Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-29 / 35. szám - Kosnás Roland: rajza • kép (13. oldal) - Megyesi Gusztáv: Ne tessék áthallani! • televíziókritika • Zsolt Béla: Tizenötezer pengő, rendező Zsurzs Éva (13. oldal) - Zöldi László: Ex • filmkritika • Bódy Gábor (13. oldal) - Vadas József: Természet-rajz • képzőművészet-kritika • Budapest Galéria, Lajos utca: Molnár László József, Elekes Károly, Butak András | Lengyel András, Óbuda Galéria (13. oldal) - Imre Flóra: A harangok zúgása Falironban • vers (13. oldal)

Kcsnás Roland rajza MEGYESI GUSZTÁV: Televízió Ne tessék áthallani! Szegény Zsolt Béla­ írt a har­mincas években Tizenötezer pengő jutalom címmel egy utólag polgá­rinak nevezett bohózatot, amit most elővett a Magyar Televízió, és Zsurzs Éva rendezésében au­gusztus huszadikán műsorra tűzte. Mármost abban a pillanatban, amikor a Magyar Televízió elővesz egy ilyen, polgárinak nevezett da­rabot és Zsurzs Éva rendezésében műsorra tűzi, az a darab már nem az a darab lesz, hanem valami egészen más, mint aminek szerző­je szánta. Zsolt Béla egy igen egyszerű öt­letre épített játékot írt. Egy kel­lően hülye hivatali ember el akar­ja csábítani egy kellően hülye ka­tonatiszt feleségét. Leitatja az asz­­szonyt, majd szobára viszi, ahol már-már meg is fektetné, de a szomszéd szobában két rabló osz­tozik elég hangosan egy zsák pén­zen. Mégpedig éppen az­ a két rabló, kinek elfogatásához a te­hetetlen rendőrség a lakosság se­gítségét kéri, busás jutalmat ígér­ve a nyomravezetőnek. Nő ott­hagyva, futás a rendőrségre. Csak­hogy a nő is kérne a jutalomból, amiből persze konfliktus támad, majd bírósági ügy, úgyhogy a megcsalt férj és feleség előtt min­den kiderül, mígnem a jutalom igazságos felosztásával boldogság költözik a szívekbe. Mindenki ki van fizetve. Igen jó kerettörténet, teli poén­lehetőséggel, a néző szívből kacag­hat, minden esély megvan arra, hogy a játék játék legyen. Csakhogy mi most a nyolcva­nas években élünk, ahol túl egy­szerű volna, hogy a néző szemé­ben a játék játék maradhasson. Ennél több kell. Ezért, már ami­kor a legelső jelenetben Spitzer, a borászati cég szerencsétlen ügy­védje bekopog a Hivatalba, hogy pecsétet és aláírást szerezzen egy országos exportérdeket érintő lé­péshez, ám az alkalmazottak egyik asztaltól a másikig küldik és ügy­intézés helyett 1. körmöt reszel­nek, 2. szájat rúzsoznak, és 3. tit­kárnő keblét fogdossák, a nyolc­vanas évek nézőjében különös vágy kezd ébredni bizonyos át­hallásra. Hogy ez a darab a har­mincas években játszódik ugyan, de vajon nem rólunk szól-e, bizo­nyos visszásságokról, fejlődésünket visszafogó anomáliákról? Nem re­szelnek, nem rúzsoznak, nem keb­­leznek-e ma is ügyintézés helyett a főhivatalokban, kifejezetten az össztársadalmi export rovására? De bizony. A második jelenetben Spitzer benyit a Hivatal igen fontos ve­zetőjéhez. Az éppen csókolózik. Amint azonban Spitzer belép, a fontos ember úgy tesz, mintha nem is csókolózott, de éppen az aznap esti rádióbeszédét diktálta volna a titkárnőjének. Ádá­t hall át a néző, ez a darab a harmincas években játszódik ugyan, de vajh nincsenek-e az ország exportér­dekeit szolgáló rádióbeszédek előtt csókolózások a hivatalokban? Bizony, vannak. És bizony — kuncog a néző — teli vagyunk pénzhajhász, képmu­tató, erkölcstelen, léha hivatali al­kalmazottakkal és vezetőkkel, kik­nek fontosabb félhülye katona­tisztek feleségét megszerezni, mint az ország exportérdekeit szolgál­ni. Végre, valaki ezt is kimondta, végre a tévé ezt is bemutatta. Szegény Zsolt Béla. Nem akart persze ő semmit, csak játszani a