Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám - Frommer Miklós: Vízellátás • reflexió | Visszhang • Ez még csak a kezdet!? ÉS 1986. november 21. • Frommer Miklós, a Fővárosi Vízművek műszaki igazgatóhelyettese. (2. oldal) - Münnich Antal: A számítástechnika lehetőségei • reflexió | Visszhang • Vámos Miklós: Számítógépelnék. ÉS 1986. november 28. • Münnich Antal, a Neumann János Számítástudományi Társaság szövegfeldolgozási és humán alkalmazási szakosztály titkára. (2. oldal) - Dr. Illés Béla: Hipofízis • reflexió | Visszhang • Kié a testünk? 1986. december 5. (2. oldal) - Beke Kata: Valami kimaradt • reflexió | Visszhang • Beke Kata, 1986. december 12. (2. oldal) - Oláh András: Mechkey vagy Mekcsey? • reflexió | Visszhang • Bodor Pál: Hazába kiáltott szó. ÉS 1986. december 5. (2. oldal) - Bujdosó Alpár: Bemutatjuk Gáyor Tibor grafikáit • Az ÉS-ben látható grafikák az Ernst Múzeumban kiállított képekhez készített vázlatok. (2. oldal)
Vízellátás Az Élet és Irodalom 1988. november 21-i számában megjelent Ez még csak a kezdet!? című írással kapcsolatban az alábbiakat szeretnénk közölni. Vállalatunk a cikk megjelenését megelőző időszakban november 3-ról negyedikére virradó éjjel dolgozott a Vígszínház környékén csősérülés helyreállításán, ezért feltehetően erre az eseményre utal a cikk. A XIII., Hegedűs Gy. utcában november 3-án hajnalban váratlan üzemzavar keletkezett a vízellátásban, melynek következtében a Szent István krt. és Katona J. u. között nyolc lakóépületben vízhiány keletkezett, és közel ezer embert érintett. A javítási munkát azonnal megkezdtük és folyamatosan végeztük. A javítást november 4-én a reggeli órákra befejeztük, és a vízszolgáltatást helyreállítottuk. A munkát a csőhálózat pesti fő-építésvezetője személyesen irányította, és senkinek nem adott olyan információt, hogy az éjszakai munkavégzés a Vígszínház miatt történt. Megjegyezzük, hogy a hibaelhárítás alatt a Vígszínház vízellátása folyamatosan biztosított volt, így olyan tájékoztatás, hogy az éjszakai munkavégzésre a Vígszínház miatt került sor, el sem hangozhatott a munkát irányító részéről. Az éjszakai hibaelhárítást követően a további feladatokat úgy ütemeztük, hogy a munkavégzés nappal történjen. A november 3-i üzemzavart megelőző héten, illetve ezt követően a cikk megjelenéséig terjedő időszakban a Vígszínház környékéről vállalatunkhoz vízhiány-bejelentés nem érkezett. A Fővárosi Vízművek alapvető feladata, hogy a vízellátást folyamatosan biztosítsa. A csősérülések, vízhiányok minél gyorsabb elhárítása elsőrendű kötelezettségünk, ezért az ilyen jellegű munkákat a vízszolgáltatás helyreállításáig szükség szerint éjjel-napnap folyamatosan kell végezni. Frommer Miklós Fővárosi Vízművek, műszaki igazgatóhelyettes A számítástechnika lehetőségei örömmel olvastam Vámos Miklós Számítógépeinek című cikkét (Élet és Irodalom, 1986. november 28.) arról, hogy írói munkáját mennyire megkönnyíti a számítógépes szövegszerkesztés, majd némi csalódással a szerkesztői üzenetet arról, hogy a nyomda olvashatatlannak találja az író így készült írásait, ezért a szerkesztőség kénytelen ezeket manuálisan lemásolni. Nem értek egyet azzal a szerkesztőségi megjegyzéssel, hogy „Vámos