjuk meg igen nagy k ~'-*n — vagy rájuk vonatkozi gvük idézőjelbe —dító nevet, csak azt tudnak magyarul, s mácsolása kedvéért a gét is igénybe veszik ! A helyszűke arra hogy további részlet Komoróczy Géza gloss mélyemet és munkásai közvetlenebbül érintő foglalkozzam. Azzal, a fordításból, valakinek - sen Komoróczynaik —alsével műfordítván aztészetet, erkölcsi és résben igényt tarthatok-e a fordítónak kijáró szerző. ■ lemre? Sokan és sokszor megírt 1 akkád fordításaimat saját költészetem anyagából, saját versépítő indulataim, vershangom, képalkotó és versformáló elveim odakölcsönzésével hoztam létre. Ha pedig ez így igaz, nyilván a költő műfordító joga is megillet. Komoróczy Géza számos idézettel támogatta meg eszmefuttatását. Most én is idézek. Olyan valakitől, akit bizonyára még Komoróczy is elismer tekintélynek. Íme, az idézet: „Rákos Sándor műfordításai jelen formájukban öntörvényű, szuverén költői alkotások.” És hogy kitől idéztem? Komoróczy Gézától. (Gilgames — Agyagtáblák üzenete, 3. kiadás. Jegyzetek, 343. oldal.) Utóirat. — Komoróczy cikkének a nyersfordítók státusával, érdekvédelmével foglalkozó észrevételei megítélésem szerint glosszaterjedelmet meghaladó vitát érdemelnének. Ott és akkor a nyersfordítás — szerintem jogos — honoráriumigényeit is előadhatnám Komoróczy. Ez azonban nem tartozik ehhez az ügyhöz. Vitapartnerem a gombhoz próbálta varrni a kabátot. Rákos Sándor ÉLET ÉS 19 IRODALOM VISSZHANG Borsó a falon Több ízben, több helyen, legutóbb az Élet és Irodalom 1984. november 18-i számának hasábjain tettem szóvá, hogy a magyar vonatok fülkéiben reggelenként túl korán oltják el a lámpákat, olyankor, amikor az olvasáshoz még sötét van. A MÁV illetékesei később levélben közölték, hogy a kalauzt kioktatták. De az a jegyvizsgáló legalább arra hivatkozott, hogy a korai lámpaoltás kötelme ki van adva nekik. Amikor azonban 1984. december 8- án 7 óra 40 perckor a Szombathelyről Budapestre közlekedő Savaria expressz kalauzánál észrevételeztem a korai lámpaoltást, az csupán annyit jegyzett meg, hogy már kijöttünk az erdőből. Mondtam neki, hogy nem az erdőtől van sötét, hanem a ködtől, azért ég a vasútvonal mellett jóformán minden házban, de az Utasellátó szomszédos büfékocsijában is a lámpa. A kalauznő erre végignézett rajtam, és válasz nélkül otthagyott. Nem szeretem a szememet rongálni. Nem szeretem, ha válasz nélkül faképnél hagynak. Nem szeretem falra hányni a borsót. Egyébként természetesen azt sem szeretem, ha pazarolják a villamos energiát. Számottevő megtakarítása céljából ezúton közlöm újítási javaslatomat a MÁV-val: csak normálisan fűtsék a vonatokat. És ne túl, amint azt oly gyakran teszik. Kulcsár István „Felzúdulás”, „elképesztő sületlenség” ügyben Az i ' —7 ' Visszhang • ‘lemen Já-1 ozófiai tuti ~ei István e:udomány bbi kitéitatottak „Ismeeljárás, zámolizó hint tu'lmék 'ala■ így kipovaiU felzúdulás mérhetitle-U sri zatx rí olta idézettségi mutatójuk; Így is lehet egyfajta tona?; tu ■(• nyol t kív*vrit.w . . vérzőkét arról szeretísítani, hogy szerencsére mák rangot sem lehet ki•nyiományban. Ha példájuk itt is az idézettségi csúcso*-o:j mellett lobogna a nagy tudósok és a grafomán sarlatánok zászlaja, akkor a tudománymetria