Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-03 / 1. szám - Sulyok Katalin: Ünnepek (1. oldal) - Géczi János: Képvers • kép (1. oldal) - Veress Miklós: Ködfény • vers (1. oldal)

Ulden Ledvec oi holdiog U évet kuv­ein an IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1936. JANUÁR 3. XXX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Ezerkilencszáznyolcvanöt január­jában az ÉS-ben arról dohogtam, hogy a vasárnap elvesztette ünne­pi-pihenőnapi jellegét, munkaszü­neti nappá degradálódott. A sza­bad szombattal társulva olyan munkaszüneti nappá, melyen a család (az egyén) jóformán töb­bet dolgozik, mint egész héten, a munkanapokon. Eltűntek a vasár­napok, keseregtem akkor. Most továbbviszem a gondolatot (és a tényeket). Életünkből tűnőben vannak az egyéb ünnepek is. El­vesztették régi tartalmukat és nem telítődtek újakkal. Egyszerűen munkaszüneti napokká válnak. Könnyű volna azt mondani: hát persze, mert átmeneti korban élünk. Csakhogy minden kor át­meneti volt a maga módján. ★ November 27-én álltam Buda­pesten, a Frankel Leó utcában, a piros lámpánál, s bámészkodtam. A lámpa zöldre váltott, de én csak álltam, mert a látvány annyira megdöbbentett, hogy csak piro­sat láttam. Az egyik bérház föld­szinti ablakában ugyanis öt piros­ruhás, süveges csokoládéfigura hirdette fennen: ebbe a lakásba már megjött a Télapó. De honnan tudom, hogy a Télapó jött és nem a Mikulás? Onnan, hogy a Miku­lások december ötödikén, Szent Miklós püspök halála napjának előestéjén járnak. Aki előbb jön, az csakis Télapó lehet. Mert a Télapók összevissza járnak. A Mi­kulás-Télapó figurák és társaik — krampuszok, virgácsok, csizmák — már november elején megjelennek az üzletekben. S attól függően, hogy ki vásárolja meg őket, vál­nak Télapókká vagy Mikulásokká. A felnőtt talán még elválasztja magában és helyére teszi a több­jelentésű (többnevű) jeles napokat. Alkatától, családi hagyományaitól, neveltetésétől, világnézetétől füg­gően jelentheti neki augusztus hu­szadika az Alkotmány napját, az új Kenyér ünnepét vagy első ki­rályunk nevenapját. A gyerek fe­jében azonban minden összezava­rodik. Az óvodákban már decem­ber másodikén, harmadikén, ne­gyedikén megjön a Télapó. („Le­gyünk túl rajta mielőbb: egy gonddal kevesebb a nyakunkon”.) Valamelyik anyuka vagy apuka piros kabátot ölt magára, nagy fe­hér sapkát, vattából szakállt ra­gaszt, és kiosztja az ajándékokat. (Amit újabban a szülők visznek be előzetesen, vagy a pénzt adják össze rá.) A gyerekek pedig mű­sort adnak­­ önmaguknak. Kész, megjött a Télapó. Aztán, már az­nap este elkezd otthon nyafogni a gyerek, ha ott megjött, itt miért nem? És addig nyafog, amíg a szülő oda nem adja neki a csoko­ládéfigurát. Legföljebb annyit mond, meg ne edd egyszerre, mert elrontod a gyomrod, megint táp­pénzre mehetek miattad, éppen ez hiányzik nekem decemberben! A gyereknek tehát megjön a Télapó másodszor is. Aztán a nagymama, nagyapa december ötödikén este beállít a Mikulásaival. De még megkérdi, amit a szülő elmulasz­tott: aztán jó voltál-e, szót fogad­tál-e anyukádnak, apukádnak (már ha ez utóbbi is van), mert csak akkor hoz neked valamit a Mikulás. Hát gyerek legyen a tal­pán, aki mindezen eligazodik. Zavar a gyerekfejekben — ez csak az egyik baj. A másik: ez az összevissza ajándékozás megfoszt­ja őket a dátumhoz ünnep­től. Az ünnepet megelőző várako­zástól. Az izgalomtól. Tízéves vol­tam, már rég tudtam, hogy szü­leimtől kapom a szerény ajándé­kot. S mégis, már a december ötö­dikét megelőző napokban izgatott voltam, igyekeztem jó lenni, ne­hogy csak virgácsot k­ap­jak. Ötö­dikén délután hosszan suvickol­­tam a cipőmet, mert hogy a Miku­lás csak az ablakba kitett tiszta cipőbe teszi be az ajándékot, kü­lönben visszaviszi. Hát ettől, az izgalommal megelőzött ünnep­­várástól is megfosztottuk gyere­keinket.