Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-02 / 18. szám - Szántó Péter: Hangulat, jelentés (5. oldal) - Fenyvesi Tóth Árpád: Tao te king • kép (5. oldal) - Dlusztus Imre: Mint a fegyverletétel (5. oldal)
SZÁNTÓ PÉTER: HANGULAT, JELENTÉS (A szellem ereje.) Még korán sötétedik, a nagy élelmiszer-áruházban azonban a neon fényektől kigyúlnak a színes tasakok, dobozok, címkék. Azért sokat fejlődött — beszűkülő exportlehetőségeink mellett is — a csomagolástechnika: már bármikor ihatok magyar gyümölcslét arab fölirattal, ehetek magyar halrudat német szöveggel. Ehetnék ízesített gyümölcsjoghurtot is, ha rá tudnék nézni. De utálom. Tejpor, törvényes ételszínezék, mesterséges édesítőszer, szoktam volt mondani magyarázatul, de lehet, hogy egyszerűen nem szeretem a gyümölcsjoghurtot, ezért ■aztán lendülettel elsietek a tejespolc mellett, hogy megközelítsem a az előre csomagolt felvágottakat. Ahol is majd busásan megfizetem, hogy besegítettem a kereskedelemnek, nem válogattam hosszasan, direkt a boltos bosszantására, a kérdésre, hogy nem baj-e, ha nyolc dekával több a tíz deka, nem feleltem pikírten, hogy de igen, baj, egyszerűen odalépek, és elveszem a vállalat által mára rendeltetett háromfajta fölvágott közül az egyiket, az eleve elrendelt és becsomagolt mennyiségben, busásan ráfizetve a csomagolóanyagra és csomagolástechnikára. — A szemét kurva anyját, nem veszi fel rögtön! — csattan mögöttem a női hang. Megfordulok, mert csak a sznobok vallják, hogy utcai balhé, közértcirkusz nézőjének lenni nem komilfó. A tejespult mellett egy vevő, dühödtem a földön heverő gyümöcsjoghurtra mutat, és esküszöm, hogy nekem mondja. Teljesen lehetetlen, hogy én vertem le a dobozt. Nincs semmi a kezemben, amivel leverhettem volna, másrészt elég távol mentem el a pult mellett, ráadásul azt azért észrevenném, ha lelöktem valamit. — Én vertem volna le? — kérdezem betvítőleg. — Te, te mocskos szemétláda, te dagadt strici, még ki mered nyitni Spofádat?! Gyerekkoromban azt tanultam, aki az anyámat szidja, figyelmeztetés nélkül vágtam szájon. Ezt gyakoroltam is egy darabig, aztán rájöttem: ahogy az emberiséget ismerem, egész életemben pofozkodhatnék. Ha most szájon vágom ezt a negyven körüli, viszonylag jól öltözött nőt, az egész bolt nekem lesik. Kihívják a rendőrséget, addigra öt tanú lesz rá, hogy bikatesök volt a kezemben, és hatan erősítik, hogy „rohadt osztályellenségnek” neveztem az áldozatot, lehajolok a sértetlen joghurtért, fölveszem, letörlöm és visszarakom a polcra. — Mert az ilyen mocskos kurafiak csak mennek, nem néznek, és törnek-zúznak maguk körül! Börtönbe kéne rakni őket, mind, vagy kiherélni! — üvölti tovább a viszonylag jól öltözött nő. Villámgyorsan mérlegelem az eshetőségeket. Nem, nem a retorzió esélyeit, hanem az egész cirkusz okát. Ő verte le a dobozt, és megrettent, hogy kifizettetik vele? Mégis én vertem volna le, viszont a nőnek most mondta meg a barátja, hogy ezután inkább a kulcslyukkal, mint vele? Vagy mi a fene? A viszonylag jól öltözött nő sovány, mint az agár. Ritkás, sószínű haja van, fehérjéig kifordult vizenyősikék szemeit alig látom a vastag szemüveg mögött. Bőre betegesen sárga, az ápoltság ellenére is tisztátalannak látszik. Mondom, negyven lehet, talán valami albérletben lakik, ahol a nyirok lassanként kirajzolja a plafonra II. Ramszesz fejét. Nemhogy nincs szeretője, talán nem is volt soha. Néha arról ábrándozik, hogy csak öt percig ő kezelhetné a gombokat, amik a rakétákat indítják, gyűlöli az emberiséget és ez az emberiség most én vagyik. Talán sajnálnom kéne a viszonylag jól öltözött nőt, mint a lélek mérnökének, talán meg kéne értenem. Száz évvel ezelőtt tán sírva fakadtam volna a sorsán. — Mit bámulsz, te hájas gennyláda? Mit nézel? Közelebb