se volna más, mint „elképesztő sületlenség”. Könnyű azonban bebizonyítani, hogy a dolgok nem így állnak. Ahhoz ugyanis, hogy az idézettségi mutatót „mérhetetlenül megszaporítsa” (?) a felzúdulás, nem elég leírni az „elképesztő sületlenséget”, meg is kell jelentetni valahol, mégpedig nem valami obskúrus zuglapban, ahol a kutya se törődik vele, hanem vezető tudományos folyóiratban. Ott pedig „elképesztő sületlenséget” elsütni (bocsánat a lapos szóviccért) egyszerűen képtelenség, próbálja meg bárki. Egy ilyen írás megjelenése tudniillik nem is annyira szerzője presztízsét tépázná meg, sokkal inkább a folyóiratét, amelynek szerkesztői testületében a szakma vezető tudósait találjuk. Könnyen belátható, hogy egy ilyen szűrőn, két-három felkért szakértő lektorral a nyakán nehezebben jut át az „elképesztő sületlenség”, mint a teve a tű fokán. Súlyos tévedés — nagyon ritkán, sőt akár csalás is — még sokkal ritkábban megjelenhet a tudományos folyóiratokban, ám az idézetek nem szoktak ilyenkor özönleni. Jön egy kimért vagy ironikus helyretevés, és passz, vége, a varjú sem károg utána többé. Más dolog, persze, a vita. Ilyen sűrűn előfordul, sőt hozzátartozik a tudomány lényegéhez, mint az előrehaladás egyik záloga. De talán elég annyit megjegyezni, hogy a tudósok a még kellőképpen nem igazolt hipotéziseken vagy a nem elég adekvát adatokon és módszereken szoktak vitatkozni a tudományos folyóiratokban, s nem „elképesztő sületlenségeken”. Mivel az inkriminált kijelentés szerzői tudósok, ha nem is a tudománymetriában, leghelyesebb ezzel kapcsolatban a „súlyos tévedés” terminusnál maradni, már csak a saját érdekükben is. Az ÉS-ről úgyis mindenki tudja, hogy nem obskúrus zuglap. Marton János MTA Szegedi Biológiai Központ Könyvtára Mert kicsi és okos? Sokan olvasták megdöbbenéssel az Élet és Irodalom december 14-i számában Szabó György leírását egy játékautomatával történt vészterhes találkozásról. Az volt az automata bűne, hogy kicsi volt és okos. (Valóban, mennyire veszélytelenebb is — mondjuk — egy neorusztikus kovácsoltvas csillár!) Ilyen találkozások a jelek szerint manapság máshol is előfordulnak. Kommentár nélkül hadd idézzek Robert Maxxe Arcade című regényéből. (Megjelent Londonban, 1984-ben.) Íme a részlet: „Nem kellett volna kiabálnom veled mások előtt” — szólt Carrie, Nick édesanyja. „Oké, mama, az én hibám volt” — mosolygott vissza Nick. „Elvégre ez is csak játék.” „Hogy tanultad meg, hogy ilyen jó légy a játékban?” „Csak megtanultam” — vont vállat Nick. — „Meg kell érteni a gépet, utána már könnyen megy.” Igen, ez lehet a titka, tűnődött el Carrie. Nick nemzedéke ösztönösen kommunikál ezekkel az elektronikus szerkentyűkkel, ahogy a mi generációnk már soha nem lesz képes. Együtt nőnek fel, lépést tartanak velük. Le is győzik a masinákat, ezért nem gyanakvóak, nem félnek tőlük. De Carrie számára a computer még mindig valami ködös fenyegetésnek látszott. Az állítja ki a tetemes telefonszámlákat, amit csak hosszú tárgyalások és levelezések árán lehet lealkudni. A computer eldobja a személyiséget, számként, statisztikai adatként rögzít bennünket memóriájában, és azt ellenünk fordítja. A computer az emberiség ellensége, elszánva arra, hogy