Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám - Ágh István: Vadrózsával, zelnicevirággal. Rab Zsuzsának születésnapjára • köszöntő (4. oldal) - Csajka Gábor Cyprian: Wahlheim-ballada • vers (4. oldal) - Korom Mihály: Korom-„teória”? Válasz Puja Frigyesnek • reflexió • Puja Frigyes, ÉS, május 30. (4. oldal)
* Vadrózsával, zelnicevirággal Rab Zsuzsának születésnapjára Látom az érettségizők csoportképét 1945-ből. Nem tellett tablóra, csak ez a fotográfia a Pápai Református Kollégium udvarán. Megvert seregből fölszabadult fiatalok, soványan, csapzottan, társakat hiányoló közös egyedüllétben. Közöttük nővérem és bátyám, számomra elfelejtett nevű társaikkal. Elöl a tanárok, arcukon a háború. Középen Rab István igazgató öszszetartó magánya, nem éppen „pogány derűben”, mellette Trócsányi tanár úr cipője befűzetlen, látszik a hanyag, szórakozott fűző. _Hol lehet az igazgató úr Zsuzsa lánya? Nem ebbe az osztályba járt, de azért a valóság vagy a legenda szerint fejen állt az osztálykatedráján fejére hulló szoknyáján, míg első, 1943-as könyvével a város költőnője. Akkor jártam pár hétig az apácák óvodájába szökésemig; kapcsolhatom a régi Pápát gyerekkoromhoz. Most, születésnapján, fogadott testvércégünk jegyében odaképzelem arra a csoportképre a költőt és műfordítót, s meganynyi elkészületlen fotográfiára magunkat az együttlét társasági emlékeiben. Közös szülőföldünk miatt, mely hasonló képzeteket hoz föl és teremt művet, elsőnek a költőt látom, bármennyire legnagyobb, legtermékenyebb műfordítóink közül való. Nem akarom, hogy elfödje az elsőt a második. De a műfordítás is ő, azon a nyelven szólaltat, melyet a Bakony-alján beszélnek, érzékletes, erős, tömör magyarul. Hiába anapesztikus lejtésű az orosz, a mi ütemünkké válik Jeszenyin, bármilyen andalító, vad és mámoros. Az ötvenes évek közepén egy zsebbe való könyvecskét látunk oroszul, nemsokára megjelenik fordítása is életem nagy Jeszenyin-versével Rab Zsuzsa fordításában. Bokraink közt már az ősz barangol, köré lett a fényes laboda. fc US .7 Zizegő szép zabkéve-hajadról rrior's nem álmodom ifibbe már soha«__„ Nem tudom, álmodom-e, bár az álom is lehet valóság, a tanszéki könyvtár polca mögé csúszva talált Zsuzsa egy Jeszenyin-könyvet, mikor még az orosz ifjak pad alatt, lila tintával másolt irkából olvasták a költőt. Az a veszendő könyv lett; gyönyörű végzete, könyvtárnyi fordítás, föloldódás, belevesző alkotás mások irodalmába. Ráskai Lea Margit-legendát másoló áhítata a testvér, parancsoló, strázsáló, bűntárs, barát íróasztal fölött. Rejtve és láthatatlanul, ahogy egyik versében, minden volt csak nem önmaga, én mégis azt hiszem, csodálatosak ezek az átváltozások. , Ismerem dacos temperamentumát, hogy ne elégedjen meg az utolsó strófával: Megállok életem felett nyarutó hűvösében. Mit hagyjak még Itt? Egy jelet. Jelet, hogy én is éltem. Van elég jel, hogy költészete ne legyen másodlagos. Minden költészet lényege az őszinteség, s az őszinteség eredetisége. Rab Zsuzsa önemésztően az: „szerelem — kő a nyelvemen, tüzes kereszt a hátamon,” „kivégzett versek, lefejezettek.” „Egy csöndes szó fel tudna talán támasztani még. És otthonra találnék. Akárhol.” „Magam vagyok a vastagfüstű égés. Magam a szívem ellen villanó kés.” Soroljam-e tovább. S az igaziköltő környezete iránti érzékenységű. A pápai ifjúság emlékei Kosztolányira gondoltatnak ódon bútoraikkal a Tárgyak bűvöletében: „ujjpercek régen széthullt gyöngysora rezzen, idenyúl, rendezget a régi kredencen.” Ellentétes, akár Szabó Lőrinc, mikor az álomá udvarlásban ringó bakfist fölébresztii a stráf szekeres ló drasztikuma, amikor roppant teste zsilipje „zúgva áradt, forrt, zubogott, patakzott, gyöngyözött, habzott, csobogott, sustorgott, mint duhaj szódásüveg, óriás csap.” Költészete egyetemes