Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-17 / 20. szám - Niklai Ádám: Csendélet • vers (10. oldal) - Virág F. Éva: A hetykeség határai • könyvkritika • R. Székely Julianna: Aki bújt, aki nem (Móra) (10. oldal) - Pomogáts Béla: Hagyományok szellemében • könyvkritika • Tőzsér Árpád: Régi költők - mai tanulságok (Madách) (10. oldal) - Benkő Viktor: Foci • kép (10. oldal) - Pelle János: „Van-e ránk orvosság?” • könyvkritika • Miskolczi Miklós: Hazudni boldog hitvest (Magvető) | Miskolczi Miklós: Mindenki mással csinálja (IPV) | Szerdahelyi Szabolcs: Szex-utca (Magvető) (10. oldal)

NIKLAI ÁDÁM: Csendélet A megtérített asztalon a kés... szikrázik szinte s már-már megmelegszik e homoksárga abroszon, hiszen épp most ért hozzá a végtelenben ragyogó roppant köszörű, a Nap. Lám, mellette a mohó nagykanál csak lubickol az ablakon átszűrt, húsleves-pára színű sugárzásban — ám e szikár késpenge kitárja magát az anyagtalan, óriás érintésnek, élétől a fokáig, hegyének szigorú, szabálytalan kis félkörétől az álmíves nyélig (alkalomadtán az markolat is tán ...?) — mintha már látná: megint fölébe kerekedik a tányér vezette árnyék, és tudná, hogy e távoli fényesség mindjárt magára hagyja: ébredezőben a bolyhos csönd szárnya alatt a perc — hát vágnia kell, húst-inat, csontot csupaszítani, sápadt krumpliba mélyednie —, bár meg-megcsikordul majd a megszokhatatlan porcelánon. a hetykeség határa ül R. Székely Julianna: Aki bújt, aki nem (Móra, 242 old.) Az „Aki bújt, aki nem, megyek”féle klasszikus riporteri magatartás fő erénye, hogy vonzó olvasmányokat szül. Feltéve persze, hogy a riporter tudja, hová kell mennie, meddig kell ott maradnia, és azután úgy írja meg kisebb-nagyobb felfedezéseit, hogy magával ragadja olvasója figyelmét. A felületes szemlélőnek úgy tűnhet föl, mintha sem különleges képességek, sem különleges tehetség nem kéne mindehhez. E könnyed feltételezést mindjárt kétségessé teszi az a tény, hogy mennyire kevesen publikálnak egyszerre érdekes, olvasmányos és magvas riportokat. Mióta Moldova György kivonult a műfajból, és berendezkedett a szociográfiában, R. Székely Julianna szinte egyszermagában maradt,,... Aki a Kozmosz Könyvek sorozatban megjelent riportgyűjteményét olvassa — napok alatt elfogyott —, róla is megállapíthatja, hogy már nem a régi. Az aki bújt, aki nem, megyek magabiztossága és rámenőssége jól szolgálta, amíg furcsa hírek, bizarr apróhirdetések indították útnak. R. Székelyt nem lehetett átverni, nem jártak túl az eszén. Leleménnyel is bírta, míg végére nem járt a — többnyire gyarló — titoknak, amelyet aztán úgy kezelt, mint a csiszolatlan követ. Addig-addig munkálta, míg előbukkant a nyomdakész riport, a könnyed hangon előadott, csipetnyit ironikus, a bizarr hírtől a viszonyokig eljutó írás. A viszonyoknak — az ember és lehetőségei, az ember és a siker, s egyáltalán, az ember és a társadalom viszonyának — kutatása azonban kelepce az R. Székely érzékenységű, sikerre törekvő újságíró számára. Egyszer csak azok között találja magát, akiknek viszonylatait a világgal a jó érzés és a tisztesség szabályai szerint sem lehet elegánsan feltérképezni, ironikusan előadni, majd továbbállni. A társadalom peremére önhibájukon kívül szorultak, a mindenkinek kiszolgáltatottak, a sorsukat kormányozni képtelenek, az önsorsrontók közelében volt-nincs az „aki bújt, aki nem”-hetykeség. Ám a tehetetlenségnek attól a nagyon is reális érzésétől, amit R. Székely Julianna újabb keletű