bebizonyítsa a gép felsőbbrendűségét a hús és vér fölött. Egy elektronikus agy korlátlan kapacitását, amelyet nem bénítanak érzelmek. Carrie nem tudta, honnan származik ez az érzés, — talán ő is olvasta az ÉS Automat című cikkét? —, csak érezte, hogy világszemléletének részévé vált. Egyszer szóba hozta mindezt Lonnak, a barátjának. „Hát, Carrie, ilyenek a gyerekek. Teljesen belevetik magukat valamilyen új őrületbe, és félrelöknek mindenkit, aki nem tud velük lépést tartani. Egoisták is tudnak lenni, képesek kitalálni egy egész univerzumot, mintha kizárólag nekik készült volna. A pokolba is, nézzünk szembe vele: az ő vízióik alakították a való világot, amiben élünk, és az már legalább annyira az övék, mint a miénk. Rockzene, farmernadrág, pop-art, sci-fi, mind tőlük ered, és a nyelv is, ami vele jár. Képzeletük messze előttünk jár. Álmodnak, alakítják a világot, közben elhagynak minket a földön, mert repülnek. És azt akarod, hogy azt gondoljam róluk, mindez egészség, télen?” Marx György C. Oláh György: Gyógyulás A szavak értéke Igen Tisztelt Alföldy Jenő! Kimagyarázkodását nem tartom elfogadhatónak. A magam részéről bátran nevezem Marsall Lászlónak ezt a versét rossz ízlésűnek, sőt tehetségtelennek, érzéketlennek a szavak értéke iránti. Czövek Erna valamennyiünk által tisztelt személyét éppen úgy nem lehet kitenni gyalázkodó szavaknak — csak azért mert Marsall Lászlónak gyermekkorában rossz tapasztalatai voltak a zongoratanulással kapcsolatban —, mint ahogy az ön számára is természetes lenne, hogy ehhez hasonló hangvételű vers nem viselhetné címéül például Kodály Zoltán nevét az önök lapjában — hiába hivatkozna írója kisgyermekkori kellemetlen szolfézs-élményeire. Czövek Erna a magyar zongora- és zenepedagógia úttörő harcosa, bátor és szabad szellem volt, minden új törekvésnek és minden fiatal tehetségnek felfedezője, támogatója és felkarolója. Mi kollégái, akik morális tisztaságának és nagyságának tanúi voltunk, kötelességünknek érezzük, hogy az ilyen atrocitásoktól megvédjük emlékét Tisztelettel: Kurtég György zeneszerző★ December 14-i számunkban Alföldy Jenő már kifejezésre juttatta ez ügyben a szerkesztőség álláspontját. Sajnálatosnak minősítettük, ha Czövek Erna rokonait vagy tanítványait sértette a jóhiszeműen és nem sértő szándékkal írott vers — a zenepedagógusnő nevének ilyetén felhasználásával. Kurtág Györgynek ez nem elég — ő tehetségtelennek, a szavak értéke iránt érzéketlennek akarja bélyegezni megbecsült költő munkatársunkat, és „atrocitásról” beszél. Kodállyal példálódzik, holott Kodály neve arcától a nem zenével foglalkozók tudatában is elválaszthatatlan. A vitát a „testvérmúzsák” megbékélése jegyében szeretnénk végre lezárni. A szerkesztőség Szerkesztői üzenetek ZAGYVA ILONA, MILANO. A fogyatékos gyerekek anyagi támogatására tett felajánlást köszönjük. Részletes eligazítást a Magyar Vöröskereszt Országos Vezetősége küld az ön címére. MAGYAR KATALIN, BUDAPEST. „Azzal a kéréssel fordulok a szerkesztőséghez, hogy ha van lehetőségük rá, írják meg, hol temették el Kosztolányi Dezsőt, él-e még a fia, Kosztolányi Ádám. Ezenkívül még szeretném, ha megírnák, hány kötetbe gyűjtötte össze Réz Pál a költő műveit. Tervez-e a Magyar