★ De nemcsak a Télapó-Mikulással van bajom. A karácsonnyal is. Amikor vagy a Jézuska jön, hozza a karácsonyfát és alá az ajándé­kokat, vagy a szeretet ünnepe következik, fát állítunk, megaján­dékozzuk egymást, és jókat eszünk. Tízévesen már tudtam, nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, nem őt­őle kapom az ajándékot. És mégis — mert így láttam a többi gyerektől — megírtam neki a le­velet, hogy mit szeretnék kapni. A mi vidékünkön az volt a szokás, hogy a Mikulást­ váró cipőbe tet­tük a levelet. És ma? December elején a nagy játék­bolt tömve vásárlókkal. Sok szü­lő a megajándékozandó gyerme­kével együtt jár a pultok között. Egy ifjú anya türelmetlenül rán­­cigálja hét év körüli kisfiát. „Nyögd már ki, az anyád jó iste­nit, hogy mit akarsz karácsonyra!” Mert a gyerek,­e csodaországban ezt is szeretné, meg azt is. Az anya végül is vesz valamit, mire a gye­rek bömbölni kezd, neki nem ez kell, hanem amaz. A jó édes anyu­kája elveszíti maradék türelmét és ott a helyszínen agyba-főbe ve­ri szeretett, és a szeretet ünnepére megajándékozott csemetéjét. Hát ez a kisfiú felnőttként, családapa­ként ezt a készülődést, várakozást fogja átadni a saját gyerekének?! Bizonyosan. Neki is teher lesz a szeretteinek való ajándékvásárlás, olyan cselekvés csak, amin mi­előbb tű­ akar majd lenni. Meg­szürkül tehát még az ajándékozás is. Az izgalommal teli várakozás helyett az együtt töltött két-három napból együttzabálás lesz, semmi egyéb. Szürkeség és titokmentes­­ség, az ajándék odaadásának és átvételének öröme nélkül. ★ Televízión nevelkedett és — ál­lítólag — számítógépen játszadozó gyerekeinktől nem várhatjuk, hogy a Jézuskának írják meg, mit sze­retnének. Ettől racionális korunk megfosztotta őket. De azért azt a napot bizony várhatnák. Ám mit tapasztalok már évek óta? A fő­városban, a városokban, a falvak­ban egyaránt? Először megdöbben­tem, most már csak szomorkodom. December húszadika körül sok ház kertjében villanyégőkkel kivilá­gítják a fenyőfát. Sok lakás abla­kában december közepétől elhúz­zák a sötétítő függönyt, hadd lás­sa jól, aki csak arra jár, hogy ná­luk már karácsony van. Földtől a mennyezetig ér feldíszített fájuk. (Nem mindegy ám, hogy csak szimpla lucfenyőre tellett-e, vagy méregdrága ezüstfenyőre!) Minden este meggyújtják rajta a gyertyá­kat vagy bekapcsolják a színes villanyégőket. És megkapja a gye­rek is, felnőtt is az ajándékokat. Karácsony előtt egy héttel. Miért ne játsszon vele a gyerek, úgyis az övé! Miért ne örüljön hama­rább! Lehetőleg akkor, amikor még tanítás van az iskolában. Hogy el­dicsekedhessen, ő mit kapott. És sok családnál arra az estére már csonkig leégnek a gyertyák, javá­ban hull a fenyő a melegtől, és el­romlott a drága játék, hiányos az építőkocka, leesett a mozdony ke­reke, a holdjárónak tönkrement a felhúzója. Van itt zűrzavar bőven. Néhány évvel ezelőtt vállalati üdülőben töltöttem a karácsonyt. A gondnok már délután behúzta az ebédlő függönyeit, és munkatársaival lá­zas­ izgalommal díszítette a fenyő­fát, minden kisgyereknek csoma­got készített. Meg ebédnél süismu­­solt a szülőkkel, a gyereküknek szánt ajándékot hozzák le a fenyő alá. Az ünnepi vacsora előtt a le­mezjátszóról karácsonyi népdalok szóltak. A gondnok várta a hatást. Ami elmaradt. Miért? Mert ott­hon, az indulás előtt már minden család feldíszítette a fát, s ide már az ajándékokkal együtt érkeztek a­­ gyerekek. Ugyancsak itt, ezen a délutánon minden szülő moziba vitte gyerekét. E karácsony estét megelőző, délutáni matinékat azért hozták létre, hogy amíg az egyik szülő otthon előkészíti a meglepetést, a másiknak legyen hová vinnie a gyereket. A forma megmaradt, moziba