Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-29 / 35. szám - Kosnás Roland: rajza • kép (13. oldal) - Megyesi Gusztáv: Ne tessék áthallani! • televíziókritika • Zsolt Béla: Tizenötezer pengő, rendező Zsurzs Éva (13. oldal) - Zöldi László: Ex • filmkritika • Bódy Gábor (13. oldal) - Vadas József: Természet-rajz • képzőművészet-kritika • Budapest Galéria, Lajos utca: Molnár László József, Elekes Károly, Butak András | Lengyel András, Óbuda Galéria (13. oldal) - Imre Flóra: A harangok zúgása Falironban • vers (13. oldal)
Kcsnás Roland rajza MEGYESI GUSZTÁV: Televízió Ne tessék áthallani! Szegény Zsolt Béla írt a harmincas években Tizenötezer pengő jutalom címmel egy utólag polgárinak nevezett bohózatot, amit most elővett a Magyar Televízió, és Zsurzs Éva rendezésében augusztus huszadikán műsorra tűzte. Mármost abban a pillanatban, amikor a Magyar Televízió elővesz egy ilyen, polgárinak nevezett darabot és Zsurzs Éva rendezésében műsorra tűzi, az a darab már nem az a darab lesz, hanem valami egészen más, mint aminek szerzője szánta. Zsolt Béla egy igen egyszerű ötletre épített játékot írt. Egy kellően hülye hivatali ember el akarja csábítani egy kellően hülye katonatiszt feleségét. Leitatja az aszszonyt, majd szobára viszi, ahol már-már meg is fektetné, de a szomszéd szobában két rabló osztozik elég hangosan egy zsák pénzen. Mégpedig éppen az a két rabló, kinek elfogatásához a tehetetlen rendőrség a lakosság segítségét kéri, busás jutalmat ígérve a nyomravezetőnek. Nő otthagyva, futás a rendőrségre. Csakhogy a nő is kérne a jutalomból, amiből persze konfliktus támad, majd bírósági ügy, úgyhogy a megcsalt férj és feleség előtt minden kiderül, mígnem a jutalom igazságos felosztásával boldogság költözik a szívekbe. Mindenki ki van fizetve. Igen jó kerettörténet, teli poénlehetőséggel, a néző szívből kacaghat, minden esély megvan arra, hogy a játék játék legyen. Csakhogy mi most a nyolcvanas években élünk, ahol túl egyszerű volna, hogy a néző szemében a játék játék maradhasson. Ennél több kell. Ezért, már amikor a legelső jelenetben Spitzer, a borászati cég szerencsétlen ügyvédje bekopog a Hivatalba, hogy pecsétet és aláírást szerezzen egy országos exportérdeket érintő lépéshez, ám az alkalmazottak egyik asztaltól a másikig küldik és ügyintézés helyett 1. körmöt reszelnek, 2. szájat rúzsoznak, és 3. titkárnő keblét fogdossák, a nyolcvanas évek nézőjében különös vágy kezd ébredni bizonyos áthallásra. Hogy ez a darab a harmincas években játszódik ugyan, de vajon nem rólunk szól-e, bizonyos visszásságokról, fejlődésünket visszafogó anomáliákról? Nem reszelnek, nem rúzsoznak, nem kebleznek-e ma is ügyintézés helyett a főhivatalokban, kifejezetten az össztársadalmi export rovására? De bizony. A második jelenetben Spitzer benyit a Hivatal igen fontos vezetőjéhez. Az éppen csókolózik. Amint azonban Spitzer belép, a fontos ember úgy tesz, mintha nem is csókolózott, de éppen az aznap esti rádióbeszédét diktálta volna a titkárnőjének. Ádát hall át a néző, ez a darab a harmincas években játszódik ugyan, de vajh nincsenek-e az ország exportérdekeit szolgáló rádióbeszédek előtt csókolózások a hivatalokban? Bizony, vannak. És bizony — kuncog a néző — teli vagyunk pénzhajhász, képmutató, erkölcstelen, léha hivatali alkalmazottakkal és vezetőkkel, kiknek fontosabb félhülye katonatisztek feleségét megszerezni, mint az ország exportérdekeit szolgálni. Végre, valaki ezt is kimondta, végre a tévé ezt is bemutatta. Szegény Zsolt Béla. Nem akart persze ő semmit, csak játszani a