Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-09 / 32. szám - Garai Gábor: Egy hírre • vers (9. oldal) - M. J.: Nyári életképek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Sulyok Katalin: Pléhdoboz nélkül • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -csár: I love, Magyarország • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tabi László: Építkeztem • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - - ella: Máv-álom • glossza | páratlan oldal (9. oldal)

/ 1985. AUGUSZTUS 9. GARAI GÁBOR:­ Egy hírre Lúdtollból művirág, befestve tarkára. Milyen lelemény! Bizony föl volt adva a lecke, s ebből valuta lesz, kemény. Virágként pompázhatik vígan világszerte a honi lúd, tépjük hát a tollát, amíg van, pehelytől lágy az égi út — Bécstől Hong-Kongig csupa sárga, kék, rózsaszín magyar csoda! Csak szaguk nincs? Utánuk száll a libalegelők illata. NYÁRI ÉLETKÉPEK A fecskegyerek Mekkora öröm, ha nyáron együtt üdülhet a család! Nézem az újság­­írónőt, kedves kollégámat és férjét, a pedagógust, figyelem, amint gyö­nyörű, mindenkihez barátságos kétesztendős csemetéjüknek meg­magyarázzák, hogy miért veszélyes a stégen ugrabugrálni (nem fenye­getik, a popsijára se vernek, ami­kor éppen odasurranna), hallgatom a kisfiú kérdésözönét és a kérdés­re adott türelmes válaszokat. Még én is jobban érzem magam a kö­zelükben. Szeretem a két testvért, akik apjukkal nyaralnak az üdü­lőben, s akik mindenre kíváncsiak, a napozókrémre és a szobámra, meg arra, miért csak a szomszéd üdülőben van vízibicikli. De jócskán akadnak kellemetlen gyerekek is. Ők azok, akik miatt az üdülő gondnoka , naponta kény­telen kihirdetni, hogy ne piszkál­ják a televíziókészüléket, ne üvöl­tözzenek a folyosókon, ne mássza­nak fel a falra a forgalmas út mentén. A kellemetlen gyerekek szülei ilyenkor szigorúan csóválják a fejüket: ugye hányszor meg­mondtam! De a prédikáció után a szülők visszavonulnak a szobába, s ha a gyerek dörömböl az ajtaju­kon, ráförmednek bentről: „Eredj játszani!” A kellemetlen gyerekek szülei lázasan ultiznak a strandon, vagy félájultan napoznak, miköz­ben az üdülőtársak húzzák ki a tó­ból a vízbe pottyant kisdedeket. Az igazság persze az, hogy kellemet­len gyerek­­ nincs, önző és ké­nyelmes szülők viszont vannak. Egy reggel véletlenül megpillan­tom a „kellemetlen” kölykök leg­­vadabbját. Az üdülő rémét. A tetőn mászkálót. A kislányok haját cibá­­lót. Áll az eresz alatt, és szomo­rúan bámul valamit a magasban. Odasomfordálok én is, hogy meg­tudjam, mitől ilyen bánatos. Két fecskefészek látványa nyűgözte le. A két fészekben csupa­ száj fecske­fiókák. S mint valami szuperszo­nikus gép, tűnik el, bukkan fel a levegőben a fecskemama. Elké­pesztő buzgalommal eteti a cseme­téit, csőrével olykor rendet is tesz köztük, mindig csak a soros fióka kapja a falatot. „Jópofák, mi?” — kérdi tőlem színlelt fölénnyel, a kisfiú. És áll tovább. Nézi a fecskegye­rekeket. Irigykedik. A rosszcsont Kling-klang. Megszólal a strand hangosbemondója: — Bandika keresi hozzátartozóit a portánál, öt perc múlva: — Egy kisfiú, akit Bandikénak hívnak, a portán várja hozzátarto­zóit. Tíz perc múlva: — Kérjük kedves vendégeinket, aki látta egy kisfiú hozzátartozóit, küldje őket a portára a gyerme­kért. A következő felhívás után már többen elindulnak a porta irányá­ba, megnézni az elveszett gyereket. Éppen akkor érünk oda, amikor egy atlétatermetű férfi ráncigálja magával a kétéves forma Bandi­két, egy pecsenyevörös bőrű nő pedig ordít: — Te büdös kölyök! Ha még egyszer