színpadon, felszabadultan, köny­­nyedén, poént poénra hegyezni, hadd kacagjon, lebegjen a néző. Honnan is sejthette volna, hogy a nyolcvanas évekre minden szónál mögöttest keres, a legszimplább mondatok után is álcá­zik, kacsin­gat a nagyközönség. Hogy a já­tékban már nem a játékot látja a kor, hanem mindenütt­ valami mélységet, magasságot keres; a habkönnyű bohózatban is valóság­rajzot vél felfedezni, valóságraj­zot, amit más műsorokban kelle­ne megkapnia, de ott nem kap meg. A hiányt, a meg nem lévőt a meglévőben akarná megtalálni a néző, függetlenül attól, hogy a meglévő mi akart lenni. Borzasztó állapot, lassú elhülyüléshez vezet. A darab nem az lesz, ami, bár­mikor fölülértékelődhet, de ugyan­úgy alul is, a játék megszűnik já­ték lenni, eszközzé válik szerző, színész, néző egyaránt. Oly idők­ben, mikor különféle irodalomide­gen szempontok lépnek a valóság­feltárásba, nem lehet már normá­lisan olvasni, nézni semmit se. Bármikor, bárki felkiálthat. Hisz ez célzás! Hisz ez valójában arról szól...! Hisz ez valójában rólunk szól. Vagy róluk, azokról! Persze, az nem szól se róluk, se rólunk, csak mi akarnánk, mert az nem lehet, hogy rólunk, s róluk ne szól­jon semmi. Marad tehát a harmincas évek habkönnyű játéka, úgy mint a nyolcvanas évek bátor társadalom­rajza. A tökéletes áthallások ideje — tökéletlen végkövetkeztetések­kel. 1936. AUGUSZTUS 29. IMRE FLÓRA: A harangok zúgása Falironban A harangok zúgása Falironban. Kavicshalmok a félig kész úton. Kábeltekercsek közt botladozom. A beton még kristályos, mint a fondan. Az alkonyati nap fűszeres íze Visszaömlik az ég széleiről. Balról nagy hajók, sziklák az öböl. Ásványolajszag fekszik a vidékre. Ó, meztelen kulcscsontok ritmikája! Az a lüktető, sötét nyaki ér, Amely mér, ítél pontos ütemén, S az ígéretet valóságra váltja. Sejtelme vállnak, felkarnak, könyeknek, ívek, síkok és domborulatok. A csuklócsontok orma hogy ragyog! A tenyér redői szórt, ritka fények.. Végül elér a régi kikötőbe Az út. Izzó árnyakba öltözött A tenger. Szálnyi árbocok között Szárnyak suhognak képtelen erővel. A megfényesedő jelenvalóság. És már szinte kézenfogva vezet. Sejtek feszülnek, nedvdús erezet. Észrevétlenül kitelnek a formák. Ahogy tapintom ujjaim hegyével Azt a sima, kemény rajzolatot: Örökifjú, lángvető hajlatok — A harangok zúgása minden éjjel. ZÖLDI LÁSZLÓ: Bajban vagyunk az avantgárd­dal, nem tudunk mihez kezdeni vele. Irigylem a Révai-nagylexi­­kon szerkesztőit, akiknek nem volt ilyen gondjuk. Megnéztem az 1911- es kiadású kötetet, a szócikk mind­össze annyi, hogy az avantgárd elővédet jelent. (Az újabb, teljes értelmezésről az első világháború és megannyi következménye gon­doskodott.) Manapság külön köny­veket, lexikonokat adnak ki az avantgárdról, a hazai filmművé­szetben mégis úgy tetszik, mintha az alkotók meg a nézők között lebegne, Mohamed koporsójaként. Pedig a holnapi értékek a mai kí­sérletekből is kisarjadhatnak, pél­da erre Bódy Gábor torzóban ma­radt életműve. Idestova egy éve halt meg. A legtöbb néző" a Nár­cisz és Psyché rendezőjeként is­meri. Azt hiszem,­­ fiatalon — a forgatás idején alig volt túl a harmincon — magyar rendező még nem kapott annyi pénzt elképzelései megvalósítására. A pontos összeget csak a filmgyári főkönyvelő ismeri, de nem lepőd­nék meg, ha kiderülne, hogy el­érte a negyvenmillió forintot. Weöres Sándor immár klasszikus versesregényéből szertelen remek­művet készített Bódy Gábor. (A jelzős szerkezet véletlenül ötlött fel. Csak utána jutott eszembe, hogy eddig csupán egy film szá­mára tartogattam, a Csontváry ürügyén vetettem papírra. Milyen érdekes, hogy rendezője, a szin­tén zseni gyanús és önsorsrontó Huszárik Zoltán is viszonylag fia­talon távozott közülünk.