Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám - Molnár C. Pál: rajza • kép (1. oldal) - Weöres Sándor: Ötlábú | A tér lovasa • vers (1. oldal) - Szántó Péter: Por a szandálban (1. oldal)
Mi a műhiba (interjú) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1986. MÁJUS 9. XXX. ÉVFOLYAM, 19. SZÁM Juhász Ferenc: Mit tehetünk? Karinthy Ferenc: Három Vámos Miklós: Válogathatnék WEÖRES SÁNDOR: Ötlábú A nyomorult ötlábú, az ember, nem tudja hová metszesse ötödik lábát, egyesül millió léggyel, ennyi marad a határtalanból. r aimwiiiwm A tér lovasa Te vagy a tér lovasa akivel ébredni járnak a népek a bozontos kalászfával. Te vagy a szeretetre méltó te vagy, amikor vagy, az ember és soha többé semmi más. Te vagy a kérdés, te vagy a téves válasz. Mind szeretünk, mégis amikor vagy meg nem várható el nem lopható majdnem semmi. Nyomodban az ijedtség ugató ebei el nem csitítja őket semmi. ARA: 7.50 Ft SZÁNTÓ PÉTER: Por a szandálban Még három hete sem tartott az első világháború, amikor meghalt Felix Fivet háromhetes csecsemő. Nem bomba robbantotta föl, nem repesz találta el, nem a légnyomás temette be: a németek pisztollyal tarkón lőtték, kivégezték. Nehezen hinné az ember az akkor még gálánsnak mondott Nagy Háború harmadik hetében, pedig így volt: Dinant belga városkában az orvlövészektől veszélyeztetett Von Hausen-hadsereg megtizedelte a lakosságot, módszeresen, házról házra járva, s a kis Felix Fivet volt éppen a tizedik. Nem tudom, hogyan történt az eset, az ember képzelőereje ilyenkor csak a filmek patetikus jeleneteit tudja láttatni: a magába roskadó apát, az anyát, aki huzakodik a tábori szürkébe öltözött katonákkal. Talán nem is így volt. Egyáltalán, miképp lehet tarkón lőni egy háromhetes kisbabát? Az egyik katona szépen, pólyástul ölébe fogja, a másik meg tarkójához szorítja a revolvert? Vagy levetkőztetik, s míg az egyik karjánál fogva lógatja, a rúgkapáló kisdedet, a másik lő? ★ Itt állok most én, egy cikk hatásos kezdetével, mely a Győzelem Napjára készül. A nap emlékére, amikor véget ért a második Nagy Háború, melyhez képest az első még mindig békés sétagalopp volt egy aranyló búzamezőn, legalábbis a civil lakosság számára. S ez a nap már inkább a Békéé, nem is annyira egy konkrét harc befejezésének évfordulója. Túl sokat szóltunk a másodikról, s közben elfelejtettük az első háborút, pedig melegágya volt a másodiknak. Ki érti az 1941—42-ben Ukrajnában kegyetlenkedő Wehrmachtot, ha nem hallott Felix Fivetről? Ezért írok most erről a háborúról. És most itt állok, s nem tudom, miképp folytassam. Micsoda pofátlanság komoly arccal tanulságokat levonni Felix Fivet rövid kis életéből. Meg hát a helyzet nem is olyan egyszerű, hiszen Felix Fivet tarkónlövésében két világnézet, két filozófia, két hadviselési koncepció találkozik. S bár hihetetlen még kimondani is, a csecsemő kivégzése (hatásos békeérv) egy szempontból akár még jogos lépésnek is mondható. Max Clemens von Hausen tábornok — naplója szerint — egyfolytában el volt keseredve a belgiumi hadjárat során. Az ellenséges hadsereg rendesen viselkedett, lovagias hadviselő fél volt — a németek is—, de a civilek! Először is beszállásolták egy előkelőséghez. Ő lovagiasan bevonult a