Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-09 / 32. szám - Pintér Tamás: Fényes menetek Gerelyessel • Gerelyes Endre (14. oldal)

Akkoriban valahogy mindenre jutott idő. Máig sem ér­tem, hogyan fért bele azokba a napokba annyi léhaság és annyi jobbfajta buzgalom. A munka és az odaadó lazítás egészen jól összeillett, akár a lengyel vodka meg a tej, egyik sem ért volna sokat a másik nélkül. Megszállottan ír­tunk, mert szentül hittük, hogy ezt kell csinálnunk, és mi­nél előbb el akartuk fogadtatni magunkat. A dolog termé­szetéből adódóan ez kinek-kinek a magányos vállalkozása volt, s talán éppen ezért esett jól összejönni olyanokkal, akik a saját bőrükön tapasztalták, milyen kezdő írónak lenni, biztató és kimért hatvanas évek elején. Mint vala­mi jámbor önkéntes rohamcsapat tagjai, bíztunk az ügyben, feltétlenül bíztunk magunkban, egymásban és az igaz sza­vak erejében. Ez most így eléggé bolondosan hangzik, de nincs mit tenni, ha egyszer ilyen emelkedett, bolondos népség voltunk. Ha Gerelyes Endre most rám bízhatná a szervezést, öt­venedik születésnapjára néhány jónevű embernek küldhet­­nék meghívót. Teljes listára nem telik tőlem, de az biztos, hogy a képzeletbeli asztalnál ott volna Baranyi Ferenc, Soós Zoltán, Veszprémi Miklós és Szabó István, Csák Gyula és vendég alig volt, csak egy-két vastagon kikészített nő és ráérő öregúr élvezte a korai napsütést. Aztán megláttam Baranyi Ferencet meg a sportosan nyírott, szőke, kemény­arcú fickót, akivel ült. Gerelyes volt az, előredőlve, élénken gesztikulált. Kettőjük között az asztalon frissen vásárolt könyvek, üres borospalack és hosszú söröspoharak, a rájuk tapadt habbal meg némi maradékkal. A bemutatkozásnál Gerelyes gyors mozdulattal, erélyesen megszorította a kezemet és a szemét szűkre húzva, alaposan megnézett magának. Különös, szigorú tekintete volt, éles és kutató, szinte fel tudta rá szúrni az embert. Névről már ismertük egymást, az elmúlt év elején három hét eltérés­sel jelent meg az első novellánk az Élet és Irodalomban, a Kilenc perc januárban, az én harmatos írásom február kö­zepén. Akik egyszerre ugyanabban a zavaros vízben talál­ják magukat, összetartoznak, mint egy pólócsapat tagjai; egyik a másikat számon tartja. — Jó, hogy jössz, apám — mondta Gerelyes. — Ez itt nem bír magával, ételre akarja költeni a drága pénzt. — Vádlón Baranyi felé bökött. — Mindennap enni? Marhaság. PINTÉR TAMÁS: Fényes menetek Gerelyessel Kertész Ákos, B. Nagy László, Csukás István és Melocco Miklós, Huszárik Zoltán, Csanády János és Ladányi Mihály és Szakonyi Károly és Simonffy András ... A névsorolvasás­nál, sajnos, többen hiányoznának. Mint ahogy a régi agora, A Kávéház is meghalt azóta. A dacos irodalomcsináláshoz magától értetődően hozzá­tartoztak a kávéházi táborozások, a szárnyaló, kemény házi­­muzik s a közönségesen író-olvasó találkozónak nevezett he­lyi és vidéki kiruccanások. Sokat voltunk együtt, de a bá­gyadtabb, lanyhább délutánokon sem érezte senki, hogy fe­leslegesen vesztegeti az idejét. A lendületes viták és a véget nem érő, modortalan fecsegések karbantartották az elveinket, lökést adtak az embernek, kimosták és jótékonyan feltöltöt­tek. Még akkor is, ha az asztal fölött lebegő vagy a talpon­álló füstjében pácolódó nemes igék olykor-olykor lassan leszálltak