Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-04 / 1. szám - Hallama Erzsébet: A gazdag ember (3. oldal) - Héra Zoltán: Ó-kalendárium költőknek • vers (3. oldal)

HALLAMA ERZSÉBET:­­ ■ ' ■■■ \ Gyerekkoromban úgy tudtam, a gazdag emberek köcsögkalapot, fe­hér selyemsálat és tripla tokát vi­selnek. Halványan emlékszem még a kamásnira is, de erre nem me­rek megesküdni. Valamivel ké­sőbb József Attilát olvasva hely­­benhagyódott, egyszersmind ki­egészült a kép: a gazdag ember „szivarja szagos kis dorong”, és lakásának „falain havas tájai­ van­nak, meztelen nők meg almafák”. Igen, a tripla tokás szivarozott is. Ezt később Nagy Lajos szintén megerősítette, de ő már 1918-ban is megírta, a nagy Brehm új kö­tetébe a „milliomos-állat” szócik­ket. Nála a külső ismertetőjegyek között még a cvikket is megem­­líttetik. Ebből állott az én gazdag ember­képem, s minthogy hosszú éveken át, felserdülésem, sőt felnőtté vá­lásom egész ideje alatt egyetlen­egy eleven gazdag emberrel nem találkoztam, az említett kép kis­sé talán tovább élt bennem, sem­mint indokolt lett volna. Csak so­kára, röstellkedve ismertem fel, hogy időközben mind a kamásni, mind a köcsögkalap, de még a tvakkor is kiment a divatból, nem­csak hazánkban, hanem mindenütt az egész világon. Mármost, gondol­tam, mi lesz, ha véletlenül össze­találkozom egy gazdag emberrel, miről fogom felismerni? Egy ideje aztán a mi égtájun­kon is kezdtek feltünedezni a gaz­dag emberek. Sokan azonnal ész­revették őket, máris beszéltek ró­luk. Hamarosan mindenki ismert egy-egy példányt, némelyek töb­bet is. Én még mindig ott tartot­tam, hogy „átmenet az ember, rö­viden szegény ember és a gorilla közt”. Nagy­­ Lajos kitűnő megha­tározása, úgy látszott, nem min­dig vezet nyomra. Vagy elavult. Akit én gorillának, de legalább fél-gorillának néztem, arról kide­rült, hogy nincs is vagyona. S az, hogy gorilla­ állkapcsát csattogtat­va rátör az emberre (röviden sze­gény emberre), az nem feltétle­nül pénzügyi okokra vezethető vissza. Igen sok gorillafélével ta­lálkoztam, emberevőkkel és kaná­ripusztítókkal vegyesen, de tetteik és a várható haszon között egye­nes összefüggést nem tudtam föl­fedezni. Ennyiért? — gondoltam, ki van zárva! Átgázolni embere­ken két köbméter bontott tégláért? Egy T-dugóért? Egy lila pulóve­rért? Egy... tengeri herkentyűért," még ha lakni lehet is benne? Minden gazdag ember gorilla, de nem minden gorilla gazdag em­ber — próbálgattam a formulát, egyre csökkenő önbizalommal. Mert most már ismerek egy pá­rat. Ismerek nagyhatalmú embert, akinek több villája is van, ilyen­olyan nevekre íratva, ilyen-olyan téglákból és telkeken felhúzva. Is­merek olyat is, aki mindent úgy örökölt: apja, egy „élhetetlen sen­ki” minden jövedelmét szegény és névtelen festők műveinek megvá­sárlására fordította, utódja ennek következtében­ jelenleg milliomos. Tudok kiskereskedőről, aki az évek óta mennydörgő sajtókam­pány ellenére és közepett mind a mai napig állami üzletekben ve­szi meg, és saját boltjában adja el az autóalkatrészeket, melyek­nek így képződő ártöbblete bősé­gesen fedezi az illető magas élet­­színvonalának költségeit. Az elsőre azt mondják: kor­rupt, a másodikra: szerencsés, a harmadikra: ügyeskedő. Az első­ről rengeteget beszélnek ugyan,de csakis egymást közt, kényes dolog, bizonyítékokat kellene produkál­ni, de hát hogy produkáljak én bizonyítékokat, mi vagyok én, né­pi ellenőr? — mondják az embe­rek háborogva, s persze igazuk van. A másodikról alig beszélnek, legfeljebb úgy, mint az