színpadon, felszabadultan, könynyedén, poént poénra hegyezni, hadd kacagjon, lebegjen a néző. Honnan is sejthette volna, hogy a nyolcvanas évekre minden szónál mögöttest keres, a legszimplább mondatok után is álcázik, kacsingat a nagyközönség. Hogy a játékban már nem a játékot látja a kor, hanem mindenütt valami mélységet, magasságot keres; a habkönnyű bohózatban is valóságrajzot vél felfedezni, valóságrajzot, amit más műsorokban kellene megkapnia, de ott nem kap meg. A hiányt, a meg nem lévőt a meglévőben akarná megtalálni a néző, függetlenül attól, hogy a meglévő mi akart lenni. Borzasztó állapot, lassú elhülyüléshez vezet. A darab nem az lesz, ami, bármikor fölülértékelődhet, de ugyanúgy alul is, a játék megszűnik játék lenni, eszközzé válik szerző, színész, néző egyaránt. Oly időkben, mikor különféle irodalomidegen szempontok lépnek a valóságfeltárásba, nem lehet már normálisan olvasni, nézni semmit se. Bármikor, bárki felkiálthat. Hisz ez célzás! Hisz ez valójában arról szól...! Hisz ez valójában rólunk szól. Vagy róluk, azokról! Persze, az nem szól se róluk, se rólunk, csak mi akarnánk, mert az nem lehet, hogy rólunk, s róluk ne szóljon semmi. Marad tehát a harmincas évek habkönnyű játéka, úgy mint a nyolcvanas évek bátor társadalomrajza. A tökéletes áthallások ideje — tökéletlen végkövetkeztetésekkel. 1936. AUGUSZTUS 29. IMRE FLÓRA: A harangok zúgása Falironban A harangok zúgása Falironban. Kavicshalmok a félig kész úton. Kábeltekercsek közt botladozom. A beton még kristályos, mint a fondan. Az alkonyati nap fűszeres íze Visszaömlik az ég széleiről. Balról nagy hajók, sziklák az öböl. Ásványolajszag fekszik a vidékre. Ó, meztelen kulcscsontok ritmikája! Az a lüktető, sötét nyaki ér, Amely mér, ítél pontos ütemén, S az ígéretet valóságra váltja. Sejtelme vállnak, felkarnak, könyeknek, ívek, síkok és domborulatok. A csuklócsontok orma hogy ragyog! A tenyér redői szórt, ritka fények.. Végül elér a régi kikötőbe Az út. Izzó árnyakba öltözött A tenger. Szálnyi árbocok között Szárnyak suhognak képtelen erővel. A megfényesedő jelenvalóság. És már szinte kézenfogva vezet. Sejtek feszülnek, nedvdús erezet. Észrevétlenül kitelnek a formák. Ahogy tapintom ujjaim hegyével Azt a sima, kemény rajzolatot: Örökifjú, lángvető hajlatok — A harangok zúgása minden éjjel. ZÖLDI LÁSZLÓ: Bajban vagyunk az avantgárddal, nem tudunk mihez kezdeni vele. Irigylem a Révai-nagylexikon szerkesztőit, akiknek nem volt ilyen gondjuk. Megnéztem az 1911- es kiadású kötetet, a szócikk mindössze annyi, hogy az avantgárd elővédet jelent. (Az újabb, teljes értelmezésről az első világháború és megannyi következménye gondoskodott.) Manapság külön könyveket, lexikonokat adnak ki az avantgárdról, a hazai filmművészetben mégis úgy tetszik, mintha az alkotók meg a nézők között lebegne, Mohamed koporsójaként. Pedig a holnapi értékek a mai kísérletekből is kisarjadhatnak, példa erre Bódy Gábor torzóban maradt életműve. Idestova egy éve halt meg. A legtöbb néző" a Nárcisz és Psyché rendezőjeként ismeri. Azt hiszem, fiatalon — a forgatás idején alig volt túl a harmincon — magyar rendező még nem kapott annyi pénzt elképzelései megvalósítására. A pontos összeget csak a filmgyári főkönyvelő ismeri, de nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy elérte a negyvenmillió forintot. Weöres Sándor immár klasszikus versesregényéből szertelen remekművet készített Bódy Gábor. (A jelzős szerkezet véletlenül ötlött fel. Csak utána jutott eszembe, hogy eddig csupán egy film számára tartogattam, a Csontváry ürügyén vetettem papírra. Milyen