Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-10 / 41. szám - Bánó Attila: Babiloni csiga • kép (11. oldal) - Hegyi Béla: A szabadító értelem • könyvkritika • Cs. Szabó László: Görögökről (Európa) | A kígyó (Szépirodalmi) (11. oldal) - Alföldy Jenő: Gyönyörű képességünk • könyvkritika • Szerdahelyi István: Az esztétikai érték (Gondolat) (11. oldal)

1948. OKTÓBER 10. 1 K­ HEGYI BÉLA: A szabadító értelem . Cs. Szabó László: Görö­gökről (Európa, 285 old.); A kígyó (Szépirodalmi, 216 old.) Amióta a butaság ismét divatba jött, és jólesik kérkedni vele an­nak, aki ezt potenciálisan is — pél­dául a televízió képernyőjén — megteheti, érv, értelem, műveltség szemérmesen egyre hátrább szorul a szellemi élet frontján. Amióta hi­vatalból is dédelgetik a dilettantiz­must, a hozzáértő, az értéket kép­viselő, az igények mércéjét emelni kívánó kultúrmunkás — író, mű­vész, szerkesztő, népművelő stb. — összébb húzza magát, s igyekszik nem felvenni a kesztyűt, amit a ce­­rebrális linkség, a rangon és nívón aluli népszerűség odadobott neki kihívásul. Amikor már nemcsak a napi sajtó, a rádió és a televízió, hanem sokszor a kulturális lapok sem tudják helyesen kifejezni ma­gukat, a könyvkiadók pedig nem tudnak megfelelni vállalt hivatá­suknak, akkor minden valamireva­ló érték és minőség védtelenné és kiszolgáltatottá válik. Amikor több­nyire nem is a szándékkal és a mondanivalóval, hanem annak lenégénem­tésével X V­. ,közvetítését3§-­­vali baj, mert szabatosság, magya­­rosság, világosság híján a gondolat tisztaságát éri károsodás, a felelős­ség átengedi a terepet a felelőtlen­ségnek. Cs. Szabó Lászlót olvasni ma ezért veszélyes. Tehetségével, tájé­kozottságával, kulturáltságával az emberi és alkotói minőségre figyel­meztet, a gondolatok rendjére, ér­vényességére és szépségére apellál. A kvalitás erejével, az egyetemes­ség vonzásával, az elme élességével arra kényszerít bennünket, hogy szembesítsük magunkat vele. Hogy körülnézzünk: ki, hol, hogyan vol­na képes erre a produkcióra? Ki tudja megteremteni ezt a szellemi hitelt, az embernek és a szónak e stílusbeli egységét? Sőt, tovább emelve a kérdések szintjét: ki vagy kik tudják ma, kellő tudás és ta­pasztalat birtokában, a szocialista eszmeiség kristályosodási pontja körül kialakítani az elvbarátok, a szövetségesek és a rokonszenvezők, a közös ügyekben dialogizálók tá­borát a különböző kulturális fóru­mokon? Cs. Szabó arról győzi meg olva­sóit, hogy az élet és a világ hala­dásának kríziseire elsősorban a könyv, az elmélyült írott szó adhat elfogadható magyarázatot. A világ, az élet és az eszmék jelentőségének újrafelfedezéséhez és megértéséhez csak a könyv nyújthat szilárd és alapos ösztönzést. Meg kell kérdez­nünk önmagunktól: vajon mindaz az információ, jelentés, program, amely napról napra foglalkoztat minket, leköti időnket és figyel­münket, fontos-e? Amit a telekom­munikáció számunkra percről perc­re adagol, vajon szükséges-e? Vég­ső soron — információelméleti szempontból — nem zaj-e, lárma-e gyakorta? Cs. Szabó nem átallja hangsúlyozni, hogy amíg világ a vi­lág,­eszmék és értékek közlésére a könyv marad a