a poharak közé és még lejjebb. A mindennapos menetrend általában az volt, hogy össze­hoztuk a napi adagot otthon, ki éjszaka, ki délelőtt, illetve letudtuk a szerkesztőségi vagy egyéb dolgunkat, aztán be­vettük magunkat az éppen kedvelt támaszpontra. Bár az, hogy „otthon", talán nem a legpontosabb meghatározás, hiszen a társaság jó része leginkább valami, szűk, de szemtelenül drága albérletben lakott. A nem éppen fényűző körülmé­nyek több, amúgy egészen rendes szerzőjelöltet arra kész­tettek, hogy megtanuljanak falat húzni maguk köré a kávé­házi zsongásban, megtanuljanak a ledér miliőt kikapcsolva eltökélten dolgozni. Jó páran így lettek „kávéházi írók”, amolyan gyanús elemek, akik kerülik a „valóság sűrűjét”. Az idő tájt a Belvárosi volt a leglakályosabb hely. Dél­előttönként még lehetett üres asztalt találni a karzaton, a kutya se szólt az emberhez, ha netán órák hosszat gubbasz­tott egyetlen pohár tej mellett, ami mellesleg kemény egy forintba került. Egymásnak háttal ültünk, szigorú szabály volt, hogy tilos zavarni a másikat, úgyis elérkezik az az idő, amikor már elég a kapirgálásból, jegyzetelésből, olvasásból. Különben is, később odaszivárognak a többiek, a szorgalmas küszködés majd a barátság szorgalmas ápolásával folytató­dik. Időnként megfontoltan felállt valaki, s mintha csak a mosdóba menne, lesétált a bejárathoz és feltűnés nélkül, át­húzott a Szabad sajtó út másik oldalára, ahol akkoriban négy igénytelen kis csehó működött. Elfogadott, legális csel volt, a fizetőpincér is ide ugrott át, ha rátört a szomjúság. Erre a feslett és tisztességes, féktelen és felelős évtized­re nincs más mentség, csak az, hogy fiatalok voltunk, hogy néhány nagybetűs fogalmat komolyan vettünk. A hitnek meg jót tesz, ha újabb és újabb erősítést kap. Úgyszólván naponta összeverődtünk hát a Belvárosi galériáján, máskor az egyik nyűtt huzatú boxában, s később, amikor a kávéházat hosszas tatarozásra ítélték, a Hungária megszokott márvány­asztalainál, a Dohány utcára néző üvegfal mellett, olykor a Luxorban vagy valamelyik nem feltétlenül szolid kocsmá­ban vertünk tanyát , és kitartóan vitáztunk. Minden té­ma fontos volt, izgalmas és szétmarcangolható. Naponta ki­találtunk néhány alapvető erkölcsi tételt és naponta felfe­deztünk egy halom fontos igazságot, amelyekkel aztán nem sokra mentünk. Rengeteget szónokoltunk, erősködtünk, mintha az lett volna a dolgunk, hogy kivételesen becsüle­tes játékszabályokat hozzunk össze a lehetőleg értelmes, lehetőleg sikeres élethez. Aztán újra együtt voltunk, és min­den folytatódott. Egészen természetesnek vettük, hogy így van és így lesz majd mindig. Írók akartunk lenni. S akkor éreztük, hogy netán le­hetünk is, amikor a Belvárosiban Bóka László és Pais De­zső barátságosan fogadta a köszönésünket, vagy amikor — mint Császár István is meséli a Zété című tárcájában — Zelk Zoltán valamelyikünket megtisztelte azzal, hogy kért egy húszast.