Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-09 / 32. szám - Pintér Tamás: Fényes menetek Gerelyessel • Gerelyes Endre (14. oldal)
Akkoriban valahogy mindenre jutott idő. Máig sem értem, hogyan fért bele azokba a napokba annyi léhaság és annyi jobbfajta buzgalom. A munka és az odaadó lazítás egészen jól összeillett, akár a lengyel vodka meg a tej, egyik sem ért volna sokat a másik nélkül. Megszállottan írtunk, mert szentül hittük, hogy ezt kell csinálnunk, és minél előbb el akartuk fogadtatni magunkat. A dolog természetéből adódóan ez kinek-kinek a magányos vállalkozása volt, s talán éppen ezért esett jól összejönni olyanokkal, akik a saját bőrükön tapasztalták, milyen kezdő írónak lenni, biztató és kimért hatvanas évek elején. Mint valami jámbor önkéntes rohamcsapat tagjai, bíztunk az ügyben, feltétlenül bíztunk magunkban, egymásban és az igaz szavak erejében. Ez most így eléggé bolondosan hangzik, de nincs mit tenni, ha egyszer ilyen emelkedett, bolondos népség voltunk. Ha Gerelyes Endre most rám bízhatná a szervezést, ötvenedik születésnapjára néhány jónevű embernek küldhetnék meghívót. Teljes listára nem telik tőlem, de az biztos, hogy a képzeletbeli asztalnál ott volna Baranyi Ferenc, Soós Zoltán, Veszprémi Miklós és Szabó István, Csák Gyula és vendég alig volt, csak egy-két vastagon kikészített nő és ráérő öregúr élvezte a korai napsütést. Aztán megláttam Baranyi Ferencet meg a sportosan nyírott, szőke, keményarcú fickót, akivel ült. Gerelyes volt az, előredőlve, élénken gesztikulált. Kettőjük között az asztalon frissen vásárolt könyvek, üres borospalack és hosszú söröspoharak, a rájuk tapadt habbal meg némi maradékkal. A bemutatkozásnál Gerelyes gyors mozdulattal, erélyesen megszorította a kezemet és a szemét szűkre húzva, alaposan megnézett magának. Különös, szigorú tekintete volt, éles és kutató, szinte fel tudta rá szúrni az embert. Névről már ismertük egymást, az elmúlt év elején három hét eltéréssel jelent meg az első novellánk az Élet és Irodalomban, a Kilenc perc januárban, az én harmatos írásom február közepén. Akik egyszerre ugyanabban a zavaros vízben találják magukat, összetartoznak, mint egy pólócsapat tagjai; egyik a másikat számon tartja. — Jó, hogy jössz, apám — mondta Gerelyes. — Ez itt nem bír magával, ételre akarja költeni a drága pénzt. — Vádlón Baranyi felé bökött. — Mindennap enni? Marhaság. PINTÉR TAMÁS: Fényes menetek Gerelyessel Kertész Ákos, B. Nagy László, Csukás István és Melocco Miklós, Huszárik Zoltán, Csanády János és Ladányi Mihály és Szakonyi Károly és Simonffy András ... A névsorolvasásnál, sajnos, többen hiányoznának. Mint ahogy a régi agora, A Kávéház is meghalt azóta. A dacos irodalomcsináláshoz magától értetődően hozzátartoztak a kávéházi táborozások, a szárnyaló, kemény házimuzik s a közönségesen író-olvasó találkozónak nevezett helyi és vidéki kiruccanások. Sokat voltunk együtt, de a bágyadtabb, lanyhább délutánokon sem érezte senki, hogy feleslegesen vesztegeti az idejét. A lendületes viták és a véget nem érő, modortalan fecsegések karbantartották az elveinket, lökést adtak az embernek, kimosták és jótékonyan feltöltöttek. Még akkor is, ha az asztal fölött lebegő vagy a talponálló füstjében pácolódó nemes igék olykor-olykor lassan leszálltak