Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-05 / 27. szám - Veress Miklós: Gyelo • Tolmács nélkül (4. oldal) - Benedek István: Rövid levél Ungvári Tamásnak • reflexió (4. oldal) - Ungvári Tamás: Rövid válasz Benedek Istvánnak • reflexió (4. oldal) - Eisenmayer Tibor: metszete • kép (4. oldal)

TOLMÁCS NÉLKÜL" Gyere Napokig nem értettem, miért nem tudok nekirugaszkodni , négy gépelt oldalnyi kézirat megfogalmazásának. Ráfoghattam is hiszen mindenre: a főbűnös az időjárás volt, amely legalább olyan kiszámíthatalanul működik, mintegy költő agytekervényei teszik időnként, annak, hogy valamiféle házbéli lakásrenoválás újra szétvisította gondolataimat — de nem is folytatom. Szégyenteljes dolognak tartom, ha nem tudom megírni napi penzumomat, hiszen húsz évvel ezelőtt, kezdő újságíróként, majd később egy napilap újdondászaként sokkal több betűt tudtam ennyi idő alatt a fehér papírra róni, mint manapság. Hírt, tudósítást, riportot, tárcát. Éppen rájöttem volna, hogy bűnös babonaságomban van a hiba, hiszen ez évben, éppen a tizenharmadik ilyesfajta cikk lenne az, aminek ■ nekikészülődtem, amikor vaskos csomagot kaptam — Ukrajnából. Azon belül pedig, három dossziéba pakolva, újságkivágásokat, könyveket találtam. Csakhogy ezeken — gondolom, kiadóbeli, szerkesztőségi— dossziékon nem akármilyen felirat állt: Gyelo. Alatta a kitöltetlen rovat: hányadik mű, munka, három vonal a szerzőnek és címnek is kitöltetlenül, s még lejjebb három rubrikában a kezdet és befejezés időpontja, valamint az oldalnyi, ívnyi terjedelem. Aki nem tudná, fölvilágosíthatom: ez a bizonyos fölirat, amilyen lágy szó — olyan kemény is: benne a feladat, kötelesség, a tett — no meg az ügy. Minden azon múlik, milyen a beszéd- és szövegkörnyezet — a társadalmiról nem is szólván. S el is játszhatnánk értelmükkel: s kinek-kinek mennyire ügye a munka, vagy tán munka az ügy, netán — a magyar szó mindkét értelmében s ezért másként — dolog, s végül is: feladat, kötelesség! Talántán: ügyeink? Az üres dossziét meg lehet bármivel tölteni: társadalmi és egyéb tyúkperekkel (akár művészeti és irodalmiakkal is), megértésül reménykedve váró fiatalköltők vagy műfordítók verseivel, megkezdett és befejezetlen kéziratokkal, melyeknek születésük egybeesett halálukkal. A doszszié csak két papírlap, kettős zászlaja kezdetnek és végnek. Ha kiragadnám íróasztalomról, és ledobnám a nyarat fölkavaró szélbe, madárszárny is lehetne, míg megpihen, a kövön kiterítve, akár egy könyv fedőlapjai, melyek közül a lélek hiányzik. Mintha eszméinket és érzelmeinket olyan kötésbe csomagolnák, mely akkor is létezik, ha nincsen — „belég”. Hiába a négy, vagy három betű, hanem gyere — vagy ügy. Még szerencse, hogy vannak olyan szárnyak, amelyek hozzánk röpítik a gondolatot! Az Európa Kiadó sorozatának újabb kötete is így jutott el hozzám, Ivan Canev, nemzedéktársaimmal és velem egykorú bolgár költő verseit gyűjtve egybe. A fordítók névsora is generációmat idézi: Kiss Benedek, Rózsa Endre és Utassy József nevét, Szondi György pedig poetikus utószavában úgy mutatja be nekünk, mint a makrancos idő költőjét. Caney — írja — „szomorú, tücsök”, „bölcs mélyhegedűs”. Mondhatni — folytatom— egyszemélyes