­ A Psyché filmváltozatában van egy jelenet, a sziléziai iparbáró — Cserhalmi György jeleníti meg — bányászkolóniát jár végig. Ijedt gyerekarcok, szomorú asszonyar­cok, gondterhelt férfiarcok. Fa­lanszter, nyomorúságos kiadásban. VADAS JÓZSEF: A cím nem tőlem való; annak a kiállításnak a plakátján olvas­ható, amelyet három fiatal — Er­délyből ide települt — művész rendezett a Budapest Galéria La­jos utcai helyiségeiben. Közös tár­­latuk témája ugyanis a természet. Szegény Pátzay Pál, akinek szobrai a szomszéd termekben lát­hatók, forog a sírjában. "Mert a harmincas évek­ panteisztikus mű­vészete — Bernáth Aurél és Be­­rény Róbert, Ferenczy Noémi és Egry József, Pátzay Pál és Feren­czy Béni — szintén a természetre esküdött. Csakhogy egészen más értelemben.­­ A modern magyar képzőművészet aranycsapatának döntő élménye ugyancsak a bio­lógiai környezet volt: a hegyek és a víz, a fák és a virágok, az em­beri test látványa azonban emel­kedett érzelmeket és éteri gondo­latokat váltott ki belőlük — ma­gasztos ideákat. Ezzel szemben a mai generáció publicisztikai in­dulattal dolgozik, ők a környe­zetvédők, a zöldek, a piedesztálra Természet­rajz emelt biológia korának festői, leg­­főbb élményük éppenséggel a ter­mészet megcsúfolása. Nem egyféleképpen tiltakoznak ellene. Molnár László József a do­kumentáló fénykép hatásmecha­nizmusából tanulva, leheletfinom rajzokkal szól a növényi vegetáció szépségéről. Nem színes virágokat vagy burjánzó cserjéket örökít meg; halványszürke — monokróm — lapjain nincs kuriózum. Sod­rott kötél, töpörödött levél, tört ág esztétikumát hirdeti. Elekes Károly egészen más al­kat. Ő szinte pongyolán fest, csap­­kodó vonalakkal és széteső form­á­­ciókkal. S a színekben sem válo­gatós. Meg akarja hökkenteni a nézőt; szerinte a szemét éppen olya­n kellemetlen látvány, mint amilyen orrfacsaró a bűze. Buták András, kollégáival szem­­besítve a látomások embere. Ná­la vegetáció az egész világ. Nem növényeket és nem szemetet fest; az ő művészetében még a könyv is a természet formarendjét su­gallja. Nem olvasásra — ismeret­­közlésre — való, hanem lelki fel­oldódásra. A program, úgy gondolom, ro­konszenves. Erőt mutat már az is, hogy merőben új, nálunk mind­eddig ismeretlen értelmezést adtak a természet fogalmának. De a tel­jesítmény még egyenetlen. Buták monoton, holott a természetnek a változatosság az egyik gyönyör­ködtető vonása. Elekes Károly műveiben az indulathoz nem min­dig társul felrázó és meggyőző erő. Molnár László József pedig majdhogynem szenvtelenségig fe­gyelmezett. A természet védelme divatos té­ma. Másokat is foglalkoztat. Ezt mutatja Lengyel András tárlata — néhány percre innen — az Óbuda Galériában. Művei, befoglaló formájukkal, a hatvanas-hetvenes éveket, a geo­metria diadalmas korát idézik. Ha­talmas téglalapok, háromszögek függnek a falakon. Ha azonban megnézzük, mi van ezeken az ido­mokon, akkor kiderül: Lengyeltől mi sem áll távolabb, mint a mér­tan apoteózisa. Ironikus játékot űz, csúfolódik elődeinek egzakt alak­zataival Az egyikbe sziszegő kí­gyót ültet, a másikra felhőt leheli és közepébe napot biggyeszt. Azt sugallva­ még a közönséges csú­szómászóban és az unalmas köz­helyben is több szépség rejlik, mint a vakítóan színpompás áb­rákban. Ez a festészet tehát lázit az em­ber alkotta-építette világ mester­séges eleganciája ellen. Vagy ahogy a kiállításon nem látható, de a művész egész munkásságát össze­gező katalógus fényképei alapján fogalmazhatunk: Lengyel az em­beri tevékenység túlszabályozása, mindennapjaink