érdekes, hogy rendezője, a szintén zseni gyanús és önsorsrontó Huszárik Zoltán is viszonylag fiatalon távozott közülünk. A Psyché filmváltozatában van egy jelenet, a sziléziai iparbáró — Cserhalmi György jeleníti meg — bányászkolóniát jár végig. Ijedt gyerekarcok, szomorú asszonyarcok, gondterhelt férfiarcok. Falanszter, nyomorúságos kiadásban. VADAS JÓZSEF: A cím nem tőlem való; annak a kiállításnak a plakátján olvasható, amelyet három fiatal — Erdélyből ide települt — művész rendezett a Budapest Galéria Lajos utcai helyiségeiben. Közös tárlatuk témája ugyanis a természet. Szegény Pátzay Pál, akinek szobrai a szomszéd termekben láthatók, forog a sírjában. "Mert a harmincas évek panteisztikus művészete — Bernáth Aurél és Berény Róbert, Ferenczy Noémi és Egry József, Pátzay Pál és Ferenczy Béni — szintén a természetre esküdött. Csakhogy egészen más értelemben. A modern magyar képzőművészet aranycsapatának döntő élménye ugyancsak a biológiai környezet volt: a hegyek és a víz, a fák és a virágok, az emberi test látványa azonban emelkedett érzelmeket és éteri gondolatokat váltott ki belőlük — magasztos ideákat. Ezzel szemben a mai generáció publicisztikai indulattal dolgozik, ők a környezetvédők, a zöldek, a piedesztálra Természetrajz emelt biológia korának festői, legfőbb élményük éppenséggel a természet megcsúfolása. Nem egyféleképpen tiltakoznak ellene. Molnár László József a dokumentáló fénykép hatásmechanizmusából tanulva, leheletfinom rajzokkal szól a növényi vegetáció szépségéről. Nem színes virágokat vagy burjánzó cserjéket örökít meg; halványszürke — monokróm — lapjain nincs kuriózum. Sodrott kötél, töpörödött levél, tört ág esztétikumát hirdeti. Elekes Károly egészen más alkat. Ő szinte pongyolán fest, csapkodó vonalakkal és széteső formációkkal. S a színekben sem válogatós. Meg akarja hökkenteni a nézőt; szerinte a szemét éppen olyan kellemetlen látvány, mint amilyen orrfacsaró a bűze. Buták András, kollégáival szembesítve a látomások embere. Nála vegetáció az egész világ. Nem növényeket és nem szemetet fest; az ő művészetében még a könyv is a természet formarendjét sugallja. Nem olvasásra — ismeretközlésre — való, hanem lelki feloldódásra. A program, úgy gondolom, rokonszenves. Erőt mutat már az is, hogy merőben új, nálunk mindeddig ismeretlen értelmezést adtak a természet fogalmának. De a teljesítmény még egyenetlen. Buták monoton, holott a természetnek a változatosság az egyik gyönyörködtető vonása. Elekes Károly műveiben az indulathoz nem mindig társul felrázó és meggyőző erő. Molnár László József pedig majdhogynem szenvtelenségig fegyelmezett. A természet védelme divatos téma. Másokat is foglalkoztat. Ezt mutatja Lengyel András tárlata — néhány percre innen — az Óbuda Galériában. Művei, befoglaló formájukkal, a hatvanas-hetvenes éveket, a geometria diadalmas korát idézik. Hatalmas téglalapok, háromszögek függnek a falakon. Ha azonban megnézzük, mi van ezeken az idomokon, akkor kiderül: Lengyeltől mi sem áll távolabb, mint a mértan apoteózisa. Ironikus játékot űz, csúfolódik elődeinek egzakt alakzataival Az egyikbe sziszegő kígyót ültet, a másikra felhőt leheli és közepébe napot biggyeszt. Azt sugallva még a közönséges csúszómászóban és az unalmas közhelyben is több szépség rejlik, mint a vakítóan színpompás ábrákban. Ez a festészet tehát lázit az ember alkotta-építette világ mesterséges eleganciája ellen. Vagy ahogy a kiállításon nem látható, de a művész egész munkásságát összegező katalógus fényképei alapján fogalmazhatunk: Lengyel az emberi tevékenység