Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-09 / 32. szám - Garai Gábor: Egy hírre • vers (9. oldal) - M. J.: Nyári életképek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Sulyok Katalin: Pléhdoboz nélkül • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -csár: I love, Magyarország • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tabi László: Építkeztem • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - - ella: Máv-álom • glossza | páratlan oldal (9. oldal)
/ 1985. AUGUSZTUS 9. GARAI GÁBOR: Egy hírre Lúdtollból művirág, befestve tarkára. Milyen lelemény! Bizony föl volt adva a lecke, s ebből valuta lesz, kemény. Virágként pompázhatik vígan világszerte a honi lúd, tépjük hát a tollát, amíg van, pehelytől lágy az égi út — Bécstől Hong-Kongig csupa sárga, kék, rózsaszín magyar csoda! Csak szaguk nincs? Utánuk száll a libalegelők illata. NYÁRI ÉLETKÉPEK A fecskegyerek Mekkora öröm, ha nyáron együtt üdülhet a család! Nézem az újságírónőt, kedves kollégámat és férjét, a pedagógust, figyelem, amint gyönyörű, mindenkihez barátságos kétesztendős csemetéjüknek megmagyarázzák, hogy miért veszélyes a stégen ugrabugrálni (nem fenyegetik, a popsijára se vernek, amikor éppen odasurranna), hallgatom a kisfiú kérdésözönét és a kérdésre adott türelmes válaszokat. Még én is jobban érzem magam a közelükben. Szeretem a két testvért, akik apjukkal nyaralnak az üdülőben, s akik mindenre kíváncsiak, a napozókrémre és a szobámra, meg arra, miért csak a szomszéd üdülőben van vízibicikli. De jócskán akadnak kellemetlen gyerekek is. Ők azok, akik miatt az üdülő gondnoka , naponta kénytelen kihirdetni, hogy ne piszkálják a televíziókészüléket, ne üvöltözzenek a folyosókon, ne másszanak fel a falra a forgalmas út mentén. A kellemetlen gyerekek szülei ilyenkor szigorúan csóválják a fejüket: ugye hányszor megmondtam! De a prédikáció után a szülők visszavonulnak a szobába, s ha a gyerek dörömböl az ajtajukon, ráförmednek bentről: „Eredj játszani!” A kellemetlen gyerekek szülei lázasan ultiznak a strandon, vagy félájultan napoznak, miközben az üdülőtársak húzzák ki a tóból a vízbe pottyant kisdedeket. Az igazság persze az, hogy kellemetlen gyerek nincs, önző és kényelmes szülők viszont vannak. Egy reggel véletlenül megpillantom a „kellemetlen” kölykök legvadabbját. Az üdülő rémét. A tetőn mászkálót. A kislányok haját cibálót. Áll az eresz alatt, és szomorúan bámul valamit a magasban. Odasomfordálok én is, hogy megtudjam, mitől ilyen bánatos. Két fecskefészek látványa nyűgözte le. A két fészekben csupa száj fecskefiókák. S mint valami szuperszonikus gép, tűnik el, bukkan fel a levegőben a fecskemama. Elképesztő buzgalommal eteti a csemetéit, csőrével olykor rendet is tesz köztük, mindig csak a soros fióka kapja a falatot. „Jópofák, mi?” — kérdi tőlem színlelt fölénnyel, a kisfiú. És áll tovább. Nézi a fecskegyerekeket. Irigykedik. A rosszcsont Kling-klang. Megszólal a strand hangosbemondója: — Bandika keresi hozzátartozóit a portánál, öt perc múlva: — Egy kisfiú, akit Bandikénak hívnak, a portán várja hozzátartozóit. Tíz perc múlva: — Kérjük kedves vendégeinket, aki látta egy kisfiú hozzátartozóit, küldje őket a portára a gyermekért. A következő felhívás után már többen elindulnak a porta irányába, megnézni az elveszett gyereket. Éppen akkor érünk oda, amikor egy atlétatermetű férfi ráncigálja magával a kétéves forma Bandikét, egy pecsenyevörös bőrű nő pedig ordít: — Te büdös kölyök! Ha még egyszer