megregulázása, recepteken kiművelt ízlésünk el­lenében azt vallja, hogy az élet va­rázsát az, apró csalafintaságok ad­ják. Igaza van. Fő gondolatával nem is tudok vitatkozni. A részle­tek azonban nem megnyugtató­ak. Helyenként több derűt, más­kor több drámát, várnék. Egyálta­lán, nagyobb elszántságot. Mert művei egyelőre unalmasan egyked­vű vallomások. Ex A kibékíthetetlen osztályellentéte­ket ritkán ábrázolta filmművész ilyen hatásosan. Emlékszem a Mozgástanulmányok című kísérleti film hazai és külföldi fogadtatá­sára. Héba-hóba lelkesedés, in­kább fanyalgás. A tizennyolc per­ces kisfilmen fényképalbumból való férfitestek, sportolás, mozgás közben. A rendező hűvösen lát­tatja embertestek tárgyakhoz és egymáshoz való viszonyát. Háló­diagramok, számítógéppel fölvázolt összefüggések, koordinátarendszer­be helyezett emberalakok. Experi­mentális vállalkozás, strukturalis­ta elemzés, öncélú film. Aztán a Mozgástanulmányok egyik-másik fölvétele zökkenőmentesen simult bele a Psyché játékfilmváltozatá­ba, a kísérleti ötletek megkapták a maguk tartalmi jelentését, szo­ciológiai értelmét. Fogalmazhat­nám úgy is, hogy, a művészet ere­jével érzékeltették: a gazdasági­társadalmi feszültségek miként já­rultak hozzá az első világháború kitöréséhez. Mindezt csak előrebocsátottam. Láttam ugyanis egy válogatást Bódy Gábor videofilmjeiből, kül­földi tartózkodása termékeit. Itt­hon a legdrágább után elkészítet­te a legolcsóbb játékfilmet — Ku­tya éji dala —, közben ösztöndíj­jal a Német Szövetségi Köztársa­ságban élt. Tanított, könyveket írt, videózott. Az oberhauseni fesztiválon látott összeállítás­a me­gint kiválthatna némi lelkesedést és sok fanyalgást, de az iménti példa óvatosságra int. Hátha a De Occulta Philosophia, a Walzer vagy a Chinatown többet mond kísérleti önmagánál. Az indítás mindenesetre­­szokványosan bódus: filozófiai vagy irodalmi szöveg­­részlet: Hölderlin, Novalis, Ler­montov. A folytatás csak annyira szokatlan, amennyire a video fur­csa a mozivászonhoz szokott szem számára. Látszólag céltalanul kó­borló huszonévesek, vízparton, nyugat-berlini kőrengetegben, ame­rikai kisebbség körében. Világ­­megváltó gondolatok, kissé ködös, kozmopolita nézetek. Nyilvánvaló, hogy az alkotó elszakadt a hazá­jától, már a világkarrier foglal­koztatja. Nyilvánvaló? Az egyéb­ként is nagyon kidolgozott zenei háttérbe dallamtöredék úszik be a Himnuszból, egy Bartók-zongora­­darabból. S hogy még csak vélet­lenül se értse félre a néző: az egyik naplóformájú videokölte­­ményt április negyedikére keltezi a rendező. Bódy Gábor itthon akart filmet csinálni, olcsón, a videokísérletek eredményeit hasznosítva. 1985 feb­ruárjában találkoztunk utoljára, a Magyar Játékfilmszemlén. Dárday Istvánnal együtt cikktervet melen­getett, az Élet és Irodalomban sze­rette volna közzétenni röpiratát a dokumentum-játékfilm jövőjéről, az olcsó film lehetőségeiről. Az írást hétfőre ígérte — szombaton és vasárnap lesz rá időnk, mondta —, de a cikk helyett csak telefon érkezett, hogy a vágószobában to­vább tartott a munka, ősszel azon­ban, ha ismét hazajön, minden­képpen megírja a kiáltványt. Ha­zajött, a közvélemény számára máig sem tisztázott körülmények között lett öngyilkos. Nem volt a barátom, kritikusként nem is le­hettem elfogult rajongója. Azt a következtetést viszont, önkritiku­san, talán levonhatom, hogy a példája is bizonyítja: érdemes volna jobban figyelni a magyar avantgárd lappangó értékeire. Hátha éppen a filmművészeti vál­ság idején kikísérletezett, látszólag öncélú ötletek torkollnak majd él­vezhető művészetbe. Film Képzőművészet ÉLET ÉS IRODALOM

Next