túlszabályozása, mindennapjaink megregulázása, recepteken kiművelt ízlésünk ellenében azt vallja, hogy az élet varázsát az, apró csalafintaságok adják. Igaza van. Fő gondolatával nem is tudok vitatkozni. A részletek azonban nem megnyugtatóak. Helyenként több derűt, máskor több drámát, várnék. Egyáltalán, nagyobb elszántságot. Mert művei egyelőre unalmasan egykedvű vallomások. Ex A kibékíthetetlen osztályellentéteket ritkán ábrázolta filmművész ilyen hatásosan. Emlékszem a Mozgástanulmányok című kísérleti film hazai és külföldi fogadtatására. Héba-hóba lelkesedés, inkább fanyalgás. A tizennyolc perces kisfilmen fényképalbumból való férfitestek, sportolás, mozgás közben. A rendező hűvösen láttatja embertestek tárgyakhoz és egymáshoz való viszonyát. Hálódiagramok, számítógéppel fölvázolt összefüggések, koordinátarendszerbe helyezett emberalakok. Experimentális vállalkozás, strukturalista elemzés, öncélú film. Aztán a Mozgástanulmányok egyik-másik fölvétele zökkenőmentesen simult bele a Psyché játékfilmváltozatába, a kísérleti ötletek megkapták a maguk tartalmi jelentését, szociológiai értelmét. Fogalmazhatnám úgy is, hogy, a művészet erejével érzékeltették: a gazdaságitársadalmi feszültségek miként járultak hozzá az első világháború kitöréséhez. Mindezt csak előrebocsátottam. Láttam ugyanis egy válogatást Bódy Gábor videofilmjeiből, külföldi tartózkodása termékeit. Itthon a legdrágább után elkészítette a legolcsóbb játékfilmet — Kutya éji dala —, közben ösztöndíjjal a Német Szövetségi Köztársaságban élt. Tanított, könyveket írt, videózott. Az oberhauseni fesztiválon látott összeállítása megint kiválthatna némi lelkesedést és sok fanyalgást, de az iménti példa óvatosságra int. Hátha a De Occulta Philosophia, a Walzer vagy a Chinatown többet mond kísérleti önmagánál. Az indítás mindenesetreszokványosan bódus: filozófiai vagy irodalmi szövegrészlet: Hölderlin, Novalis, Lermontov. A folytatás csak annyira szokatlan, amennyire a video furcsa a mozivászonhoz szokott szem számára. Látszólag céltalanul kóborló huszonévesek, vízparton, nyugat-berlini kőrengetegben, amerikai kisebbség körében. Világmegváltó gondolatok, kissé ködös, kozmopolita nézetek. Nyilvánvaló, hogy az alkotó elszakadt a hazájától, már a világkarrier foglalkoztatja. Nyilvánvaló? Az egyébként is nagyon kidolgozott zenei háttérbe dallamtöredék úszik be a Himnuszból, egy Bartók-zongoradarabból. S hogy még csak véletlenül se értse félre a néző: az egyik naplóformájú videokölteményt április negyedikére keltezi a rendező. Bódy Gábor itthon akart filmet csinálni, olcsón, a videokísérletek eredményeit hasznosítva. 1985 februárjában találkoztunk utoljára, a Magyar Játékfilmszemlén. Dárday Istvánnal együtt cikktervet melengetett, az Élet és Irodalomban szerette volna közzétenni röpiratát a dokumentum-játékfilm jövőjéről, az olcsó film lehetőségeiről. Az írást hétfőre ígérte — szombaton és vasárnap lesz rá időnk, mondta —, de a cikk helyett csak telefon érkezett, hogy a vágószobában tovább tartott a munka, ősszel azonban, ha ismét hazajön, mindenképpen megírja a kiáltványt. Hazajött, a közvélemény számára máig sem tisztázott körülmények között lett öngyilkos. Nem volt a barátom, kritikusként nem is lehettem elfogult rajongója. Azt a következtetést viszont, önkritikusan, talán levonhatom, hogy a példája is bizonyítja: érdemes volna jobban figyelni a magyar avantgárd lappangó értékeire. Hátha éppen a filmművészeti válság idején kikísérletezett, látszólag öncélú ötletek torkollnak majd élvezhető művészetbe. Film Képzőművészet ÉLET ÉS IRODALOM