riportjai sugallnak, kellemetlenül érzi magát a másra hangolt olvasó. Ő — a szemlélődő, a csak hírek által beavatott, a dolgát végző — valóban tehetetlen a sokféle kiszolgáltatottsággal szemben. De mindenki az?! Szeretné, ha a riporter a régi lenne: megkeresné és falhoz állítaná az összes felelőst. R. Székely Julianna újabban nem ilyen (vagy nem így) vehemens. Nem akar illúziókat szolgálni, vagy tudja, mi az, ami lehetetlen. Átállása írólag sem egyszerű, az elmélyültebb írásokat nehéz a régi, szellemes riporterstílusban előadni. Gondjai első kötetével még nem váltak nyilvánossá: a metrón és a villamoson, ahol olvasói riportkönyvét falták, nem szokás ilyen apróságokra figyelni. Virág F. Éva PELLE JÁNOS: Miskolczi Miklós: Hazudni boldog hitvest (Magvető, 164 old.); Miskolczi Miklós: Mindenki mással csinálja (IPV, 239 old.); Szerdahelyi Szabolcs: Szex-tusa (Magvető, 114 old.) Miskolczi Miklós Mindenki mással csinálja című kötetének 209. oldalán, mintegy leszűrt tanulságként teszi fel a címben idézett kérdést. Ennek jelentéstartalmát közelebbről szemügyre véve — némi szemantikai szőrszálhasogatás árán — képet nyerhetünk a szerző gondolatmenetéről, s kirajzolódik az az irány, ahonnan megközelíti a felvetett társadalmi problémákat. Miskolczi Miklós kérdésének elsődleges üzenete egy többé-kevésbé korlátlan terjedelmű megállapítás: betegek vagyunk mi, magyarok, illetve mi, emberek. Erkölcsi természetű betegségünk gyógyíthatatlan, illetve erősen kétséges, hogy gyógyítható-e. A kérés második jelentésszintje némileg ellentétes az elsővel: itt ugyanis az derül ki, hogy mi, betegek valójában azonosak vagyunk a betegségünkkel, azaz csak úgy lehet meggyógyítani bennünket, ha elpusztítanak. A kérdés harmadik jelentésszintjén vetődik fel a probléma: ki gyógyíthatja meg ezt a tisztázatlan eredetű, s hiányosan diagnosztizált betegséget? Természetesen csakis mi magunk lehetünk saját magunknak, illetve a velünk azonos betegségnek az orvosai, vagyis a ránk felírt gyógyszer, ami, ha jól végiggondoljuk, paradoxonnak sem utolsó. Miskolczi Miklós nagy sikerű, jó tollú szerző, s a világért sem vettem volna a bátorságot, hogy egyetlen, talán kissé pongyolán megfogalmazott mondatából vonjak le következtetést egyszerre két könyvéről is, ha az idézett kérdés nem tükrözné azt a leplezetten moralizáló megközelítést, amellyel házasságaink, illetve házasságon kívüli kapcsolataink szerteágazó problémáit tárgyalja. Ha valaki moralizál, általában abból a mindenhol és mindenkor megindokolható megállapításból indul ki, hogy romlottak vagyunk, s magatartásunk nem felel meg azoknak az erkölcsi normáknak, melyeket az előző nemzedékek hagyományoztak ránk, s amelyeket hivatalosan mi is eszményként fogadunk el. Ez a megállapítás azonban távolról sem tekinthető evidenciának, mert a rendelkezésre álló s a szerző által is idézett adatokból — jelen esetben a magyarországi magas válási arányszámból, illetve a házasságkötések számának relatív csökkenéséből — nem vonhatók le egyértelmű következtetések házassági erkölcseinkről, többek között azért sem, mert nincs megbízható képünk arról, hogy ötven vagy száz évvel ezelőtt, amikor a válások száma alacsonyabb volt, milyenek voltak valójában a házasságok. Mindazonáltal közismert szociálpszichológiai jelenség, hogy minden nemzedék idealizálja az őseit, s magát romlottabbnak tartja elődjeinél. Talán az eddigiekből is kiderül, hogy Miskolczi Miklós élvezetes stílusban megírt, morális indíttatású