Miklós kijelentése az elektronika hazai lehetőségeinek túlbecsülésén alapult.” A hazai piacon ugyanis kaphatók olyan nyomtatók, amelyek kifogástalanul olvasható írásképet adnak. Csak, persze, drágábbak, mint a silányak. A Magyar Eszperantó Szövetség nyomtatója pedig éppenséggel olyan minőségű, hogy még a szedés munkáját is megtakarítja, mert közvetlenül ofszetnyomásra alkalmas szöveget ad ki. A Neumann János Számítógéptudományi Társaságban megalapítottam a szövegfeldolgozási és humán alkalmazási szakosztályt. Ennek az a célja, hogy az írókat, humán értelmiségieket megismertesse a számítástechnika lehetőségeivel, ésszerű használatával. Előadásokat és tanfolyamokat tartunk, ezekről tagjainkat rendszeresen értesítjük. Társaságunkba belépni Budapest V., Báthori u. 16. alatti titkárságunkon vagy vidéki kirendeltségeinken lehet. A belépési nyilatkozaton fel kell tűnteni a választott szakosztályt. Reméljük, hogy néhány éven belül sok író, könyvtáros, satöbbi fog élni a számítógép lehetőségeivel, és szövegük újragépelésére sem lesz szükség. Ebben szívesen segítünk tanácsadással, vagy bármely más, tőlünk telhető módon. Célunk a számítástechnikai kultúra terjesztése. Münnich Antal a Neumann János Számítástudományi Társaság szövegfeldolgozási és humán alkalmazási szakosztály titkára melyik testrészét szervátültetésre vagy gyógyszerkészítés érdekében kivegyük. Meggyőződésem, s nemcsak mint orvosnak, hanem mint állampolgárnak is, hogy az élők megmentése, gyógyítása érdekében az ilyen beavatkozásokra szükség van, ezek morálisan nem helyteleníthetők. Elismerem ugyanakkor, meg kellene vizsgálni, miként lehetne intézményesen biztosítani, hogy az emberek Magyarországon még életükben valóban dönthessenek arról, haláluk után átengedik-e szervátültetésre, gyógyszerelőállításra szerveiket vagy sem. (Kiemelés tőlünk. ÉS)” Ezzel a hipofízisvitát lapunk hasábjain most már valóban befejezettnek nyilvánítjuk. A szerkesztőség VISSZHANG Hipofízis Lapjuk 1986. december 5-i számában, a Kié a testünk? című hozzászóláshoz kapcsolódva, egy vita lezárásaként, a szerkesztőség helytelenül értelmezte a Heti Világgazdaságban közölt nyilatkozatom egyik mondatát Az Egészségügyi Minisztériumnak nincs szándékában olyan módosító javaslatot tenni, amellyel megváltoztathatnánk az Egészségügyi Törvény azon szabályát, amely kimondja: halottból „szerv (szövet) kivétele nem végezhető, el, ha az ellen a meghalt személy még életében tiltakozott...” Nem kívánjuk átvenni azt a — már túlhaladott — jogi rendezést, amely értelmében csak annak a halottnak a szerve vehető ki boncoláskor, aki ehhez még életében hozzájárult. Az Élet és Irodalomban idézett mondat — az előző mondatban kifejezett gondolat folytatásaként — arra utal, hogy a tiltakozás jogának az egész élet során való érvényesítésére kell intézményesen lehetőséget biztosítani. A szövegkörnyezetéből kiemelt mondat a valóságossal ellentétes értelmet kapott, ezért kérem, hogy a lapban szíveskedjenek helyreigazítást közzétenni. Dr. Illés Béla főosztályvezető Immár „szövegkörnyezetében” közöljük a Heti Világgazdaság 48. számában megjelent interjú részletét, az olvasóra bízva a véleményalkotást: „... van róla fogalmam, mit jelentene a halál óráiban