elcsavarogsz! Haszontalan fiú! Hogy nem szégyelli magát, fellármázza a strandot. És Bandika szégyelli magát. Csak ő. Családi élet A balatonfüredi Rege cukrászda teraszán ülnek hárman. Tíz percig tejszínhabos fagylaltot esznek. ■ A papa rágyújt. A mama megigazítja a frizuráját. A ’ gyerek ’ látványosan unatkozik. Eltelik újabb tíz perc. Ülnek tovább. Végre a családfő megszólal: — Átmenjünk Siófokra? A gyerek felélénkül és anyjához fordul: ' ’ ' ' — Átmegyünk Siófokra? Az asszony tűnődik. Majd a férjére néz. —' Átmegyünk Siófokra ? — A fenébe, hát nem'étt kérdeztem?................ Ülnek tovább. Egyetlen szó nem esik köztük. Lehet, hogy még most is ott ülnek.' ... M J. páratlan oldal PLÉHDOBOZ NÉLKÜL A rengeteg látnivaló, az utcákon, tereken, hidakon kora reggeltől késő éjszakáig hullámzó embertömeg ellenére is hiányérzetem támadt. Már az első napon. Van itt valami szokatlan. A másodikon se jöttem rá. A harmadik nap tudatosult: az autók hiányoznak! Egy európai nagyváros a huszadik század végén autóforgalom nélkül elképzelhetetlen, anakronisztikus. Hiányzott a dübörgés, a fékcsikorgás, a benzinkűz. Hiányoztak a közlekedési táblák, KRESZ-táblák, a cikázó motorosok, a figyelő-sípoló rendőrök, a sivító mentőautók és tűzoltókocsik. Hiányzott a menni még csak-csak tudok, de hol állhatok le — aggodalma. A negyedik naptól már nem hiányzott semmi. Már az volt a természetes, hogy biztonságban vagyok. Hogy nem kell balra-jobbra tekintgetnem, ha át akarok menni a túloldalra, nem kell várakoznom a járdaszigeten, hisz nincs járdasziget, mert nincs járda sem. Átitatott a nyugalom. Az annyiszor áhított vágy — de jó lett volna a középkorban élni, vagy a múlt században, amikor az autót még nem találták fel — itt végre teljesült. És a negyedik naptól olyan természetes volt már ebben az autó nélküli világban élni, mint amilyen természetes „odakint”, köztük, velük. ★ Velencében nincs autó. Se személy, se teher. Nincs autóbusz, villamos, troli, földalatti, motorkerékpár. Nincs autóparkoló — csak a városon kívül egy mesterséges szigeten —, nincs benzinkút, autójavító. Nincs ajtócsapkodás, túráztatás, dudaszó, fékcsikorgás. És nincs közúti közlekedési baleset. Velence nagykörútján, a Canale Granden csak vízijárművek közlekednek. A mellékutcákban — hiókon, canalokon — úgyszintén. A tömegközlekedést motoros kishajók, vaporettók bonyolítják. Ezenkívül motoros, evezős, csónakok és gondolák viszik az embert céljához. A taxi is vízi jármű. Vizen megy a rendőr, betegéhez az orvos. Motoroshajó viszi a halottat a temetőbe, és az esküvői menetet a templomba. Teherbárkák szállítják tatarozáshoz a cementet, sódert, meszet, s szállítják el a sittet. Ezzel költözködnek. Bárkák viszik fűtéshez a fát, szenet, a lakosságnak és a turisták tízezreinek az élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, tejet, sört, üdítőt. A „szemeteskuka” teherbárka. Egyáltalán: a velenceiek a vízen élik az életüket. Ebben a városban nemcsak az épségben megmaradt és teljes szépségükben pompázó 13.—14.