legmegbízhatóbb társ, az eszmecsere legtartalmasabb eszköze. A könyv tanulságaihoz, ítéleteihez­ és következtetéseihez ugyanis párbeszéd útján jutunk: önmagunkkal, a szerzővel és má­sok gondolataival folytatjuk dialó­gusunkat a könyv olvasása közben, majd e belső polémiát az olvasás végeztével gazdagodva és megerő­södve zárjuk le. A Görögökről című esszégyűjte­ményében Cs. Szabó ugyanerre in­vitál. Kultúratörténeti tanulmányai­ban felsorakoztatja mind a saját, mind a tőle idegen megállapításo­kat, feltevéseket, vitatkozik velük, kiigazítja őket, majd a változatos nyugat-európai és magyar irodal­mi-történelmi párhuzamokkal csi­­gázva érdeklődésünket — rávezet arra, hogy a magunk véleményét, külön álláspontját is megfogalmaz­zuk. A­ hellén irodalom és művészet mindmáig kiapadhatatlan ötlet- és témaforrás a külső inspirációkra támaszkodó, ihletkerülte alkotók­nak. Ha jól utánagondolunk, a vi­lágirodalom telides-tele plagizá­­ciókkal, másolatokkal, feldolgozá­sokkal; a képzőművészet egyes avantgardjai abból táplálkoznak, hogy a régi klasszikus formákat — esetleg új mondandóval vagy már avítt frázissal nyakon öntve — „modernné” torzítsák, eredeti, ter­mészetes vonalaiktól elszakítsák. De az ógörög kultúra nemcsak üdí­tő ihlet- és témaforrás, hanem ku­tatások, szenvedélyes, okos viták tárgya még napjainkban is, tudó­soknak, történészeknek is kimerít­hetetlen. Büszkék lehetünk rá, hogy hálánkfiai sem­ maradtak ki ebből. A felhalmozott tudásanyaghoz a mi időnkben — Kerényi Károly, Ham­vas Béla és Szabó Árpád mellett — Cs. Szabó is hozzátette a magáét. Bonyolult, porlepte, tudatunkból kitörlődött dolgokról olyan magá­tól értetődően, frissen, szuverén ko­molysággal tud beszélni, hogy sza­vaival nyomban izgalmat kelt, ka­landra csábít, lelket emel. Gondola­tainak magvassága, előadásmódjá­nak puritán eleganciája, tudásának heve magával sodor, elragad min­denkit, akinek elméje nyitott a magvas gondolatokra, érzékeit ki­elégíti eleganciája s akinek a tudás nem riasztó gond és ijesztő fölény, hanem imponáló erény és észbeli varázs. A kígyó — 1941-ben jelentette meg ilyen címmel elbeszéléseit — fiatalkori novelláinak válogatott csokra. Nem mind igazán novella. Van köztük útirajz, emlékezés, iro­nikus mese. A két valódi, mindket­tő mestermű: az Utrecht ostroma és Az, idegen. A novellista Cs. Sza­bó láthatóan, érezhetően igyekszik elszakadni az esszéista Cs. Szabó­tól. Felesleges is, hasztalan is, mert az író úgysem tud kibújni születése bőréből, a legjobban beszélt nyelve akarva-akaratlan elárulja. Azt s a rendszert, melyben a gondolatai ke­ringenek, nem képes megszakítani vagy koncepciózusan átformálni. Cs. Szabó szépprózáját is esszéíz, esszéhangulat, esszéérdekesség jel­lemzi. Megkísérli keresztezni a no­vellát az esszével, ehhez eszközül a számunkra szokatlanul ható stilá­ris arisztokratizmust, a nyelvű kü­löncséget — a kifejezés díszítését, túlhajtását, vagy éppen ellenkező­leg, a szögletes, tőmondatos fogal­mazást, a racionális rövidséget — használja. Nem éri el célját, nem lesz tőle Németh László, Déry vagy Justh Zsigmond; ő mindenképpen Cs. Szabó László marad, az atmosz­férateremtés és a szikár bölcsesség volteriánus fejedelme. Aki halá­láig biztos volt abban, hogy min­dent, ami emberi, ami kibírható és kibírhatatlan, csak az értelem tud mérlegelni, bírálni, megbocsátani. Csak az értelem, a jól felfogott ér­telem tud megszabadítani rosszab­­bik énünktől.