Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-04 / 27. szám - Ágh István: Vadrózsával, zelnicevirággal. Rab Zsuzsának születésnapjára • köszöntő (4. oldal) - Csajka Gábor Cyprian: Wahlheim-ballada • vers (4. oldal) - Korom Mihály: Korom-„teória”? Válasz Puja Frigyesnek • reflexió • Puja Frigyes, ÉS, május 30. (4. oldal)

* Vadrózsával, zelnicevirággal Rab Zsuzsának születésnapjára Látom az érettségizők cso­portképét 1945-ből. Nem tellett tablóra, csak ez a fotográfia a Pápai Református Kollégium udvarán. Megvert seregből föl­szabadult fiatalok, soványan, csapzottan, társakat hiányoló közös egyedüllétben. Közöttük nővérem és bátyám, számomra elfelejtett nevű társaikkal. Elöl a tanárok, arcukon a háború. Kö­zépen Rab István igazgató ösz­­szetartó magánya, nem éppen „pogány derűben”, mellette Trócsányi tanár úr cipője befű­­zetlen, látszik a hanyag, szóra­kozott fűző. _Hol lehet az igazgató úr Zsu­zsa lánya? Nem ebbe az osz­tályba járt, de azért a való­ság vagy a legenda szerint­ fe­jen állt az osztály­­katedráján fejére hulló szoknyáján, míg első, 1943-as könyvével a város költőnője. Akkor jártam pár hétig az apácák óvodájába szö­késemig; kapcsolhatom a régi Pápát gyerekkoromhoz. Most, születésnapján, fogadott testvércégünk jegyében odakép­zelem arra a csoportképre a költőt és műfordítót, s megany­­nyi elkészületlen fotográfiára magunkat az együttlét társasági emlékeiben. Közös szülőföldünk miatt, mely hasonló képzeteket hoz föl és teremt művet, elsőnek a köl­tőt látom, bármennyire legna­gyobb, legtermékenyebb műfor­dítóink közül való. Nem aka­rom, hogy elfödje az elsőt a második. De a műfordítás is ő, azon a nyelven szólaltat, melyet a Bakony-alján beszélnek, ér­zékletes, erős, tömör magyarul. Hiába anapesztikus lejtésű az orosz, a mi ütemünkké válik Jeszenyin, bármilyen andalító, vad és mámoros. Az ötvenes évek közepén egy zsebbe való könyvecskét látunk oroszul, nemsokára megjelenik fordítása is életem nagy Jesze­­nyin-versével Rab Zsuzsa for­dításában. Bokraink közt már az ősz barangol, köré lett a fényes laboda. fc US .7 Zizegő szép zabkéve-hajadról rrio­r's nem álmodom ifibbe már soha«__„ Nem tudom, álmodom-e, bár az álom is lehet valóság, a tan­széki könyvtár polca mögé csúszva talált Zsuzsa egy Jesze­­nyin­-könyvet, mikor még az orosz ifjak pad alatt, lila tintá­val másolt irkából olvasták a költőt. Az a veszendő könyv lett; gyönyörű végzete, könyv­tárnyi fordítás, föloldódás, be­levesző alkotás mások irodal­mába. Ráskai Lea Margit-le­gendát másoló áhítata a testvér, parancsoló, strázsáló, bűntárs, barát íróasztal fölött. Rejtve és láthatatlanul, ahogy egyi­k versében, minden volt csak nem önmaga, én mégis azt hiszem, csodálatosak ezek az átváltozások. , Ismerem dacos temperamentumát, hogy ne elé­gedjen meg az utolsó strófával: Megállok életem felett nyarutó hűvösében. Mit hagyjak még Itt? Egy jelet. Jelet, hogy én is éltem. Van elég jel, hogy költészete ne legyen másodlagos. Minden költészet lényege az őszinteség, s az őszinteség eredetisége. Rab Zsuzsa önemésztően az: „sze­relem — kő a nyelvemen, tü­zes kereszt a hátamon,” „kivég­zett versek, lefejezettek.” „Egy csöndes szó fel tudna talán tá­masztani még. És otthonra ta­lálnék. Akárhol.” „Magam va­gyok a vastagfüstű égés. Ma­gam a szívem ellen villanó kés.” Soroljam-e tovább. S az igazi­­költő környezete iránti ér­zékenységű. A pápai ifjúság emlékei Kosztolányira gondol­tatnak ódon bútoraikkal a Tár­gyak bűvöletében: „ujjpercek régen széthullt gyöngysora rez­zen, idenyúl, rendezget a régi kredencen.” Ellentétes, akár Szabó Lőrinc, mikor az álomá udvarlásban ringó bakfist föl­­ébresztii a stráf szekeres ló drasztikuma, amikor roppant teste zsilipje „zúgva áradt, forrt, zubogott, patakzott, gyön­gyözött, habzott, csobogott, sus­­torgott, mint duhaj szódásüveg, óriás csap.” Költészete