ötösikrek­ről: milyen érdekes, hogy mik vannak a világban! A harmadikról annál többet és annál szélesebb körben: őt lehet nyíltan is szidni, csepülni, szidják is, csepülik is eleget, ő az ügyeletes pofozógép napjaikban, sokféle okból, de egyebek közt azért is, mert raj­ta vezetik le az emberek mindazt a keserűséget, csalódást és — vall­juk meg — irigységet, amit az ösz­­szes kategória együttvéve kivált belőlük. Hát csak hadd szidják, jól teszik. Azt az „ügyeskedőt”, akit valamilyen okból nem aka­runk szidni. Vagy tévedek? Mindenesetre zeng a kórus, az eredmény fülsiketítő. Mivel min­denki azt énekli bele, ami éppen az eszébe jut. Amit hallani szeret­ne. Amit ismer vagy ismerni vél. Amibe belebotlik. Ami valamire hasonlít... Miközben­­darvadozva hallgatom az országos kórust, azon tűnődöm, milyen egyszerű volt, amikor még fel lehetett ismerni a gazdag em­bert a köcsögkalapról meg a vas­tag szivarról... S akkor hirtelen eszembe jut M. A sikerember. A fenegyerek. Aki „átment maszekba”. Aki annyi szóbeszéd tárgya. Ak­it sok éve is­merek, csak akkoriban még nem volt gazdag ember — bár megle­het, hogy az volt, csak nem tud­tam róla. A vállalkozó. Tíz percet késett. Mentegetőzik, fújtat. Nyitja az ajtót, villanyt gyújt, leültet. . . Siettem ... a fizetéseket kel­lett kiadnom, ahogy mondtam is a telefonban ... csak valami köz­bejött ... nem komoly ... Mit iszol? Én nem iszom, én kocsival... sosincs elég időm, se azelőtt, se most... de bármikor, bármiről, szívesen ... csak még egy telefont, ha megbocsátasz ... nem nézel ad­dig körül? Láttad már? A beren­dezés, a helyiség kialakítása az én munkám ugyanis ... A felesége üzletében vagyunk. Szórakozóhely. Nemrég nyílt meg, jót­ is mondanak róla, rosszat is, így üresen, emberek nélkül rend­kívül ízléses, visszafogottan ele­gáns, de leginkább az lep meg, milyen kicsi. Egy kis pincehelyi­ség, amely azonban „meg van csi­nálva”. M. lehuppan a néma, csillogó zongora mellé, és őszinte szolgá­latkészséggel azt mondja: — Várom az okos kérdéseket. — Mondd, M., te gazdag ember vagy? Az ajkát valami nyögésféla hagyja el. Jó modora egyelőre be­­léfojtja a szavakat. Aztán megszó­lal, panaszosan: — Hát te is ezt kérdezed? — Sajnálom... de mondd meg, milyen érzés gazdag embernek lenni ? Kezét az asztalra teszi, aztán maga mellé, aztán a fotel támlá­jára. Forgolódik, majd egyenesen szembenéz: — Hát én ezt tulajdonképpen nem tudom... Van egy házam, autóm, nem vagyok szegény, ez tény. De! Én olyan családból jöt­tem, ahol kát megdönthetetlen alapelv uralkodott. Az egyik: gon­doskodni a családról, az utódok­ról. A másik: mindig dolgozni. Ezt láttam otthon, ezt láttam az isko­lában — én még papi gimnázium­ba jártam —, megszoktam, vérem­mé vált, hogy kora reggel fölke­lek, és egész nap dolgozom, vég­zem a kötelességem. Én csak csi­nálom, érted? Azelőtt is csinál­tam, meg most is csinálom. És nem elsősorban a pénzért. Az „azelőtt” az a huszonvala­­hány év, amikor M. különféle ál­lami cégeknél dolgozott. A „most” pedig az a három, mióta önálló építési vállalkozó. Ezalatt a há­rom év alatt hat házat épített fel, mindegyiket egy évnél rövidebb idő alatt. Virtuskodás — mondják erre némelyek. Vagy: könnyű ne­ki, próbálná meg állami alkalma­zásban. M. megpróbálta, ötvenhétben végzett a műegyetemen, s elment a hídépítőkhöz, két éven át hida­kat állított helyre az ország déli részében. Kisebb hidakat, amelye­ket még a háborúban robbantot­ta­k fel. Ez mindennapi életve­széllyel járt, tekintettek a lappan­gó aknákra, másrészt nem épp