hajolok, de jó hangosan mondom: — Tudja hölgyem, ha én így néznék ki, mint maga, én is egész nap üvöltenék. A hallgatóság nyerítve röhög, a viszonylag jól öltözött nő megsemmisülten áll. A szellem ereje győzött, ha ugyanezt a szellem erejének lehet nevezni. ★ (Kés a víz fölött.) Csúcsforgalomban hajtok az Erzsébet híd felé, alig gurulhatni, lépésben!i'ia-.inkább. Ilyenkor, bádog- és műanyag*" * kalitkáinkba zárva legtöbben azt hisszük, parancsaiéi vagyunk a teremtésnek, vagy legalábbis a közlekedés rendjének szellemi urai. „Gyere!”, intünk megvetőleg a sávúnkra ácsingózónak, vagy „egy nyavalyát!”, csikorogjuk, ha olyan kedvünk van. Hangosan kioktatjuk a közlekedés résztvevőit, kétségbe vonván minimális szellemi képességeiket, vagy éppen az alacsonyabbrendű emlősök és néhány autós egyed nívója közé teszünk egyenlőségjelet. Máskor csak egyszerűen fölhívjuk kísérőnk figyelmét arra a mérhetetlen történelmi-társadalmi elmaradottságra, évszázados rabságra, s a félbemaradt forradalmak gerinctörő nyomaira, mely itt most annak a bácsiásnak a primitív és hiábavaló erőszakosságában ölt testet, akit íme, úgyis leszorítunk az úttestről, föl, föl a járdára, még szerencséje van, ha nem sétál be a Kincsesbolt kirakatába. Szóval így vagyunk általában, bár én nem szeretek a kocsiban szónokolni, mert rég rájöttem, hogy duma közben nem az útra figyelek, s elvesztem közlekedési jó helyzetemet, vagy éppen bajt okozok másnak. Fölérünk a hídra, a belső sávba húzódom, mert a BAH-csomópont felé van dolgom. Előttem viharvert Trabant pöfög, lassacskán. Annyira nem sietek, megvárom, míg kihúzódik. Nem húzódik ki. No, akkor kimegyek én a középső sávra. A Trabant elém vág. Vissza a belsőre, a Trabant utánam. Lassan olyan az egész, mint egy Belmondo-filmben az autóhajsza. Milyen jól mutatna ez a Champs-Elysée-n. És milyen nevetséges az Erzsébet hídon. Kimegyek a legkülső sávra, gyorsítok, beérem a Trabantot, behúzódok a középső sávra, előzni készülök versenytársamat. Nem dudáltam, nem villogtam, nem csináltam cirkuszt. Csak menni szeretnék, elérni oda, ahova akartam. Oldalt pillantok, lássam, miféle ember ez az én Belmondóm. Görcstől merev lárvaarccal, összeszorított foggal mered előre, arcizmain látszik az a feszült erő, amivel a gázpedált tapossa, hogy hátha mégis sikerül velem egyvonalban maradnia. ötven körüli, kopaszodó férfi, olyasféle, akit újságriportok szürke kisemberkének szoktak leírni. Arcán oldódik a görcs, látom, a Trabant nem bírja tovább, Belmondo föladta, talán, majd ha a Gaumont megcsinálja a folytatást ... Ekkor a szürke fcis emberke jobb kézzel maga mellé nyúl az ülésre és fölemel valamit, összeszorított markában egy fanyelű, húszcentis pengéjű konyhakés. Eltorzult arccal rázza felém. Jézusom, ez az ember egész nap egy konyhakéssel utazott, hogy délután ötkor fölemelhesse és felém rázhassa az Erzsébet hídon! Mi ez? Előre megfontolt hirtelen felindulás? 1985? Egyszer régen egy futballmeccsen a darabos hátvéd húsz méteren át üldözte a megszaladó csatárt, utolérte, hátulról fölvágta és megtaposta. „A mindenit — rikkantotta vidáman egy néző —, ha kés van nála, megöli!” Uraim, már van nála. (Cérna, kötél.) Egy ember sír az aluljáró lépcsőjén. Furcsa látvány. Fekete télikabátja már eléggé piszkos a lépcsőn szállongó portól, vállán kétes tisztaságú fehér sál, haja kócos, arca megviselt, borostás. Sír. Nyakában vastag kenderkötél, pontosan úgy, ahogy annak idején igazságügyi orvostanból tanultam a kivégzés címszó alatt. Szabályos hurok, ezen átbujtatva a kötél vége, hogy majd az elítélt önsúlya feszítse meg a csomót. Itt viszont, belülről, zsebkendővel van kipárnázva a kötél, úgy, ahogy viszont kórbonctaniból tanultam: az öngyilkosok furcsa, torz önsajnálattal kipárnázzák a hurkot, hogy