Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-26 / 39. szám - Tóth Gábor Ákos: Szökevények (részletek) • széppróza (14. oldal) - Kardos G. György: A menekülés attitűdje • Tóth Gábor Ákos (14. oldal)

TÓTH GÁBOR ÁKOS: SZÖKEVÉNYEK - részletek - Hekerle László emlékének Pedig ez még csak a turné eleje. A zenekar, akár egy elvadult kozák szabadcsapat, vé­gigszántja Európát. A lokálok kicsiny filippinó lányai már előre fényesítik porcelánpofijukat, körmöt vágnak, kitépik leheletnyi bajuszkájukat, illatos füvekkel dörgölik a fog­ínyüket, ha hírét veszik egy-egy ilyen vendégszereplésnek. A polgárok felöltöznek szépen, mintha temetésre mennének, és két büfényámmogás közé beiktatnak egy LEHUNYT - SZEMMEL ÉLVEZEMAZENÉT nyámmogást. Aztán megbe­szélik teljesítményüket az ismerősökkel: nyámnyám, hal­­hatszik innen is, onnan is — szinte az egész előcsarnok nyámmog és őröl, akárha farsang lenne vagy disznóölés. Aztán hazamennek, lefekszenek, azt mondják egymás­nak vagy a falnak, hogy nyámnyám, és már alszanak is. A kozákok pedig, miután miniden hangszerdobozt teli­pakoltak kocogó pezsgőspalackokkal és álmatag mosolyú filippinó lányokkal, belopakodnak a legolcsóbb, naftalin- és konyhaszagú szállodába, és hamarosan kezdetét veszi a próba. Az Allegro affektuosa 14 perc 35 másodpercig tart, az Intermezzo (Andantino grazioso) négy és fél percig, majd ezt követi egy amolyan kozákosan lendületes Allegro Vivace 15 perc 20 másodpercig. Kora reggel az elhasznált filippinó lányokat és az üres övegeket kihajigálják az ablakon, majd az általános kava­rodást kihasználva — fizetés nélkül — meglógnak a szállo­dából. A szállodában nem volt meleg víz, a koncerten aludt a tele közönség... Az ember kétségbeesetten feltekint az égre, kiszakad belőle egy nyüszítő kiáltás: Ich bin ART-MANN! Lakik a házunkban egy iparművész házaspár, akik ki­zárólag békákat gyártanak. Hatalmas, kéttenyérnyi, réve­­teg tekintetű, biliárdzöld posztóbékákat. Fintorba torzult, fényes kerámiabékákat. Stilizált, idegbajos, fametszetbéká­kat. Virágszirombékákat. Szakadárbékákat. Többnyire egyetlen oltári nagy brekegés a lakásuk. A házaspár iszik, mint a legtöbb sporthorgász, moszatok és békalencse közt turkálnak egész áldott nap, hogy megkeressék a pia árát. A bútorok évelők és egészen furcsa virágokat gerjesztenek magukból. Néha beiszapolódik egy-két sarok — olyankor nehezebb a megfelelő számú leveli, varangy és barna unka előállí­tása, mert az alkatrészek valahol a mélyben, peték és ebi­halak forgatagában hányódnak. No, nem beszélve a tárolásról! Vigyázni kell, mert az ember nem is gondolná, mennyi, de mennyi ellensége van a békának. Hatalmas gólyacsapatok lepik el olykor a há­zunkat, aztán megjelennek az adóellenőrök is. Éppen ezért a békák java részét a házaspár egy fehér Mercédeszben tá­rolja, ízléses csomagolásban, akkurátusan dobozolva. Sze­rintem már több tonna békán túladtak így, azok meg hiába üvöltöznek, hogy hozzászoktak a Mercédeszhez, bevágják őket mindenféle gyerekszobába, vitrinbe, befőttes üvegbe, nagyanyó zsebébe és általában mindenhová, ahol még nincs béka. Néha megszökik egy-két varangy, előfordul, hogy egy­ tucat is. Ezt onnan tudjuk, hogy ilyenkor a házaspár im­port léggyel kedveskedik az ottmaradottaknak, mire azok hangos ART, ART üvöltéssel örvendeznek. A nyakszirtem táján