zenekar. Amely — megint tovább s így — három szólamon zengi ki magyarul, amit mond. Másként beszél kissbenedekül, rózsaendréül, utassyjózsefül. Mintha az első fordítónak az jutott volna osztályrészül, hogy — mint két, mégoly egymástól távoli táj művészeként vetítsen egymásra két hazát. Rózsa Endrét Canev filozofikusabb verseinek megnyilvánulásai érdeklik, míg Utassy vers újrateremtésére hadd szolgáljon itt csupán egy hétfornyi költemény a vízesésről: „Minden cseppedben / Nap ragyog, és reszket. / Vezesd a sorsot, víz, fényes példa, te látnok! / Hisz porrá válva végképp megérezted / a szétesést, a fájdalmat / s a szabadságot.” A könyv ezer példányban jelent meg, ahogy — s nem szégyenkezvén másokhoz hasonlóan — az Európa Kiadó tudósít róla, hogy minderről ismét két ügy juthason eszembe. Az egyik — a vers iránti érdeklődés csökkenésével magyarázzák újabban nálunk a példányszámokéit, bárkiről legyen is szó. Holott láttunk már a karón vakjút és heggyé magasodni állítólagos sikerkönyveket, miközben kis falusi és iskolai könyvtáraknak már arra sem volt pénzük, hogy legalább a kortársi magyar — és nem díszkötésekben tetszelgő — irodalmit megvásárolhassák. Mai — tán még élő — költő szavai olykor azért nem juthatnak el azokhoz, akiknek szánják, mert oly nagy lenne ezer, kétezer, háromezer stb. példányon fölül a ráfizetése a kiadónak, hogy félniük kellene azoktól a jó szándékúlagosan okos gazdasági tolmácsoktól, akik az idei nyári paradicsom, paprika- és benzinárakat fordítják le a kultúra nyelvére. (S ugyanakkor: megsértődnek, ha az írók a nép nevében másként tolmácskodnak!). Ámde, más is foglaltatott benne a bekezdésben: szóval, van jó néhány olyan költő (akár Canev, akár Livada — mert ez utóbbi zimonnyi, tetszik tudni, Beográd külvárosa, Zerhun — szerb poéta fejtette ki: mennyivel fontosabb nekie, hogy ezer példányban értsék közös Európa-tájunkon, mint, Amerikában — tehát a költészet műfordítása — politikummá is válhat, ha nem is pénzzé, pénzzé, pénzzé. Teendőnk így — talán ez az igaz, dossziés élirat — üggyé válik: az irodalom nem olyan szigete a századvégnek, melynek Szindbádjai is megfulladnak, ha alámerül az óriási cet, melynek házát — hajótöröttként — birtokukba vélték venni. Az Elérhetetlen föld költői közül hárman— csak céljukat tekintve egyöntetűen, de máshogy és másképt — most bizonyítják, hogy magyar műfordító is terem, ha teremthet. Csak előbb: alkotóvá kell lennie, akineksajátos nyelvezete, képalkotása és gondolkodási rendszere van. Mindaz, amit addig cselekszik, csak olyan zeneiskolai zongoralecke és magánszorgalmú klimpírozás, amely időnkénti fals hangjaival még a hozzáértőket is idegesíti, mondván, mert hallván: nincs új műfordítónemzedék. Pedig, magam is kaptam dossziéba helyezendő kéziratokat olyanoktól, akik el szeretnének indulni ezen a pályán, amely sokkalta több szorgalmat kíván, minthogy — jól-rosszul fogalmazván magyarul — közreadjuk állítólagosan nélkülözhetetlen, éppen ezért társadalmasiasult magánvéleményünket. Nem ezer, hanem tíz- vagy százezer példányban. Manapság sokan döntenek úgy, hogy nem a számok a fontosak, közösséget képviselhet ezektől függetlenül bárki, mások akként, hogy