­­ Szerdahelyi István: Az esztétikai érték (Gondolat, 548 old.) Nincs az esztétika tudományá­ban merészebb és nagyobb vál­lalkozás, mint rendszert alkot­ni a teljesség igényével. Egyszer­re követel a szerzőtől széles körű, kimerítő lexikális tájékozottságot, a szakma egész történetét felölelő szaktudást és önálló kombinatív készséget. Vagyis több évitizedes, fáradhatatlan cédulázást, újra és újra kezdett kísérletezést egy-egy vonzó, de valahol minduntalan megbicsakló — a makacs tények­be ütköző — gondolatmenettel, kí­méletlen kollegiális eszmecseréket — és így tovább. Minthogy a rendszeres gondolkodás otthona mindenütt a világon a nemzeti (vagy nemzetközi) büszkeségtől da­gadó akadémia — mindjárt hozzá kell tennem Fülep Lajos nyomán: nincs nagyobb veszély az irodalom és a művészetek bölcseletében, mint az akadémikus gondolkodás. A meglevő művekből kihüvelyezett általánosítás, ha dogmaként keze­lik, akkor akadályként gördül a születő, új művek, a holnap lelkét lelkedzők elé. Szerdahelyi István arra vállalko­zott Az esztétikai érték című köny­vében, hogy új, összefoglaló gon­dolatrendszert építsen föl. Ahogy utószavában mondja, olyan gondo­lati építményre vágyik, mely „ ... az esztétikai jelenségek té­­nyeinek ellentmondásmentes ma­gyarázatát nyújtja, még akkor is, ha ellentmond az esztétika több klasszikus vagy ma épp divatos el­gondolásának”. Tudatja olvasójá­val, hogy „ ... e könyv mintegy bevezetése egy több kötetre terve­zett munkának, amely az itt fel­vázolt képet részletesen kidolgoz­va egy általános esztétikává kere­kednék”. A szerző láthatóan mindent el­követ annak érdekében, hogy men­tessé tegye munkamódszerét az akadémizmustól. Először is: az el­méleti esztétikában szokatlanul vi­lágos és szabatos magyarsággal fe­jezi ki magát, s ez máris vonzóvá teheti mindazoknak, akik ismerke­désüket az esztétikával „középis­kolás fokon” kezdik, hogy mire a­­terjedelmes könyv végére érnek, már felsőbb fokon is tájékozottnak érezzék magukat. Nyelve helyen­­kint a szellemesen szemléltető rá­vezetés élénkítő színeitől vidámo­­dik fel, példái láttatóak, ez elő­deivel folytatott vitái sokszor mu­­lattatóak. Ezzel mindjárt a másik legfontosabb, akadémizmusellenes vonását is érintettem: elmondhat­ná Cartesiusszal (az általa szer­kesztett Világirodalmi Lexikon Des­­cartes-cikkének szavaival mondva), hogy „esztétikai szabályok szüksé­gesek, de nem tekintélyektől füg­genek”. Valóban. Szerdahelyi nézetei nem szolgai függvényei a művészetböl­­cseleti klasszikusainak és divatdik­tátorainak. A polémia valóságos lételeme , és kedvenc klassziku­saival, kortársi mestereivel is bol­dogan vitába száll, sőt, elsősorban velük vitatkozik. Ha szükségesnek tartja, radikálisan cáfolja vagy he­lyesbíti Arisztotelész, Platon, Les­sing, Kant, Schiller, Goethe, Hegel, Marx, Lukács vagy