dobol egy dallam: Mahler. „Ha ismét vissza akarok találni önmagamhoz, akkor ki kell szolgáltatnom magamat a magányosság borzalmai­nak. Alapjában véve azonban csak rejtélyekben beszélek, hiszen maga sem tudhatja, mi ment és mi megy végbe bennem. Most, életem végén, kezdőként kell újból járni és állni tanulnom” — írta egy 1908-ban keltezett levelében. Ez a levél hosszú és viszontagságos úton jutott el hoz­zám. Levéltárak, milliomos magángyűjtők adták-vették, több mint fél évszázadon keresztül. Ám egyik tulajdonosa sem viselte el sokáig, hiszen a borítékából csak úgy áradt a puszta létezés fizikai fájdalma. Hervadás, elmúlás, hitet­lenség járt a nyomában. Végül egy öreg, koszos ócskáshoz került Bécsben, ahol aztán megpihent. Az ócskás olyan nyo­morultul élt, hogy az még a levélnek is sok volt: kezdett tönkremenni, foszladozni, én már csak a töredékeihez jut­­hattam hozzá. — Valami festőféle — magyarászta az öreg, a levélhez ugyanis tartozott még egy kisméretű reprodukció is: Giorgione CONCERTO-ja. A kép egy szerzetest ábrá­zolt, aki kezét a billentyűkön nyugtatja, mintha abba­hagyta volna a játékát és hátrafordulva ...­­ Találkozott a pillantásunk. A tekintetében az aszkézis fájdalma olyan eleven volt, mintha csak egy pillanatra ug­rott volna le a lángoló máglyáról. A kép hátuljára Mahler a következőket firkantotta: „Oh, imádott földem, mikor, ó, mikor fogadod öledbe az elhagyottat... ó, örök anya, fo­gadd magadba a magányost, a nyughatatlant!” Emlékeim szerint Primadonna öle kifejezetten szép. Végtére is az ember egyéni ízlése, hajlama, lelki beállí­tottsága dönti el, hogy mit talál szépnek vagy éppen ocs­­mánynak, s ez az ítélet nemcsak egyénenként változik, ha­nem pillanathoz is kötött. Lehet, hogy Primadonna ölét holnap már feneketlen mocsárhoz, gyilkos lápvidékhez fo­gom hasonlítani, most viszont, ahogy összerakom színek­ből, szagokból, ízekből, most rendkívül szépnek találom. . Worringer azt állítja, hogy a szép formák vonalaiban, alakjában önmagunkat élvezzük. Több szempontból támad­ható nézet, de Primadonna élére vonatkoztatva: igaz és helytálló. Szeretnék ezzel kapcsolatban utalni azokra az állásfoglalásokra is, amelyek a látás és hallás szféráján túlra is kiterjesztik az esztétikus jelleg fogalmát, mondván, hogy a tapintás, a szaglás és az ízlés érzéki adatai is ki­válthatnak esztétikai ítéleteket, sőt az érzékileg­ felfogha­­tatlan dolgok (pl. tudományos törvényszerűségek) is hor­dozhatnak esztétikai minőségeket. Primadonna öle tehát szép, és nekem külön öröm, mit ne mondjak, kéjmámor, hogy időnként megmerítkezhetek, elbújhatok, egyesülhetek egy esztétikai kategóriával. Ilyen­kor úgy érzem, maga vagyok a MŰVÉSZET. Egyébként nem más, mint egy talált tárgy. A SZÉPSÉG A TÁRGYAKBA ÁTHELYEZETT ÖNÉL­VEZET A MEGTALÁLÓT MAGAS JUTALOMBAN RÉSZESÍ­TEM Az egyik Mahler-koncerten szőrén-szálán eltűnt az ön­élvezetem. Termeltem a zenét, mint fűrésztelep a faforgá­csot. Gyantás kezem alatt húrként feszültek a rönkök. Fel­dolgoztuk az egész VIII. szimfóniát, csinos kis tételekbe stószoltuk, reggel jön érte a teherautó. Az öltözőből kifelé jövet megszólított egy nő: — Nem vesztett el valamit? — kérdezte murillói mosollyal. Riadtan végigtapogattam min­denemet. — Ne, ne maga, majd én — suttogta, és megismé­telte a mozdulataimat. — És maga? — kérdeztem, mint