Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-04 / 1. szám - Hallama Erzsébet: A gazdag ember (3. oldal) - Héra Zoltán: Ó-kalendárium költőknek • vers (3. oldal)
HALLAMA ERZSÉBET: ■ ' ■■■ \ Gyerekkoromban úgy tudtam, a gazdag emberek köcsögkalapot, fehér selyemsálat és tripla tokát viselnek. Halványan emlékszem még a kamásnira is, de erre nem merek megesküdni. Valamivel később József Attilát olvasva helybenhagyódott, egyszersmind kiegészült a kép: a gazdag ember „szivarja szagos kis dorong”, és lakásának „falain havas tájai vannak, meztelen nők meg almafák”. Igen, a tripla tokás szivarozott is. Ezt később Nagy Lajos szintén megerősítette, de ő már 1918-ban is megírta, a nagy Brehm új kötetébe a „milliomos-állat” szócikket. Nála a külső ismertetőjegyek között még a cvikket is megemlíttetik. Ebből állott az én gazdag emberképem, s minthogy hosszú éveken át, felserdülésem, sőt felnőtté válásom egész ideje alatt egyetlenegy eleven gazdag emberrel nem találkoztam, az említett kép kissé talán tovább élt bennem, semmint indokolt lett volna. Csak sokára, röstellkedve ismertem fel, hogy időközben mind a kamásni, mind a köcsögkalap, de még a tvakkor is kiment a divatból, nemcsak hazánkban, hanem mindenütt az egész világon. Mármost, gondoltam, mi lesz, ha véletlenül összetalálkozom egy gazdag emberrel, miről fogom felismerni? Egy ideje aztán a mi égtájunkon is kezdtek feltünedezni a gazdag emberek. Sokan azonnal észrevették őket, máris beszéltek róluk. Hamarosan mindenki ismert egy-egy példányt, némelyek többet is. Én még mindig ott tartottam, hogy „átmenet az ember, röviden szegény ember és a gorilla közt”. Nagy Lajos kitűnő meghatározása, úgy látszott, nem mindig vezet nyomra. Vagy elavult. Akit én gorillának, de legalább fél-gorillának néztem, arról kiderült, hogy nincs is vagyona. S az, hogy gorilla állkapcsát csattogtatva rátör az emberre (röviden szegény emberre), az nem feltétlenül pénzügyi okokra vezethető vissza. Igen sok gorillafélével találkoztam, emberevőkkel és kanáripusztítókkal vegyesen, de tetteik és a várható haszon között egyenes összefüggést nem tudtam fölfedezni. Ennyiért? — gondoltam, ki van zárva! Átgázolni embereken két köbméter bontott tégláért? Egy T-dugóért? Egy lila pulóverért? Egy... tengeri herkentyűért," még ha lakni lehet is benne? Minden gazdag ember gorilla, de nem minden gorilla gazdag ember — próbálgattam a formulát, egyre csökkenő önbizalommal. Mert most már ismerek egy párat. Ismerek nagyhatalmú embert, akinek több villája is van, ilyenolyan nevekre íratva, ilyen-olyan téglákból és telkeken felhúzva. Ismerek olyat is, aki mindent úgy örökölt: apja, egy „élhetetlen senki” minden jövedelmét szegény és névtelen festők műveinek megvásárlására fordította, utódja ennek következtében jelenleg milliomos. Tudok kiskereskedőről, aki az évek óta mennydörgő sajtókampány ellenére és közepett mind a mai napig állami üzletekben veszi meg, és saját boltjában adja el az autóalkatrészeket, melyeknek így képződő ártöbblete bőségesen fedezi az illető magas életszínvonalának költségeit. Az elsőre azt mondják: korrupt, a másodikra: szerencsés, a harmadikra: ügyeskedő. Az elsőről rengeteget beszélnek ugyan,de csakis egymást közt, kényes dolog, bizonyítékokat kellene produkálni, de hát hogy produkáljak én bizonyítékokat, mi vagyok én, népi ellenőr? — mondják az emberek háborogva, s persze igazuk van. A másodikról alig beszélnek, legfeljebb úgy, mint az ötösikrekről: milyen