látleleteit nemi erkölcseinkről nem találtam elég megalapozottnak. A szerző Hazudni boldog hitvest című könyvében leszögezi, hogy „nincs szexuálszociológia Magyarországon”. A kijelentést talán úgy lehetne pontosítani, hogy van, de nem elég fejlett, hiszen például Kinsey, majd Hite óriási adatbázisra építő felméréseihez hasonlókat nálunk még nem végeztek. Ám például Németh Endre és Galambos Gábor 29 Csongrád megyei iskolára és 7409 tanulóra kiterjedő vizsgálatából azért kiderül egy és más. (Megjelent: a Pedagógiai Szemle 1984 júliusi-augusztusi számában.) A szerzők 1982 márciusában úgy találták, hogy a mai fiatalok először 16 éves koruk körül szeretkeznek, a fiúk valamivel előbb, mint a lányok. Mindez arra utal, hogy a mai tinédzserek egymást szabadítják meg a szüzességüktől, s a lányok csak egész kivételes esetben fordulnak ebből a célból édesapjuk egyik tisztes családapa barátjához, ahogy ez Miskolczi Miklós egyik „talán igaz, talán nem” történetéből kiderül. Persze lehetséges, hogy az adatközlő fiatalok hamisan töltötték ki a kérdőíveket — de akkor mennyire adhatunk hitelt a szerző olyan kulcslyukperspektívából általánosító sztorijainak, melyek így kezdődnek: „Ismerek egy harmincéves asszonyt . ."? A szerző ugyanakkor messzemenő következtetéseket von le egy másik felmérésből, mely a tizenévesek vélekedését méri föl a házastársi hűségről. Nincs kizárva ugyanis, hogy a nyitott házasság hívei később boldogtalan,de következetesen monogám feleségként vagy férjként élik le az életüket. Megjegyzendő, hogy Miskolczi Miklós távolról sem csak a baráti köréből érkező információkból vagy az első, nagy sikerű könyve után érkezett levelekből merített újabb munkái megírásakor Alaposan áttanulmányozta a külföldi, elsősorban a nyugati szakirodalmat, a bőségesen idéz ismert és kevésbé ismert szexológusoktól és szociálpszichológusoktól Az általa Cyber és Haroff nyomán felvázolt házasságtipológia igen szellemes, s kapcsolatainkat az egyik vagy másikba- „Van-e ránk orvosság?" Higyemássyek szellemében ■ Tőzsér Árpád: Régi költők — mai tanulságok (Madách, 214 old.) Mint bevezetőjében elmondja, Tőzsér Árpádot nyitrai főiskolai tanár korában, tehát a hetvenes évek elején, ejtette gondolkodóba az a megfigyelése, hogy a cseh vagy szlovák irodalomtörténet-írás jobban érdeklődik az irodalmi múlt teljes színképe iránt, mint a magyar, amely többnyire csak a „magános óriások” emlékét őrzi, munkásságát dolgozza fel. „Nem kevesebb a nagy írónk — mondja —, mint a cseheknek, de míg a cseh irodalomtörténetek egy sokszínű, egyéniségekben gazdag irodalmat prezentálnak — sokféle egyenlőt, sokféle egyformán nagyot —, addig mi, bűnös öncsonkítással, többnyire a külföld előtt is csak kiemelkedő nagy szellemeinkben mutatkozunk meg, s nem irodalmunk, szellemiségünk folytonosságában.” Mondhatnók persze, hogy Tőzsér Árpád megfigyelésével inkább csak irodalomtörténet-írásunk egy korábbi gyakorlatát lehet jellemezni, s azóta a hazai tudományosság azokat az irodalomtörténeti értékeket és hagyományokat is gondozásába vette, amelyeket, mint például Szenczi Molnár Albert munkásságát, a szlovákiai magyar tanulmányíró is méltónak tart a tüzetesebb érdeklődésre. A lényeges mégiscsak az, hogy a Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar katedrájának egykori tanára, régi magyar irodalomtörténeti előadásaira készülve, felfedezett magának néhány ízót, s ezeknek pályaképét filológiai ismeretekben és személyes megfigyelésekben egyaránt