a legközelebbi rokonokat megkérni: járuljanak hozzá, hogy az elvesztett hozzátartozójának vala Valami kimaradt Szeretem az ÉS-t. Csak az ÉS nem szeret engem. Most például megtisztelt azzal, hogy a december 12-i szám első oldalára tette az írásomat. Csak éppen megkurtítva — bizonyára azért, hogy elférjen. — Mi az a kincstári optimizmus ott a végén? — kérdezték tőlem, és: — Nem értem, miért következik emez amabból. — Nincs is értelme, így nincs. Ez maradt ki, a hájas etruszk portréja után — talán emlékezik még rá valaki: „Ne mondj te semmiről. Minden lemondás egy kis halál. Ne mondj le semmiről. Minden halál gyilkosság (lélekontás): Meghalni bűn, ne mondj le semmiről, Isten művét rongálja bármi rontás. Meghalni bűn, ne mondj te semmiről, minden vágyad az Isten szava benned mutatva, hogy merre rendelte menned. (Babits Mihály) Az a halmozottan, noha nem a szokványos okokból hátrányos helyzetű húszéves, aki én voltam valaha, így feleselt ezzel — bocsássa meg nekem Babits, hogy azt is idézem: Ne mondj le semmiről? Kezedre sandán bilincset béklyóz minden pillanat Tehetetlen vagy. De ha akarod, hát ne mondj le — ez a jog megmaradt. S bár a helyzet, ama halmozottan hátrányos, mind a mai napig elkísér, természetesen Babitsnak van igaza. Mert bár mindig az utolsó pillanatban, de megtörténik a csoda.” Az utolsó mondat, kissé átalakítva, megjelent. Csak éppen nem ugyanazt jelentette már. A dolog, persze, reménytelen. Még akkor is, ha az olvasó nem feledékeny és nem felületes. Akkor sem várható, hogy megőrizze s most kiegészítve újra elolvassa azt, ami a számára csak egy írás a többi közt. A szerző pedig, aki ezután sem mond le arról, hogy minden szót mérlegeljen, minden vesszőt meggondoljon, minden fölöslegeset kihúzzon, ám amit nem húzott ki, ahhoz ragaszkodjon, tudomásul veszi, hogy ebben is hátrányos helyzetű. De nem adja fel Beke Kata Bemutatjuk Gáyor Tibor grafikáit A világ körülöttünk megtévesztően bonyolult. Tapasztalataink sokszor ellentmondóak, összeilleszthetetlenek. Maga az utóbbi megállapítás, hogy ugyanis a világról (-ból) szerzett benyomásaink, ismereteink nem felelnek meg, nem engedelmeskednek, valamilyen a priori, avagy ismereteink kezdetén megfogalmazott törvénynek, burkoltan vagy nyíltan arról a szándékról, igyekezetről tanúskodik, hogy a világot, a létezőt értelmezni, mentálisan rendezni akarjuk Akadnak olyan kutató szellemek, akik konokul hisznek a dolgok gyökerének kutatásában/ kutathatóságában, a végső pontok kitapogatásának lehetőségében A tét: annak a formulának, törvényszerűségnek, modulnak a megkeresése, amelyből maximális számú jelenség levezethető, magyarázható, értelmezhető. Századunk művészete különösen bővelkedik az ilyen alkotókban. Malevicsre, Mondrianra, Doesburgra, a képarchitektúra alkotóira gondolok. Az indulópont lehet más és más, lehet különböző, a kutatás és a kutatást éltető szándék viszont legalábbis nagyon hasonló, ha ugyan nem azonos. Gáyor Tibor munkássága, művészete ennek a tradíciónak a szerves folytatása. A vászon, a kép síkja arra való, hogy hordozója legyen a vizuálisan kifejtett gondolatnak. Ám csupán a vászon egyik oldala. A másik a falnak fordul, funkcióját elveszíti , s ezzel maga a sík is, úgy is mint