a megélt történelemben, ifjúságban, szerelemben, csalódottságban, reményben, a barangoló őszi előérzetében. Sokszor hallgatás, ami nem jelent némaságot. Egyetemes a magyarrá formált idegen kultúrákban, melyek annyira segítették, amennyire rokon velük. Elsősorban a formára gondolok: kifejezi magát Jeszenyin dallamaival, az orosz, a finnugor népköltészet műfaji sajátosságaival, logikájával, metaforáival, , ritmusával, Biok, Paszternák, "Cvetájévá, Ahmatová rastályos militófságával, áttételeivel, ahogy maga is beléjük áradt, ahogy mienkké teremtette boldog robottal legnagyobb tömbű munkáját, a Kalevala-testvér észt Kalevipoeget. Kedves Zsuzsa! Hadd köszöntselek születésnapodon vadrózsával, zelnicevirággal! gjult XIv.! CSAJKA GÁBOR CYPRIAN: Wahlheim-ballada Hommage á Kriza János A férfi napok óta érezte a halál édeskés szagát. Dél felé gyalogolt, a lába elnehezült a lusta, mérgezett vértől. Most csak egy ,hirtelen jött, távoli szálerdőt kívánt. Nincs remény, gondolta, de az Istent pontosan kell összehajtogatni. Érezte, ehhez a fele súlya is elég. Annyi hús, amivel nem muszáj találkozni sem. „Akinek semmije sincsen, könnyen érzi magát.” Ha ki a farkasok üvöltésétől összerezzen, az szent. Ha ki az igétől megijed, az gyarló ember. A katonák kétféle pénzzel snúroztak, egymással szemben. A mozdulatlan szárny, az fölösleges. A vonalat minduntalan szétfújta a szél. „Még egy madártól is félek”, megszomjazott. Kilenc kérdésre kellett válaszolnia. Ám az „Ördög Rézhídja” nem volt tökéletes. Nem vagy tökéletes, mondta a férfi, és a hangja most egyszerre kiköltözött! „Nekem van egy fiam, / Ha felveszem, sír, / Ha leteszem, hallgat” .A LÁNC ugyanúgy maradt, sértetten, mint aki , különb esélyre számított. ,Szeretni kell a Lentet, a Lent olyan, mint az eső...’, szótagolta egy tiszt. A férfi megszomjazott. i KOROM-„TEÓRIA”? Válasz Pója Frigyesnek Minden lokálpatrióta feltétlen tiszteletet érdemel, ha segít, szőkébb hazája történelmi kérdéseit feltárni, és megismertetni a szélesebb nyilvánossággal. Ezt azonban úgy illik tennie, hogy — egyrészt — ne sértse meg a tényeket, a történeti valóságot, másrészt, hogy ne próbálja más közösségek rovására előnyhöz juttatni szeretett környezetét. E követelményeknek Puja Frigyes a hetvenes évek második feléig eleget is tett, valahányszor szülőfalujáról, Battonyáról megnyilatkozott. A jelzett idő után azonban figyelmen kívül hagyva korábbi visszaemlékező írásait, „újakat” árt, amelyekben már nemcsak a történeti valósággal került szembe, hanem a korábbi, saját helytálló visszaemlékezéseivel is. Nézzük meg P. F. új álláspontjának néhány főbb pontját, és a követett sajátos, de elfogadhatatlan módszerét. Azzal a megtévesztő beállítással indítja a Szerző cikkét az Élet és Irodalomban, mintha 1978-ig mindenki Battonyát tartotta volna először felszabadult községnek, és csak ekkoriban keletkezett a három„teória” Csanádpalota elsőkénti felszabadulásáról. Nos, szeretném emlékeztetni a Szerzőt, hogy több munka már a 60-as évek elején sem Battonyát jelölte kutatásainak eredményeként e helyre, illetve világosan különbséget tett a mai Magyarország katonai felszabadításának Battonyától délkeletre történt megindulása, és az elsőnek felszabadult község ténye, helye és ideje között! Időrendben első e válaszcikk szerzőjének 1957-ben megvédett és 1961-ben A fasizmus bukása Magyarországon címen önálló kötetben is megjelent munkája, amely 13 máralykor (216121-?1, &) a Csanádpart lotát és a környező községeket így ,lölte meg elsőneji felszabdui Qí.' - nak. A következő feldolgozás a Népszabadság 1960-as cikksorozata, amely a szovjet 18. harckocsihadtest magyarországi harcait kísérte nyomon. Szovjetunióbeli adatok alapján feltárta, hogy a romániai Tornya (Turnu) és Battonya között húzódó magyar—román