grófékhoz, virágot vitt a ház aszszonyának, együtt ült, le velük vacsoráim, azok pedig még a rendes porcelánt se tették föl, sőt az asztali ezüstöt egyenesen eldugták. S ami mindennek a teteje, írja bánatosan a generális, az egész vacsora alatt nem szóltak hozzá, nem válaszoltak kérdéseire sem, mintha nem egy kultúrnemzet hadviselője volna, hanem barbár teuton. Máskor megsebesült francia katonát látott, kinek fejéből ömlött a vér, de csak feküdt némán, mozdulatlanul, akkor legyintett, mindössze hevesen és durván, amikor egy német katonaorvos meg akarta menteni az életnek. Von Hausen semmit sem értett. Hiszen a belgáknak meg kellett volna adniuk magukat, látván a mérhetetlen túlerőben levő három német hadsereget. Ha meg nem, akkor betartva a német nagyvezérkar Schlieffen-tervét, öt nap alatt össze kellett volna omlaniuk. Ehelyett mi történt? A belgák harcoltak. És ha a hadsereg kapitulált, civilek vették kezükbe a fegyvert. Hidakat, alagutakat, síneket robbantottak, háztetőkről lődöztek sörétes puskával az elölmaradó katonákra, a kezdetben sebesülten még hátrahagyott németek szemét kivájták vagy bestiálisan megkínozták őket. Fölháborító — kommentálja boldogtalanul a tábornok —, milyen mértékben ellenkezik a nemzetközi joggal a civil lakosság ilyen rendetlen magatartása, a szabályszerűen működő megszálló haderőkkel szemben! Ez a porosz állameszme képviselőjének döbbenete a nyugati liberalizmus fölött. (Megint más kérdés, hogy az egész azzal kezdődött: a belgák visszaütöttek. . Mert, kicsit az is ellenkezett a nemzetközi joggal, ahogy a „szabályszerűen működő megszálló haderők” bejutottak Belgiumba.) Von Hausen ezt nem nagyon értette volna, ahogy sokan nem értették korosztályos társai közül. „A háború megtisztulás lesz, fölszabadulás, hatalmas remény. Németország győzelme a lélek győzelme a számok fölött. A német lélek ellene fordul a civilizáció pacifista eszméjének. Hiszen nem része a béke a civil korrupciónak?” Nem valami militarista írta ezt, hanem Thomas Mann, a háborúból való kiábrándulása előtt, még 1914-ben. Nem is rá, inkább a korra jellemző ez. Nem állt egyedül, hiszen a másik oldalon Henry Bergson, a szelíd filozófus úgy vélte: „A végső győzelem Franciaország megújulását és megnagyobbodását fogja jelenteni, Európa erkölcsi regenerációját. A győzelem hozza meg az igazi béke adventjét, amikor Franciaország és az emberiség megindulhat előre, csakis előre, az igazság és igazságosság felé.” Von Hausen nem volt a szép szavak embere. Azt tudta, ami szerepelt a német katonai kézikönyvekben is, s amit már Clausewitz is leírt: a háborúnak rövidnek, keménynek és mindent eldöntőnek kell lennie. Ehhez a polgári lakosság megfélemlítése is hozzátartozik, hogy épp ők késztessék vezéreiket a további vérontás megszüntetésére. „Aminthogy a háború célja az ellenség lefegyverzése — írja szemforgató kegyességgel —, olyan helyzetbe kell juttatnunk az ellenséget, amelyben a háború folytatásának gondolata szörnyűségesebb, mint a megadásé.” Von Hausen hökkenten nézte, hogy a belgák nem vesznek tudomást Clausewitzről, s gondosan beírt naplójába minden hírt és rémhírt, mely szerint itt vagy ott a polgármester fia, néha lánya, megölt egy német katonát. (A bejegyzések