csupán milliók véleményével azonosítják magukat. Milyen szerény hozzájuk mint Caney, akinek Rózsa Endre fordította során magyarul is eltűnődhetünk: „Halálra, végtelenre gondolnom gyönyörű volt...” így a gyerek, a kamasz a felnőttből. S bár szobám telifüstölve, füstölögve gyújtok utolsó — legalábbis már a végső — cigarettámra, hátha magunkért érzem magam. Hiszen bennünk is — jól-rosszul, mindig ott a tolmács —, hogy körülírja, mi volt, volna gyönyörű. Talán a gyere. Talán az élet. Talán — a teendő. ÉLÉT ÉSf® Kedves Tamás, eszemben sincs igazságot osztani az Abody—Ungvári vitában; mindkettőtöket szeretlek és becsüllek, s ha Abody egyik mondatával vagy a Te másik mondatoddal épp nem értek egyet, ez nem ok a hozzászólásra. Van azonban az elvi állásfoglalásodban valami, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Az, ahogyan a ..tisztákat” összekutyu- lod a ..megtévelyedettekkel”. Ezek a Ti kifejezéseitek. A tiszta jelenti azokat, akik a Horthy-időktől a Rákosi-időkön át megmaradtak becsületes embernek, félreállva vagy félreállítva semmilyen disznóságban nem vettek részt, lehetőségük és bátorságuk szerint segítettek a bajbajutottakon (például megmentették a Te életedet, sok máséval együtt); ha erre módjuk vagy bátorságuk nem volt, legalább nem ártottak. Semmiképp ne azonosítsd őket a „langyosokkal”, kik a Biblia szerint kiköpnivalók, sem a Dante poklának kapuja körül kódorgó közönyösekkel, kiknek „lelkükben nincsen sem erény, se vétek”, sem Babits némáival, akiket hallgatásuk a bűnösök cinkosává tesz. Nem, egyszerű szóval kimondva tisztességes emberekről van szó (nemcsak irodalmárokról és közéleti férfiakról, hanem minden rendű-rangú állampolgárokról), akik ennek kockázatát és következményeit vállalva, nem adták el magukat soha, sem ide, sem oda, sem amoda. Néha sikerült jót tenniök, ezért köszönetet nem vártak, de nemis kaptak; úgy tartották, hogy csak a kötelességüket teljesítik. Az általatok megtévelyedettnek nevezettek is tisztességes emberek, csak a politikai állásfoglalásukat változtatgatták hol így, hol úgy, néha a legjobbkor, máskor kicsit megkésve, mindig célszerűen. Megértem, hogy védelmedbe veszed ezt a csoportot, okos és helytálló érvekkel. Megértem Abodyt is, aki szellemesen mondja, hogy ideje volna már a vétleneknek is megbocsátani. Egyetértek azzal is, hogy az irodalmat nem célszerű a bűnösök és az ártatlanok kategóriáival mérni. Pusztán arra kérnélek, ne akard a „tisztákat” összemosni a Sztálin-ódák szerzőivel, Rákosi hajdani puszipajtásaival. Tudom, hogy ezeknek is nehéz soruk volt, hiszen meggörbedve élni is, nehéz, utána kiegyenesedni még nehezebb, de végső soron mégis ők kaptak meg mindent, s akiknek nem görbült a derekuk, a periférián rekedtek. Ha már megbocsátani nem tudod az intranzigenciájukat, legalább ne sértsd őket, se magadat azzal, hogy a szemük közé köpsz. Barátsággal üdvözöl híved: Benedek István Rövid levél Ungvári Tamásnak Rövid válasz Benedek Istvánnak „On s’ engage, part on voit.” Az ember háborúba bocsátkozik, elkötelezi magát, aztán majd meglátja, így keveredtem én az ötvenes évekről szóló vitában. Előbb ■az irodalomtörténeti összegezéseket támádtam, mert úgy