Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám - Frommer Miklós: Vízellátás • reflexió | Visszhang • Ez még csak a kezdet!? ÉS 1986. november 21. • Frommer Miklós, a Fővárosi Vízművek műszaki igazgatóhelyettese. (2. oldal) - Münnich Antal: A számítástechnika lehetőségei • reflexió | Visszhang • Vámos Miklós: Számítógépelnék. ÉS 1986. november 28. • Münnich Antal, a Neumann János Számítástudományi Társaság szövegfeldolgozási és humán alkalmazási szakosztály titkára. (2. oldal) - Dr. Illés Béla: Hipofízis • reflexió | Visszhang • Kié a testünk? 1986. december 5. (2. oldal) - Beke Kata: Valami kimaradt • reflexió | Visszhang • Beke Kata, 1986. december 12. (2. oldal) - Oláh András: Mechkey vagy Mekcsey? • reflexió | Visszhang • Bodor Pál: Hazába kiáltott szó. ÉS 1986. december 5. (2. oldal) - Bujdosó Alpár: Bemutatjuk Gáyor Tibor grafikáit • Az ÉS-ben látható grafikák az Ernst Múzeumban kiállított képekhez készített vázlatok. (2. oldal)

Vízellátás Az Élet és Irodalom 1988. no­vember 21-i számában megjelent Ez még csak a kezdet!? című írás­sal kapcsolatban az alábbiakat szeretnénk közölni. Vállalatunk a cikk megjelené­sét megelőző időszakban novem­ber 3-ról negyedikére virradó éj­jel dolgozott a Vígszínház környé­kén csősérülés helyreállításán, ezért feltehetően erre az esemény­re utal a cikk. A XIII., Hegedűs Gy. utcában november 3-án haj­nalban váratlan üzemzavar kelet­kezett a vízellátásban, melynek következtében a Szent István krt. és Katona J. u. között nyolc lakó­épületben vízhiány keletkezett, és közel ezer embert érintett. A ja­vítási munkát azonnal megkezd­tük és folyamatosan végeztük. A javítást november 4-én a reggeli órákra befejeztük, és a vízszolgál­tatást helyreállítottuk. A munkát a csőhálózat pesti fő-építésvezetője személyesen irá­nyította, és senkinek nem adott olyan információt, hogy az éjsza­kai munkavégzés a Vígszínház miatt történt. Megjegyezzük, hogy a hibaelhárítás alatt a Vígszín­ház vízellátása folyamatosan biz­tosított volt, így olyan tájékozta­tás, hogy az éjszakai munkavég­zésre a Vígszínház miatt került sor, el sem hangozhatott a mun­kát irányító részéről. Az éjszakai hibaelhárítást követően a további feladatokat úgy ütemeztük, hogy a munkavégzés nappal történjen. A november 3-i üzemzavart megelőző héten, illetve ezt köve­tően a cikk megjelenéséig terjedő időszakban a Vígszínház környé­kéről vállalatunkhoz vízhiány-be­jelentés nem érkezett. A Fővárosi Vízművek alapvető feladata, hogy a vízellátást folya­matosan biztosítsa. A csősérülé­sek, vízhiányok minél gyorsabb elhárítása elsőrendű kötelezettsé­günk, ezért az ilyen jellegű mun­kákat a vízszolgáltatás helyreál­lításáig szükség szerint éjjel-nap­­nap folyamatosan kell végezni. Frommer Miklós Fővárosi Vízművek, műszaki igazgatóhelyettes A számítástechnika lehetőségei örömmel olvastam Vámos Mik­lós Számítógépeinek című cikkét (Élet és Irodalom, 1986. november 28.) arról, hogy írói munkáját mennyire megkönnyíti a számító­­gépes szövegszerkesztés, majd né­mi csalódással a szerkesztői üze­netet arról, hogy a nyomda olvas­hatatlannak találja az író így ké­szült írásait, ezért a szerkesztőség kénytelen ezeket manuálisan le­másolni. Nem értek egyet azzal a szer­kesztőségi megjegyzéssel, hogy „Vámos Miklós