Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-04 / 27. szám - Balla Margit: grafikája • kép (1. oldal) - Garai Gábor: Doktor Valaki tévelygéseiből • vers (1. oldal) - Bella István: Levél Zé Zének (1. oldal)

Megay László: Halványszínű ló IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM 1986. JÚLIUS 4. Bertha Bulcsu: Halál a Rózsadombon ♦ Simonyi Imre: Titi, avagy az edző megméretése ♦ Balla Margit grafikája ­ GARAI GÁBOR: Doktor Valaki rég túl volt azon már, hogy tudja magáról, hogy­­ / v­al­aki, igaz — s ez talán enyhítő körülmény — ő sem ismert föl úgyszólván senkit ismerősei közül azon a fogadáson, amelyre — feltehető tévedésből — mégiscsak meghívták egy nyári délután; csak kóválygott hát a töppedt teremben, immel-ámmal elfogadott egy pezsgőt, majd az asztalhoz lepett megszemlélni a harapni­ (túlzás!), majszolni­ valókat, épp egy sajtos­ micsodát emelt volna tányérjára, mikor a mellette álló idős, molett extáncosnő ráförmedt: — Ne azt egye! Ezt a szép ropogósát! Ajánlottam én már magának rosszat valaha is?! — Valaki jól tudta, valaki áll mellette, csak azt nem tudta, ki; az pedig végképp nem jutott eszébe, a hölgy mit s mikor ajánlott, kivette hát a ropogósát, bekapta, ráharapott, s alsó műfogsora, mint páncélosok alatt a hajóhíd, nyomban inogni kezdett, s a garatból émellyel vegyes köhögési inger tört fölfelé. A hölgy nem tágított: — No, ugye jó? Mondjon már valamit! Valaki sokáig nem tudott szólni semmit, majd egy férfias elhatározással egészben lenyelte a ropogósát, s — ó, nagyon jó! — nyögte megkönnyebbülten. Szerencsére oszladozott a tömeg már, a kijárat felöl két volt barátja intett: — Nem jössz? — De megyek. Hova­­ menjünk? (Még a barátok neve is fölrémlett.) Valaki már-már reménykedni kezdett, csakhogy az egyik vissza az irodába, a másik meg a munkaközösségbe igyekezett. Kérdezték: — Hát te merre? — Én csak haza — felelte. — Jó neked! — mondták, és ezzel váltak el. — Bizony, de jó nekem — gondolta Valaki —, senki se ül ezen a sárga padon, mely éppoly sárga, mint a villamos, amire várok, s ha hiába várok, fölröptet éppoly sárga, nyári vad sugarak közé, ahol feledem majd a mű-fogsort, a mű-gondot, a mű-vészt, és sosem térek többé ide vissza. Doktor Valaki tévelygéseiből ARA: 7,50 FT . V­­ocu* Levél Zé Zének Drága Zoltán! Egy hónapja, a futball-világbajnokság kezdete óta fontolgatom, hogy írok Neked, már csak azért is, mert jól em­lékszem, milyen rajongással be­széltél annak idején — tizenhat évvel ezelőtt —, az első mexikói vébé elődöntőjéről, az NSZK— olaszról. Beleszerettél abba a meccsbe. Az évszázad legizgalma­sabb mérkőzésének mondtad, s azt hirdetted úton és útfélen, hogy nincs olyan krimiszerző, aki a vá­ratlan események, logikus fordula­tok kitalálásában versenyezhetne a focival. Mert — érveltél —, há­nyan és hányan kitalálják már az első pillanatokban, ki a gyilkos, de ki sejtette meg azt, hogy abban a hosszabbításban micsoda krimi játszódott le, hányszor zörgött a háló, s hogy ki lett végül is a győztes. Hogy végül mégse írtam, annak — lustaságomon kívül —, nagyon egyszerű oka volt. Nem akartalak elszomorítani. Nem akartam, hogy tőlem tudd meg, milyen érthe­tetlenül szerepeltek megint a mieink. Meg aztán abban se le­hettem egészen biztos, megkapod-e soraimat. Hiszen hová és ho­gyan címezhettem volna? Zelk Zoltán költő, Farkasréti temető? Ez a címed, tudomásom szerint, csak ideiglenes, valami ágybérlet, vagy albérletféle. Az igazi vala­mi ilyesmi lehet: Zelk Zoltán, Magyar Irodalom, Öröklét köz, vagy Ifjú Szívek Országa, Halha­tatlanok útja, Poste restante. Leg­jobb lett volna persze valaki rég­elment pincér­ barátunkra bízni postám közvetítését — a János bácsira vagy Fodor úrra —, hogy­ha épp bemegy szokásos köruta­­don az égi Luxor kávéházba, vagy a Hungáriának titulált New Yorkba —, a főúr így fogadjon: „Zelk Úr! Levele, van! Hozhatom mellé a kávét?” És te — a Dohány utcai bejárat melletti márvány­­asztalnál vagy a Luxor egyik fi­­cakjában, az ablakmélyedésben ülve, kapucineredet kavargatva el­olvashatnád, ha kedved úgy tart­ja. Itt a Luxorban ismertelek meg, itt mutattak be Neked a hatvanas évek elején. Késő este volt, ami­kor váratlanul —az árvák otthon­kereső kóborlásai során —, oda­vetődtél. Sokan voltunk, ifjoncok, leendő újszülöttek, kői tó- és írá­­sihederek, közöttük