elcsavarogsz! Haszontalan fiú! Hogy nem szégyelli magát, fel­lármázza a strandot. És Bandika szégyelli magát. Csak ő. Családi élet A balatonfüredi Rege cukrászda teraszán ülnek hárman. Tíz percig tejszínhabos fagylaltot esznek. ■ A papa rágyújt. A mama megigazít­ja a frizuráját­. A ’ gyerek ’ látvá­nyosan unatkozik. Eltelik újabb tíz perc. Ülnek tovább. Végre a családfő megszólal: — Átmenjünk Siófokra? A gyerek felélénkül és anyjához fordul: ' ’ ' ' — Átmegyünk Siófokra? Az­ asszony tűnődik. Majd a férjére néz. —' Átmegyünk Siófokra ? — A fenébe, hát nem'­étt kér­deztem?................ Ülnek tovább. Egyetlen szó nem esik köztük. Lehet, hogy még most is ott ülnek.' ... M J. páratlan oldal PLÉHDOBOZ NÉLKÜL A rengeteg látnivaló, az utcákon, tereken, hidakon kora reggeltől ké­ső éjszakáig hullámzó embertömeg ellenére is hiányérzetem támadt. Már az első napon. Van itt valami szokatlan. A másodikon se jöttem rá. A harmadik nap tudatosult: az autók hiányoznak! Egy európai nagyváros a huszadik század vé­gén autóforgalom nélkül elképzel­hetetlen, anakronisztikus. Hiány­zott a dübörgés, a fékcsikorgás, a benzinkűz. Hiányoztak a közleke­dési táblák, KRESZ-táblák, a ciká­zó motorosok, a figyelő-sípoló rend­őrök, a sivító mentőautók és tűz­oltókocsik. Hiányzott a menni még csak-csak tudok, de hol állhatok le — aggodalma. A negyedik naptól már nem hiányzott semmi. Már az volt a természetes, hogy biztonságban va­gyok. Hogy nem kell balra-jobbra tekintgetnem, ha át akarok menni a túloldalra, nem kell várakoznom a járdaszigeten, hisz nincs járda­sziget, mert nincs járda­ sem. Át­itatott a nyugalom. Az annyiszor áhított vágy — de jó lett volna a középkorban élni, vagy a múlt szá­zadban, amikor az autót még nem találták fel — itt végre teljesült. És a negyedik naptól olyan természe­tes volt már ebben az autó nélküli világban élni, mint amilyen termé­szetes „odakint”, köztük, velük. ★ Velencében nincs autó. Se sze­mély, se teher. Nincs autóbusz, vil­lamos, troli, földalatti, motorkerék­pár. Nincs autóparkoló — csak a városon kívül egy mesterséges szi­geten —, nincs benzinkút, autója­vító. Nincs ajtócsapkodás, túrázta­­tás, dudaszó, fékcsikorgás. És nincs közúti közlekedési baleset. Velence nagykörútján, a Canale Granden csak vízijárművek közle­kednek. A mellékutcákban — hió­­kon, canalokon — úgyszintén. A tömegközlekedést motoros kisha­jók, vaporettók bonyolítják. Ezen­kívül motoros, evezős, csónakok és gondolák viszik az embert céljá­hoz. A taxi is vízi jármű. Vizen megy a rendőr, betegéhez az or­vos. Motoroshajó viszi a halottat a temetőbe, és az esküvői menetet a templomba. Teherbárkák szállítják tatarozáshoz a cementet, sódert, meszet, s szállítják el a sittet. Ez­zel költözködnek. Bárkák viszik fűtéshez a fát, szenet, a lakosság­nak és a turisták tízezreinek az élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, tejet, sört, üdítőt. A „szemetesku­ka” teherbárka. Egyáltalán: a ve­lenceiek a vízen élik az életüket. Ebben a városban nemcsak az épségben megmaradt és teljes szép­ségükben pompázó 13.—14.