a poharak közé és még lejjebb. A mindennapos menetrend általában az volt, hogy összehoztuk a napi adagot otthon, ki éjszaka, ki délelőtt, illetve letudtuk a szerkesztőségi vagy egyéb dolgunkat, aztán bevettük magunkat az éppen kedvelt támaszpontra. Bár az, hogy „otthon", talán nem a legpontosabb meghatározás, hiszen a társaság jó része leginkább valami, szűk, de szemtelenül drága albérletben lakott. A nem éppen fényűző körülmények több, amúgy egészen rendes szerzőjelöltet arra késztettek, hogy megtanuljanak falat húzni maguk köré a kávéházi zsongásban, megtanuljanak a ledér miliőt kikapcsolva eltökélten dolgozni. Jó páran így lettek „kávéházi írók”, amolyan gyanús elemek, akik kerülik a „valóság sűrűjét”. Az idő tájt a Belvárosi volt a leglakályosabb hely. Délelőttönként még lehetett üres asztalt találni a karzaton, a kutya se szólt az emberhez, ha netán órák hosszat gubbasztott egyetlen pohár tej mellett, ami mellesleg kemény egy forintba került. Egymásnak háttal ültünk, szigorú szabály volt, hogy tilos zavarni a másikat, úgyis elérkezik az az idő, amikor már elég a kapirgálásból, jegyzetelésből, olvasásból. Különben is, később odaszivárognak a többiek, a szorgalmas küszködés majd a barátság szorgalmas ápolásával folytatódik. Időnként megfontoltan felállt valaki, s mintha csak a mosdóba menne, lesétált a bejárathoz és feltűnés nélkül, áthúzott a Szabad sajtó út másik oldalára, ahol akkoriban négy igénytelen kis csehó működött. Elfogadott, legális csel volt, a fizetőpincér is ide ugrott át, ha rátört a szomjúság. Erre a feslett és tisztességes, féktelen és felelős évtizedre nincs más mentség, csak az, hogy fiatalok voltunk, hogy néhány nagybetűs fogalmat komolyan vettünk. A hitnek meg jót tesz, ha újabb és újabb erősítést kap. Úgyszólván naponta összeverődtünk hát a Belvárosi galériáján, máskor az egyik nyűtt huzatú boxában, s később, amikor a kávéházat hosszas tatarozásra ítélték, a Hungária megszokott márványasztalainál, a Dohány utcára néző üvegfal mellett, olykor a Luxorban vagy valamelyik nem feltétlenül szolid kocsmában vertünk tanyát , és kitartóan vitáztunk. Minden téma fontos volt, izgalmas és szétmarcangolható. Naponta kitaláltunk néhány alapvető erkölcsi tételt és naponta felfedeztünk egy halom fontos igazságot, amelyekkel aztán nem sokra mentünk. Rengeteget szónokoltunk, erősködtünk, mintha az lett volna a dolgunk, hogy kivételesen becsületes játékszabályokat hozzunk össze a lehetőleg értelmes, lehetőleg sikeres élethez. Aztán újra együtt voltunk, és minden folytatódott. Egészen természetesnek vettük, hogy így van és így lesz majd mindig. Írók akartunk lenni. S akkor éreztük, hogy netán lehetünk is, amikor a Belvárosiban Bóka László és Pais Dezső barátságosan fogadta a köszönésünket, vagy amikor — mint Császár István is meséli a Zété című tárcájában — Zelk Zoltán valamelyikünket megtisztelte azzal, hogy kért egy húszast.