Nicolai Hart­mann egy-egy tételét. Holott ezekre a nevekre, főleg a nagy rendszeralkotókra, az esztétikum objektív létét valló teoretikusokra alapozta elméletét. Azokkal szeret és tud jól vitázni, akikkel alap­jában egyetért, vagy akikkel ro­kon elveket vall. Kezdem érteni (bár elfogadni többnyire nem tu­dom), miért oly szélsőségesen tü­relmetlen és fölényesen lefricská­­zó modorú időnként azokkal, akik­kel alkalmi szócsatákba bocsátko­zik az irodalmi publicisztikában: vélt vagy valódi igazát maximalis­ta módjára képviseli, és a vélt vagy valódi hamisságokat, tévedé­seket — a személyekre való tekin­tet nélkül — valóságos vadász­­szenvedéllyel veszi űzőbe. Ha impozánsan szerkesztett esz­tétikájával ellenvéleményt próbál­nék szembehelyezni ezen a pár ha­sábon, könnyen úgy járnék, mint a frontszolgálatos felcser, aki be­leszól a kórbonctani kutatóintézet tudós professzorának munkájába­, midőn az a kését az anatómiai tárgy hasába mélyeszti. Nekem jobbára az irodalom élő szerveze­tével van dolgom — a működés jobban érdekel, mint az elv. Ő az utóbbit szűri le tapasztalataiból, s a rendelkezésére álló kísérleti anyag már nem szisszen föl, ha véletlenül félreszalad a szikéje. Engem néha páni félelem fog el, hogy az élő egyéniséghez tartozó, eleven test fájdalmasan reagál, ha nem hozzá, hanem az anatómiai térképekhez, szemléltető prepará­tumokhoz igazodom. Érthetően fe­szélyez, hogy ezúttal éppen egy tu­dós kórboncnokot hozott elém a sors. Hiszen ő is élő szervezet. Ne­hogy a felcser sarlatán legyen, csak arról elmélkedhetek, amit megfi­gyeltem; gyógyjavallatokat nem te­hetek. Szerdahelyi esztétikai rendszeré­nek középpontjában az emberi szabadság fogalma­ áll. Abból in­dul ki, hogy az esztétikai minősé­gek az emberi szabadság és korlá­tozottság érzéki megjelenései. „Hogy egy adott történelmi pilla­natban mi tekinthető az emberi szabadságot fenntartó és tovább­fejlesztő erőnek, s mi gátolja, kor­látozza ezt, ez — akár felismer­jük, akár nem — tudatunktól füg­getlen tény” — mondja ki egyik legfőbb tételét, az esztétikai minő­ségek objektív létének törvényét, elutasítva a befogadásesztétikának azokat az elképzeléseit, melyek sze­rint pusztán a szubjektív befoga­dói élményekben realizálódó eszté­tikai minőségekről beszélhetünk. Érdekesnek találom, hogy mi­közben az esztétikum minden eset­ben a szabadság vagy a szabad­sághiány érzéki megjelenésének minősül a klasszikusok egész sorá­nak tanításaiban is, Szerdahelyi elméletében is, az esztétikai él­ményt — minél erősebb, annál in­kább — ilyen szavakkal fejezzük ki: fogva tartott, lenyűgözött,­ le­bilincselt, meghódított, magával ragadott — és így tovább. Valljuk be, ezeknek a képzeteknek nem sok közük van a szabadsághoz. A tisztesség kedvéért azonban azt is be kell ismerni, hogy a szabadság ebben az összefüggésben nem ott jelenik meg, ahol az esztéta mond­ja — nem magában az esztétikai minőségben, hanem a befogadó lelkiállapotában következik be egy olyan érzés, mintha a mű a hatal­mába kerítette volna őt, azaz kisa­játította volna magának a szabad­ságát. Ezt meg is teszi — a katar­zis úgy is fölfogható, hogy a mű­vészi