kijelentése az elektronika hazai lehetőségeinek túlbecsülésén alapult.” A hazai piacon ugyanis kaphatók olyan nyomtatók, amelyek kifogástala­nul olvasható írásképet adnak. Csak, persze, drágábbak, mint a silányak. A Magyar Eszperantó Szövetség nyomtatója pedig ép­penséggel olyan minőségű, hogy még a szedés munkáját is megta­karítja, mert közvetlenül ofszet­nyomásra alkalmas szöveget ad ki. A Neumann János Számítógép­tudományi Társaságban megalapí­tottam a szövegfeldolgozási és hu­mán alkalmazási szakosztályt. En­nek az a célja, hogy az írókat, humán értelmiségieket megismer­tesse a számítástechnika lehetősé­geivel, ésszerű használatával. Elő­adásokat és tanfolyamokat tar­tunk, ezekről tagjainkat rendsze­resen értesítjük. Társaságunkba belépni Budapest V., Báthori u. 16. alatti titkárságunkon vagy vi­déki kirendeltségeinken lehet. A belépési nyilatkozaton fel kell tűn­teni a választott szakosztályt. Reméljük, hogy néhány éven be­lül sok író, könyvtáros, satöbbi fog élni a számítógép lehetőségei­vel, és szövegük újragépelésére sem lesz szükség. Ebben szívesen segítünk tanácsadással, vagy bár­mely más, tőlünk telhető módon. Célunk a számítástechnikai kultú­ra terjesztése. Münnich Antal a Neumann János Számítástudományi Társaság szövegfeldolgozási és humán alkalmazási szakosztály titkára melyik testrészét szervátültetésre vagy gyógyszer­készítés érdekében kivegyük. Meggyőződésem, s nem­csak mint orvosnak, hanem mint állampolgárnak is, hogy az élők megmentése, gyógyítása érdekében az ilyen beavatkozásokra szükség van, ezek morálisan nem helyte­­leníthetők. Elismerem ugyanakkor, meg kellene vizsgálni, miként le­hetne intézményesen biztosítani, hogy az emberek Magyarországon még életükben valóban dönthesse­nek arról, haláluk után átenge­dik-e szervátültetésre, gyógyszer­előállításra szerveiket vagy sem. (Kiemelés tőlünk. ÉS)” Ezzel a hipofízisvitát lapunk hasábjain most már valóban be­fejezettnek nyilvánítjuk. A szerkesztőség VISSZHANG Hipofízis Lapjuk 1986. december 5-i szá­mában, a Kié a testünk? című hozzászóláshoz kapcsolódva, egy vita lezárásaként, a szerkesztőség helytelenül értelmezte a Heti Vi­lággazdaságban közölt nyilatkoza­tom egyi­k mondatát Az Egészség­ügyi Minisztériumnak nincs szán­dékában olyan módosító javaslatot tenni, amellyel megváltoztathat­nánk az Egészségügyi Törvény azon szabályát, amely kimondja: halottból „szerv (szövet) kivétele nem végezhető, el, ha az ellen a meghalt személy még életében til­takozott...” Nem kívánjuk átven­­ni azt a — már túlhaladott — jogi rendezést, amely értelmében csak annak a halottnak a szerve vehe­tő ki boncoláskor, aki ehhez még életében hozzájárult. Az Élet és Irodalomban idézett mondat — az előző mondatban kifejezett gon­dolat folytatásaként — arra utal, hogy a tiltakozás jogának az egész élet során való érvényesítésére kell intézményesen lehetőséget biztosí­tani. A szövegkörnyezetéből kie­melt mondat a valóságossal ellen­tétes értelmet kapott, ezért kérem, hogy a lapban szíveskedjenek helyreigazítást közzétenni. Dr. Illés Béla főosztályvezető Immár „szövegkörnyezetében” közöljük a Heti Világgazdaság 48. számában megjelent interjú rész­letét, az olvasóra bízva a véle­ményalkotást: „... van róla fogal­mam, mit jelentene a halál órái­ban a