a dolgok alapvető építőeleme. Gáyor egyik fontos felismerése a képsík másik oldalának felfedezése. A sík két oldalából létrejött forma sokszor a perspektíva, a térbeliség vizuális élményét adja. Ez készteti a szemlélőt arra, hogy a tér és a sík viszonyát, a sík téralkotó funkcióját továbbgondolja. Néhány munka pedig már az érzelmi- és gondolatvilágnak olyan területére vezet, melyet e szigorú építkezéstől el sem várna az ember: az akadályba (a keret szélébe) ütköző, négyzet (sík) önmagától meghajlik, mintegy összegyűrődik. Gáyor Tibor önálló kiállítása január 11-ig tekinthető meg az Ernst Múzeumban. Az itt közzétett rajzok az ott kiállított képekhez készített vázlatok. Bujdosó Alpár Nem mentségül, csak magyarázatul: december 12-i számunk kaotikus körülmények közepette jelent meg. S mert a mottókat és versidézeteket más betűtípussal szokás szedni, az történhetett, hogy az úgynevezett levonatból kimaradt az inkriminált — és most, utólag közölt — rész. Ezt, sajnos, ügyeletes munkatársaink nem vették észre. Az érintettek — az olvasók és a szerző — elnézésétg kérjük. A szerkesztőség Mechkey vagy Mekcsey? Bodor Pálnak a magyarság kór- (és kor)tünetei fölött kesergő írásában (Hazába kiáltott szó, Élet és Irodalom, 1986. december 5.) olvasom az alábbiakat: „ ... Mechkey István kapitányt, a hős védőt, mivel összetévesztették valakivel... fölkoncolták saját parasztjai.” Bár a cikk lényegi mondandóját az idézett mondatban föllelhető tévedések nem érintik, mégis szükségesnek érzem a kiigazítást, már csak egykori jeles írónk, Gárdonyi Géza iránti tiszteletből is. Az egyik kifogásom az idézetben található személynévre vonatkozik. Az Egri csillagok hősét bizonnyal mindenki ismeri. Csakhogy Gárdonyi nem Mechkeyt, hanem Mekcseyt emleget. Szövegkísérő jegyzeteiben meg is magyarázza az írásmódot: „Nehogy valaki azt gondolja, hogy hibásan írom ezt a nevet. A történetírók írták hibásan Tinóditól Horváth Istvánig. Az országos levéltárban ott van az a levél, amelyet a királyhoz küldtek, amikor az egri vár felszabadult. Az aláírások közt tisztán olvasható: Mekcsey. Tehát nem Mecskey.” A másiik megjegyzésemmel Mekcsey halálának körülményeit szeretném tisztázni. Az, hogy saját parasztjai ölték volna meg, aligha valószínű. Egyes föltevések szerint Bebele Ferenc emberei végeztek vele, de biztosan csak annyit tudhatunk, amit Forgách Ferenc közöl Emlékiratában: „...midőn feleségéhez, családjához visszatérőben Várkony falvához érkezett, és a parasztoktól kíséretet követelt, azok nem ismerték fel, hanem szánnivaló módon felkoncolták ...” Forgách szerint egyébként „Halála miatt még a falut is elpusztították, a parasztokat pedig halállal büntették.” Az egri várszámadásokban azonban csupán arra történik utalás, hogy Bornemissza Gergely és Zárkándi Pál, Eger újonnan kinevezett kapitányai elkoboztak a várkonyi lakosoktól négy ökröt, három növendékmarhát, kilenc borjút, kilencvenkilenc fertály búzát, harmincöt darab kézimalmot, valamint Egerbe szállították a falu templomának harangját és óráját. Oláh András SS 1987. JANUÁR 2. Szerkeztős üzenetek TÖREKY FERENC, BUDAPEST. Olvasónk érdeklődéssel követte az új budapesti Dunahídról lapunkban folytatott vita szórványos cikkeit, s