szaporaságából, sűrűségéből az utókori olvasó már-már azt gondolhatja- a belga polgármesterek gyerekeit úgy tenyésztették, idomították, mint az ír terriereket. Valami különös fajta lehetett ez a polgármestergyerek, aki német szagra megvadult ,és vad vérengzésbe kezdett Belgium,szerte.) No, de elég a gúnyból, vissza Felix Fivet-hez! Nézzük, mit érezhet von Hausen, hiszen azt írtam, hogy bizonyos megokolás szerint a csecsemő tarkónlövése akár jogos is lehet. Megy a német katona egy belga városban: huszonnégy kilométert masírozott, megvívott egy véres csatát, két barátja elesett, most itt van a meghódított városkában. Véresre tört lábbal masírozik a pihenő felé, egy pillanatra Gretchenre gondol és a kis Hanzira, amikor három suhanc egy emeleti ablakból, hátulról lelövi. A német katona összerogyik, a belgák pedig lerohannak, kiszúrják a szemét és eltűnnek az éjszakában. Von Hausen ott áll a halott katona fölött, és azon tűnődik, miképp foghatná el az igazi tetteseket. Ekkor azonban futár érkezik, hogy a szomszéd utcában megint találtak egy véres németet. A német tábornok pedig előveszi Clausewitzet, s mert részletesen kidolgozott genfi konvenciók még nincsenek a partizán-hadviselésre, a túszszedés tilalmára, von Hausen kiadja a parancsot: lőjenek le minden tizedik embert, részrehajlás és válogatás nélkül! S a kis Felix Fivet volt éppen a tizedik. ★ Nem jutok előbbre gondolataimmal, sehova se jutok ezzel a cikkel. Mi volnék szívesebben: Felix Fivet, vagy aki tarkón lövi? Lehet-e igazságos tett megölni egy háromhetes kisbabát, elpusztítani azt a kis kopasz fejet, bizalommal pislogó kék szemeket, a csöppnyi mancsot? És lehet-e a tisztességes Fivetékyt olyan helyzetbe hozni szájhősködő partizánkodással, hogy gyereküket kelljen föláldozniuk a „haza oltárán”? Én nem éltem meg háborút, sem az elsőt, sem a másodikat, remélem, a harmadikat sem fogom átélni. Borzongva gondolok mégis arra, mi volna, ha itt, lakótelepi tízemeletesünk alatt masírozna az ellenség. Lőnék-e rájuk a kilencedikről, ha volna puskám? Rábíznám az egészet a néphadseregre? Vagy mi lenne, ha valaki rájuk lőne a házból, s öt perc múlva az én ajtómat rúgdosnák csizmás lábak, az én három gyerekemet vonszolnák a liftbe? A katonákat ölném-e meg előbb, vagy aki rájuk lőtt? És akkor a Haza, mi lesz a Hazával?! No, és hol van a pacifizmusom? Tanácstalan vagyok, kedves olvasó. Azt hiszem, fegyverek közt nemcsak a múzsák hallgatnak, hallgat a józan ész is. Minden morális álláspont, ésszerűség, minden értékrend megsemmisül, ha a szikra begyújtja a puskaport a rézhüvelyben, s az ólom kizúdul a puskacsőből. Lehetsz akkor egyik percről a másikra Felix Fivet vagy Max Clemens von Hausen, hiszen az értékek lassan már békeidőben is málladoznak, az én szabadságharcosom a te terroristád, a te partizánod az én ellenforradalmárom, s lehetsz akár fölrobbantott híd, elpusztított város, arannyal gravírozott név egy emlékoszlopon, ha ugyan marad valaki, akinek még kedve, ideje van emlékoszlopot állítani, s tudja, hogy az a por, amit a szandáljából kirázott, te voltál. Nem tudom, mi a tanulság Felix Fivet kivégzéséből. Nem szeretném, ha háború lenne. Ez egy békecikk, a Győzelem Napjára. Molnár C. Pál rajza