—15. századi paloták, templomok, siká­torok, kishidak árasztják a közép­kor hangulatát, hanem a gépjár­mű-nélküliség is. És a hiányuk te­remtette nyugalom, biztonság, béke rátelepedik a gyalogosokra. Nyu­­godttá, türelmessé válnak ők is. ★ Élveztem az autónélküliséget. Pe­dig tizenkettedik éve vezetek. Min­dennap. Nem státusszimbólum, nem passzió a kocsi, hanem mun­kaeszköz. Akár a papír, a toll, az írógép. Vele, általa jutok el köny­­nyen és aránylag gyorsan bárho­vá. Hozzátartozik az életemhez. Olyan természetesen ülök bele, ahogy levegőt veszek, vagy eszem, ha éhes vagyok. Százezer kilomé­ternél „több van bennem”. Vezet­tem Prágában, Bécsben, Brüsszel­ben, Belgrádban, Hamburgban, Kölnben, Aachenben, Nürnberg­­ben, Gentben, Antwerpenben, Vár­nában, Burgaszban, Firenzében. Olasz, osztrák, német, francia, bel­ga, holland, jugoszláv, bolgár autó­pályákon és mellékutakon. Bárhol vagyok, perceken belül alkalmaz­kodom, átveszem az ottani szoká­sokat, fegyelmüket, látszólagos fe­gyelmezetlenségüket. És mégis, amikor nyolcnapos velencei élet után a városon kívüli nagy parko­lóban, a Tronchetten megpillantot­tam a kocsikat, földbe gyökerezett a lábam. Kivert a veríték már a gondolatra is, hogy nekem egy ilyen négykerekű pléhdobozba be kell ülnöm, sőt nemcsak beül­nöm ... Hozzá kellett szoknom a gondolathoz, hogy ismét a huszadik században élek. . Sulyok Katalin I LOVE, MAGYARORSZÁG A lökhárító­ nyalóka minden bi­zonnyal az automobilizmus hazá­jában született. Lehet politikai mondanivalója (Akárkit, csak Reagant ne! vagy ... d meg Kho­­meinit!), vallási tartalma (Jézus megvált), közölhet autós tudni­valókat (Az állatoknak is fékezek) stb. Amikor a reklám és az ön­reklám jeles mestere, Edward Koch New York-i polgármester évekkel ezelőtt nagyszabású kam­pányt indított városa image-ének fellendítéséért, a többi között a gépkocsik hátsó ablakaira és lök­hárítóira ragasztott nyalókák is hirdették a jelszót: I love New York! Pontosabban — s azt hi­szem, ekkor született meg ez a le­leményes grafikai­ szpjel — a sze­retni igét a ’ szövegben egy piros szív helyettesítette. Ez a jelkép Amerika-szerte el­terjedt, s azóta Európába — a né­met és a francia nyelvterületre­— is átcsapott. A minap már néhány Budapesten parkoló, magyar rend­számú gépkocsi hátsó ablakán is megpillantottam, igaz nem ma­gyar, hanem változatlanul angol grammatikájú szövegben. Így szólt: I (szív) Magyarország (angol és jel) Pepsi. Vagyis: Szeretem Ma­gyarországot és a Pepsit. A jelszó tehát hazánk és egy üdítőital szeretetére buzdít. Logi­kus, hogy a nyalókát valamelyik érdekelt ,— vagy a Hazafias Nép­front Országos­ Tanácsa (az állam­­kincstár­ megbízásából) vagy a Pepsi-cég — gyártja és terjeszti. Mivel azonban a hazaszeretetre nevelés ilyen direkt módszereit állami és társadalmi szerveink ré­széről még sohasem tapasztaltam, (képzeljék csak el, például ezt a falragaszt: Szeresd hazádat és lesz egy jó napod), fel kell tennem, hogy a nyalókákat Pepsi­ék finan­szírozták és forgalmazták. És milyen tapintatosan! A vilá­gért sem estek afféle túlzásba, mint az a — Hasek Svejkjében leírt — pesti cukorkagyár, amely száj­­pasztulla-dobozain ezt hirdette: Für Keiser, Gott und Vaterland. „A cukorgyár — jegyzi meg a cseh író — olyan lojális volt, hogy az úristennél is előbbre helyezte a császárt.” Ezzel szemben az amerikai üdítőitalcég pontosan tudja, hogy bár Magyarországot természetesen a Pepsivel egye­temben kell szeretni, egy csöppet talán még jobban is, mert egy ke­véskével azért hazánk mégiscsak előbbre való.