★ Gerelyesnek a Kilenc perc megjelenése után, 1960-ban, rögtön híre támadt. Legendák kezdtek keringeni, amelyek egy vagány fiatal tanárról szóltak, aki jó adag tehetséggel és a hóna alatt szép köteg kézirattal jött elő a semmiből, mellesleg Hemingway egyenesági lelki rokona: nem veti meg az italt és az egyéb örömöket, kitűnő ökölvívó és fő­leg remekül ír. Később az irodalom új fenegyereke, még az első könyve előtt, végleg zajosan befutott, amikor a no­vellájából készült „box”-filmben ő maga játszotta a fősze­repet. Kezdettől őszinte rokonszenv és sunyi áskálódás kí­sérte, biztatták és lesajnálták, ahogy ez a fennkölt művé­szi berkekben szokás. Aznap, amikor először találkoztunk, véletlenül vetődtem a Városház utca felé. 1961-ben volt, egy derült nyáreleji délelőttön. Akkortájt éppen kihevertem az első televíziós próbálkozásomat, és nagy kísértésbe hoztak azzal az aján­lattal, hogy szerződést kötnek egy újabb tévéjátékra. Szép, szép, de ez megint ugrás a sötétbe, több hónapos idegbajt, egyezkedést, marakodást jelent, s könnyen meglehet, hogy végül nem lesz belőle semmi. A dramaturggal akartam még egyszer átrágni a dolgot. Deme Gáborral, a ma már halott jóbaráttal, akinél különb, igazabb, hozzáértő embert azóta sem ismerek. A megbeszélt órában nem találtam bent, ami rögtön érthető lett, amikor rájöttem, hogy elnéztem a dá­tumot. A kínálkozó ügyletbe merülten lődörögni kezdtem és ígéretes terveket szövögetve, minden cél nélkül kerültem a Belvárosba. A séta egyszerűen jólesett a meleg, tiszta időben. A Pilvax asztalai már kint álltak a szabadban. Ez volt a legelső eredeti Gerelyes-aforizma, amelyet hallottam. Enyhe salgótarjáni kiejtéssel beszélt, később nem volt nehéz rájönni, hogy tudatosan csinálja, szereti és élvezi ezt a hanghordozást, s amikor lendületben volt, kajánul el is túlozta. Baranyi Frid békésen mosolygott, mint aki kész felhagyni az idétlen eltévelyedéssel. Megadóan bort meg „szelíd szőke söröket” rendelt. Gerelyesnek be kellett érnie valami garantáltan nemes tájjellegű itallal, mert ott a kedvelt olcsó kocsisborát, az Asztali fehéret, természe­tesen nem lehetett kapni. — A heroikus időkre! — mondta a poharat magasra emelve. Hamarosan föllelkesültünk, s mint akik alig várták, hogy kiboríthassák az üdvözítő gondolataikat, nyakig benne voltunk valami elfuserált közügy megtárgyalásában. Hihe­­tetelen és csüggesztő, hogy majdnem negyedszázada ennek. Ma már nem emlékszem, hogy akkor, ott, a Pilvax napsü­tötte asztalánál éppen mi mindenről volt szó. Nem is fon­tos. A barátságunk tizenkét éve alatt rengeteg értelmes, ren­geteg naiv, rengeteg felesleges gondolatot összehordtunk. Ami ebből a napból a legfontosabb, az a találkozás öröme. Az az erős, jóleső érzés, amely csak azokban a kivételes pil­lanatokban fogja el az embert, amikor a szerelem vagy a bajtársi összetartozás melege megérinti. Elég volt akár­csak félórát eltölteni vele, bárkinek észre kellett vennie, nem akármilyen egyéniséggel van dolga. Gondoskodott ró­la, hogy a társaságában senki se játszhassa a visszahúzódó, előkelő idegent. Szikrázó, markáns alkata, éber, izgatott természete leginkább valami megszállott bajvívóra emlékez­tetett, aki keresi a veszélyt, mert újra és újra bizonyítani szeretne, mindig, mindenkivel szemben győzni akar, s biz­tosra lehet venni, hogy a küzdelmet sohasem adja fel. Jó pár órát sikerült eltöltenünk aznap a Pilvax ké­nyelmetlen műanyagfonatú fémszékein, úgy, hogy egész idő alatt be nem állt a szánk. A vége felé, a söralátéttel ját­szadozva, kihagytam egy pillanatra, amit Gerelyes nyomban észrevett, a cigarettáját erős mozdulattal elnyomta és csí­pősen rám nézett. — Vallj színt, apámfia! És