érdekes, hogy mik vannak a világban! A harmadikról annál többet és annál szélesebb körben: őt lehet nyíltan is szidni, csepülni, szidják is, csepülik is eleget, ő az ügyeletes pofozógép napjaikban, sokféle okból, de egyebek közt azért is, mert rajta vezetik le az emberek mindazt a keserűséget, csalódást és — valljuk meg — irigységet, amit az öszszes kategória együttvéve kivált belőlük. Hát csak hadd szidják, jól teszik. Azt az „ügyeskedőt”, akit valamilyen okból nem akarunk szidni. Vagy tévedek? Mindenesetre zeng a kórus, az eredmény fülsiketítő. Mivel mindenki azt énekli bele, ami éppen az eszébe jut. Amit hallani szeretne. Amit ismer vagy ismerni vél. Amibe belebotlik. Ami valamire hasonlít... Miközbendarvadozva hallgatom az országos kórust, azon tűnődöm, milyen egyszerű volt, amikor még fel lehetett ismerni a gazdag embert a köcsögkalapról meg a vastag szivarról... S akkor hirtelen eszembe jut M. A sikerember. A fenegyerek. Aki „átment maszekba”. Aki annyi szóbeszéd tárgya. Akit sok éve ismerek, csak akkoriban még nem volt gazdag ember — bár meglehet, hogy az volt, csak nem tudtam róla. A vállalkozó. Tíz percet késett. Mentegetőzik, fújtat. Nyitja az ajtót, villanyt gyújt, leültet. . . Siettem ... a fizetéseket kellett kiadnom, ahogy mondtam is a telefonban ... csak valami közbejött ... nem komoly ... Mit iszol? Én nem iszom, én kocsival... sosincs elég időm, se azelőtt, se most... de bármikor, bármiről, szívesen ... csak még egy telefont, ha megbocsátasz ... nem nézel addig körül? Láttad már? A berendezés, a helyiség kialakítása az én munkám ugyanis ... A felesége üzletében vagyunk. Szórakozóhely. Nemrég nyílt meg, jót is mondanak róla, rosszat is, így üresen, emberek nélkül rendkívül ízléses, visszafogottan elegáns, de leginkább az lep meg, milyen kicsi. Egy kis pincehelyiség, amely azonban „meg van csinálva”. M. lehuppan a néma, csillogó zongora mellé, és őszinte szolgálatkészséggel azt mondja: — Várom az okos kérdéseket. — Mondd, M., te gazdag ember vagy? Az ajkát valami nyögésféla hagyja el. Jó modora egyelőre beléfojtja a szavakat. Aztán megszólal, panaszosan: — Hát te is ezt kérdezed? — Sajnálom... de mondd meg, milyen érzés gazdag embernek lenni ? Kezét az asztalra teszi, aztán maga mellé, aztán a fotel támlájára. Forgolódik, majd egyenesen szembenéz: — Hát én ezt tulajdonképpen nem tudom... Van egy házam, autóm, nem vagyok szegény, ez tény. De! Én olyan családból jöttem, ahol kát megdönthetetlen alapelv uralkodott. Az egyik: gondoskodni a családról, az utódokról. A másik: mindig dolgozni. Ezt láttam otthon, ezt láttam az iskolában — én még papi gimnáziumba jártam —, megszoktam, véremmé vált, hogy kora reggel fölkelek, és egész nap dolgozom, végzem a kötelességem. Én csak csinálom, érted? Azelőtt is csináltam, meg most is csinálom. És nem elsősorban a pénzért. Az „azelőtt” az a huszonvalahány év, amikor M. különféle állami cégeknél dolgozott. A „most” pedig az a három, mióta önálló építési vállalkozó. Ezalatt a három év alatt hat házat épített fel, mindegyiket egy évnél rövidebb idő alatt. Virtuskodás — mondják erre némelyek. Vagy: könnyű neki, próbálná meg állami alkalmazásban. M. megpróbálta, ötvenhétben végzett a műegyetemen, s elment a hídépítőkhöz, két éven át hidakat állított helyre az ország déli részében. Kisebb hidakat, amelyeket még a háborúban robbantottak fel. Ez mindennapi életveszéllyel járt, tekintettek a lappangó aknákra, másrészt nem épp könnyű szervezési feladatokkal. Az