Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-29 / 35. szám - E. Fehér Pál: Szellemi rokonok között • nekrológ • Búcsú Benjámin Lászlótól (7. oldal) - Gémes Péter: Vázlat • kép (7. oldal) - Domány András: Gyónás évente. Beszélgetés a lengyel hadsereg tábori főlelkészével • interjú • dr. Julian Humeński (7. oldal)

A 1985. AUGUSZTUS 29. ) ­ LÁSZLÓTÓL Szellemi rokonok között Talán véletlen, de inkább tu­datos választás eredménye, hogy Borisz Szluckij, aki e század második felének egyik legművel­tebb és — ha egyáltalán illik ilyesmit egy tollforgatóról mon­dani — legokosabb orosz poétá­ja volt, nagyjából azonos időben három kelet-európai, költőről írt vallomásos esszét: a horvát Mi­roslav Krleza­ról, az észt Jaan Krossról és Benjámin Lászlóról. Nagyon is különböző sorsú embe­rek, mert, ugye Krleza, aki Ady iskolájába is járt, inkább a pró­za elkötelezettje maradt, s en­ciklopédikus oeuvre-jében a köl­tészet — úgy tetszik — ifjúkori kaland, Kross is, mintha hűtlen lenne a vershez. Három évtize­de, súlyos személyes megpróbál­tatások után, lírával tört be ugyan a huszadik kongresszus által ihletett szovjet szellemi életbe, most azonban történelmi regényei jelentősebbnek látsza­nak. Benjámint pedig a — hor­­vát és az észt kortárstól eltérő­en — igazán nem szokás poeta doctusnak nevezni, minthogy egyetemre sem járt, műfordító­ként sem szorgoskodott, meg az­tán a munkásság költőire igazán nem alkalmazza irodalmi éle­tünk ismert elfogultsága ezt a jelzőt. Szluckijnak azonban ro­konnak tűnt Krleza, Kross és Benjámin költészete. Mindhár­mat fordította (Krlezát eredeti­ből, a másik kettőt hiteles nyers­­fordítások alápján), tehát alapo­san ismerte őket. Az élet és a történelem szerves kapcsolatát csodálta bennük, s így helyezte a maga pantheonjában egymás mellé őket. „Néhány parnasszusi költőnél a történetiség csupán műveltségüket van hivatva bizo­nyítani” — írta Benjáminról. — „Benjámin nem illusztrációt, ha­nem tanulságot keres a történe­lemben. Ő, aki szervezett mun­kásként harcolt, végignézett egy háborút,. ő, akit­­büszkén és fáj­dalommal ír a kenyérre váró végeláthatatlan sorokról, ame­lyekben maga is állt, ő, aki annyit veszített és annyit nyert, nem tanulta, hanem megszenved­te a történetiség jogát.” Szluckij ugyanezt a megszenvedett törté­netiséget észleli Krlezánál és Krossnál. Az csak véletlen hasonlóság, hogy Kross A világ felfedezésé­ben (Kénes Géza fordítása sze­rint), mikor kimondja: ..Minden ember Genovában született”, mint Kolumbusz Kristóf, a geno­vai takács fia, így folytatja a verset: „Mindegyiknek az apja / szövőszéken görnyedve / szövi a vásznát, remélve, / hogy fia majd folytatja a munkát. / De a szövő­szék kattogásától / minden fiú el­fut / a kék tenger partjára .. . Benjámin is a fiúra hivatko­zik a Vérző zászlók alatt-ban: „Követi fiával a vérző / zászló­kat a sírokon át, a gyűlöleten, / amíg az a harc, az a végső / föl­olvad a mostani s új szíve­ken ..Ám Kross is, Benjámin is a világ tágasságát hirdetik az „új világ” nevében — s ez már korántsem véletlen. S a kudar­cokat is vállalják, a remény ne­vében, a munka nevében. Aho­gyan Krleza Ezerkilencszáztizen­­kilenc európai nagypéntekjén Karl Lieb­knechtet siratva ugyan­ezt tette: „Európa fekete, felhős, csúf nagypéntekén, / amikor reng a föld, és véres viharok seprik / Pekingtől Rómáig, Transvaaltól a Kremlig, / a horvát rab halotti mécset éget, / bús kárminokba kóstól, és ajkán ráng az ének: / lehullt egy fej, egy véres mag az életé s a halálé. / A hajó ár­bocához szegezve a parancsnok. / De semmi! Virrad, Internacio­­nálé.” (Ács Károly fordítása.) Persze, Krleza szimbolizmusa egé­szen