színt kellett vallani. Ilyenkor nem lehetett „elvtele­nül” kibújni az állásfoglalás alól. Se barátnak, se kívülálló­nak, se nőnek, se férfinak. — Na, akkor élő az érvekkel! Lássuk a medvét... Meglehetősen kedvelte az ilyesféle kihívó fordulatokat, könnyed ironikus hangon dobta be őket, de bizonyos, hogy magában komolyan vette. Azt a régi jóravaló, ifjonc és ár­tatlan csapatot szétdobálta az élet és az irodalom, csak nagyritkán, leginkább az írószövetség sátoros ünnepein ve­rődünk össze néhányan, de egy-két, most már nem egészen ifjonc és nem egészen ártatlan őstaggal — főként Baranyi Ferenccel és Veszprémi Miklóssal — manapság is gyakran idézzük a nemesveretűvé lett szállóigéket. Ilyenkor mintha cinkos vigyorú angyal szállna el az asztal fölött; úgy érzem, Bandi ott van a közelben, épp csak átült néhány percre egy másik társasághoz, vagy telefonálni ment, hogy az asz­­szonynál, Editkénél bejelentkezzen, s mindjárt visszajön. Ezek a bemondások úgy hozzátartoztak, mint a nevéhez az arca. Nem a modorának színes kellékei voltak, hanem mély­ről, a jelleméből eredtek. Nem azért keverte a beszédbe a maga összetéveszthetetlen aranyköpéseit, hogy villogjon vagy a szakadozó hangulatot élénkítse; nem egyszerűen szel­­lemeskedni, jópofáskodni akart, hanem provokálni. Táncra kérni vagy egy-két menetre kihívni a másikat, hogy tisz­tázódjanak a dolgok. Nagyon hatásosan tudta csinálni, félig gúnyos képpel és fenyegetőn kedélyes hanghordozás­sal: — Mást írni és mást beszélni? Ez nem etikus, apámfia. Aztán: — Az a gyanúm, nem vagyunk mi egy platformon. És: — Így van, apám. Egy platformon vagyunk. Meg az igazi, klasszikus sziporka. A Nagy Dobás: — Mondj valamit apám, hadd cáfoljam meg! Az irodalom körül döngicsélő nőciknek, az érzékenyebb alkatú költőféléknek s az odavetődő gyanútlan idegeneknek gyakran nehéz perceket szerzett. Akik csak felületesen is­merték, viszketeg, kötekedő alaknak tarthatták, fintorogva terjesztették róla, hogy írónak tán elmegy, de a viselkedése rémes, mindenkinek a lelkébe beletenyerel. Pedig nem volt összeférhetetlen, csak éppen „rámenős”: kaján gyönyörű­séggel ugratta a mindenféle sznobokat, óvatos helyezkedő­­­­ket, világnézeti hivatalnokokat. Egyenesen feltüzelte, ha bár­ki nagyképű, semmitmondó szövegeket eregetett, ha bárki olcsó ömlengéssel próbált törleszkedni. Nem fárasztotta ma­gát azzal, hgy illedelmesen tartózkodónak mutatkozzon. Ahol megjelent, ott vége volt a „nyálas kispolgári” nyuga­lomnak; mintha beindult volna valami láthatatlan szerke­zet, egyszerre mozgásba jött minden, heves szóváltások, egészséges nyerítések röpködtek, s a nem túlzottan vissza­fogott életörömre felfigyelt az egész kávéház. Gerelyes ilyen­kor szikrázóan eleven volt, élvezte a jó hangulatot, de egy­szer sem fordult elő, hogy „a békesség kedvéért” vagy va­lamiféle együgyű tapintatból, meggyőződés nélkül bármire is rábólintott volna. Csak azt fogadta el, amiben maga is hitt. Ha kellett, bizonyítékokkal jött elő, egymás után mu­tatta fel őket, mint az ütőlapokat a dörzsölt, öreg kártyás, aki nem a szerencsében, hanem a tudásában, tapasztalatá­ban bízik. Szívósan, határozottan, indulattal sorolta az ér­veket és azt várta a másiktól is, hogy ugyanígy tegyen. ★ Mintha mindig a ringben lett volna, szüntelenül készen állt a