egyetemes a meg­élt történelemben, ifjúságban, szerelemben, csalódottságban, reményben, a barangoló ősz­i előérzetében. Sokszor hallgatás, ami nem jelent némaságot. Egyetemes a magyarrá formált idegen kultúrákban, melyek annyira segítették, amennyire rokon velük. Elsősorban a for­mára gondolok: kifejezi magát Jeszenyin dallamaival, az orosz, a finnugor népköltészet műfaji sajátosságaival, logikájával, me­taforáival, , ritmusával, Biok, Paszternák, "Cvetá­jévá, Ahmato­­vá rastályos militóf­ságával,­­ át­tételeivel, ahogy maga is be­léjük áradt, ahogy mienkké te­remtette boldog robottal legna­gyobb tömbű munkáját, a Ka­­levala-testvér észt Kalevipoe­­get. Kedves Zsuzsa! Hadd kö­szöntselek születésnapodon vad­rózsával, zelnicevirággal! gjult XIv.! CSAJKA GÁBOR CYPRIAN: W­ahlheim-ballada Hommage á Kriza János A férfi napok óta érezte a halál édeskés szagát. Dél felé gyalogolt, a lába elnehezült a lusta, mérgezett vértől. Most csak egy ,hirtelen­ jött­, távoli szálerdőt kívánt. Nincs remény, gondolta, de az Istent pontosan kell össze­hajtogatni. Érezte, ehhez a fele súlya is elég. Annyi hús, amivel nem muszáj találkozni sem. „Akinek semmije sincsen, könnyen érzi magát.” Ha ki a farkasok üvöltésétől összerezzen, az szent. Ha ki az igétől megijed, az gyarló ember. A katonák kétféle pénzzel snúroztak, egymással szemben. A mozdulatlan szárny, az fölösleges. A vonalat minduntalan szétfújta a szél. „Még egy madártól is félek”, megszomjazott. Kilenc kérdésre kellett válaszolnia. Ám az „Ördög Rézhídja” nem volt tökéletes. Nem vagy tökéletes, mondta a férfi, és a hangja most egyszerre kiköltözött! „Nekem van egy fiam, / Ha felveszem, sír, / Ha leteszem, hallgat” .A LÁNC ugyanúgy maradt, sértetten, mint aki , különb esélyre számított. ,Szeretni kell a Lentet, a Lent olyan, mint az eső...’, szótagolta egy tiszt. A férfi megszomjazott. ­­i KOROM-„TEÓRIA”? Válasz Pója Frigyesnek Minden lokálpatrióta feltétlen tiszteletet érdemel, ha segít, sző­kébb hazája történelmi kérdéseit feltárni, és megismertetni a széle­sebb nyilvánossággal. Ezt azonban úgy illik tennie, hogy — egyrészt — ne sértse meg a tényeket, a törté­neti valóságot, másrészt, hogy ne próbálja más közösségek rovására előnyhöz juttatni szeretett környe­zetét. E követelményeknek Puja Frigyes a hetvenes évek második feléig eleget is tett, valahányszor szülőfalujáról, Battonyáról meg­nyilatkozott. A jelzett idő után azonban figyelmen kívül hagyva korábbi visszaemlékező írásait, „újakat” árt, amelyekben már nem­csak a történeti valósággal került szembe, hanem a korábbi, saját helytálló visszaemlékezéseivel is. Nézzük meg P. F. új álláspontjá­nak néhány főbb pontját, és a kö­vetett sajátos, de elfogadhatatlan módszerét. Azzal a megtévesztő beállítással indítja a Szerző cikkét az Élet és Irodalomban, mintha 1978-ig min­denki Battonyát tartotta volna elő­ször felszabadult községnek, és csak ekkoriban keletkezett a három­­„teória” Csanádpalota elsőkénti fel­szabadulásáról. Nos, szeretném em­lékeztetni a Szerzőt, hogy több munka már a 60-as évek elején sem Battonyát jelölte kutatásainak ered­ményeként e helyre, illetve világo­san különbséget tett a mai Magyar­­ország katonai felszabadításának Battonyától délkeletre történt meg­indulása, és az elsőnek felszabadult község ténye, helye és ideje között! Időrendben első e válaszcikk szer­zőjének 1957-ben megvédett és 1961-ben A fasizmus bukása Ma­gyarországon címen önálló kötet­ben is megjelent munkája, amely 13 már­­alykor (216121-?1, &) a Csanádpa­­rt lotát és a környező községeket így­ ,­­­lölte meg elsőneji felszabdui Qí.' - nak. A következő feldolgozás a Nép­­szabadság 1960-as cikksorozata, amely a szovjet 18. harckocsihad­test magyarországi harcait kísérte nyomon. Szovjetunióbeli adatok alapján feltárta, hogy a romániai Tornya (Turnu) és Battonya között húzódó