gazdagon kidolgozta, és most kötetbe gyűjtve átnyújtja az olvasónak. Tőzsér Árpádot inkább költészete révén ismeri a magyarországi olvasó, s ennek nyomán is megállapíthatja: tudós költővel van dolga, aki nem bízza magát egyszerűen az élmény vagy a felismerés sugallataira, hanem elméletileg is meg akarja és tudja alapozni verseit. Elemzőkészségét dicsérik a szlovákiai magyar irodalmat vagy éppen a szlovák irodalmat vizsgáló tanulmányai, kritikai írásai is, egyáltalán nem lehet meglepő, hogy most irodalomtörténeti tanulmányok írójaként is bemutatkozik. Három terjedelmesebb tanulmányt ad közre: Szenczi Molnár Albert, Amadé László és Baróti Szabó Dávid munkásságáról. A zsoltárköltő Molnár Albertben, azzal a hagyományosabb szemlélettel szemben, amely egyedül a reformáció szellemi mozgalmaiban jelölte ki helyét, a reneszánsz költőegyéniséget látja, akinek jelentősége „valóban csak Balassi Bálintéval mérhető”. Amadé László költészetében ő is a rokokó életérzés és formakultúra hatását veszi észre, de talán az eddigi megállapításoknál pontosabban határozza meg ennek a rokokó költőiségnek a karakterét, amikor a következő „axiómát” szögezi le: „Amadé nem képzetekben, s nem is fogalmakban, hanem zenében gondolkodik ...”. Baróti Szabó Dávid esetében pedig egy régi szövegértelmezési vitában nyilvánít véleményt, amikor az Egy ledőlt diófához című versét olyan politikai allegóriának mondja, amelyben „a látványtól a lírai reflexióig visz az út”. A három tanulmány a régi magyar irodalom búvárának irodalomtörténeti töprengéseit, felismeréseit fejezi ki, egyszersmind véleményt nyilvánít a szlovákiai magyarság önismeretét érintő eszmecserékben is. A nemzetiségi tudathoz ugyanis szervesen hozzátartozik a regionális művelődési hagyományok, a szülőföldbe gyökerező kulturális értékek ismerete. A nemzetiségi kultúrának, igaz, a teljes nemzeti hagyományt birtokba kell vennie, s nem elégedhet meg csupán a maga szűkebb táji tradícióival, mégis biztosabbá, megalapozottabbá teszi a nemzetiségi tudatot, a szükséges önérzetet a sajátos helyi örökség szellemi birtokbavétele. Ennek érdekében is idézi fel Tőzsér Árpád a felvidéki Szencen született Molnár Albert, a szinte teljes életét Pozsonyban töltő Amadé László és a Kassán dolgozó (különben székely származású) Baróti Szabó Dávid emlékezetét. A Molnár Albert-tanulmány egyik fejezetében a szülőföld hagyományaival történő számvetést sürgeti; a zólyomi Balassi Bálint, a sztregovai Rimay János és Madách Imre, a losonci Kármán József, a kassai Batsányi János és Kazinczy Ferenc, a rimaszombati Tompa Mihály, a szklabonyai Mikszáth Kálmán emlékének fokozottabb gondozását. Az irodalomtörténeti munkából így lesz időszerű kisebbségi hagyományőrzés, a „régi költők” „mai tanulságokra" figyelmeztetnek, s a nyitrai katedra egykori előadásai ma is a nemzetiségi kultúra gazdagodását szolgálják. Pomogáts Béla Bankó Viktor: Foci Megjelent Múzsákat görgetve (Elbeszélő költemények Kálnoky László fordításában.) Magvető, 33.— Ft Szász Imre: Ez elment vadászni (Magyarország felfedezése) Szépirodalmi, 62.— Ft Gyertyán Ervin: „Tisztán meglátni csúcsainkat" Kossuth, 35.—Ft Szabad György: Miért halt meg Teleki László? Helikon, 32,— Ft Lukács György: Sorsforduló Helikon, 38,— Ft Magyarország története képekben Gondolat, 220,— Ft Ungvári Tamás: A harmadik csatorna Múzsák, 57,— Ft Fenákel Judit: Itt járt a házmesterné Móra, 15,— Ft Gulyás Mihály: Híd a senki földjén Móra, 11,— Ft 1985. MÁJUS 17.