egy-egy nagyság, aki „már megjelent” Üt­ött Volt egy idősebb barátunk is, a bábszínházrendező, aki épp bábdarabot keresett­­, ropogós bankók igézetét csillantatva meg az áporodott levegőben. Az előleg hallatán hirtelen fölkaptad a fe­jed, megszólaltál, és ekkor az éj­szakai kávéházban váratlanul ki­sütött a nap. A vörösrozsdás , kávé és italfoltos futószőnyeg vi­rágos zöld rétté változott, a füst­ből virágok kacskaringóztak ring­va elő, a kávéskanalak, poharak csörgése mintha csengettyűzéssé vált volna, s a kávéház közepén az asztalok között ott állt a le­­horgasztott fejű, esőcseppszemű bánat. Füstöt legelészett. „Volt nekem valaha egy mesém egy kis­­csikóról, akinek nem volt patkó­ja” – mondta a szomorkásan, kis­sé rekedten, de felvillanó kedv­vel. A hangod barna színű volt, zengésében bánat és vágyakozás csengett. A füstben bankókötegek létéztek, a kiscsikó szájába ka­pott egy kisebb csomót, letérdelt eléd, s fejét térdedre hajtva, át­nyújtotta Neked. Ámulva néztem a varázslatot, s bár tudtommal a bábjátékból nem lett semmi, már maga az a rögtönzés is fölért egy produkció­val. Ámulva néztelek akkor is, ami­kor először láttalak. 1961 lehetett Este tizenegy felé a Lucullus nép­büfé állórészlegében támasztot­tuk a falat barátommal, vacsoráz­tunk, sárgaborsópürét ettünk áll­va, sok szafttal, kenyérrel, egy nyolcvanért. Egyszer csak barátom, a későbbi színházi rendező. Izga­tott lett: — Odanézz! — mondta —­ Odanézz! — s a fejével az egyik állóasztal felé moccintott. Egy öreg, alacsony, fáradt arcú, nagy szemű férfi állt ott és evett álmatagon pislogva. „Mi van” — kérdeztem értetlenül. „Hogyhogy mi van? — mondta a barátom el­képedve. — Hát nem látod? A Zelk!” — Fölkaptam a fejem, s amennyire az illendőség engedte, oda-odasandítottam, s láttam: az idős férfi —, annyi lehettél, mint én most! — ugyanazt eszi, amit mi, csóró suhancok: sárgaborsópü­rét, sok szafttal, és még több ke­nyérrel. Egynyolcvanért. Néztem a sárga ragaccsal teli tányért, a Kossuth-díjadra gondoltam, a bör­tönödre, a verseidre, meg a mi írásainkra. „Szép pálya” — mond­tam elszorult szívvel B.-nek, aki nem is lett költő. Színházra adta a fejét. Később aztán sokat találkoz­tunk, sokszor ültünk együtt a Hungáriában, játszottunk, beszél­gettünk, s meneztünk. Egyszer egy hónapot Szigligeten is együtt töl­töttünk, ám erről a két találko­zásról sose beszéltem Neked. Ezt máig se bánom, azt azonban igen, hogy találkozásaink során sose meséltem el Neked a lányunk tör­ténetét Veled. Pedig lett volna mi­kor elmondani — legutóbb a be­tegágyadnál, hetvenkedő születés­napjaidon. Biztosan megörültél volna neki, ugyanúgy, mint egy szál virágnak, vagy mint egy ti­tokban elszívott légiós cigarettá­nak. Nos, volt nekünk egy még bu­tuska, vagyis első elemista lányunk, meg két nagy okos — azaz már felsőbb osztályba járó —, fiunk. A fiúk gyakran játszottak „ország­­város”-t, ahol ugye, az nyer, aki egy bizonyos idő alatt több he­gyet, folyót, tavat, országot, várost és minden mást tud összeírni. A fiúk ezt a játékot sose akarták játszani a lányunkkal, mert ő mindig ugyanazt írta be a rubrikák­­ba. „Híres ember: Zelk Zoltán, író: Zelk Zoltán. Könyv: Zelk Zol­tán. Három nyulak. Költő: Zelk Zoltán.” Nem is játszottak aztán vele ország­ várost soha, pedig nem volt igazuk. Az lett volna az igazi, ha a lányunk azt írja: Folyó: Zelk Zoltán. Város: Zelk Zoltán. Hegy: Zelk Zoltán. Ország: Zelk Zoltán. Drága Zé Zé! A futballról akar­talak tudósítani, s most látom, törlesztgetek csupán: bűneimet, magamba zárt dolgaimat gyóntam meg Neked. Igaz, a foci se az már, ami volt. Amióta elmentél, már embereket is öltek a stadio­nokban. Pedig, hogy föl voltál há­borodva, egész testedben remeg­ve mesélted, mire vetemedett a világ, hova jutottunk. Az egyik MTK-meccsen Dunai, az MTK kö­zéphátvédje lerántotta a kitörő csatárt, és mert a szegedi játékos túl soká kelt föl, megszólalt a kó­rus, eképp: „Földet rá! Földet rá!" Hol vagyunk már ettől ?! A világbajnokságot különben Argentína nyerte szép játékkal és megérdemelten. Van egy új sztár, Maradonának hívják, az elődöntőben a belgák ellen volt egy olyan gólja, amire Te is bol­dogan emlékeznél. Búcsúzom is, és mi mással bú­csúzhatnék, amivel utószor köszön­tem el Tőled a telefonban: „Csó­kolom a kezed, drága Zoltán”.

Next