Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-09 / 19. szám - Molnár C. Pál: rajza • kép (1. oldal) - Weöres Sándor: Ötlábú | A tér lovasa • vers (1. oldal) - Szántó Péter: Por a szandálban (1. oldal)

Mi a műhiba (interjú) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1986. MÁJUS 9. XXX. ÉVFOLYAM, 19. SZÁM Juhász Ferenc: Mit tehetünk? Karinthy Ferenc: Három Vámos Miklós: Válogathatnék WEÖRES SÁNDOR: Ötlábú A nyomorult ötlábú, az ember, nem tudja hová metszesse ötödik lábát, egyesül millió léggyel, ennyi marad a határtalanból. r­ ai­mwiiiwm A tér lovasa Te vagy a tér lovasa akivel ébredni járnak a népek a bozontos kalászfával. Te vagy a szeretetre méltó te vagy, amikor vagy, az ember és soha többé semmi más. Te vagy a kérdés, te vagy a téves válasz. Mind szeretünk, mégis amikor vagy meg nem várható el nem lopható majdnem semmi. Nyomodban az ijedtség ugató ebei el nem csitítja­­ őket semmi. ARA: 7.50 Ft ­ SZÁNTÓ PÉTER: Por a szandálban Még három hete sem tartott az első világháború, amikor meghalt Felix Fivet háromhetes csecsemő. Nem bomba robbantotta föl, nem repesz találta el, nem a légnyo­más temette be: a németek pisz­tollyal tarkón lőtték, kivégezték. Nehezen hinné az ember az ak­kor még gálánsnak mondott Nagy Háború harmadik hetében, pedig így volt: Dinant belga városkában az orvlövészektől veszélyeztetett Von Hausen-hadsereg megtizedel­te a lakosságot, módszeresen, házról házra járva, s a kis Felix Fivet volt éppen a tizedik. Nem tudom, hogyan történt az eset, az ember képzelőereje ilyen­kor csak a filmek patetikus jele­neteit tudja láttatni: a magába roskadó apát, az anyát, aki huza­­kodik a tábori­ szürkébe öltözött katonákkal. Talán nem is így volt. Egyáltalán, miképp lehet tarkón lőni egy háromhetes kisbabát? Az egyik katona szépen, pólyástul ölébe fogja, a másik meg tarkó­jához szorítja a revolvert? Vagy levetkőztetik, s míg az egyik kar­jánál fogva lógatja, a rúgkapáló kisdedet, a másik lő? ★ Itt állok most én, egy cikk ha­tásos kezdetével, mely a Győze­lem Napjára készül. A nap emlé­kére, amikor véget ért a második Nagy Háború, melyhez képest az első még mindig békés sétagalopp volt egy aranyló búzamezőn, leg­alábbis a civil lakosság számára. S ez a nap már inkább a Békéé, nem is annyira egy konkrét harc befejezésének évfordulója. Túl so­kat szóltunk a másodikról, s köz­ben elfelejtettük az első háborút, pedig melegágya volt a második­nak. Ki érti az 1941—42-ben Uk­rajnában kegyetlenkedő Wehr­­machtot, ha nem hallott Felix Fi­­vetről? Ezért írok most erről a háborúról. És most itt állok, s nem tudom, miképp folytassam. Mi­csoda pofátlanság komoly arccal tanulságokat levonni Felix Fivet rövid kis életéből. Meg hát a hely­zet nem is olyan egyszerű, hiszen Felix Fivet tarkónlövésében két világnézet, két filozófia, két had­viselési koncepció találkozik. S bár hihetetlen még kimondani is, a csecsemő kivégzése (hatásos bé­keérv) egy szempontból akár még jogos lépésnek is mondható. Max Clemens von Hausen tá­bornok — naplója szerint — egy­folytában el volt keseredve a bel­giumi hadjárat során. Az ellensé­ges hadsereg rendesen viselkedett, lovagias hadviselő fél volt — a németek is­—, de a civilek! Elő­ször is beszállásolták egy előkelő­séghez. Ő lovagiasan bevonult a