könnyű szervezési feladatokkal. Az első nehézség M. számára ér­dektelen volt, kis motorján akkor már versenyzői ambíciókkal ro­­hangászott az ország legnyaktö­­rőbb útjain. A második nehézsé­get kifejezetten kihívásnak fogta fel. Gondolván, ha már nem fo­gadott el pesti állást — legjobban az operabérletét sajnálta —, leg­alább megmutatja, mit tud. A vál­lalkozás vége kitüntetés lett és egy Moszkvics személygépkocsi, amit a legelső honi állampolgárok, szta­hanovisták, egyebek közt kapott meg. Rövid töprengés után M. egy nagy ipari rekonstrukciónak köte­lezte el magát, attól fogva gyára­kat épített. A kormány által ki­emelt nagyberuházások beruházá­si főmérnöke lett. Azok a gyárak máig az iparág legjobbjai. A tör­ténelmi igazsághoz tartozik, hogy M. ezeket is néhány hónappal a tervezett határidő előtt szokta át­adni. Azokban az években M. olyan volt, mint egy bolygó lidércfény. Mindenütt találkozni lehetett ve­le. A beruházás kocsijai — a mik­robuszok, az ő saját Mercedese­k mintha szüntelenül úton lettek volna. Fővárosi szálloda halljától kezdve a legvalószínűtlenebb he­lyeken bukkant fel M. zömök alak­ja, kísérők gyűrűjében vagy a fü­lén telefonnal, mindig éppen siet­ve valahová. A vállalatok száma, melyeknek tevékenységét koordi­nálta, meghaladta a százat. A megtakarítások pedig, melyeket részben a határidők csökkentésé­vel, részben más módon ért el, meghaladták a­­százmilliós össze­geket. — Miért hagytad abba, elfárad­tál? — Egy kicsit igen, de nem úgy, ahogy gondolod. A munkában nem szoktam elfáradni, illetve az nem számít. Csakis a fölösleges munka fáraszt el. De részben azért hagytam abba, mert az a program Magyarországon véget ért. Mindenképp váltani kellett. Már nem vagyok mai gyerek, gondoltam, megpróbálom emígy. — Úgy tudják rólad, maszek vagy. — Szabad szellemi foglalkozású va­gyok egy társaság alkalmazott­ja, kicsiben ugyanazt csinálom, mint azelőtt. Koordinálóim, veze­tem a beruházásokat. — Mit gondolsz, miért tudod elérni ezeket a látványos eredmé­nyeket? — Semmi különös. A magyar ember szeret dolgozni és tud is, csak meg kell fizetni. Lehet, hogy ezt akartam bebizonyítani... Na­gyon nem tetszik nekem, ahogyan ennek az ellenkezőjét híresztelik. Szóval lehetne ezt jól is csinálni. Csak két dolgot fel kéne adni: a nyolcórás munkaidő babonáját és a teljes foglalkoztatottságot, abban a formában, hogy ... — Most miről beszélsz? A te vál­lalkozásodról? — Dehogy! Arról beszélek, hogy most,, amikor a munkáshatalom szilárd — így mondjuk, nem? —, igazán ideje volna produkálni va­lamit: megszüntetni a beruházó­tervező-kivitelező hármas megosz­tottságát, véget vetni az állandó levélváltásoknak, a felelősség to­vábbhárításának, a pocsékolásnak, az ésszerűtlenségeknek, és végre tényleg teret engedni a vállalko­zásoknak. — Most mint önálló, mentes vagy az ilyen nyavalyáktól? — Egyrészt ez nem tényező, ez a néhány ház ... másrészt nem is vagyok mentes. Ugyanúgy kell ro­hangálnom minden szál deszkáért, minden szögért. Gondolod, hogy erre valaha is elég lett volna a nyolcórás munkaidő? Az elbírálás ellenben... Most büntettek meg kilencezer forintra. Közterület ha­táridőn túli elfoglalása miatt. Ha állami cég lennék, nem három na­pig, de három évig ott lehetne szer­­ t teszét az építőanyag, még az utcát is lezárathatnám. M. ettől függetlenül — napjaink árfolyamán és a mi viszonyaink között — gazdag ember. Havi jö­vedelme durván kétszerese lehet egy — mondjuk — jól kereső egye­temi tanárnak. Talán ez motiválja például a város érzelmeit is, amely ahelyett, hogy megköszönné neki, hogy megszuvasodott foghíjait be­építi, büntetésekkel sújtja. Szóval: tényleg gazdag ember, mégsem hasonlít semmiféle álta­lam ismert, elképzelt vagy gyaní­tott típusra. Mert tudja és vallja, hogy „a pénz fontos dolog”, más­felől korántsem tiszteli, szentként meg végképp nem.