érdeklődik, hogy az új évben is folytatni akarjuk-e az eszmecserét. Úgy véljük, lapunk terjedelme és jellege nem engedi meg, hogy a konkrét ügyről, annak technikai részleteiről hosszabb vitát folytassunk. A vélemények cseréjét lezártnak tekintjük azzal az Interjúval, melyet Derzsi András fővárosi közlekedési főigazgatóval készített Széky János (A lágymányosi kapcsolat, 1988. december 12). Viszont továbbra is szívesen közölnénk településszerkezeti, közlekedési, környezetvédelmi témájú cikkeket, ha azok általánosabb közéleti, politikai tanulságokat is tartalmaznak. DR. HAJZER LAJOS, PsiCS. Olvasónk nehezményezi, hogy a tévé vasárnap délelőtti adásaiban szereplő közkedvelt cseh bábfigurák nevét Hurvinyeknek, illetve Spejblnek ejtik a szinkronszínészek, holott a helyes kiejtés Hurvinek, illetve Szpejbl volna. A továbbiakban ismerteti a figurák életútját, szerepüket a cseh történelem legszörnyűbb időszakában, amikor humoruk okán a Gestapo páncélszekrényébe kerültek, s megalkotójukat, Skupa bábszínházigazgatót a német megszállók koncentrációs táborba vitték. Mint írja, a színház Prága Vinohrady nevű városrészében működött, ma is ott székel, a Rímská ulice 45-ben, bejárata fölött a két népszerű név: Szpejbl és Hurvlnek. Az információt köszönjük, bár alig hisszük, hogy a nevek kiejtésén változtatni lehetne: a filmepizódok már dobozban várják a következő folytatásokat. TÖBBEKNEK. A Nagy Generáció-vita, mely eddig lapunkban inkább csak csordogált, a szerkesztőség illetékes munkatársainak szervezése nélkül érkezett hozzászólásokat tartalmazott. A vita azonban eredeti elgondolásainknál immár szélesebb mederben folyik. Elhatároztuk, hogy az új esztendő első hónapjában igyekszünk medrét az általunk megfelelőnek tartott Irányba szabályozni: szerencsés volna, ha a véleményt nyilvánítók a sajátosan nemzedéki oldalnézetből láttatnák legutóbbi harminc-negyven évünk örömeit és gondjait. Akik tehát hozzászólást terveznek, kérjük, várják meg január 9-i számunkat is, s ha lehet, a már megérkezett, nyomdába küldött és megjelenésre váró írások fényében alakítsák gondolataikat. Ugyanakkor kérjük mindazokat, akik levelet, véleményt, hozzászólást juttattak el szerkesztőségünkhöz. Járuljanak hozzá, hogy írásukból a gondolatmenet megsértése nélkül egy összefüggő részt kiemelve közöljünk. (A mennyiség alapján ugyanis nyilvánvaló, hogy más formában a közlésre nincs módunk.) Amennyiben szerzőink és levélírónk a cikkrészlet-öszszeállításban való részvételhez nem járulnak hozzá, azt levélben vagy telefonon közöljék szerkesztőségünkkel, mindenekelőtt Szántó Péter publicisztikai rovatvezetővel, egy olvasó, Budapest. „Szívesen olvasom, illetve olvasnám az Élet és Irodalom számait, ha lehetne. Kezemben a lap 1986. december 12-i száma. Alig olvasható, szemrontó betűk, rossz nyomás. Hogyan lehetséges az, hogy a lapot készítő Szikra Nyomda a Népszabadságot, a Szabad Földet szép, olvasható kiállításban, kifogástalanul adja az olvasó kezébe, az Élet és Irodalmat pedig olvashatatlanul?’* olvasónk kérdésére adandó válasz a nyomdatechnikában keresendő. Azok a lapok, melyeket szépnek tart levélírónk, ofszettechnikával készülnek, míg az Élet és Irodalom hagyományosabb, magas nyomású eljárással.