★ Gerelyesnek a Kilenc perc megjelenése után, 1960-ban, rögtön híre támadt. Legendák kezdtek keringeni, amelyek egy vagány fiatal tanárról szóltak, aki jó adag tehetséggel és a hóna alatt szép köteg kézirattal jött elő a semmiből, mellesleg Hemingway egyenesági lelki rokona: nem veti meg az italt és az egyéb örömöket, kitűnő ökölvívó és főleg remekül ír. Később az irodalom új fenegyereke, még az első könyve előtt, végleg zajosan befutott, amikor a novellájából készült „box”-filmben ő maga játszotta a főszerepet. Kezdettől őszinte rokonszenv és sunyi áskálódás kísérte, biztatták és lesajnálták, ahogy ez a fennkölt művészi berkekben szokás. Aznap, amikor először találkoztunk, véletlenül vetődtem a Városház utca felé. 1961-ben volt, egy derült nyáreleji délelőttön. Akkortájt éppen kihevertem az első televíziós próbálkozásomat, és nagy kísértésbe hoztak azzal az ajánlattal, hogy szerződést kötnek egy újabb tévéjátékra. Szép, szép, de ez megint ugrás a sötétbe, több hónapos idegbajt, egyezkedést, marakodást jelent, s könnyen meglehet, hogy végül nem lesz belőle semmi. A dramaturggal akartam még egyszer átrágni a dolgot. Deme Gáborral, a ma már halott jóbaráttal, akinél különb, igazabb, hozzáértő embert azóta sem ismerek. A megbeszélt órában nem találtam bent, ami rögtön érthető lett, amikor rájöttem, hogy elnéztem a dátumot. A kínálkozó ügyletbe merülten lődörögni kezdtem és ígéretes terveket szövögetve, minden cél nélkül kerültem a Belvárosba. A séta egyszerűen jólesett a meleg, tiszta időben. A Pilvax asztalai már kint álltak a szabadban. Ez volt a legelső eredeti Gerelyes-aforizma, amelyet hallottam. Enyhe salgótarjáni kiejtéssel beszélt, később nem volt nehéz rájönni, hogy tudatosan csinálja, szereti és élvezi ezt a hanghordozást, s amikor lendületben volt, kajánul el is túlozta. Baranyi Frid békésen mosolygott, mint aki kész felhagyni az idétlen eltévelyedéssel. Megadóan bort meg „szelíd szőke söröket” rendelt. Gerelyesnek be kellett érnie valami garantáltan nemes tájjellegű itallal, mert ott a kedvelt olcsó kocsisborát, az Asztali fehéret, természetesen nem lehetett kapni. — A heroikus időkre! — mondta a poharat magasra emelve. Hamarosan föllelkesültünk, s mint akik alig várták, hogy kiboríthassák az üdvözítő gondolataikat, nyakig benne voltunk valami elfuserált közügy megtárgyalásában. Hihetetelen és csüggesztő, hogy majdnem negyedszázada ennek. Ma már nem emlékszem, hogy akkor, ott, a Pilvax napsütötte asztalánál éppen mi mindenről volt szó. Nem is fontos. A barátságunk tizenkét éve alatt rengeteg értelmes, rengeteg naiv, rengeteg felesleges gondolatot összehordtunk. Ami ebből a napból a legfontosabb, az a találkozás öröme. Az az erős, jóleső érzés, amely csak azokban a kivételes pillanatokban fogja el az embert, amikor a szerelem vagy a bajtársi összetartozás melege megérinti. Elég volt akárcsak félórát eltölteni vele, bárkinek észre kellett vennie, nem akármilyen egyéniséggel van dolga. Gondoskodott róla, hogy a társaságában senki se játszhassa a visszahúzódó, előkelő idegent. Szikrázó, markáns alkata, éber, izgatott természete leginkább valami megszállott bajvívóra emlékeztetett, aki keresi a veszélyt, mert újra és újra bizonyítani szeretne, mindig, mindenkivel szemben győzni akar, s biztosra lehet venni, hogy a küzdelmet sohasem adja fel. Jó pár órát sikerült eltöltenünk aznap a Pilvax kényelmetlen műanyagfonatú fémszékein, úgy, hogy egész idő alatt be nem állt a szánk. A vége felé, a söralátéttel játszadozva, kihagytam egy pillanatra, amit Gerelyes nyomban észrevett, a cigarettáját erős mozdulattal elnyomta és csípősen rám nézett. — Vallj