magyar—román államha­tárt elsőnek e hadtest katonái lép­ték át 1944. IX. 23-án délelőtt. Vi­szont, ellentétben P. F. 1979-es be­­lemagyarázásával (A felszabadult Battonya, 76. o.), e cikksorozat szerzői a tényeknek megfelelően sehol sem írták,, hogy Battonya is felszabadult e napon! A harmadik munka, amelyre fel­hívom P. F. figyelmét, a saját ma­ga — nem tévedés! — „1963-1964”­­ben megjelent első visszaemléke­zése (Battonya felszabadulása és az MKP helyi szervezetének harca 1948-ig. Battonyai Füzetek, 4. sz.). Ebben ő még a tényeknek megfele­lően állapította meg, hogy az ál­lamhatárt 1944. IX. 23-án délelőtt lépték át Battonyától délkeletre a szovjet csapatok, de magát a köz­séget sem ekkor, sem másnap, sem harmadnap nem foglalták el, ha­nem csak 26-án délután. P. F.-nek ez a visszaemlékezése többször is megjelent. Utoljára 1974-ben is, a „Föl kéne szabadulni már!... Bat­tonya felszabadulásának 30. évfor­dulójára című kötet 87-94. oldalain. Végezetül hadd utaljak még a Hon­ismeret és Helytörténeti Bizottság battonyai és megyei elnökének, Ta­kács László battonyai gimnáziumi tanárnak a Békés megyei Népúj­ságban 1969. IX. 23-án megjelent összefoglaló cikkére. Ebben is a kö­vetkező áll: „1944. IX. 23-án Brju­­hov hadnagy (akkor már kapitány — K. M.) vezetésével egy felderítő szakasz (három tank) Battonyánál átlépte a magyar határt. ... Tekin­tettel azonban, hogy a község bel­területén még a magyar 3. hadse­reg visszavonulási parancsra váró egységei tartózkodtak, a község bel­területét nem foglalta el. Erre 1944. IX. 28-án került sor.” Helyhiány miatt a még tucatnyi had- és helytörténeti munkák ha­sonló eredményeit nem sorolhatjuk fel, de remélhetően ezek elég meg­győzően bizonyítják, hogy ismert volt P. F. számára is jóval a 70-es évek vége előtt, miszerint Battonya nem a szovjet csapatok magyar földre lépésekor, hanem jóval ké­sőbb, 1944. IX. 26-án szabadult csak fel 11 napir­­á­r­­y . Miután cikke végén P. F. oly nagy lekicsinyléssel vetette el a ko­rabeli szovjet, magyar és német „hadműveleti naplókat” — azokat nem kívánom vitapartnerem lai­kusságával szemben védelmezni. Csak egy battonyai dokumentumot ismertetek meg. E korabeli irat pe­dig a Battonyai Nemzeti Bizottság 1945. IX. 22-i határozata. Ebben a következőket is olvashatjuk: „A pártértekezlet elhatározása szerint szeptember 26-án, községünk fel­­szabadulásának napján ünnepsége­ket fogunk rendezni” (aláhúzás — K. M.). P. F. e dokumentumot is jól ismerte, hiszen új visszaemlékezé­se írásakor azt — az illetékes levél­tár szerint — magához vette, s éve­kig „kutatásában” tartotta. Ennyi ismert dokumentumról és munkáról — köztük egy sajátról! — nem tenni említést sem a Szerző mostani cikkében, sem a közel csak­nem 450 oldalnyi 1979-ben megje­lent új visszaemlékezésben — egy­szerűen feledékenységből nem le­het. Ez a tények szándékos elhall­gatása. Elfogadhatatlan ez az eljá­rás etikailag is. Vagyis az, hogy so­ha és sehol sem tartotta szükséges­nek nevezett tájékoztatni az olva­sóit arról, miért változtatta meg Battonya felszabadulásának körül­ményeire és idejére vonatkozó ko­rábbi visszaemlékezéseit. Azokat indokolás nélkül sem vonta vissza sehol a szerző. Pedig legalább eny­­nyit illett volna megtennie. Ilyen irányú írói kötelezettségeit aligha pótolják bizonyítékokkal alá nem támasztott kinyilatkoztatásai és a politikai, hatalmi szervekre, köztük a néhai szovjet államfőre, L. I. Brezsnyevre is történt hivatkozásai sem. Ugyanakkor még ezek a hi­vatkozott helyek is félremagyará­­zottakká válnak nevezett munkájá­ban. A párt- és állami szervek szerző által citált döntése például az ország felszabadulása ünnepsé­geinek kezdetéről nem azért esett Battonya térségére — ahogyan P. F. mindenáron szeretné értelmeztetni és beállítani —, mert e község sza­badult fel elsőnek, hanem azért, mert ennek a