egy felhevült infrasütő. — Már régen ... — elfutotta szemét a könny. Ez szíven ütött. Gyorsan végigtapogattam, hátha csak nem vette észre. Nem viselt melltartót, ujjaim virgoncak lettek, akár a hu­szárkapitányok. — Az apróhirdetésre...? — dadogtam már a taxiban. Némán bólintott. — Csak nem... megtalálta? — nyitottam ki a lakás ajtaját. — Hiszen épp csak az imént... Primadonna (mert ő volt a nő) végigheveredett az ágyamon, mint egy virágoskertnyi TALÁLT TÁRGYAK OSZTÁLYA, és várta a jutalmát. — Vivace! Vivace! — si­koltozta percek múltán, s nekem eszembe ötlött a fűrész­telep nyers illata. Primadonna csak engem szeret, a barátom csak Prima­donnát szereti, én meg csak... én csak úton vagyok... Ha véletlenül összefutunk az utcán, vagy az Állatkert­­ben, esetleg egy mozi előcsarnokában, félretesszük aznapi szándékainkat, vágyainkat, és beülünk egy presszóba meg­beszélni az ismeretlenről szerzett tapasztalatainkat A ke­rek műmárvány asztalka fölé szúnyoghálóként feszül egy­mást keresztező pillantásaink szövedéke. Nem vagyunk fe­­szélyezettek mégsem — a háromszög már a görög matema­tikusoknak is kedvenc vesszőparipája volt. Olyan az egész, mint amikor Tom Sawyer és Huck Finn találkoztak éjszaka a keresztútnál. Nagy tettekre vagyunk hivatottak: Primadonna például általában vodkát kér, s mi ebben is követjük őt. Ülünk hát a tömegben, nye­­kerek valami wurlitzer, a poharak meg úgy hevernek a mű­márványon, akár egy szobrász védőszemüvegei. Van köz­tük olyan is, amelyiken át carraraiból valónak láthatnánk asztalunkat. Ha volna nálunk véső és kalapács, kifarag­nánk belőle az Utazó Pietát. — Szörnyetegek vagyunk — kacag fel néha spiccesen Primadonnánk, de különösebben nem magyarázza meg, hogy miért. Bízik értelmiségi hozzáállásunkban. Bátor kiál­lásunkban, ahogy belemarunk a társadalom Achilles-inába, s csüngünk rajta, míg agyon nem szurkálnak a bürokraták. Egyelőre azonban ülünk a meleg presszóban, álmatagon bámuljuk a Szökevényőrség be-betérő tisztviselőit, akik arról ismerhetők fel, hogy kizárólagosan kevertet isznak. Legszívesebben odakiáltanék nekik: — Hé, fiúk, mi a jó­istent csináltok?! Mire ők széles mosollyal válaszolnának: — Bekeverünk egy fél kevertet, okostóni! Itt aztá­n el is apadna a beszélgetés, mert Primadonna és a barátom kiráncigálnának a helyiségből, hogy na most aztán már elég, te tisztára hülye vagy!, és vonszolnának magukkal, akár egy szobrot. — Tegnap reggel indultunk — feleli az öreg. Volt valami időtlenség a hangjában. Mondhatta volna azt is: kilencszázhuszonnöt március tizennegyedikén indul­tunk. Valaki mindig készülődött a családban. Megérezték az indulás pillanatát. E megérzés nem más, mint a világ átformálása. Midőn a kijelölt utak túl nehezen járhatónak bizonyul­nak, vagy amikor már nem is látjuk az ösvényt, nem ma­radhatunk meg egy ennyire követelőző és nehéz világban. Minden út el van torlaszolva, és mégis cselekedni kell. Ek­kor próbáljuk (és próbálták sokan) megváltoztatni a vilá­got, vagyis megpróbáljuk úgy végigélni, mintha a dolgok­nak a lehetőségeikhez való viszonyát nem determinista fo­lyamatok szabályoznák, hanem a mindenható megérzés. A megérzésről Heidegger azt vallja, hogy benne az em­beri valóság egészét megtaláljuk, mivel a megérzés maga a valóság, amely önmagát vállalja. Husserl úgy véli, hogy a megérzés