védekezésre és a támadásra. Akkor is, ha barátok kö­zött volt, akkor is, ha írt, ha olvasott, ha a maltert keverte vagy a téglát hordta a sződligeti telken. Ez volt a lételeme. A konok ragaszkodás az elvekhez. A hit, a férfias tartás, a keménység. Minden helyzetben s bármilyen szerepben hű akart lenni önmagához: az íróasztalnál éppúgy, mint az ágyban, a lanyha hivatalos rendezvényeken éppúgy, mint a bárpult mellett. Az egyik távolsági ivászaton, amikor a szokott odaadással ünnepeltünk valamit, s többen már elvé­rezték, Gerelyes egyszercsak szigorúan a poharába nézett és egy délceg római harcos elszántságával mondta: — Ez a pia engem nem fog legyőzni! A végletekig konok volt és büszke, szégyellte elismerni, ha kudarc érte, még inkább szégyellte volna bevallani, hogy ez, akárcsak futólag is, egyáltalán foglalkoztatja. De olykor, minden igyekezete és fanatizmusa ellenére, lerítt róla, hogy rossz napja van. Ilyenkor kőmerev lett az arca, gyanakvó volt, ingerlékeny és visszautasító, néha-néha sértően nyers. Viharra figyelmeztető rakétajelzéssel ért fel, amikor a hom­lokán kiütöttek a vörös foltok, nem volt tanácsos köteked­ni vele, túlzottan helyeselni, „alájátszani” pedig egyenesen életveszélyes lehetett. Az a bizonyos, hogy soha nem nyavalygott, egyszer sem hallottam szenvelegni, panaszkodni őt. A kérdezősködésre, puhatolózásra bezárult, mint a megérintett kagyló. Az együttérző érdeklődés is nyomban befulladt, elütötte va­lami tréfával, lezáró kézlegyintéssel, netán egy vicsorító mo­sollyal. Mindnyájan megtanultuk, hogy nem lehet olyan „piti szarságokról” faggatni, mint a személyes gondok, fájdal­mak, vereségek. Nagy ritkán történt csak, hogy elengedte magát, önkéntelenül kikapcsolt, akkor is csak rövid időre. Leginkább a betegsége idején. Különben mindig és minde­nütt, éjjel és nappal, tüntetve, boldogan ragyogott, mint az eszményi férfiasság örökégő reklámja. Dosztojevszkij és He­mingway, Cassius Clay, Che Guevara, Voltaire és Claudius akart lenni egy személyben. Valóban boldog ember volt? Nem tudom. Annak lát­szott. A legutolsó írásában Gerelyes kitérő választ ad: „Senki sem mondhatja, hogy boldogan élt, amíg halálának pillana­ta el nem érkezett.” Úgy hitte, rengeteg ideje van hátra. Mindnyájunkat le akart körözni, gyakran emlegette, hogy eljön a temetésünkre. Még az elején, talán hatvannégyben, hatvanötben, egy december végi napon néhányan bevetődtünk a Fiatal Mű­vészek Klubjába. Fesztelen, mozgalmas hely volt, mindig le­hetett találni egy rakás ismerőst. Az ember biztosra vehet­te, hogy nem akármilyen társaságban veri el az idejét és a pénzét. Vegyes, felfűtött gárda járt ide: mérsékelten közölt grafikusok és mérsékelten kereső írók, a helyükért talpaló színészek, két-három kis filmszereppel a hátuk mögött, az­tán megbélyegzett, de szertelen hangulatú festők, akik absztrakt képekkel „próbálták megzavarni a dolgozók ízlé­sét”, na, meg nagy reményű szobrászok, tele tervekkel s visszautasított munkákkal. És, persze, az elmaradhatatlan nők: ifjú művészjelöltek, feleségek, múzsák, szeretők meg pár vonzó, rajongó Dal Baba. A klubban már szilveszterre készültek, a falak tele voltak az alkalomhoz illő jelmonda­tokkal. Az egyikre igen jól emlékszem, szó szerint tudom­­ idézni: AZ ALKOHOL LASSAN ÖLŐ MÉREG. S utána, záró­­jelben, a