miközben tizenöt percnyi, elmondhatatlanul szörnyű hadoklásra késztetik magukat, mégse dörzsölje ki nyakaikat az a fránya kötél. Az ember ül a legforgalmasabb aluljáró legforgalmasabb lépcsőjén és sír. A dolgos járókelők nagy ívben kikerülik, néhányan udvarias távolságból nézik, sajnálják vagy röhögik. A kötél úgy hetven centire a nyakától véget ér. Foszlott a széle, talán levágták ezt az embert, vagy leszakadt. S hogy miért? Mit tudom én. Szereti a gyümölcsjoghurtot. Nem volt nála kés az Erzsébet hídon. Vagy csak cérnával nem bírta? A lépcső tetején tanácstalan közeg. Szőke, kék szemű, fiatal. Derékszíját piszkálja, már tizedszer igazította helyre a pisztolytáskáját. Sapkáját leveszi, megtörli gőzölgő homlokát, bizony nagy dilemma lehet az ilyesmi. Mit csináljon, amikor a maga durva nyíltságában találkozik az abszurddal? Menjen oda és vigasztalja meg? Mondja el, hogy az élet mégiscsak szép? Hogy már az is nagy dolog manapság, ha valaki lekerül a kötélről ? Vagy legyen határozott? Tartóztassa le és kísérje be, mint csendháborítót, közbotrányokozót? Egy halálra szántan mit segít az, ha az éjszakát cellában tölti? Az ember ül az aluljáró lépcsőjén, nyakában kipárnázott kötél, és szeméből megállíthatatlanul patakzanak a könnyek. A rendőr ismét megrángatja az övét, s mint a Godot-ra váró Estragon, arcán végtelen kétségbeeséssel megindul az akasztott ember felé. — Jó napot kívánok — mondja. — Kérem a személyi igazolványt felmutatni szíveskedjék! Fenyvesi Tóth Árpád: Tao te king 1986. MÁJUS 2. M liláfiiÉitfMÉiML * . * Megszokhattad már, hogy folyton feladatokat kell teljesítened. Ez, a mostani is, kívülről jött. Azt mondják, írd meg, hogyan gondolkodik egy huszonéves, egy pályája elején álló. Vidd el az írást a szerkesztőhöz, te, a névtelen. Vívjon meg egymással, gondolat a gondolattal. Határozottságot várnak tőled, igénylik a pontos, nyílt beszédet, de te csak bizonytalanságaidat tudod megfogalmazni. Jó, ezt tisztáztad, igyekszel pontosan tudósítani helyzetedről. Aztán végiggondolod, hogyan nevezed meg körülményeid. Ezen a héten ... Így kezded, mert számba kell venni a napokká fűrészelt dologidőt, szóval ezen a héten nyolc megírandó cikk vár rád, nyolc megszerkesztendő oldal, három interjúalanyt kell előkerítened, két tudományos ülésről tudósítanod, összekotorsz néhány kicsi hírt, fölváltod az utolsó ezrest, elmegy három edzésre, lesz egy kispályás meccs a cimborákkal és egy bajnokin a fakóban, örülhetsz, ha a kispadra ülhetsz a nagycsapat mérkőzésén, s nem örülsz, hogy rátaláltál erre a jelképre. Kevés szavaddal Így rendezed magad, ez a heti önmeghatározás.★ Csörög a telefon, berendelnek a számos felettes szerv egyikéhez. Voltál már itt, ismered a járást, a titkárnő arckifejezéséről semmit sem tudsz leolvasni. Bemégy. Néhány hete itt repikonyak is járt a kávé mellé, és még a cigarettásdoboz is végig nyitva állt. Most se pia, se kávé, a doboz is becsukva. Leülsz és végighallgatod az üvöltést. A részletekre egy idő után már nem lehet figyelni, a hanghordozásra, levegővételre koncentrálsz. Hamar fáradsz, mint egy vizsgáztató, egy idő után csak a mondatszerkezeteket osztályozod. Jó közepes, mondod magadban, amikor lefelé bandukolsz a lépcsőn. Izzadt hátadon megigazítod a pulóvert, inget, s közben rácsodálkozol az ezerszer hallott vádra: „Ez kérem, tudatosan hamisított dezinformálás!” Azaz: informálás. ★ Kéziratokat rendezel. Mindegyik átolvasva, a nyomdai utasítások is ott kéklenek. Ezt ez rendelte, az amiatt van, amazt pontosan körülhatárolható okokból kellett megírnod, a másaikat áthúznod. Ezt most kidobod, hiába minden. Hunyorogsz a füstben, nyelőcsöved mintha vasból volna, állsz a papírhalomtól roskadozó asztal mellett. Állsz, mint egy husáng, összegyűjtöd a használható