fenomenológiai le­írása a tudat lényegi struktúráit tárja fel, mivel valamely megérzés éppenséggel maga a tudat. Szökevényekkel folytatott beszélgetéseim alapján állít­hatom, hogy az ugyanazon típusú megérzések pusztán ma­tematikai összege — az előbbiek alapján — azonossá válhat a tudattal, mégpedig a köztudattal. Imigyen formálódik a SZÖKEVÉNYSÉG össztársadalmi jelenséggé, a menekülés attitűdje általánosan jellemző életérzéssé. — Ilyen lehet a mi fiunk is! — mosolyog Anyukám. Átsuhan arcán az emlékezés, ahogy szobrász vésője a márványtömbön. A pillanat megformálta az Utazó Pie­tát, egy szép sorozat talán utolsó darabját. Hálás téma — Michelangelo például úgy gyártotta a Pietákat, mint paszo­­mányos a gatyagumit. Az egyik a firenzei dómban pihen, a másik szintén Firenzében, az Accademián, a harmadik Milánóba került, a Palazzo Sforzescóba. Ezeket akkor fa­ragta, mikor végleg Rómába költözött, hogy ellássa a Szt. Péter templom főépítészi tisztét. Az egész napos látás-futás után úgy pihent meg Pietái között, mint az Atyaúristen. Együtt volt a család. Az Utazó Pieta nem sokban különbözik elődeitől. Fel­építése architektonikus és egy főnézetre, az elülső nézetre beállított. A kompozícióban fontos szerep jut a kontraposzt­nak, de itt a belső feszültség kifejezésére szolgál, tehát nem pusztán formai elem. Plasztikája igen változatos és Anyu­kám dinamikáját fokozza. Az ölében összetorlódó ruhare­­dők és a szabadon fénylő karok közt úgy hever a MI FIUNK, mint egy összegyűrt vonatjegy a sínek optikájában. Dédiragyogás, Palace-bál, hetyke, snájdig, nyalka. Persze, a múlt, ah, mennyire más idők is voltak azok! Mint délceg fenyőerdő, úgy feszítenek az ünneplő régi napok. A törzsek hasítékaiból kibuggyanó gyanta minő em­lékek kesernyés mézillatát szórja szét! A nap aranyába fúródó tűlevelek micsoda vágyak, kevületek nyílvesszei voltak! Odább, egy másik erdő ezerszínű, zúgó avarában pok­rócba burkolt, tolókocsis emlékezők viaskodnak az aljnö­vényzettel. A tolókocsik hátulján egységes felirat: MEMEN­TO MORI! A volt Szökevények — mert ők azok — inas gyökér­­csápokkal hajtják magukat előre, mintha állandóan attól félnének, lemaradnak valamiről. S hiába is a józan érvelés, a minden apró részletre kiterjedő magyarázat, sőt figyel­meztetés, felszólítás — ők a képtelen és felismerhetetlen szükségszerűség bolygópályáin rendíthetetlenül tovazötyög­­nek. Bénult görcsben ragaszkodnak valamihez, amit talán Szökevény morálnak nevezhetnénk, és a későbbiekben majd pontos fenomenológiával illetünk. Most csak annyit, mint­egy felütésként, hogy a Szökevénymorál alaptörvénye a SZABAD VERSENY. — Nem, nem... — nevet Elke, gondolom én. — Te is tanulsz? A Szökevény Nebulók úgy kószálnak szülővárosukban, mint a külföldi turisták. Ha nem lapulna gerinckók­asztó táskájukban egy tizenötödik változatlan utánnyomású Föld­rajzi Atlasz, talán még el is tévednének. Általában fantá­ziadús gyerkőcökről van szó: kezük között tangóharmoni­kává gyúródik a világ. 