államhatárt elsőnek e hadtest katonái lépték át 1944. IX. 23-án délelőtt. Viszont, ellentétben P. F. 1979-es belemagyarázásával (A felszabadult Battonya, 76. o.), e cikksorozat szerzői a tényeknek megfelelően sehol sem írták,, hogy Battonya is felszabadult e napon! A harmadik munka, amelyre felhívom P. F. figyelmét, a saját maga — nem tévedés! — „1963-1964”ben megjelent első visszaemlékezése (Battonya felszabadulása és az MKP helyi szervezetének harca 1948-ig. Battonyai Füzetek, 4. sz.). Ebben ő még a tényeknek megfelelően állapította meg, hogy az államhatárt 1944. IX. 23-án délelőtt lépték át Battonyától délkeletre a szovjet csapatok, de magát a községet sem ekkor, sem másnap, sem harmadnap nem foglalták el, hanem csak 26-án délután. P. F.-nek ez a visszaemlékezése többször is megjelent. Utoljára 1974-ben is, a „Föl kéne szabadulni már!... Battonya felszabadulásának 30. évfordulójára című kötet 87-94. oldalain. Végezetül hadd utaljak még a Honismeret és Helytörténeti Bizottság battonyai és megyei elnökének, Takács László battonyai gimnáziumi tanárnak a Békés megyei Népújságban 1969. IX. 23-án megjelent összefoglaló cikkére. Ebben is a következő áll: „1944. IX. 23-án Brjuhov hadnagy (akkor már kapitány — K. M.) vezetésével egy felderítő szakasz (három tank) Battonyánál átlépte a magyar határt. ... Tekintettel azonban, hogy a község belterületén még a magyar 3. hadsereg visszavonulási parancsra váró egységei tartózkodtak, a község belterületét nem foglalta el. Erre 1944. IX. 28-án került sor.” Helyhiány miatt a még tucatnyi had- és helytörténeti munkák hasonló eredményeit nem sorolhatjuk fel, de remélhetően ezek elég meggyőzően bizonyítják, hogy ismert volt P. F. számára is jóval a 70-es évek vége előtt, miszerint Battonya nem a szovjet csapatok magyar földre lépésekor, hanem jóval később, 1944. IX. 26-án szabadult csak fel 11 napiráry . Miután cikke végén P. F. oly nagy lekicsinyléssel vetette el a korabeli szovjet, magyar és német „hadműveleti naplókat” — azokat nem kívánom vitapartnerem laikusságával szemben védelmezni. Csak egy battonyai dokumentumot ismertetek meg. E korabeli irat pedig a Battonyai Nemzeti Bizottság 1945. IX. 22-i határozata. Ebben a következőket is olvashatjuk: „A pártértekezlet elhatározása szerint szeptember 26-án, községünk felszabadulásának napján ünnepségeket fogunk rendezni” (aláhúzás — K. M.). P. F. e dokumentumot is jól ismerte, hiszen új visszaemlékezése írásakor azt — az illetékes levéltár szerint — magához vette, s évekig „kutatásában” tartotta. Ennyi ismert dokumentumról és munkáról — köztük egy sajátról! — nem tenni említést sem a Szerző mostani cikkében, sem a közel csaknem 450 oldalnyi 1979-ben megjelent új visszaemlékezésben — egyszerűen feledékenységből nem lehet. Ez a tények szándékos elhallgatása. Elfogadhatatlan ez az eljárás etikailag is. Vagyis az, hogy soha és sehol sem tartotta szükségesnek nevezett tájékoztatni az olvasóit arról, miért változtatta meg Battonya felszabadulásának körülményeire és idejére vonatkozó korábbi visszaemlékezéseit. Azokat indokolás nélkül sem vonta vissza sehol a szerző. Pedig legalább enynyit illett volna megtennie. Ilyen irányú írói kötelezettségeit aligha pótolják bizonyítékokkal alá nem támasztott kinyilatkoztatásai és a politikai, hatalmi szervekre, köztük a néhai szovjet államfőre, L. I. Brezsnyevre is történt hivatkozásai sem. Ugyanakkor még ezek a hivatkozott helyek is félremagyarázottakká válnak nevezett munkájában. A párt- és állami szervek szerző által citált döntése például az ország felszabadulása ünnepségeinek kezdetéről nem azért esett Battonya térségére — ahogyan P. F. mindenáron szeretné értelmeztetni és beállítani —, mert e község szabadult fel elsőnek, hanem azért, mert ennek a határában