grófékhoz, virágot vitt a ház asz­­szonyának, együtt ült, le velük va­csoráim, azok pedig még a ren­des porcelánt se tették föl, sőt az asztali ezüstöt egyenesen eldug­ták. S ami mindennek a teteje, írja bánatosan a generális, az egész vacsora alatt nem szóltak hozzá, nem válaszoltak kérdéseire sem, mintha nem egy kultúrnem­zet hadviselője volna, hanem bar­bár teuton. Máskor meg­sebesült francia katonát látott, kinek fejé­ből ömlött a vér, de csak feküdt némán, mozdulatlanul, akkor le­gyintett, mindössze hevesen és durván, amikor egy német­ kato­naorvos meg akarta menteni az életnek. Von Hausen semmit sem értett. Hiszen a belgáknak meg kellett volna adniuk magukat, látván a mérhetetlen túlerőben levő három német hadsereget. Ha meg nem, akkor betartva a német nagyve­­zérkar Schlieffen-tervét, öt nap alatt össze kellett volna omlaniuk. Ehelyett mi történt? A belgák harcoltak. És ha a hadsereg ka­pitulált, civilek vették kezükbe a fegyvert. Hidakat, alagutakat, sí­neket robbantottak, háztetőkről lődöztek sörétes puskával az el­ölmaradó katonákra, a kezdetben sebesülten még hátrahagyott né­metek szemét kivájták vagy bes­tiálisan megkínozták őket. Fölhá­borító — kommentálja boldogtala­nul a tábornok —, milyen mér­tékben ellenkezik a nemzetközi joggal a civil lakosság ilyen ren­detlen magatartása, a szabálysze­rűen működő megszálló haderők­kel szemben! Ez a porosz állameszme képvi­selőjének döbbenete a nyugati li­beralizmus fölött. (Megint más kérdés, hogy az egész azzal kez­dődött: a belgák visszaütöttek. . Mert, kicsit az is ellenkezett a nemzetközi joggal, ahogy a „sza­bályszerűen működő megszálló haderők” bejutottak Belgiumba.) Von Hausen ezt nem nagyon ér­tette volna, ahogy sokan nem ér­tették korosztályos társai közül. „A háború megtisztulás lesz, föl­szabadulás, hatalmas remény. Né­metország győzelme a lélek győ­zelme a számok fölött. A német lélek ellene fordul a civilizáció pacifista eszméjének. Hiszen nem része a béke a civil korrupció­nak?” Nem valami militarista ír­ta ezt, hanem Thomas Mann, a háborúból való kiábrándulása előtt, még 1914-ben. Nem is rá, inkább a korra jellemző ez. Nem állt egyedül, hiszen a másik ol­dalon Henry Bergson, a szelíd fi­lozófus úgy vélte: „A végső győ­zelem Franciaország megújulását és megnagyobbodását fogja jelen­teni, Európa erkölcsi regeneráció­ját. A győzelem hozza meg az igazi béke adventjét, amikor Franciaország és az emberiség megindulhat előre, csakis előre, az igazság és igazságosság felé.” Von Hausen nem volt a szép szavak embere. Azt tudta, ami szerepelt a német katonai kézi­könyvekben is, s amit már Clau­­sewitz is leírt: a háborúnak rö­vidnek, keménynek és mindent eldöntőnek kell lennie. Ehhez a polgári lakosság megfélemlítése is hozzátartozik, hogy épp ők kész­tessék vezéreiket a további vér­ontás megszüntetésére. „Amint­hogy a háború célja az ellenség lefegyverzése — írja szemforgató kegyességgel —, olyan helyzetbe kell juttatnunk az ellenséget, amelyben­ a háború folytatásának gondolata szörnyűségesebb, mint a megadásé.” Von Hausen hök­­kenten nézte, hogy a belgák nem vesznek tudomást Clausewitzről, s gondosan beírt naplójába minden hírt és rémhírt, mely szerint itt vagy ott a polgármester­ fia, néha lánya, megölt egy német katonát. (A