más, mint Kross vagy Ben­jámin versnyelve, de az Inter­­nacionálé megélt és megszenve­dett valósága mindannyiuknál közös. Ezt érezte meg Szluckij: há­rom kelet-európai kis nép há­rom poétájában a história rette­netes viharaira adott nagyon ha­sonló választ. Krleza a maga Blitváját, ezt a kelet-európai pre­­fasiszta minidiktatúrát a két vi­lágháború közötti balti államocs­­kákról mintázta, egyebek között az akkor önálló Észt Köztársa­ságról is, de, persze, beleértette Horthyt meg Pavelicot. Kross meg Benjámin ebben a Blitvá­­ban nőttek fel, értek költővé. Egyáltalán nem mellékesen: Krlezának is, Benjáminnak is Petőfi döntő élményt jelentett, Krossnak pedig éppen a felesége, Ellen Nitt fordította Petőfit észt­re. Blitva is, ez a fantasztikus rémálom, és Petőfi is realizmus­ra nevelt. A vállalás kötelezett­ségét jelentette, egyszersmind az adott valóság elleni küzdelem harcosának parancsát. A humá­nus és a tiszta emberi élet rea­lizmusa vezette őket a jövőke­resés nehéz útjaira. Blitva közös kelet-európai élménye nevelte őket arra, hogy a szocializmust (a marxil leniai értelmezésű szo­cializmust) vállalva, ne tévesz­­szék össze a célt a valósággal, ne higgyenek illúzióknak, bár­mily keserves árat kell fizetniük ezért az eltökéltségükért. Mert az árat Krleza is, Kross is, Ben­jámin is többszörösen kifizette. Krleza igazát sem fogadta el azonnal a jugoszláv szocializmus, és amikor Kross a szénbányák­ban élte a személyi kultusz kö­nyörtelen éveit, Benjáminnak sem volt egyszerű az élete. Meg­rendülésük a tiszta hitet gyön­gyözte ki. „Kis ország, télből látható!” — szólította egyszer Benjámin a Tavasz Magyarorszá­gát. Blitva felét élték át, élte át Benjámin, s így mondtak igent az Internacionáléra, a haza, az emberiség tavaszára. Tudom, hogy az összehasonlító irodalomtudomány törvényei sze­rint szigorúbb egyezésekre, több adatra, mélyebb összefüggésekre lenne szükség, ha tanulmányt ír­nék — mondjuk — ilyen cím­mel: „Krleza—Benjámin—Kross.” Ám én pillanatnyilag azt sem tudom, hogy mennyire ismerhet­te Krleza Benjámint, mert is­mernie kellett, hiszen élete vé­géig rendszeresen olvasott ma­gyarul; kérdezhettem volna Ben­jámint, de elmulasztottam, hogy mit tud Krlezáról, s hogy egyál­talán kedveli-e. Kross esetében még bizonytalanabb vagyok: le­fordították Krlezát észtre? és Benjámint? Csupán azt szeret­tem volna megmutatni, hogy Benjámin vállalt feladata meny­nyire beleillett és beletartozik az azonos sorsú népek szocialista elkötelezettségű alkotóinak cél­jaiba. Ezt fedezte fel Borisz Szluckij és Benjámin életművét érdemes ebben a kelet-európai és világirodalmi kontextusban is elemeznünk. Végezetül egy személyes em­lék... Valamikor a hetvenes évek elején úgy hozta a vélet­len, hogy Jaan Kross és Benjá­min egyszerre voltak Moszkvá­ban, írókongresszus volt, s vala­melyik szünetben sikerült össze­ismertetnem őket. Hasonlítottak. Nem arcra, hanem tartózkodá­suk, szemérmes, mégis­ férfias szerénységük rokonította őket. Aztán találkoztak Budapesten: Benjámint Kross élményvilága, a történelemről vallott nézetei nagyon is érdekelték. Krosst nem­különben vonzotta Benjámin ma­gatartása. Aki tolmácsol, sokszo­rosan kell, hogy figyeljen. Nem­csak a szavakra, hanem a sza­vak intonációjára. Sok-sok év múltán a szavaikat már elfelej­tettem. De szavaik rokon intoná­ciójára nagyon pontosan emlék­szem. Arra a közösen megszen­vedett, tiszta történetiségre, amely gondolataikat jellemezte. Gyónás évente Beszélgetés a lengyel hadsereg tábori főlelkészével A nagy szürke helyőrségi templom mellett kisebb, régi épület. Eme­letén a kis szobában, hatalmas faragott bútorok fölött a Czestochowai