­ o­csár lennie, ha már nyaraló, valami nagy vízhez legyen közel, órákig tudom a vizet bámulni, anélkül, hogy belemennék. Úgy találtam, hogy mind e feltételeknek a mar­gitszigeti rózsakert felel meg a legjobban. Közel van a Dunához, éppen úgy, mint a 26-os autóbusz megállójához, közvetlen szomszé­daim nem lesznek, a terep hál’ is­tennek beépítetlen. Innen már ment minden,­ mint a karikacsa­pás. Ajánlottak egy gmk-t, mely szo­ros határidőre vállalta, hogy nya­ralómat kulcsra készen átadja, ha a költségvetésben megegyezünk. Ilyesmiben velem könnyű meg­egyezni, másnap már szállították is ki az anyagot a Margitszigetre, egy tervezőmérnök 48 óra alatt (kellő honorárium ellenében) elke­­szítette az épület tervét, s a gmk szorgos építőbrigádja munkához látott. Az építésvezetővel abban ál­lapodtunk meg, hogy telefonál, ha mehetek a kulcsért, addig ki sem kell néznem. Négy hét sem telt fé­lé, már mehettem is, nagyon tet­szett minden, tudunk mi, ha kell. Érdeklődésemre, hogy simán ment-e minden, megnyugtató választ adott: csak néhány járókelő állt meg bá­mészkodni a kerítés előtt, de né­hány perccel utóbb azok is tovább­mentek egykedvűen, csak egyikük kérdezte meg, hogy hol szereztek kisméretű téglát. A számla­­ 345 567 forintot tett ki, azt leszámoltam az utolsó fillérig, az építőbrigád elvo­nult, s én levettem a zakómat, hogy tüstént nyaralni kezdjek. Hát, amint így nyaralok éppen, két úr áll meg a bejáratban, és felszólítanak, hogy mutassam be az építési engedélyt. Mondom ne­kik erre, hogy sejtelmem sem volt róla, miszerint ilyesmi is kell. Er­re a fejüket csóválták, és közölték, hogy kénytelenek szabálysértési eljárást kezdeményezni ellenem. Meg is büntettek 5000 forintra, azt persze, megfellebbeztem, leszállí­tották 3000 forintra, de kellett még fizetnem 254 forintot, mert az épít­kezés során 600 rózsát,ő elpusztult. Valamint 24 forint 50 fillér város­­fejlesztési többletadót, amire hál’ istennek hathavi részletfizetési kedvezményt kaptam. Tabi László ÉPÍTKEZTEM Volt, egy kis spórolt pénzecském, alig több, mint nyolc és fél mil­lió forint. Jószándékú barátaim unszolására végül is elhatároztam, hogy nem tartom továbbra is a szalmazsákban, hanem — mint annyian mások —, én is építtetek egy nyaralót. Nem túl nagyot, csak mintegy kétemeletest, két percig kis toronnyal a tetején, és persze, uszodával, amit rossz idő esetén egy gombnyomással át lehet ala­kítani szökőkúttá, hogy a vize kár­ba ne menjen. Igen ám, de hol le­gyen a nyaralóm? — ez a kérdés nem kevés fejtörést okozott. Tős­gyökeres pesti lakos vagyok, a nyaralómnak valahol a közelben kell lennie, hogy könnyedén beér­jek a kávéházba, ha esni kezd az eső. És szép környezetben is kell MÁV-ÁLOM Kis, stencilezett nyomtatvány a Déli pályaudvar egyik pénz­tárablaka előtt. A „HIRDET­MÉNY !”-t a MÁV BUDAPESTI IGAZGATÓSÁG­-a tette közzé. A NAGY BETŰS HIVATAL arról értesít Gy 18­68 1985-ös sorszá­mú, B jelzetű közleményében, hogy „hivatásforgalmi érdekek miatt... egyes vonatok közleke­dési rendje megváltozik ...” A menetrendváltozást — elmúl­ván húszéves — megszoktam már. Meg is értem. De mi lehet az a „hivatásforgalmi érdek”,­ ami miatt? Fogalmam sincs. Azazhogy... úgy látszik, fatá­lis tévedés áldozata vagyok. Azt hittem, hogy a MÁv feladata csu­pán a személy- és teherforgalom, a vasúti közlekedés zavartalan működtetése. Most már tudom: hivatást is szállított. Ha mondjuk, akadt egy ember az Alföldön, aki­nek nem volt hivatása, rögtön küldtek neki egy vagonnal a Du­nántúlról. Vagy fordítva. Persze az is lehet, hogy a MÁV hivatása változik meg. Eddig em­bereket szállított. Meg teherszál­lítmányokat. Ezután ez másképp lesz. Ahogy a hivatásérdek meg­kívánja. Valahogy így képzelem. Kimegy az utas — a szállítmány — a kiszemelt pályaudvarra. Meg­veszi a jegyét. Aztán odaáll a sí­nek elé, s elkezdi — lehetőleg má­sokkal együtt kórusban — a vona­tok hívását. Ha a vonathívás elég jól megy, akkor megjön a vonat. Ha nem, nem. Mi ebben az új? — ella

Next