kezdődött el Magyarország felszabadulása. A felső szervek döntése a tényeknek megfelelően ez utóbbit tartalmazza. A két dolgot nem szabad összekeverni, ha már történetileg úgy alakult, hogy mind térben, mind időben eltértek egymástól. A Szerző cikkében és az 1979-ben kiadott új visszaemlékezéseiben bizonyítékokat ígért a „Csanádpalota-tézis” ellen. Munkájában e helyett Battonya felszabadulásának sok változatát találjuk. Ahány viszszaemlékező, annyi változat. Sajnos azonban, noha „Vita” címszó alatt P. F. a polémia lezárásának igényével lépett fel a kutatókkal szemben, nem vetette össze, nem is értékelte ezeket a féltucatnyi,, egymásnak nemcsak ellentmondó, hanem egymást ki is záró battonyai felszabadulási variációkat. Az erős páncélos csata, repülőtámadás, az ekkor indult nagy offenzíva és ellenség, s harc nélküli szovjet bevonulás váltogatják egymást nevezett leírásában. Ez így komolytalan, s az olvasó lebecsülése is. Az ilmert módszernek semmi köze a bizonyításhoz, és elfogadhatatlan igényesebb vitában. Végezetül, megerősítendő álláspontomat, kiegészíteném a Csanádpalota felszabadulására vonatkozókat a legújabb kutatások eredményeivel. A hadműveleti naplókból egybehangzóan eddig is világos volt, hogy Csanádpalota mai területünkön elsőnek szabadult fel 1944. IX. 24-én a déli órára és a következő napon, 25-én ismét frontvonalba került. Azt azonban a gondos helytörténeti kutatás tárta fel az utóbbi két-három évben, hogy a horthysta csapatok 25-én estére betörve a községbe csak az északkeleti felét foglalták vissza. Teljesen nem tudták újra birtokba venni, mint ahogyan korábban a német hadijelentésekből feltételeztük. Csanádpalota délkeleti fele, az úgynevezett Palkófalva folytatólaan szovjet kézben maradt, "és még az aznap késő este beérkezett szovjet erősítés segítségével az éj folyamán néhány óra alatt újra megtisztították az egész községet. (Dr. Szendrey János főiskolai tanár több helybéli kortárs által megerősített 1984. IX. 24-i közlése). A horthysta egységek a hadinaplók szerint is pontosan IX. 26-án hajnali 3 órakor kényszerültek elhagyni újra a községet. Ezért szükségtelennek látszik itt fenntartani az első, de nem véglegesen felszabadult község megkülönböztetést. A 24-én délután egy időben felszabadult Elek és Nagylak azonban már ettől fogva véglegesen szabad volt. Összefoglalva a választ: mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a vitatott eseményeknek nem volt olyan nagy szerepük történelmünkben, hogy érdemes volna róluk hosszan tartó nyilvános vitát folytatni. Elsőrendű és közvetlen hatással az akkori magyar politikára a szovjet csapatoknak nem a Battonya határában történt magyar területre érkezése bírt, hanem az 1944. augusztusi, Románia fegyveres átállását kiváltó győzelmének, az augusztus 26-án az akkori keleti magyar határokhoz az Uz völgyében történt megérkezésüknek és rövidesen a Székelyföld elfoglalásának volt! Mindezekkel együtt azt is meg kell érteni, hogy az elsőnek történt felszabadulás nem érdem, hanem csak adottság, amellyel helyesen élni vagy esetleg visszaélni is lehet. Szimbolikus és kimagasló helytörténeti jelentőségük azonban maguk is elégségesek ahhoz, hogy a vitatott kérdéseket a történelmi valósághoz hűen tárjuk fel, és hozzuk a magyar—szovjet barátság terén immár nemes hagyományokat is teremtő mivoltukkal együtt az újabb és újabb nemzedékek tudomására. Vagyis: a mai Magyarország felszabadulása 1944. IX. 23-án délelőtt Battonya délkeleti határában indult meg. Az első felszabadult magyar község pedig az ettől a helytől nyugatra fekvő, az 1944. IX. 24-én a déli órára szabaddá vált Csanádpalota volt. Ezek után, 26-án reggelre szabadult fel az első magyar város, Makó, és e nap folyamán több más községgel együtt Battonya is. Korom Mihály 1986. JULUS 4.