bejegyzések szaporaságából, sűrűségéből az utókori olvasó már-már azt gondolhatja- a belga polgármesterek gyerekeit úgy te­nyésztették, idomították, mint az ír terriereket. Valami különös faj­ta lehetett ez a polgármestergye­rek, aki német szagra megvadult ,és vad vérengzésbe kezdett Bel­gium­,szerte.) No, de elég a gúnyból, vissza Felix Fivet-hez! Nézzük, mit érez­het von Hausen, hiszen azt írtam, hogy bizonyos megokolás szerint a csecsemő tarkónlövése akár jogos is lehet. Megy a német katona egy belga városban: huszonnégy kilométert masírozott, megvívott egy véres csatát, két barátja el­esett, most itt van a meghódított városkában. Véresre tört lábbal masírozik a pihenő felé, egy pilla­natra Gretchenre gondol és a kis Hanzira, amikor három suhanc egy emeleti ablakból, hátulról lelövi. A német katona összerogyik, a bel­gák pedig lerohannak, kiszúrják a szemét és eltűnnek az éjszakában. Von Hausen ott áll a halott katona fölött, és azon tűnődik, miképp foghatná el az igazi tetteseket. Ek­kor azonban futár érkezik, hogy a szomszéd utcában megint találtak egy véres németet. A német tábor­nok pedig előveszi Clausewitzet, s mert részletesen kidolgozott genfi konvenciók még nincsenek a par­tizán-hadviselésre, a túszszedés ti­lalmára, von Hausen kiadja a pa­rancsot: lőjenek le minden tizedik embert, részrehajlás és válogatás nélkül! S a kis Felix Fivet volt éppen a tizedik. ★ Nem jutok előbbre gondolataim­mal, sehova se jutok ezzel a cikkel. Mi volnék szívesebben: Felix Fivet, vagy aki tarkón lövi? Lehet-e igaz­ságos tett megölni egy háromhetes kisbabát, elpusztítani azt a kis ko­pasz fejet, bizalommal pislogó kék szemeket, a csöppnyi mancsot? És lehet-e a tisztességes Fivet­ékyt olyan helyzetbe hozni szájhősködő partizánkodással, hogy gyereküket kelljen föláldozniuk a „haza oltá­rán”? Én nem éltem meg háborút, sem az elsőt, sem a másodikat, remé­lem, a harmadikat sem fogom át­élni. Borzongva gondolok mégis arra, mi volna, ha itt, lakótelepi tízemeletesünk alatt masírozna az ellenség. Lőnék-e rájuk a kilence­dikről, ha volna puskám? Rábíz­nám az egészet a néphadseregre? Vagy mi lenne, ha valaki rájuk lő­ne a házból, s öt perc múlva az én ajtómat rúgdosnák csizmás lábak, az én három gyerekemet vonszol­nák a liftbe? A katonákat ölném-e meg előbb, vagy aki rájuk lőtt? És akkor a Haza, mi lesz a Hazával?! No, és hol van a pacifizmusom? Tanácstalan vagyok, kedves ol­vasó. Azt hiszem, fegyverek közt nemcsak a múzsák hallgatnak, hallgat a józan ész is. Minden morális álláspont, ésszerűség, min­den értékrend megsemmisül, ha a szikra begyújtja a puskaport a réz­hüvelyben, s az ólom kizúdul a puskacsőből. Lehetsz akkor egyik percről a másikra Felix Fivet vagy Max Clemens von Hausen, hiszen az értékek lassan már békeidőben is málladoznak, az én szabadság­­harcosom a te terroristád, a te par­tizánod az én ellenforradalmárom, s lehetsz akár fölrobbantott híd, elpusztított város, arannyal graví­rozott név egy emlékoszlopon, ha ugyan marad valaki, akinek még kedve, ideje van emlékoszlopot ál­lítani, s tudja, hogy az a por, amit a szandáljából kirázott, te voltál. Nem tudom, mi a tanulság Felix Fivet kivégzéséből. Nem szeret­ném, ha háború lenne. Ez egy bé­­kecikk, a Győzelem Napjára. Molnár C. Pál rajza

Next