színt, apámfia! És színt kellett vallani. Ilyenkor nem lehetett „elvtelenül” kibújni az állásfoglalás alól. Se barátnak, se kívülállónak, se nőnek, se férfinak. — Na, akkor élő az érvekkel! Lássuk a medvét... Meglehetősen kedvelte az ilyesféle kihívó fordulatokat, könnyed ironikus hangon dobta be őket, de bizonyos, hogy magában komolyan vette. Azt a régi jóravaló, ifjonc és ártatlan csapatot szétdobálta az élet és az irodalom, csak nagyritkán, leginkább az írószövetség sátoros ünnepein verődünk össze néhányan, de egy-két, most már nem egészen ifjonc és nem egészen ártatlan őstaggal — főként Baranyi Ferenccel és Veszprémi Miklóssal — manapság is gyakran idézzük a nemesveretűvé lett szállóigéket. Ilyenkor mintha cinkos vigyorú angyal szállna el az asztal fölött; úgy érzem, Bandi ott van a közelben, épp csak átült néhány percre egy másik társasághoz, vagy telefonálni ment, hogy az aszszonynál, Editkénél bejelentkezzen, s mindjárt visszajön. Ezek a bemondások úgy hozzátartoztak, mint a nevéhez az arca. Nem a modorának színes kellékei voltak, hanem mélyről, a jelleméből eredtek. Nem azért keverte a beszédbe a maga összetéveszthetetlen aranyköpéseit, hogy villogjon vagy a szakadozó hangulatot élénkítse; nem egyszerűen szellemeskedni, jópofáskodni akart, hanem provokálni. Táncra kérni vagy egy-két menetre kihívni a másikat, hogy tisztázódjanak a dolgok. Nagyon hatásosan tudta csinálni, félig gúnyos képpel és fenyegetőn kedélyes hanghordozással: — Mást írni és mást beszélni? Ez nem etikus, apámfia. Aztán: — Az a gyanúm, nem vagyunk mi egy platformon. És: — Így van, apám. Egy platformon vagyunk. Meg az igazi, klasszikus sziporka. A Nagy Dobás: — Mondj valamit apám, hadd cáfoljam meg! Az irodalom körül döngicsélő nőciknek, az érzékenyebb alkatú költőféléknek s az odavetődő gyanútlan idegeneknek gyakran nehéz perceket szerzett. Akik csak felületesen ismerték, viszketeg, kötekedő alaknak tarthatták, fintorogva terjesztették róla, hogy írónak tán elmegy, de a viselkedése rémes, mindenkinek a lelkébe beletenyerel. Pedig nem volt összeférhetetlen, csak éppen „rámenős”: kaján gyönyörűséggel ugratta a mindenféle sznobokat, óvatos helyezkedőket, világnézeti hivatalnokokat. Egyenesen feltüzelte, ha bárki nagyképű, semmitmondó szövegeket eregetett, ha bárki olcsó ömlengéssel próbált törleszkedni. Nem fárasztotta magát azzal, hgy illedelmesen tartózkodónak mutatkozzon. Ahol megjelent, ott vége volt a „nyálas kispolgári” nyugalomnak; mintha beindult volna valami láthatatlan szerkezet, egyszerre mozgásba jött minden, heves szóváltások, egészséges nyerítések röpködtek, s a nem túlzottan visszafogott életörömre felfigyelt az egész kávéház. Gerelyes ilyenkor szikrázóan eleven volt, élvezte a jó hangulatot, de egyszer sem fordult elő, hogy „a békesség kedvéért” vagy valamiféle együgyű tapintatból, meggyőződés nélkül bármire is rábólintott volna. Csak azt fogadta el, amiben maga is hitt. Ha kellett, bizonyítékokkal jött elő, egymás után mutatta fel őket, mint az ütőlapokat a dörzsölt, öreg kártyás, aki nem a szerencsében, hanem a tudásában, tapasztalatában bízik. Szívósan, határozottan, indulattal sorolta az érveket és azt várta a másiktól is, hogy ugyanígy tegyen. ★ Mintha mindig a ringben lett volna, szüntelenül készen állt