első nehézség M. számára érdektelen volt, kis motorján akkor már versenyzői ambíciókkal rohangászott az ország legnyaktörőbb útjain. A második nehézséget kifejezetten kihívásnak fogta fel. Gondolván, ha már nem fogadott el pesti állást — legjobban az operabérletét sajnálta —, legalább megmutatja, mit tud. A vállalkozás vége kitüntetés lett és egy Moszkvics személygépkocsi, amit a legelső honi állampolgárok, sztahanovisták, egyebek közt kapott meg. Rövid töprengés után M. egy nagy ipari rekonstrukciónak kötelezte el magát, attól fogva gyárakat épített. A kormány által kiemelt nagyberuházások beruházási főmérnöke lett. Azok a gyárak máig az iparág legjobbjai. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy M. ezeket is néhány hónappal a tervezett határidő előtt szokta átadni. Azokban az években M. olyan volt, mint egy bolygó lidércfény. Mindenütt találkozni lehetett vele. A beruházás kocsijai — a mikrobuszok, az ő saját Mercedesek mintha szüntelenül úton lettek volna. Fővárosi szálloda halljától kezdve a legvalószínűtlenebb helyeken bukkant fel M. zömök alakja, kísérők gyűrűjében vagy a fülén telefonnal, mindig éppen sietve valahová. A vállalatok száma, melyeknek tevékenységét koordinálta, meghaladta a százat. A megtakarítások pedig, melyeket részben a határidők csökkentésével, részben más módon ért el, meghaladták aszázmilliós összegeket. — Miért hagytad abba, elfáradtál? — Egy kicsit igen, de nem úgy, ahogy gondolod. A munkában nem szoktam elfáradni, illetve az nem számít. Csakis a fölösleges munka fáraszt el. De részben azért hagytam abba, mert az a program Magyarországon véget ért. Mindenképp váltani kellett. Már nem vagyok mai gyerek, gondoltam, megpróbálom emígy. — Úgy tudják rólad, maszek vagy. — Szabad szellemi foglalkozású vagyok egy társaság alkalmazottja, kicsiben ugyanazt csinálom, mint azelőtt. Koordinálóim, vezetem a beruházásokat. — Mit gondolsz, miért tudod elérni ezeket a látványos eredményeket? — Semmi különös. A magyar ember szeret dolgozni és tud is, csak meg kell fizetni. Lehet, hogy ezt akartam bebizonyítani... Nagyon nem tetszik nekem, ahogyan ennek az ellenkezőjét híresztelik. Szóval lehetne ezt jól is csinálni. Csak két dolgot fel kéne adni: a nyolcórás munkaidő babonáját és a teljes foglalkoztatottságot, abban a formában, hogy ... — Most miről beszélsz? A te vállalkozásodról? — Dehogy! Arról beszélek, hogy most,, amikor a munkáshatalom szilárd — így mondjuk, nem? —, igazán ideje volna produkálni valamit: megszüntetni a beruházótervező-kivitelező hármas megosztottságát, véget vetni az állandó levélváltásoknak, a felelősség továbbhárításának, a pocsékolásnak, az ésszerűtlenségeknek, és végre tényleg teret engedni a vállalkozásoknak. — Most mint önálló, mentes vagy az ilyen nyavalyáktól? — Egyrészt ez nem tényező, ez a néhány ház ... másrészt nem is vagyok mentes. Ugyanúgy kell rohangálnom minden szál deszkáért, minden szögért. Gondolod, hogy erre valaha is elég lett volna a nyolcórás munkaidő? Az elbírálás ellenben... Most büntettek meg kilencezer forintra. Közterület határidőn túli elfoglalása miatt. Ha állami cég lennék, nem három napig, de három évig ott lehetne szer t teszét az építőanyag, még az utcát is lezárathatnám. M. ettől függetlenül — napjaink árfolyamán és a mi viszonyaink között — gazdag ember. Havi jövedelme durván kétszerese lehet egy — mondjuk — jól kereső egyetemi tanárnak. Talán ez motiválja például a város érzelmeit is, amely