anyagokat, és egy másik asztalra dobod. Kollégád már az utcán siet, mindig másnapos arcát vizsgálgatja a kirakatüvegekben, és térdből hajigált léptekkel iszkol szürke ballonkabátjában. Belenézel a tükörbe és megdöbbensz: Úristen, még mindig milyen tiszta! Bartókot nézegeted az ezresen. Fizetned kellene, de a pincér egyelőre rád se bagóz. Van időd eltűnődni a pénzügyeken. Hónap közepén ez az utolsó ezresed, mégsem a vásárlóértéken évődsz. Arra gondolsz, hogy a törvényes magyar fizetőeszközökről hiányzik valaki: Széchenyi. Magyarázgatod, hogy a forradalmi hagyomány így, a történelmi szemlélet úgy, meg hogy az ötvenes évek szele egyebeket is tartósan elfújt, nemhogy egy arcképet egy bankóról. Aztán jön a pincér s közli, hogy nem tud viszszaadni. Te meg azt válaszolod, hogy nem megy el fölváltani. Háromszor ismétlődik a dolog, mikorra a fizetőpincértól — két kolléganője gyűlölködő pillantásaival kísérten — átveszed a visszajárót. Míg a heves párbeszéd hullámai széttörtek makacs ellenkezéseden, elhatároztad: távozva annyit fogsz mondani: Széchenyi kellene ide. Így teszel. Hülyének néznek. ★ Mindig kényes voltál a nevedre. Mind a kettőre. Kényes, mint egy kanca, hallod a paraszti hasonlatot. A nomen est omen, a név és a sorsszerűség csak azután érdekel, hogy tisztáztad: a megnevezés birtoklás is. A név fatális, a megnevezés intelligencia, igény kérdése. Este nagyapád papirosai között kutatsz, és rátalálsz egy régesrégi matematikadolgozatra. A Nagy Fermat-sejtést igyekszik bizonyítani egy önjelölt tudós, a gyötrő feladvány számtalan áldozatainak egyike. Az előszó végén a neve mellett a bizonyítás egy sora, zárójelben. Mint egy másik név, vagyis a választott név: az önbirtoklás igényének jele, a teljes azonosulás ördögi szimbóluma. A dolgozat végén aláírás: a polgári név elmarad, helyette a matematikai jelek sora. Tudod, hogy a luciferi francia bizonyítását — melyet ő csak említett, de maga a levezetés nem maradt fönn — azóta senki sem tudta rekonstruálni, tehát a kis füzet szerzője sem. Félelmetes, ahogy ez a matematikus odavetette magát a tévedésének, a bizonytalannak.★ Gólt kapott a csapatod. Sod, a nagyszájú kapus vitatkozik a bíróval. Terpeszben áll kilencven kilója összes hitelével az ötös mészcsíkján, és szakadatlan magyaráz. A játékvezető engedékeny, nem nyúl a sárgáért, biztosan érzi, hogy lesről engedte el a szélsőt. Laci belelendül, szexuális képzelőereje a csúcsra jut. Balra tőled, az ellentáborból kiemelkedik egy ötvenes, bürokrataforma alak: „Ezt teszi a demokrácia” — üvölti az időközben lehiggadni látszó kapusra mutogatva. Fölállsz, a padsorok között eldalazol az úriember felé. Próbálgatod a hangod, fogalmazgatsz, no nem a lesről, hanem a demokráciáról, meg arról, hogy mit tesz. Vagyis mit tenne. Föntről rád szólnak, hogy ülj le. Egy darabig még nézed a delikvens hajcsomós, nyílatlan tarkóját. Közben két védő ledarálja kedvenc játékosod. Viszszaódalogsz. Jobbra, mert úgy érzed, ez most a helyed. ★ Az akadémikus emelkedik szólásra. Beszéde világos, mint a fegyverletétel. Azt mondja, az általa vezetett kutatóhelyen az egyik családos tudományos munkatárs fogalmazványt írt a városi tanács illetékeseihez, melyben anyagi helyzetéről számolt be. A tanács szegénnyé nyilvánította, s kiutalt számára egy kisebb összeget. Ezeket a szavakat nem kell jegyzetelned, a tudósításba nem fér be, és amúgy is megmarad. Saját pénztárcádra gondolsz, és azokra az alapítványokra, ösztöndíjakra, amelyeket megkaphatsz, amelyek tulajdonképpen ugyanilyen szegénnyé nyilvánítások Addig is, amíg jó nem leszel valahol, olyat írsz, amit megvesznek. Ez a helyzeted, így. Ilyen körülmények között lesz többértelmű a megállapítás: hiába tanítottak, hiába tanultál. Dlusztus Imre MINT A FEGYVERLETÉTEL Honra □