legközelebbi rokonokat meg­kérni: járuljanak hozzá, hogy az elvesztett hozzátartozójának vala­ Valami kimaradt Szeretem az ÉS-t. Csak az ÉS nem szeret engem. Most például megtisztelt azzal, hogy a decem­ber 12-i szám első oldalára tette az írásomat. Csak éppen megkur­títva — bizonyára azért, hogy el­férjen. — Mi az a kincstári opti­mizmus ott a végén? — kérdezték tőlem, és: — Nem értem, miért következik emez amabból. — Nincs is értelme, így nincs. Ez maradt ki, a hájas etruszk portréja után — talán emlékezik még rá valaki: „Ne mondj te semmiről. Minden lemondás egy kis halál. Ne mondj le semmiről. Minden halál gyilkosság (lélekontás): Meghalni bűn, ne mondj le semmiről, Isten művét rongálja bármi rontás. Meghalni bűn, ne mondj te semmiről, minden vágyad az Isten szava benned mutatva, hogy merre rendelte menned. (Babits Mihály) Az a halmozottan, noha nem a szokványos okokból hátrányos helyzetű húszéves, aki én voltam valaha, így feleselt ezzel — bo­csássa meg nekem Babits, hogy azt is idézem: Ne mondj le semmiről? Kezedre sandán bilincset béklyóz minden pillanat Tehetetlen vagy. De ha akarod, hát ne mondj le — ez a jog megmaradt. S bár a helyzet, ama halmozottan hátrányos, mind a mai napig el­kísér, természetesen Babitsnak van igaza. Mert bár mindig az utolsó pillanatban, de megtörténik a csoda.” Az utolsó mondat, kissé átala­kítva, megjelent. Csak éppen nem ugyanazt jelentette már. A dolog, persze, reménytelen. Még akkor is, ha az olvasó nem feledékeny és nem felületes. Ak­kor sem várható, hogy megőrizze s most kiegészítve újra elolvassa azt, ami a számára csak egy írás a többi közt. A szerző pedig, aki ezután sem mond le arról, hogy minden szót mérlegeljen, minden vesszőt meggondoljon, minden fö­löslegeset kihúzzon, ám amit nem húzott ki, ahhoz ragaszkodjon, tu­domásul veszi, hogy ebben is hát­rányos helyzetű. De nem adja fel Beke Kata Bemutatjuk Gáyor Tibor grafikáit A világ körülöttünk megté­vesztően bonyolult. Tapasztala­taink sokszor ellentmondóak, összeilleszthetetlenek. Maga az utóbbi megállapítás, hogy ugyanis a világról (-ból) szer­zett benyomásaink, ismereteink nem felelnek meg, nem enge­delmeskednek, valamilyen a priori, avagy ismereteink kez­detén megfogalmazott törvény­nek, burkoltan vagy nyíltan arról a szándékról, igyekezetről tanúskodik, hogy a világot, a létezőt értelmezni, mentálisan rendezni akarjuk Akadnak olyan kutató szel­lemek, akik konokul hisznek a dolgok gyökerének kutatásában/ kutathatóságában, a végső pontok kitapogatásának lehető­ségében A tét: annak a­ formu­lának, törvényszerűségnek, mo­dulnak a megkeresése, amely­ből maximális számú jelenség levezethető, magyarázható, ér­telmezhető. Századunk művészete külö­nösen bővelkedik az ilyen al­kotókban. Malevicsre, Mond­­rianra, Doesburgra, a képar­chitektúra alkotóira gondolok. Az indulópont lehet más és más, lehet különböző, a ku­tatás és a kutatást éltető szán­dék viszont legalábbis nagyon hasonló, ha ugyan nem azonos. Gáyor Tibor munkássága, művészete ennek a tradíciónak a szerves folytatása. A vászon, a kép síkja arra való, hogy hordozója legyen a vizuálisan kifejtett gondolatnak. Ám csu­pán a vászon egyik oldala. A másik a falnak fordul, funkció­ját elveszíti , s ezzel maga a sík is, úgy is mint a dolgok