élmény tetőpontján az em­ber mintegy visszakapja lelki sza­badságát, sokkal magasabb fokon, mint amikor a műnek átadta. Ez az észrevétel arra ánt, hogy az esztétikai minőséget definiálhat­juk a szabadság kategóriájának igénybevételével, de ez esetben a szabadság definícióját nem szabad elmulasztanunk. Újra kedvenc filozófusomhoz, Descartes-hoz fordulok, aki ugyan esztétikát nem írt, viszont annál ragyogóbban gondolkodott a sza­badságról. Arra tanít például, hogy a szabadság lényege nem a kötet­lenség, hanem a szándék, az aka­rat korlátozatlansága. Viszont ez is függvénye valami rajta kívüli­nek: az akarat szabadon választ a kötöttségek sokaságából. A re­mekmű attól remekmű, hogy akar­tatni tudja velünk mindazon esz­tétikai élmények befogadását, át­élését, életre szóló elfogadását, ha úgy tetszik, megszenvedését, ami­ben részesít; az esztétikai hatás így nem a szabad akarattal, ha­nem a befolyásolt akarattal kerül szembe. Szerdahelyi a szabadság érzéki jelenlétét vagy hiányát a mű objektív tulajdonságaként fog­ja föl, s ehhez joga is van, mert (könnyű belátni) az altamirai bar­langfestmények sok ezer éves is­meretlenségük idején is ugyan­olyan remekművek voltak, mint fölfedezésük után, noha minden kor „érzékeny” embere mást látott vol­na beléjük. Mégis fölmerül, mitől örülünk a szabadság érzéki meg­jelenésének a műalkotásban, vagy mitől frappíroz bennünket az ér­­zékileg megjelenő korlátozottság? Nyilván attól, hogy a művészben és a befogadóban azonos emberi tényező van jelen, az a természeti eredetű, de társadalmiasult hajlan­dóság, hogy a szabadságot minden­nél fontosabbnak tartjuk, és a sza­badság különféle fokozatai, lehe­tőségei között rangsorolni tudunk és akarunk. A költő „megalku­szik” a szabadon csapongó fantá­zia rovására a kötött formával, en­gedelmesen alkalmazkodik hozzá, hogy ettől csak annál erősebb szárnyat nyerjen a gondolat fel­­röpte­téséhez. Az olvasó pedig le­mond valami kellemes foglalatos­ságról, és órákon keresztül gyöt­­ri magát egy középkori eposz ta­nulmányozásával, hogy aztán an­nál felszabadultabbnak érezze ma­gát a történelmi évszázadok nyo­masztó homálya alól, mely a múl­tat eltakarja előle, s közben a kép­zeletét, az ismereteit, az emberről való képzetét is felszabadította egy sereg — úgy lehet, addig ismeretlen — nyűg alól. „A kultúra feladata, hogy az embert szabaddá tegye, és­­ segítségére legyen a maga egész fogalmának betöltésében” — mondja Friedrich Schiller. A német költő-filozófus (akiről Szerdahelyi furcsa módon hol azt állítja, hogy zavaros, hol azt, hogy nyakatekert, holott hősiesen érthe­tő emberi nyelvre fordította Im­manuel Kant bölcseletének számos tételét) moralista létére azt vallot­ta, hogy „Esztétikai ítéletekben nem az erkölcsiség önmagán­­valóan, hanem pusztán a szabad­ság érdekel bennünket, s amaz csak annyiban tetszhet képzelő­erőnknek, amennyiben az utóbbit láthatóvá teszi.” Van ebben egy mozzanat, amivel vitatkoznom kell, mert Szerdahelyi is átveszi. A „csak” szó kizárólagosságával nem tudok kibékülni. Számos olyan ver­set, regényrészletet ismerek (gon­doljuk Balzac közgazdasági