bölcs megjegyzés: ÚGYSEM SÜRGŐS. Azt hiszem, Gerelyes találta ki. Akkor este különösen elemében volt. Nagyszabású szónoklatot tartott nekünk, amelynek talán ilyesmi lehetett volna a címe: Mivégre va­gyunk a világon és hogyan és meddig? Vagyis az életről volt szó, amely, mint tudjuk, sajnálatosan egyszeri lehető­ség, tehát nagy művészi gonddal, prímán meg kell szer­vezni, hogy tartalmas legyen, dús legyen és jó sokáig tart­son. Lehetőleg az emberi kor végső határán is túl. A la­za értekezésben a gerelyesi „vidám racionalizmus” elvont fi­lozófiai utalásokkal és jellegzetes heroikus elemekkel keve­redett. A végén harsányan közölte: — Túl foglak élni benneteket! Téged is, apám. És téged is. Majd iszom egyet a sírotoknál... És hányszor mondta még! Mindig a bizonyosság derű­jével, a kinyilatkoztatást könnyed sátáni kacajjal meg­toldva. Igen, a nevetései... Ritka átéléssel tudott derülni, s módfelett látványosan. Az egetverő, teleszájú hahotást tisz­tán hallom magamban. Ha jókedve volt, elsöprő hévvel ko­­médiázott, ahogyan csak az erős, bizakodó emberek képesek. Utálta az ájult ömlengést, a fontoskodó, kenetes „vartyogás” kajánkodásra ingerelte. Olyasmin is hetykén mulatott, amit az ájtatos tollnoki kódex szerint illett volna komolyan ven­ni. Viccet csinált abból, ha valaki nagyszerűnek találta az éppen megjelent novelláját, de éppúgy abból is, ha kioktató vagy értetlen sorokat írtak róla egy kritikában. Amikor Gábor Andor-díjat kapott, vigyorogva híresztelte, hogy „a fejetlenség esete forog fenn”: — Félreértés van a dologban, apám. Ezek összetévesz­tettek valakivel... Vagy a legszebb, fényes (állítólagos) trükkje, amely Zelkhez, Örkényhez is méltó lett volna. A hatvanas évek vége felé történt, hogy az ÉS helyet­tes főszerkesztője a novellatermés elsatnyulásán keseregve, a vészharang kongatása mellett feltette az aggódó szónoki kérdést a lapban: „Hol van Gerelyes Endre?” A história szerint a hitelt érdemlő választ nyomban a megjelenés után egy motoros táviratkézbesítő hozta: „Itt vagyok a... számú lágymányosi bisztróban. Ha nem hiszed, gyere ide.” Aláírás: Gerelyes Endre. Igaz vagy nem­ igaz, hetekig zen­gett tőle a Hungária. Bárki bármit mondjon, én hiszem, hogy megtörtént. ★ Utoljára 1973 tavaszán láttam: a Deák téri autóbusz­állomáson futottunk össze, egy szeles márciusi reggelen. Gerelyes valahová vidékre indult, én a szokott úton a szer­kesztőségbe mentem. A busz már beállt, csak néhány szót válthattunk, s egy kézfogásra volt idő. Alig pár hét múlva, április közepén meghalt. Az Új írás decemberi számában még ezt írta: „Átestem egy igen súlyos betegségen, aztán megművel­tem egy darabka földet, felépítettem egy kis házat, gyere­künk született, egyszóval úgy érzem, ha egy atomnyival is, mássá, szebbé tettem a világot, mint ahogyan találtam. A kétségbeesésről, a küzdelemről és a győzelem szépségéről szeretnék írni, történetesen a saját nevemben. Azt hiszem, »illetékes« vagyok.” Illetékes volt. A váratlanul korai kiütést nagyon nehezen lehetett el­hinni. Még csak most volna ötvenéves. A temetés után néhányan átmentünk a „Víg hullamo­­só”-ba. A szertartáshoz ez még hozzátartozott. Egy pohárral többet kértünk, mint ahányan voltunk. Gerelyes Bandi itala érintetlenül ott maradt a kocsmaasztalon. 1385. AUGUSZTUS 9.

Next