alapvető építőeleme. Gáyor egyik fontos felismerése a kép­sík másik oldalának felfedezé­se. A sík két oldalából létrejött forma sokszor a perspektíva, a térbeliség vizuális élményét adja. Ez készteti a szemlélőt arra, hogy a tér és a sík vi­szonyát, a sík téralkotó funk­cióját továbbgondolja. Néhány munka pedig már az érzelmi- és gondolatvilágnak olyan területére vezet, melyet e szigorú építkezéstől el sem várna az ember: az akadályba (a keret szélébe) ütköző, négy­zet (sík) önmagától meghajlik, mintegy összegyűrődik. Gáyor Tibor önálló kiállítása január 11-ig tekinthető meg az Ernst Múzeumban. Az itt köz­zétett rajzok az ott kiállított képekhez készített vázlatok. Bujdosó Alpár Nem mentségül, csak magyará­zatul: december 12-i számunk kao­tikus körülmények közepette je­lent meg. S mert a mottókat és versidézeteket más betűtípussal szokás szedni, az történhetett, hogy az úgynevezett levonatból kima­radt az inkriminált — és most, utólag közölt — rész. Ezt, sajnos, ügyeletes munkatársaink nem vették észre. Az érintettek — az olv­asók és a szerző — elnézésétg kérjük. A szerkesztőség Mechkey vagy Mekcsey? Bodor Pálnak a magyarság kór- (és kor)tünetei fölött kesergő írásában (Hazába kiáltott szó, Élet és Irodalom, 1986. december 5.) olvasom az alábbiakat: „ ... Mechkey István kapitányt, a hős védőt, mivel összetévesztették valakivel... fölkoncolták saját pa­rasztjai.” Bár a cikk lényegi mon­dandóját az idézett mondatban föllelhető tévedések nem érintik, mégis szükségesnek érzem a ki­igazítást, már csak egykori jeles írónk, Gárdonyi Géza iránti tisz­teletből is. Az egyik kifogásom az idézet­ben található személynévre vonat­kozik. Az Egri csillagok hősét bi­zonnyal mindenki ismeri. Csak­hogy Gárdonyi nem Mechkeyt, hanem Mekcseyt emleget. Szöveg­kísérő jegyzeteiben meg is ma­gyarázza az írásmódot: „Nehogy valaki azt gondolja, hogy hibásan írom ezt a nevet. A történetírók írták hibásan Tinóditól Horváth Istvánig. Az országos levéltárban ott van az a levél, amelyet a ki­rályhoz küldtek, amikor az egri vár felszabadult. Az aláírások közt tisztán olvasható: Mekcsey. Tehát nem Mecskey.” A másiik megjegyzésemmel Mekcsey halá­lának körülményeit szeretném tisztázni. Az, hogy saját paraszt­jai ölték volna meg, aligha való­színű. Egyes föltevések szerint Be­bele Ferenc emberei végeztek ve­le, de biztosan csak annyit tud­hatunk, amit Forgách Ferenc kö­zöl Emlékiratában: „...midőn feleségéhez, családjához visszaté­rőben Várkony falvához érkezett, és a parasztoktól kíséretet köve­telt, azok nem ismerték fel, ha­nem szánnivaló módon felkoncol­ták ...” Forgách szerint egyéb­ként „Halála miatt még a falut is elpusztították, a parasztokat pe­dig halállal büntették.” Az egri várszámadásokban azonban csupán arra történik uta­lás, hogy Bornemissza Gergely és Zárkándi Pál, Eger újonnan kine­vezett kapitányai elkoboztak a várkonyi lakosoktól négy ökröt, három növendékmarhát, kilenc borjút, kilencvenkilenc fertály bú­zát, harmincöt darab kézimalmot, valamint Egerbe szállították a fa­lu templomának harangját és órá­ját. Oláh András SS 1987. JANUÁR 2. Szerkeztős üzenetek TÖREKY FERENC, BUDA­PEST. Olvasónk érdeklődéssel követte az új budapesti Duna­­hídról lapunkban folytatott vita szórványos cikkeit, s érdeklő­dik, hogy az