Madonna képe. Az egyenes tartású, idős férfi, aki fogad, főtiszti egyen­ruhát visel. Csak a széken heverő kabát hajtókáján, a fegyvernemi jel­zés helyén látható kereszt tisztázza: dr. Julian Humenski ezre­des a Lengyel Hadsereg főlelkésze. — Aki ismeri az egyház, a kato­licizmus hagyományos szerepét Len­gyelországban, az érti, miért volt az állam és az egyház közti 1950-es, majd 1956-os megállapodásnak is fontos része a katonai lelkészségek működésének fenntartása. Jómagam a téma történetével foglalkozva megtudtam, hogy 1943-ban a Szov­jetunióban alakult, a Vörös Hadse­reg oldalán harcoló lengyel katonai egység is katolikus pap áldásával indult Leninónál az első csatába. A helyzet — főleg egy másik szocia­lista országból érkező szemében — mégis sa­játos. Különösen gyakran merült fel beszélgetésekben a szük­ségállapot idején, amikor a hadse­reg igen nehéz feladatokat látott el: mi lehet a meglepő, sokak által nem várt fegyelem és egységes kiállás lélektani magyarázata? Mi ma a lelkészség szerepe, feladata a Len­gyel Hadseregben? Egy olyan szer­vezetben, amely egy szocialista ál­lamban működik, az állam és az egyház szétválasztását kimondó al­kotmány keretei között? — Tudom, hogy a szocialista or­szágok hadseregei közül csak ná­lunk működik a lelkészség, de en­nek a munkának sok száz éves hagyományai vannak. A templo­mok fontos szerepet töltenek be a hazafias nevelésben. Egyébként is főként a templomokban dolgo­zunk, nem kinn, a katonai egysé­geknél. A katonák eltávozásuk alatt járhatnak misére, vehetik magukhoz a szentségeket. Persze maguk döntik el, hogy erre for­dítják-e a szabadidejüket, vagy netán másra. És esketünk, keresz­telünk, temetünk is katonai sze­mélyeket és hozzátartozóikat. Évente egyszer, húsvát előtt, az egységekhez is kijárunk, és meg­gyóntatjuk, aki ezt kívánja. Ilyen­kor a honvédelmi minisztérium — velem egyeztetve — utasítást ad az egységparancsnokoknak, hogy tegyék ezt lehetővé. — A katonáknak mekkora része él a lehetőségekkel? — Nem tudok százalékot mon­dani, de nincsenek kevesen, főleg húsvét előtt. — Önök tisztek, de elsősorban a templomokban dolgoznak. Kapcso­latban Vannak-e a tisztikar egészé­vel? Ha igen, milyen ez a kapcso­lat? — Katonák vagyunk, összes hi­vatalos ügyünk szolgálati úton zaj­lik. Már csak ezért is gyakran já­rok a minisztériumba, más lelké­szek pedig a körzet- vagy helyőr­­ságparancsnokságra. Ezeknek alá­rendelve dolgozunk. A különféle gyűlésekre — persze nem párt­gyűlésekre gondolok —, ünnepsé­gekre is mindig meghívják az il­letékes tábori lelkészt. Kapcsola­taink általában nagyon jók. Min­denesetre semmiféle konfliktus nincs, ha esetleg erre gondolt vol­na. Néha előfordul ugyan, hogy egy-egy tiszt megkérdezi: minek vagyunk mi itt, de erre azt vála­szolom, hogy ezt az állam és az egyház megállapodásai, illetve ezek alapján katonai parancsok és szabályzatok rögzítik. Szükség van munkánkra a nevelésben. Van marxista politikai oktatás, is a hadseregben, de mindenki tudja, hogy sok katona vallásos. — Kiterjed-e lelkiszondozásuk a hivatásos katonákra, a tisztekre is? Olvastam egy tiszti kódexet, amely elég szigorúan intézkedik a tisztek világnézeti elkötelezettségréről is. Vannak egyáltalán vallásos tisztek? — Hogyne. Mi esketünk tiszte­ket is, illetve kereszteljük a gyer­mekeiket. Hogy mennyi a hívő tiszt, azt nem tudom megmonda­ni, főleg, mert többnyire civilben járnak templomba. Nem tudok ró­la, hogy ez előírás volna, de ők a mai helyzetben, úgy látszik, így tartják helyesnek. — Önök is tisztek, akiket az egy­szerű állampolgári fegyelemnél jó­val szigorúbb szabályok köteleznek az államhatalom tiszteletben tartá­sára