írók szövetsége valamilyen emlékkönyvet Kosztolányi születésének századik évfordulójára?” Kosztolányi Dezsőt a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, fiát pedig — aki néhány éve hunyt el — a Farkasréti temetőben. Kosztolányi Dezső életmű-sorozatából eddig húsz kötet jelent meg, a kiadó további négy kötetet tervez. Tudomásunk szerint nem készül Kosztolányi-emlékkönyv, viszont számíthatunk arra, hogy a centenárium alkalmából a sorozat kötetein kívül is megjelennek Kosztolányi-művek. NAGY ERZSÉBET, BUDAPEST. Levélírónk az iránt érdeklődik, igaz-e a hír, hogy változás történt a kecskeméti Katona József színház vezetésében. Mi sem tudunk többet, mint amennyit kecskeméti laptársunk, a Petőfi Népe közölt 1984. december 20-i számában. A Színházi változás című kishír a következő „Jancsó Miklós főrendező és Hernádi Gyula művészeti vezető szerződésük lejárta előtt, 1984. december 31-én megválnak a Kecskeméti Katona József Színháztól. A társulat tagjai Gyurkó László igazgató irányításával dolgoznak tovább 1983-ben." TÖBBEKNEK (GASKÓ DÉNES, BUDAPEST; BÁNHEGYI FERENC, KAZINCBARCIKA; KAUFMANN ILONA, BUDAPEST; BÖSZÖRMÉNYI ISTVÁN, SZÉKESFEHÉRVÁR; KIKLI TIVABARNE, BUDAPEST). Olvastak Szántó Péter Vissza a feladónak című tévékritikájával (Élet és Irodalom, 1984. december 14.) vitatkoznak. Úgy vélik, a jegyzet írója elítélendő dolognak tartja, ha az olvasó levélben közli véleményét a lappal. Ebből az előfeltevésből kiindulva azután elverik a port a szerzőn, véleményünk szerint a tévéjegyzet határozottan különbséget tett az olvasói levelek (melyek feltétlenül szükségesek egy lap számára, hisz az ES második oldalán is e célra szánjuk), illetve a „hivatásos hozzászólók'' között. Az elnökit helyes lendő dolognak tartotta, az utóbbit, a kényszeres frázispufogtatást — fölöslegesnek. Vitatkozni tehát legföljebb azon lehet, kritikusunk helyesen sorolta-e a szobán forgó tévériport hősét egyik vagy másik csoportba. Azon semmiképp, hogy elítéli-e a sajtóleveleket, mert hiszen nem ítéli el. Az előbbin meg aligha érdemes hosszú vitát kezdeni Elnézést! Lapzártakor kaptuk az alábbi levelet Deák Tamástól, akinek Egy íó hazatér című novellája karácsonyi számunk 20. oldalán jelent meg.★ Megdöbbenten, sebzetten láttam viszont lapotok karácsonyi számában a levonatok korrektúrája után, tördeléskor hülyévé kuszált novellám szövegét. Az első hasábon, a cím fölé kívánkozó két sort a második hasábra tolták, annak kezdetéül; a második hasábon a cím alatt lévő két sor az első hasáb legaljára való. Ezen egy hibaigazítás is aligha segíthet. * A horatiusi kilenc esztendőt ugyan magam sem tartom be, de legalább kilencszer szoktam javítani a mondataimat. Mit ér e mániás műgond s mit ér maga az írói munka, hova lesz az értelme, ha a szöveg ebben az állapotban, mintegy szélütötten lebegve kerül az olvasó asztalára? Miként magyarázzam el mindazoknak, akik bizalomat fognak írásom olvasásába, hogy nem én vétkeztem türelmük ellen? , Aller Anfang ist schwer, dieser Anfang ist aber bled. Nem érdemlem én ezt, a véletlentől sem. ★ A nyomdahibákért, amely minden bizonnyal a lap utómunkálataikor kerültek a szövegbe, mind az írótól, mind az olvasóktól elnézést kérünk. 1985. JANUÁR 4.