a védekezésre és a támadásra. Akkor is, ha barátok között volt, akkor is, ha írt, ha olvasott, ha a maltert keverte vagy a téglát hordta a sződligeti telken. Ez volt a lételeme. A konok ragaszkodás az elvekhez. A hit, a férfias tartás, a keménység. Minden helyzetben s bármilyen szerepben hű akart lenni önmagához: az íróasztalnál éppúgy, mint az ágyban, a lanyha hivatalos rendezvényeken éppúgy, mint a bárpult mellett. Az egyik távolsági ivászaton, amikor a szokott odaadással ünnepeltünk valamit, s többen már elvérezték, Gerelyes egyszercsak szigorúan a poharába nézett és egy délceg római harcos elszántságával mondta: — Ez a pia engem nem fog legyőzni! A végletekig konok volt és büszke, szégyellte elismerni, ha kudarc érte, még inkább szégyellte volna bevallani, hogy ez, akárcsak futólag is, egyáltalán foglalkoztatja. De olykor, minden igyekezete és fanatizmusa ellenére, lerítt róla, hogy rossz napja van. Ilyenkor kőmerev lett az arca, gyanakvó volt, ingerlékeny és visszautasító, néha-néha sértően nyers. Viharra figyelmeztető rakétajelzéssel ért fel, amikor a homlokán kiütöttek a vörös foltok, nem volt tanácsos kötekedni vele, túlzottan helyeselni, „alájátszani” pedig egyenesen életveszélyes lehetett. Az a bizonyos, hogy soha nem nyavalygott, egyszer sem hallottam szenvelegni, panaszkodni őt. A kérdezősködésre, puhatolózásra bezárult, mint a megérintett kagyló. Az együttérző érdeklődés is nyomban befulladt, elütötte valami tréfával, lezáró kézlegyintéssel, netán egy vicsorító mosollyal. Mindnyájan megtanultuk, hogy nem lehet olyan „piti szarságokról” faggatni, mint a személyes gondok, fájdalmak, vereségek. Nagy ritkán történt csak, hogy elengedte magát, önkéntelenül kikapcsolt, akkor is csak rövid időre. Leginkább a betegsége idején. Különben mindig és mindenütt, éjjel és nappal, tüntetve, boldogan ragyogott, mint az eszményi férfiasság örökégő reklámja. Dosztojevszkij és Hemingway, Cassius Clay, Che Guevara, Voltaire és Claudius akart lenni egy személyben. Valóban boldog ember volt? Nem tudom. Annak látszott. A legutolsó írásában Gerelyes kitérő választ ad: „Senki sem mondhatja, hogy boldogan élt, amíg halálának pillanata el nem érkezett.” Úgy hitte, rengeteg ideje van hátra. Mindnyájunkat le akart körözni, gyakran emlegette, hogy eljön a temetésünkre. Még az elején, talán hatvannégyben, hatvanötben, egy december végi napon néhányan bevetődtünk a Fiatal Művészek Klubjába. Fesztelen, mozgalmas hely volt, mindig lehetett találni egy rakás ismerőst. Az ember biztosra vehette, hogy nem akármilyen társaságban veri el az idejét és a pénzét. Vegyes, felfűtött gárda járt ide: mérsékelten közölt grafikusok és mérsékelten kereső írók, a helyükért talpaló színészek, két-három kis filmszereppel a hátuk mögött, aztán megbélyegzett, de szertelen hangulatú festők, akik absztrakt képekkel „próbálták megzavarni a dolgozók ízlését”, na, meg nagy reményű szobrászok, tele tervekkel s visszautasított munkákkal. És, persze, az elmaradhatatlan nők: ifjú művészjelöltek, feleségek, múzsák, szeretők meg pár vonzó, rajongó Dal Baba. A klubban már szilveszterre készültek, a falak tele voltak az alkalomhoz illő jelmondatokkal. Az egyikre igen jól emlékszem, szó szerint tudom idézni: AZ ALKOHOL LASSAN ÖLŐ MÉREG. S