határában kezdődött el Magyarország felszabadulása. A felső szervek döntése a tényeknek megfelelően ez utóbbit tartalmazza. A két dolgot nem szabad összeke­verni, ha már történetileg úgy ala­kult, hogy mind térben, mind idő­ben eltértek egymástól. A Szerző cikkében és az 1979-ben kiadott új visszaemlékezéseiben bi­zonyítékokat ígért a „Csanádpalo­­ta-tézis” ellen. Munkájában e he­lyett Battonya felszabadulásának sok változatát találjuk. Ahány visz­­szaemlékező, annyi változat. Sajnos azonban, noha „Vita” címszó alatt P. F. a polémia lezárásának igényé­vel lépett fel a kutatókkal szemben, nem vetette össze, nem is értékelte ezeket a féltucatnyi,, egymásnak nemcsak ellentmondó, hanem egy­mást ki is záró battonyai felszaba­dulási variációkat. Az erős páncé­los csata, repülőtámadás, az ekkor indult nagy offenzíva és ellenség, s harc nélküli szovjet bevonulás váltogatják egymást nevezett le­írásában. Ez így komolytalan, s az olvasó lebecsülése is. Az ilmert mód­szernek semmi köze a bizonyítás­hoz, és elfogadhatatlan igényesebb vitában. Végezetül, megerősítendő állás­pontomat, kiegészíteném a Csanád­palota felszabadulására vonatkozó­kat a legújabb kutatások eredmé­nyeivel. A hadműveleti naplókból egybehangzóan eddig is világos volt, hogy Csanádpalota mai területün­kön elsőnek szabadult fel 1944. IX. 24-én a déli órára és a következő napon, 25-én ismét frontvonalba került. Azt azonban a gondos hely­történeti kutatás tárta fel az utóbbi két-három évben, hogy a horthys­ta csapatok 25-én estére betörve a községbe csak az északkeleti felét foglalták vissza. Teljesen nem tud­ták újra birtokba venni, mint aho­gyan korábban a német hadijelen­tésekből feltételeztük. Csanádpalo­ta délkeleti fele, az úgynevezett­­ Palkófalva folytatóla­­­an szovjet kézben maradt, "és még az aznap késő este beérkezett szovjet erősítés segítségével az éj folyamán néhány óra alatt újra megtisztították az egész községet. (Dr. Szendrey János főiskolai tanár több helybéli kor­­társ által megerősített 1984. IX. 24-i közlése). A horthysta egységek a hadinaplók szerint is pontosan IX. 26-án hajnali 3 órakor kényszerül­tek elhagyni újra a községet. Ezért szükségtelennek látszik itt fenntar­tani az első, de nem véglegesen fel­szabadult község megkülönbözte­tést. A 24-én délután egy időben felszabadult Elek és Nagylak azon­ban már ettől fogva véglegesen sza­bad volt. Összefoglalva a választ: minde­nekelőtt le kell szögeznünk, hogy a vitatott eseményeknek nem volt olyan nagy szerepük történelmünk­ben, hogy érdemes volna róluk hosszan tartó nyilvános vitát foly­tatni. Elsőrendű és közvetlen ha­tással az akkori magyar politikára a szovjet csapatoknak nem a Bat­tonya határában történt magyar te­rületre érkezése bírt, hanem az 1944. augusztusi, Románia fegyveres át­állását kiváltó győzelmének, az augusztus 26-án az akkori keleti magyar határokhoz az Uz völgyé­ben történt megérkezésüknek és rövidesen a Székelyföld elfoglalá­sának volt! Mindezekkel együtt azt is meg kell érteni, hogy az elsőnek történt felszabadulás nem érdem, hanem csak adottság, amellyel he­lyesen élni vagy esetleg visszaélni is lehet. Szimbolikus és kimagasló helytörténeti jelentőségük azonban maguk is elégségesek ahhoz, hogy a vitatott kérdéseket a történelmi valósághoz hűen tárjuk fel, és hoz­zuk a magyar—szovjet barátság te­rén immár nemes hagyományokat is teremtő mivoltukkal együtt az újabb és újabb nemzedékek tudo­mására. Vagyis: a mai Magyaror­szág felszabadulása 1944. IX. 23-án délelőtt Battonya délkeleti határá­ban indult meg. Az első felszaba­dult magyar község pedig az ettől a helytől nyugatra fekvő, az 1944. IX. 24-én a déli órára szabaddá vált Csanádpalota volt. Ezek után, 26-án reggelre szabadult fel az el­ső magyar város, Makó, és e nap folyamán több más községgel együtt Battonya is. Korom Mihály 1986. JULUS 4.

Next