­­Nála mindig nagy pénzel­ forogtál­, jöttek-men­­tek, és mindig egyensúlyban vol­tak, mindig a helyükre kerültek, mindig újabb meg újabb pénzeket fialtak. Vannak ilyen emberek, nem ők futnak a pénz után, hanem a pénz szegődik melléjük, aláza­tossá szelídül a kezük alatt, teszi a dolgát. Találkoztam tehát egy gazdag emberrel, aki nem az egész vagy fél­ gorillák közül való, aki nem lop, nem „visszaél”, nem habzsol­ja reszketve a pénzt, nem szórja ütődött urak módjára, nem ügyes­kedik kiszolgáltatott kisemberek zsebére kacsingatva, nem kanyarít le a közvagyonból szemforgató szö­vegek közepette. Találkoztam egy ilyennel, még­sem vagyok boldog, örülök, hogy ilyen sikeres vál­lalkozók vannak mifelénk. De még jobban örülnék, ha lenne ötszáz, ötezer. És még jobban, ha azok, akik milliárdokat tudtak kaptákba állítani, nem szálltak volna le százezres tételek színvonalára. Ha a gazdag emberséget amott is el le­hetne érni. Becsületszavamra azt is szíve­sebben elfogadnám akkor, hogy még mindig stimmel, amit annak idején Nagy Lajos leírt, bár köz­ben a koronából pengő, majd mű­l­és hifilpengő, majd jó forint lett: „Este elalvás előtt a milliomos ki­vesz a könyvszekrényből egy ver­seskönyvet, és egy óra hosszat el­gyönyörködik azon, hogy a költő azért a sok versért alig kapott pár korona honoráriumot. Ez az úgy­nevezett műélvezet.” Becsületsza­vamra, akkor még talán nevetni is tudnék rajta. HÉRA ZOLTÁN: •­­ Ó-kalendárium költőknek A Bak havában bakugró verseket, s olyanokat, melyeknek strófái úgy lépdelnek, mint a sakkban a ló, váratlan helyre üssenek. A Vízöntő havában minden a képzelet, a végletes és végtelen: a lenni képes képtelen. Hárfás Dávid és papírtrombitás Harlekin, dionüzoszi öröm és prométheuszi kín ilyenkor egyformán megkeresnek. Fogadd pompával őket. Halak havában ki nem levert? Amire futja, legföljebb epigramma, S ha meg arra sem, el ne ijedj. Mint a lappok, lelolózz és bululuzz, írd a szélre versedet. , Kos hava a tett hava, Ronts falat, ütve oly réseket, melyeken át az ég minden évszakban megkereshet■ . A Bika hava: szépség és erő. Mit elrontottál, most halászd elő, s meglásd meglesz a rend: Vénusz és Gaia leginkább ilyenkor szeret. Ikrek havában lelket váltogass, Antonius és Caesar ekkor egyszerre lehetsz, s bár nemükhöz tartozni nincs szerencséd, egyszerre szólhat Miriam és Médéia veled. Rák havában hatsd magad. Kigyúrnod naponta egyszer is elég. Mindent szabad, hát kell a fék. Oroszlán havában súgod maga a Nap. Ilyenkor mindenek Mídásza vagy. Használd az áldást, hintsd az aranyat. A Szűz hava neked keserves. Szemérmes Erzsók, szeretne tőled szerény-szemérmes verseket. Hát akkor inkább semmilyet. A Mérleg havára készülj előre fel. A grand art esélye, mint az ököryál lebeg akkor a levegőben. Ha mulasztasz, magadat mulasztod el. Skorpió havában legyél mint az ég, itt viasz­sárga, ott üszögpor-setét. Mephisztó olyankor az úr, tőle kellemet és élceket tanulj. Hol simán folyna verssorod, szaggasd meg, ahogy csak tudod. A Nyilas havában Jupiter atyai kegye árasszon el. Mintha asztalfőn ülnél, lakomán, ne bánj semmit, csak mesélj, a tél elé, ha még nem jött volna el, s bele a télbe, ha megjött már a tél 1985. JANUÁR 4.) ensa

Next