fejte­getéseire, Tolsztoj hadászati elme­futtatásaira, Saul Bellow hőseinek filozofálásaira), amelyekben a gon­dolat nem ölt „érzéki” formát, hanem a maga fogalmi meztelen­ségében jelenik meg. Ez arra fi­gyelmeztet, hogy nemcsak az egyes művészeti és irodalmi műfajok, hanem például az irodalom és a tudomány között is van átjárás —­­az esszé például egyszerre iro­dalom és tudomány, s ezt Szer­dahelyi e munkájától sem tagad­nám meg. A definíciók csonka­­ságára szeretnék rámutatni: az abszolutizmusra törekvő, törvény­­alkotó fogalmi meghatározásokban van valami heroikus reménytelen­ség. Ezt látom Szerdahelyi bámu­latos logikai levezetéseiben is; minduntalan úgy érzem, egy kis­kapu megnyílik, ami a rendha­gyó, a nem törvényszerű felé sza­baddá teszi az utat. Elfogadom az esztétikai minősé­gek objektivitásáról adott bizonyí­tását, de szinte magatehetetlenül toporgok, azzal a félelmetes igaz­sággal szemben, hogy befogadó nélkül is van esztétikum, mert föl­merül bennem óhatatlanul: mi­nek? A mágnes vonzóerejét is ob­jektíve létező tulajdonságnak tart­juk, de csak akkor bizonyítható, ha egy vasdarabbal találkozik, és ez a hatás megkétszereződik, ha maga a vasdarab is mágneses befejezettségű; a műalkotások él­vezetéhez is erre valamelyest ki­képzett emberi személyiség szük­ségeltetik. Gyakorló kritikusként ez a fő hiányérzetem, hogy ebben a könyv­ben úgyszólván egyetlen gondolat­sor sem foglalkozik azzal a kér­déssel, hogy egy műalkotás (vagy bármely, esztétikai minőséget hor­dozó tárgy, jelenség, legyen akár természet­, akár ember alkotta) mennyiben lesz jó vagy rossz, mennyire tökéletes vagy tökélet­len. Más szóval: az esztétikumot hordozó dolgoknak nemcsak a mi­lyensége, hanem a minősége is ér­dekel. S nemcsak arra vagyok kí­váncsi — amivel a könyv foglal­kozik —, hogy egyáltalán van-e esztétikai értéke valaminek, ha­nem az is, hogy ez az esztétikai érték mennyire „értékes”, milyen intenzitású. Olyan apróságokba kár bele­menni, hogy a fenséges nem kelt bennünk félelmet, hanem — ez­úttal is a „nyakatekert” Schiller­rel értek inkább egyet — „hatá­rainak kínos érzését kelti ben­nünk, mégsem futamodunk meg előle, sőt ellenállhatatlan erővel vonz magához” — ragyogó megha­tározás,­­megvan benne a szabad­ság ellenállhatatlan, mondhatnám, bilincsbe verő ereje, mely arra késztet, hogy kedvéért lemondjunk minden más lehetőségünkről, mely nála jelentéktelenebb. Nem gondolom, hogy a könyv elolvasása után kezemben tartom a bölcsek kövét, melynek csillám­­ló fényében ezentúl csalhatatlanul minősíthetek műveket. Viszont ér­dekes könyvet olvastam, amely felszabadítólag hatott rám olyan értelemben, hogy helyenként át­törte eddigi tudásom korlátait. De meg is erősített abban a régi tu­datomban, hogy ítéleteimet nem alapozhatom elméletekre, azok csu­pán háttérszempontokként szere­pelhetnek a kritikusi munkám­ban, véleményemet továbbra is a művekkel négyszemközt kell ki­alakítanom. Bizakodva várom azonban a sok kötetnyire tervezett folytatást, melyben még jobban megvilágosul, ha más nem, „gyönyörű képessé­günk, a rend”. ALFÖLDY JENŐ: Gyönyörű képességünk Bánó Attila: Babiloni csiga

Next