—15. századi paloták, templomok, sikátorok, kishidak árasztják a középkor hangulatát, hanem a gépjármű-nélküliség is. És a hiányuk teremtette nyugalom, biztonság, béke rátelepedik a gyalogosokra. Nyugodttá, türelmessé válnak ők is. ★ Élveztem az autónélküliséget. Pedig tizenkettedik éve vezetek. Mindennap. Nem státusszimbólum, nem passzió a kocsi, hanem munkaeszköz. Akár a papír, a toll, az írógép. Vele, általa jutok el könynyen és aránylag gyorsan bárhová. Hozzátartozik az életemhez. Olyan természetesen ülök bele, ahogy levegőt veszek, vagy eszem, ha éhes vagyok. Százezer kilométernél „több van bennem”. Vezettem Prágában, Bécsben, Brüsszelben, Belgrádban, Hamburgban, Kölnben, Aachenben, Nürnbergben, Gentben, Antwerpenben, Várnában, Burgaszban, Firenzében. Olasz, osztrák, német, francia, belga, holland, jugoszláv, bolgár autópályákon és mellékutakon. Bárhol vagyok, perceken belül alkalmazkodom, átveszem az ottani szokásokat, fegyelmüket, látszólagos fegyelmezetlenségüket. És mégis, amikor nyolcnapos velencei élet után a városon kívüli nagy parkolóban, a Tronchetten megpillantottam a kocsikat, földbe gyökerezett a lábam. Kivert a veríték már a gondolatra is, hogy nekem egy ilyen négykerekű pléhdobozba be kell ülnöm, sőt nemcsak beülnöm ... Hozzá kellett szoknom a gondolathoz, hogy ismét a huszadik században élek. . Sulyok Katalin I LOVE, MAGYARORSZÁG A lökhárító nyalóka minden bizonnyal az automobilizmus hazájában született. Lehet politikai mondanivalója (Akárkit, csak Reagant ne! vagy ... d meg Khomeinit!), vallási tartalma (Jézus megvált), közölhet autós tudnivalókat (Az állatoknak is fékezek) stb. Amikor a reklám és az önreklám jeles mestere, Edward Koch New York-i polgármester évekkel ezelőtt nagyszabású kampányt indított városa image-ének fellendítéséért, a többi között a gépkocsik hátsó ablakaira és lökhárítóira ragasztott nyalókák is hirdették a jelszót: I love New York! Pontosabban — s azt hiszem, ekkor született meg ez a leleményes grafikai szpjel — a szeretni igét a ’ szövegben egy piros szív helyettesítette. Ez a jelkép Amerika-szerte elterjedt, s azóta Európába — a német és a francia nyelvterületre— is átcsapott. A minap már néhány Budapesten parkoló, magyar rendszámú gépkocsi hátsó ablakán is megpillantottam, igaz nem magyar, hanem változatlanul angol grammatikájú szövegben. Így szólt: I (szív) Magyarország (angol és jel) Pepsi. Vagyis: Szeretem Magyarországot és a Pepsit. A jelszó tehát hazánk és egy üdítőital szeretetére buzdít. Logikus, hogy a nyalókát valamelyik érdekelt ,— vagy a Hazafias Népfront Országos Tanácsa (az államkincstár megbízásából) vagy a Pepsi-cég — gyártja és terjeszti. Mivel azonban a hazaszeretetre nevelés ilyen direkt módszereit állami és társadalmi szerveink részéről még sohasem tapasztaltam, (képzeljék csak el, például ezt a falragaszt: Szeresd hazádat és lesz egy jó napod), fel kell tennem, hogy a nyalókákat Pepsiék finanszírozták és forgalmazták. És milyen tapintatosan! A világért sem estek afféle túlzásba, mint az a — Hasek Svejkjében leírt — pesti cukorkagyár, amely szájpasztulla-dobozain ezt hirdette: Für Keiser, Gott und Vaterland. „A cukorgyár — jegyzi meg a cseh író — olyan lojális volt, hogy az úristennél is előbbre helyezte a császárt.” Ezzel szemben az amerikai üdítőitalcég pontosan tudja, hogy bár Magyarországot természetesen a Pepsivel egyetemben kell szeretni, egy csöppet talán még jobban is, mert egy kevéskével azért hazánk mégiscsak előbbre való. ocsár lennie, ha már nyaraló, valami nagy vízhez legyen közel, órákig tudom a vizet bámulni, anélkül, hogy belemennék. Úgy találtam, hogy mind e feltételeknek a margitszigeti rózsakert felel meg a legjobban. Közel van a Dunához, éppen úgy, mint a 26-os autóbusz megállójához, közvetlen szomszédaim nem lesznek, a terep hál’ istennek beépítetlen. Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Ajánlottak egy gmk-t, mely szoros határidőre vállalta, hogy nyaralómat kulcsra készen átadja, ha a költségvetésben megegyezünk. Ilyesmiben velem könnyű megegyezni, másnap már szállították is ki az anyagot a Margitszigetre, egy tervezőmérnök 48 óra alatt (kellő honorárium ellenében) elkeszítette az épület tervét, s a gmk szorgos építőbrigádja munkához látott. Az építésvezetővel abban állapodtunk meg, hogy telefonál, ha mehetek a kulcsért, addig ki sem kell néznem. Négy hét sem telt félé, már mehettem is, nagyon tetszett minden, tudunk mi, ha kell. Érdeklődésemre, hogy simán ment-e minden, megnyugtató választ adott: csak néhány járókelő állt meg bámészkodni a kerítés előtt, de néhány perccel utóbb azok is továbbmentek egykedvűen, csak egyikük kérdezte meg, hogy hol szereztek kisméretű téglát. A számla 345 567 forintot tett ki, azt leszámoltam az utolsó fillérig, az építőbrigád elvonult, s én levettem a zakómat, hogy tüstént nyaralni kezdjek. Hát, amint így nyaralok éppen, két úr áll meg a bejáratban, és felszólítanak, hogy mutassam be az építési engedélyt. Mondom nekik erre, hogy sejtelmem sem volt róla, miszerint ilyesmi is kell. Erre a fejüket csóválták, és közölték, hogy kénytelenek szabálysértési eljárást kezdeményezni ellenem. Meg is büntettek 5000 forintra, azt persze, megfellebbeztem, leszállították 3000 forintra, de kellett még fizetnem 254 forintot, mert az építkezés során 600 rózsát,ő elpusztult. Valamint 24 forint 50 fillér városfejlesztési többletadót, amire hál’ istennek hathavi részletfizetési kedvezményt kaptam. Tabi László ÉPÍTKEZTEM Volt, egy kis spórolt pénzecském, alig több, mint nyolc és fél millió forint. Jószándékú barátaim unszolására végül is elhatároztam, hogy nem tartom továbbra is a szalmazsákban, hanem — mint annyian mások —, én is építtetek egy nyaralót. Nem túl nagyot, csak mintegy kétemeletest, két percig kis toronnyal a tetején, és persze, uszodával, amit rossz idő esetén egy gombnyomással át lehet alakítani szökőkúttá, hogy a vize kárba ne menjen. Igen ám, de hol legyen a nyaralóm? — ez a kérdés nem kevés fejtörést okozott. Tősgyökeres pesti lakos vagyok, a nyaralómnak valahol a közelben kell lennie, hogy könnyedén beérjek a kávéházba, ha esni kezd az eső. És szép környezetben is kell MÁV-ÁLOM Kis, stencilezett nyomtatvány a Déli pályaudvar egyik pénztárablaka előtt. A „HIRDETMÉNY !”-t a MÁV BUDAPESTI IGAZGATÓSÁG-a tette közzé. A NAGY BETŰS HIVATAL arról értesít Gy 1868 1985-ös sorszámú, B jelzetű közleményében, hogy „hivatásforgalmi érdekek miatt... egyes vonatok közlekedési rendje megváltozik ...” A menetrendváltozást — elmúlván húszéves — megszoktam már. Meg is értem. De mi lehet az a „hivatásforgalmi érdek”, ami miatt? Fogalmam sincs. Azazhogy... úgy látszik, fatális tévedés áldozata vagyok. Azt hittem, hogy a MÁv feladata csupán a személy- és teherforgalom, a vasúti közlekedés zavartalan működtetése. Most már tudom: hivatást is szállított. Ha mondjuk, akadt egy ember az Alföldön, akinek nem volt hivatása, rögtön küldtek neki egy vagonnal a Dunántúlról. Vagy fordítva. Persze az is lehet, hogy a MÁV hivatása változik meg. Eddig embereket szállított. Meg teherszállítmányokat. Ezután ez másképp lesz. Ahogy a hivatásérdek megkívánja. Valahogy így képzelem. Kimegy az utas — a szállítmány — a kiszemelt pályaudvarra. Megveszi a jegyét. Aztán odaáll a sínek elé, s elkezdi — lehetőleg másokkal együtt kórusban — a vonatok hívását. Ha a vonathívás elég jól megy, akkor megjön a vonat. Ha nem, nem. Mi ebben az új? — ella