éreztem, túlságosan erős bennüm a folyamatossagot feltételezo najlam. aztan a nosztolanyi-Kerdes egykori neofitánal tagadtam meg az önigazolás lehetőséget, tugalmazhatom így is: „uatra" vagon az ironiam, remelem nem tunasialanul. Le aztuk vitáim során fel-felmeruilek ujabb jelensegek is. a neoavantgard zaszloboniasat nyugtáidnál figyeltem. Mintha a kiserletezes szupadsagába perugva leírtak volul a realizmusmeneiuséget is. Bizonyara olvastadenete vandor cikkeit a tankonyvvitaban. Az ellenkező előjelű torzításokat szúrta tollhegyre egy, az enyémnél hat Tupo es naransaob Cikksorozat. S aztán tanúja lehettem annak is, ahogyan a szélkakas költő (Babitstól szedem a szót) újra ott kopogtat az Ujhold kapujánál pepocsattatásért könyörögve. S végül itt volt a vétlenek és tiszták friss ideológiája. Sajnos, Te is az ő pártjukat fogod. Mintha elfejedkéznél arról, hogy a Horthy idők tisztáinak java korántsem állt félre a felszabadulás után. Márai Sándortól Bibó Istvánig, Zsolt Bélától Hamvas Béláig feltűnt egy igaz népfrontra vágyó baladat igénye, melyet, ha fenntartással is, üdvözölt a kommunisták józan és szövetséget igénylő csoportja. Rákosi és ideológusainak bűne éppen az volt, hogy egy elkötelezett szellem képviselőit némította el valamely szűk és ellenséget szimatoló sztálinizmus nevében. Ha most elfeledkezünk erről a — háború alatti és utáni — szövetségről s egyedül a történelemből kihúzódók etikáját tesszük mércének, akkor éppen a mellőztetés szenvedését nem fogjuk fel egész mélységében. A szenvedés méltóságát nem tagadnám meg senkitől. Rákosinak nem volt sok kropaszipajiása, s az odak szerzőit naiad is jogpan megvetette. Voltak mégis, akik fellamadtak , szellemi és történelmi umbocol és priusz nélkül vallhatják be, jót vállalhatják megtévelyedésüket., Ne tevesszenek meg a szélkakasok és politikai hamiskártyások, ' Klem azonosak azokkal, akikkel együtt utaztak. Az intranzigenciát megbocsátom-e'! Kérdés, minek a nevében intranzigens valaki. Magad is kétkedéssel néznél arra a szellemre, aki negyven év történelmétől távol maradva a közös nyelvet is elveszti azokkal, akik valamilyen módon résztvevői voltak az eseményeknek. A szemük közé köpnék azért, mert tisztának vélem a megtisztultat is? Rossz fogalmak hálójába szorítjuk itt a valóságot. Szüzek és házasságtörők csoportjaiba mégsem lehet beosztani az emberiséget. A „tiszta” és a „megtévelyedett” — itt tévedsz —nem az én kifejezésem. Vitapartnerem szóhasználatát támadva használtam csak e fogalmakat s éppen azt próbáltam szétválasztani, amit más „összekutyult”. Ránkszárad lassan ez a vita az ötvenes évekről. Elvonja a figyelmet arról, hogy szellemi elsajátításra vár a magyar irodalom egész elmúlt negyven évének megannyi eredménye, életművek sora, melyeket szűkkeblű viták szorítanak ki a horizontról. Ide tartozik a Te pályád megannyi gyümölcse is: tudós traktátusok, regények, irodalmi tanulmányok egész erdeje. Felnőtt irodalom az, mely észbe veszi termékenységét, gazdagságát s alkotóit. Divatokon, sőt a napi politikán túl a művekre figyel. Ebben a törekvésben szeretnék ha szövetségesed lenni, régi hívedként: Ungvári Tamás Eisenmayer Tibor metszete IRODALOM 1935. JÚLIUS 5.