és szolgálatára. Ugyanakkor egy olyan egyház papjai, amelynek vezetése sok kérdésben szembenáll a kormányzattal. Milyen az önök helyzete az egyházon belül? — Az egyházi vezetés ismeri és érti a helyzetünket, a feladatun­kat. Nem tesz szemrehányásokat, noha tudja, hogy sok politikai kérdésben más álláspontot képvi­selünk, mint a papság vagy a püs­pökök egy része. Én rendszeresen találkozom a prímás atyával, aki­nek egyházi joghatósága alá tar­tozunk. Megbeszéljük a feladato­kat. Meg szoktam kérdezni tőle, lát-e valamilyen hibát a mun­kánkban, van-e tanácsa vagy uta­sítása. Általában azt a választ ka­pom, hogy minden rendben van, dolgozzunk csak szépen tovább. Amikor 1981-ben, a szükségállapot bevezetése után a televízióban fel­szólítottam a katonákat és a többi hívőt az új szabályok tiszteletben tartására, a rendkívüli döntés el­fogadására és okainak megértésé­re... — ... ami azért enyhén szólva el­tért a katolikus egyház, a főpapság hivatalos álláspontjától. Nem is be­­szélve némely papok kifejezetten ellenállásra uszító fellépéséről.. . — ... nekem akkor sem tett szemrehányást egyetlen egyházi fölöttesem sem. Én különben ak­kor már láttam, hogy az ország a szakadék felé rohan, hogy va­lami fontos következik be hama­rosan. Lelkésztársaimmal decem­ber 13. után jártuk a katonai egy­ségeket, külön beszélgettünk a tisz­tekkel, külön a katonákkal. Igye­keztünk meggyőzni őket. Azt mondtuk: a történelem igazolja majd annak a vezetésnek az iga­zát, amelynek ők most engedel­meskednek, még ha azt az első pillanatban nem látják is. Egyszó­val, az egyházon belül nincs kü­lönösebb gondunk. Vagyunk, mű­ködünk. Ez a lényeg. — Hogyan lesz valaki tábori pap? — A fölszentelt papok közül ön­ként jelentkeznek az érdeklődők, megyéspüspökük engedélyével ve­­hetjük fel őket. Utána már nem az adott egyházmegyéhez tartoz­nak, hanem hozzám, és rajtam ke­resztül — egyházi joghatóság szempontjából — közvetlenül Len­gyelország prímásához. Jelentkező van elég, de nem mindegyiket en­gedi el a püspöke. Végül is meg­felelő számú lelkész van. Hogy hány, azt nem mondhatom meg — végtére ez hadsereg. De alig ke­vesebb, mint a két világháború közti lengyel hadseregben. Tábori püspökünk nincs, a közeljövőben valószínűleg nem is lesz. Az utol­só tábori püspök a háború alatt emigrációban volt, és nem tért vissza onnan, külföldön halt meg. Tábori főlelkész van, akit a hon­védelmi minisztérium nevez ki az egyházi engedéllyel belépett tábo­ri lelkészek közül, erről értesíti a prímás atyát. Minthogy én hét-t­venöt éves vagyok, harminchét éve, tábori pap és huszonkét éve fő­lelkész, egy ilyen váltásra hama­rosan sor kerülhet. — Örülök, hogy eljutottam önhöz, mert hajtott a kíváncsiság. Viszont néhóz a katonai lelkészségről infor­mációhoz jutni. Nagyon csöndben dolgoznak. — Nincs szükségünk nagy zajra. Nemcsak azért nincs, mert a had­seregben sajátos szabályok érvé­nyesek. Lengyelországban az ál­lam és az egyház viszonya nem minden tekintetben rendezett. Az egyház jogi státusáról folyó vitá­ban, a vitatott dokumentumterve­zetben szó van a katonai lelki­pásztorkodásról is. Mi tudjuk, hogy munkánk hasznos, és szük­ség van ránk A hadsereg támo­gatja ezt, az egyházi vezetés pe­dig megérti az adott helyzetet. Ez a fontos, ezért végezzük csendben a munkánkat Amikor sok évvel ezelőtt Jaruzelski tábornok — még minisztersége előtt — politikai fő­­csoportfőnök volt, és én jelentkez­tem nála, azt mondta: azt akarja, hogy a helyőrségi templomok épp­oly élénk, tevékeny munkát végez­zenek a hívek között­, mint a töb­bi templom. Azt akarja, hogy erő­sítsük a hazafias érzést. Ma is ezt tesszük. Domány András

Next