menni kell, csak épp minek? ★ A húsvét­tal is van bajom. Nagy ünnep volt régen. Vallási ünnep. Szombat dlután kimosakodva, ün­neplőbe öltözve Feltámadásra ment a katolikus család. Húsvét vasár­napján együtt, nagymisére. Hús­véthétfőn pedig már kora reggel­től locsolkodni indultak a fiúgye­rekek és a férfiak, vallási hova­tartozás nélkül. Az egészből a lo­csolkodás maradt. Számomra meg­lehetősen viszolyogtató formában. Megint csak a közelmúltra hivatko­zom. Mindenütt, de különösen a lányos házaknál, már az ünnepet megelőző hétfőn elkezdődött a nagytakarítás. Ott mindennek csil­­logni-villogni kellett, hogy is ne, jönnek a locsol­kodók! És főtt a sonka (még a legszegényebbeknél is), sült az aprósütemény, került bor, málnaszörp is az asztalra. A lányok számon tartották a locsol­­kodó fiúkat, sőt egymás locsolóit is. A gyerekek, a legények verset mondtak, meglocsolták a család valamennyi lányát, asszonyát, hosszas invitálás után leültek a szépen megterített asztalhoz, csi­pegettek fél szelet sonkát, egy-egy süteményt ujjnyi bort, de inkább szörpöt kértek. Aztán il­ledelmesen megköszönték a szí­ves vendéglátást és indultak a kö­vetkező lányos házhoz. Mit látok ma? A legtöbb ház, a legtöbb lakás ajtaja zárva, redő­nyök lehúzva, azt játsszák, hogy nincs otthon a család. Ide ugyan ne jöjjenek! Minek etessük őket? (Bár ma jobban lenne miből.) Mi­nek Hassuk őket? Ha csak bort adunk, kibeszélnek, márkás ko­nya­ka divat. Ahol pedig mégis otthon vannak... ? Jövőre már nem lesznek,­ majdnem biztos. Mert a férfiak nem ismerik a mértékjét, délelőtt tízkor már dü­löngélnek. A gyerekek pedig? Az öt-hét-tízév­es fiúk otthonról üres nylonszatyrot lóbálva indulnak lo­­csolódni Szatyrot visznek! Amibe majd a hímes tojásokat gyűjtik­. Nem elég, csak sonkával, süte­ménnyel kínálni őket, és tojással megajándékozni. Pénzt is illik, sőt, kell adni. A szomszéd, a rokon bi­zony megkérdezi: Teri néniéknél, Jóska bácsiéknál hány forintot kaptál? Ha a gyerek azt mondja, ötvenet, akkor én százast adok. Ha a másik nagyanyádnál százast kaptál, én kétszázat adok. (Még ha kicsi is a­ nyugdíjam, és apádék egy fillérrel se segítenek.­ A pénzt délután boldogan számolja össze a gyerek örül neki De miért? Ta­­valy, az­­innen előtt, egy tízéves kisfiú azt kérdezte tőlem. ..Otthon tetszik lenni Húsvétkor? Mert át­mennék locsolkodni. Kinéztem egy magnós rádiót, de anyu azt mond­ta, csak akkor vehetem meg, ha a locsolkodással megkeresem az árát.” Nesze neked, ünnep! SULYOK KATALIN: ÜNNEPEK Géczi János: Képvers ARA: 7,50 Ft « VERESS MIKLÓS: Ködfény A legutolsó délutáni fényben arcokká gomolyog a füst amelyektől valaha féltem s most körülfolynak mindenütt ködlenek fölöttem alattam arcom fölött arcom mögött — a félelmektől már eliszonyodtam s tudom hogy miből van a köd mennyi vízpára levegő és levegőt szennyező mocsok — mint bomló hulláktól a törés undorodom: tehát vagyok valami költőféle volnék a nép fia — míg volna nép kocsmagiccsen is haldokolnék míg isznak ahogy soha, még s­ént éremmel írnám a porba a legszentebb szót hogy: Hazám te mindenség­ elhagyta-árva ■— de kezemből a toll kiszáll és úgy pörög az esti fényben mint hogyha valami madár szép röptének emlékeképpen csak hangtalan dalolna már A ködön át valahány csillag láthatatlanul így üzen — ráncolja homlokát a vizsla vizslatja szétködlő szemem s dideregve mert őszi parkban fázik fekete tollat hullajt a rigó — épp most temetik talán Askenázit egy röpke hírt rikkant a rádió Forog forog a fűrészporos táskán akár zongoraszéken valaki kinek ahhoz hogy végre meghalhasson a létről kellett vadul vallani föl föl oda hol miliárdok óta csöndekből ködük fölétik a Tejút magaslott gyertyaláng, Kreutzer-szonáta s bár szél se rezdül — magától kihunyt

Next