1:1 000 000 léptékben játszanak raj­ta, a félhangokat nem számítva. A Szökevény Nebulók, hónuk alatt földrésznyi kottával, jobb híján betérnek egy moziba, ahol feltehetően egy köny­­nyű kis szerelmes-zenést játszanak, ha­nem éppen egy raj­­zos-zenés-állatost. A pénztárban türkizhajú öreg hölgy hor­kol, ajkai lemondóan fittyednek műfogsorára. A srácok szívesen megnéznék Napóleon szökését az Elba-szigetről Stan Kubrick monstre produkciójában. Csak­­hát a mestert pénzügyi problémák gátolják a film elkészí­tésében. Legszívesebben egy húszórás regényszerű soroza­tot csinálna a tévének, ami, persze, óriási összegbe kerül­ne. De gondot jelent az idős Bonapartét játszó színész meg­találása is. Marad az a lehetőség, hogy a húsz részt olyan lassan forgatják le, hogy az ifjú Napóleont játszó Al Pacino a forgatás végén ötvenéves lesz. A Szökevény Nebulók türelmetlenül kopogtatnak a pénztár üvegablakán. Ha majd felébred a türkizhajú öreg hölgy, úgy fogja magát érezni, mintha egy nyelvi labor fülkéjében ülne. A gyerkőcök udvariasan köszöntik: Good Morning! Dobroje utro! Guten Morgen! Mintha ez lenne rá a legjellemzőbb... Mintha nem is vonaton utaznék. Lehetnék időutazó vagy elvarázsolt királykisasszony, pederaszta csász. kir. lov. tab., az, Akire büszkék vagyunk élmunkás, ötszemű mutáns Satöbbi. Kétszer lépek ugyanabba a folyóba, albán időgé­pem prímán szuperál. Délelőtt még Macbeth-tel vívok ha­lálos csatát, de délután már egy kültelki putriban gyömö­szölöm elomló feleségemet, este pedig ünnepelt karmester­ként hajlongok a nagyérdemű publikum előtt. Egyszerre lehetek zsidó, mohamedán és keresztény, ortodox és szek­tás, torzonborz és csecsemőarcú, keményen döfölő hímtag és mézmázas puncika Átvergődöm a múlt mocsarán, a je­len sivatagán és a jövő sztyeppéin. Behemót, meleg szívű emberek vesznek majd körül, nem szólnak hozzám, csak szájon csókolnak, ki tudja hányszor. Szökevénynek kijáró tisztelet. Mintha eszembe jutnának egy időutazó tettestárs örökérvényű sorai. Mintha így szól­nának: „Te Haza, ne nyugtalankodj Most ébred álmából barátom, a mesterlövész. Az idegenek pedig — szót se róluk többet. Az idegenek különben a szomszédok voltak.” A menekülés attitűdje Milyen szépen szökdöstek át a kávéházi ablakokon a régi elbeszélők kürtőkalapos szökevényei, abban a bódult korban, amikor még a beszélyek valahogy így kezdődtek: A tavalyi telet Aix-en-Provence-ban töl­töttem, egy kamilla illatú penzióban... A terézváro­si kifőzdék füstjéből szabad utak nyíltak még a sej­telmes kastélyok és délszaki promenádok felé, de itt­hon is akadtak behavazott fogadók, ahol a szökevé­nyek tovább szőhették álmaikat, s ahol a kandalló fölött az ingaóra olyan időt mutatott, amely — egy Szindbád nevű szökevény szavaival élve — talán so­ha nem is létezett. Ez az álombéli ingaóra csalogatja Tóth Gábor Ákos szökevényeit is egy követelőző és nehéz világban, amikor minden út el van torlaszolva. Ezek a szökevé­nyek kiábrándultabbak, mint fátermorder-galléros elődeik, fásult varázslókként lépik át a tér és az idő határait, s „kezük között tangóharmonikává gyűrödik a világ. 1:1 000 000 léptékben játszanak rajta, a fél­hangokat nem számítva.” Egy földrésznyi barlangvasút viaszfigurái bólogat­nak ebben a szokatlan irodalmi tenyészetben, mely­nek megértéséhez azért jól rögzített létrafokok vezet­nek: nyelvi találékonyság és hibátlan, végleges mon­datok. Tóth Gábor Ákos fiatal író, sovány, szerény és na­gyon türelmes. Kötetnyi írása van, könyve még nincs. Rossznyelvű szökevények szerint, manapság a kiadó akkor vállalkozik csak egy fiatal író első kötetének kiadására, ha az már előbb egy másik kiadónál meg­jelent.

Next