ahelyett, hogy megköszönné neki, hogy megszuvasodott foghíjait beépíti, büntetésekkel sújtja. Szóval: tényleg gazdag ember, mégsem hasonlít semmiféle általam ismert, elképzelt vagy gyanított típusra. Mert tudja és vallja, hogy „a pénz fontos dolog”, másfelől korántsem tiszteli, szentként meg végképp nem.Nála mindig nagy pénzel forogtál, jöttek-mentek, és mindig egyensúlyban voltak, mindig a helyükre kerültek, mindig újabb meg újabb pénzeket fialtak. Vannak ilyen emberek, nem ők futnak a pénz után, hanem a pénz szegődik melléjük, alázatossá szelídül a kezük alatt, teszi a dolgát. Találkoztam tehát egy gazdag emberrel, aki nem az egész vagy fél gorillák közül való, aki nem lop, nem „visszaél”, nem habzsolja reszketve a pénzt, nem szórja ütődött urak módjára, nem ügyeskedik kiszolgáltatott kisemberek zsebére kacsingatva, nem kanyarít le a közvagyonból szemforgató szövegek közepette. Találkoztam egy ilyennel, mégsem vagyok boldog, örülök, hogy ilyen sikeres vállalkozók vannak mifelénk. De még jobban örülnék, ha lenne ötszáz, ötezer. És még jobban, ha azok, akik milliárdokat tudtak kaptákba állítani, nem szálltak volna le százezres tételek színvonalára. Ha a gazdag emberséget amott is el lehetne érni. Becsületszavamra azt is szívesebben elfogadnám akkor, hogy még mindig stimmel, amit annak idején Nagy Lajos leírt, bár közben a koronából pengő, majd műlés hifilpengő, majd jó forint lett: „Este elalvás előtt a milliomos kivesz a könyvszekrényből egy verseskönyvet, és egy óra hosszat elgyönyörködik azon, hogy a költő azért a sok versért alig kapott pár korona honoráriumot. Ez az úgynevezett műélvezet.” Becsületszavamra, akkor még talán nevetni is tudnék rajta. HÉRA ZOLTÁN: • Ó-kalendárium költőknek A Bak havában bakugró verseket, s olyanokat, melyeknek strófái úgy lépdelnek, mint a sakkban a ló, váratlan helyre üssenek. A Vízöntő havában minden a képzelet, a végletes és végtelen: a lenni képes képtelen. Hárfás Dávid és papírtrombitás Harlekin, dionüzoszi öröm és prométheuszi kín ilyenkor egyformán megkeresnek. Fogadd pompával őket. Halak havában ki nem levert? Amire futja, legföljebb epigramma, S ha meg arra sem, el ne ijedj. Mint a lappok, lelolózz és bululuzz, írd a szélre versedet. , Kos hava a tett hava, Ronts falat, ütve oly réseket, melyeken át az ég minden évszakban megkereshet■ . A Bika hava: szépség és erő. Mit elrontottál, most halászd elő, s meglásd meglesz a rend: Vénusz és Gaia leginkább ilyenkor szeret. Ikrek havában lelket váltogass, Antonius és Caesar ekkor egyszerre lehetsz, s bár nemükhöz tartozni nincs szerencséd, egyszerre szólhat Miriam és Médéia veled. Rák havában hatsd magad. Kigyúrnod naponta egyszer is elég. Mindent szabad, hát kell a fék. Oroszlán havában súgod maga a Nap. Ilyenkor mindenek Mídásza vagy. Használd az áldást, hintsd az aranyat. A Szűz hava neked keserves. Szemérmes Erzsók, szeretne tőled szerény-szemérmes verseket. Hát akkor inkább semmilyet. A Mérleg havára készülj előre fel. A grand art esélye, mint az ököryál lebeg akkor a levegőben. Ha mulasztasz, magadat mulasztod el. Skorpió havában legyél mint az ég, itt viaszsárga, ott üszögpor-setét. Mephisztó olyankor az úr, tőle kellemet és élceket tanulj. Hol simán folyna verssorod, szaggasd meg, ahogy csak tudod. A Nyilas havában Jupiter atyai kegye árasszon el. Mintha asztalfőn ülnél, lakomán, ne bánj semmit, csak mesélj, a tél elé, ha még nem jött volna el, s bele a télbe, ha megjött már a tél 1985. JANUÁR 4.) ensa