új évben is foly­tatni akarjuk-e az eszmecserét. Úgy véljük, lapunk terjedelme és jellege nem engedi meg, hogy a konkrét ügyről, annak technikai részleteiről hosszabb vitát folytassunk. A vélemé­nyek cseréjét lezártnak tekint­jük azzal az Interjúval, melyet Derzsi András fővárosi közle­kedési főigazgatóval készített Széky János (A lágymányosi kapcsolat, 1988. december 12). Viszont továbbra is szívesen közölnénk településszerkezeti, közlekedési, környezetvédelmi témájú cikkeket, ha azok ál­talánosabb közéleti, politikai tanulságokat is tartalmaznak. DR. HAJZER LAJOS, PsiCS. Olvasónk nehezményezi, hogy a tévé vasárnap délelőtti adá­saiban szereplő közkedvelt cseh bábfigurák nevét Hurvinyek­­nek, illetve Spejblnek ejtik a szinkronszínészek, holott a he­lyes kiejtés Hurvinek, illetve Szpejbl volna. A továbbiakban ismerteti a figurák életútját, szerepüket a cseh történelem legszörnyűbb időszakában, ami­kor humoruk okán a Gestapo páncélszekrényébe kerültek, s megalkotójukat, Skupa bábszín­­házigazgatót a német megszál­lók koncentrációs táborba vit­ték. Mint írja, a színház Prá­ga Vinohrady nevű városrészé­ben működött, ma is ott szé­kel, a Rímská ulice 45-ben, be­járata fölött a két népszerű név: Szpejbl és Hurvlnek. Az információt köszönjük, bár alig hisszük, hogy a nevek kiejté­sén változtatni lehetne: a film­epizódok már dobozban várják a következő folytatásokat. TÖBBEKNEK. A Nagy Gene­­ráció-vita, mely eddig lapunk­ban inkább csak csordogált, a szerkesztőség illetékes munka­társainak szervezése nélkül ér­kezett hozzászólásokat tartal­mazott. A vita azonban eredeti elgondolásainknál immár szé­lesebb mederben folyik. Elha­tároztuk, hogy az új esztendő első hónapjában igyekszünk medrét az általunk megfelelőnek tartott Irányba szabályozni: sze­rencsés volna, ha a véleményt nyilvánítók a sajátosan nemze­déki oldalnézetből láttatnák leg­utóbbi harminc-negyven évünk örömeit és gondjait. Akik tehát hozzászólást terveznek, kérjük, várják meg január 9-i számun­kat is, s ha lehet, a már meg­érkezett, nyomdába küldött és megjelenésre váró írások fé­nyében alakítsák gondolataikat. Ugyanakkor kérjük mindazo­kat, akik­ levelet, véleményt, hozzászólást juttattak el szer­kesztőségünkhöz. Járuljanak hozzá, hogy írásukból a gondo­latmenet megsértése nélkül egy összefüggő részt kiemelve kö­zöljünk. (A mennyiség alapján ugyanis nyilvánvaló, hogy más formában a közlésre nincs mó­dunk.) Amennyiben szerzőink és levélírónk a cikkrészlet-ösz­­szeállításban való részvételhez nem járulnak hozzá, azt levél­ben vagy telefonon közöljék szerkesztőségünkkel, mindenek­előtt Szántó Péter publicisztikai rovatvezetővel, egy olvasó, Budapest. „Szívesen olvasom, illetve ol­vasnám az Élet és Irodalom számait, ha lehetne. Kezemben a lap 1986. december 12-i szá­ma. Alig olvasható, szemrontó betűk, rossz nyomás. Hogyan lehetséges az, hogy a lapot ké­szítő Szikra Nyomda a Nép­­szabadságot, a Szabad Földet szép, olvasható kiállításban, ki­fogástalanul adja az olvasó ke­zébe, az Élet és Irodalmat pe­dig olvashatatlanul?’* olvasónk kérdésére adandó válasz a nyomdatechnikában keresendő. Azok a lapok, melyeket szép­nek tart levélírónk, ofszettech­nikával készülnek, míg az Élet és Irodalom hagyományosabb, magas nyomású eljárással.

Next