utána, zárójelben, a bölcs megjegyzés: ÚGYSEM SÜRGŐS. Azt hiszem, Gerelyes találta ki. Akkor este különösen elemében volt. Nagyszabású szónoklatot tartott nekünk, amelynek talán ilyesmi lehetett volna a címe: Mivégre vagyunk a világon és hogyan és meddig? Vagyis az életről volt szó, amely, mint tudjuk, sajnálatosan egyszeri lehetőség, tehát nagy művészi gonddal, prímán meg kell szervezni, hogy tartalmas legyen, dús legyen és jó sokáig tartson. Lehetőleg az emberi kor végső határán is túl. A laza értekezésben a gerelyesi „vidám racionalizmus” elvont filozófiai utalásokkal és jellegzetes heroikus elemekkel keveredett. A végén harsányan közölte: — Túl foglak élni benneteket! Téged is, apám. És téged is. Majd iszom egyet a sírotoknál... És hányszor mondta még! Mindig a bizonyosság derűjével, a kinyilatkoztatást könnyed sátáni kacajjal megtoldva. Igen, a nevetései... Ritka átéléssel tudott derülni, s módfelett látványosan. Az egetverő, teleszájú hahotást tisztán hallom magamban. Ha jókedve volt, elsöprő hévvel komédiázott, ahogyan csak az erős, bizakodó emberek képesek. Utálta az ájult ömlengést, a fontoskodó, kenetes „vartyogás” kajánkodásra ingerelte. Olyasmin is hetykén mulatott, amit az ájtatos tollnoki kódex szerint illett volna komolyan venni. Viccet csinált abból, ha valaki nagyszerűnek találta az éppen megjelent novelláját, de éppúgy abból is, ha kioktató vagy értetlen sorokat írtak róla egy kritikában. Amikor Gábor Andor-díjat kapott, vigyorogva híresztelte, hogy „a fejetlenség esete forog fenn”: — Félreértés van a dologban, apám. Ezek összetévesztettek valakivel... Vagy a legszebb, fényes (állítólagos) trükkje, amely Zelkhez, Örkényhez is méltó lett volna. A hatvanas évek vége felé történt, hogy az ÉS helyettes főszerkesztője a novellatermés elsatnyulásán keseregve, a vészharang kongatása mellett feltette az aggódó szónoki kérdést a lapban: „Hol van Gerelyes Endre?” A história szerint a hitelt érdemlő választ nyomban a megjelenés után egy motoros táviratkézbesítő hozta: „Itt vagyok a... számú lágymányosi bisztróban. Ha nem hiszed, gyere ide.” Aláírás: Gerelyes Endre. Igaz vagy nem igaz, hetekig zengett tőle a Hungária. Bárki bármit mondjon, én hiszem, hogy megtörtént. ★ Utoljára 1973 tavaszán láttam: a Deák téri autóbuszállomáson futottunk össze, egy szeles márciusi reggelen. Gerelyes valahová vidékre indult, én a szokott úton a szerkesztőségbe mentem. A busz már beállt, csak néhány szót válthattunk, s egy kézfogásra volt idő. Alig pár hét múlva, április közepén meghalt. Az Új írás decemberi számában még ezt írta: „Átestem egy igen súlyos betegségen, aztán megműveltem egy darabka földet, felépítettem egy kis házat, gyerekünk született, egyszóval úgy érzem, ha egy atomnyival is, mássá, szebbé tettem a világot, mint ahogyan találtam. A kétségbeesésről, a küzdelemről és a győzelem szépségéről szeretnék írni, történetesen a saját nevemben. Azt hiszem, »illetékes« vagyok.” Illetékes volt. A váratlanul korai kiütést nagyon nehezen lehetett elhinni. Még csak most volna ötvenéves. A temetés után néhányan átmentünk a „Víg hullamosó”-ba. A szertartáshoz ez még hozzátartozott. Egy pohárral többet kértünk, mint ahányan voltunk. Gerelyes Bandi itala érintetlenül ott maradt a kocsmaasztalon. 1385. AUGUSZTUS 9.